Elgondolkozom az ajánlatán. Már az én fejemben is megfordult, hogy segítséget kérjek tőle ebben, de még mindig nem vagyok teljesen biztos… magunkban, meg hogy pontosan hová is halad az utunk. Azt tudom, hogy mit egyeztem meg magammal és mi a tervem, ami a kígyót illeti. Ez még nem jelenti azt, hogy „jóban is kell” lennünk ehhez. Úgyhogy azt hiszem egyelőre megfelel, ha kifejezetten üzleti vonalon tartjuk ezt a kapcsolatot. Úgy egyszerűbb lesz, könnyebben kezelhető. Az üzlettársamnak viszont nem akarok tartozni ilyen szívességek gyanánt. - Egyelőre megoldom a magam módján. Hel bárja segít – mondom, mert biztos vagyok benne, hogy ha nem is igazán keresett vagy jött utánam, azért tudott róla, hogy hol vagyok. – De köszönöm, észben tartom. Ennek végszójára hamarosan meg is érkezünk egy újabb impozáns házhoz. Szeretném megkérdezni, hogy mégis mennyi birtoka és mennyi autója van, hogy szinte minden alkalommal cserélgetni tudja őket, úgy tűnik. Persze, nem találkoztunk már egy ideje… de akkor is jót szórakozok a gondolaton. Meglepő számomra, hogy ezek a dolgok számítanak valamennyit is Jörmungandrnak. Talán igazi élvezetet nem nyújtanak a számára, de mégis jelentenek annyit, hogy beszerezze őket. Mint egy sárkány a kincseivel, jut eszembe egy pillanatra, aztán csak megrázom a fejemet, miközben követem őt be a házba. Látszólag rajtunk kívül nincsen senki, ami megnyugvással tölt el. Nem igazán akartam volna a másik csicskájával találkozni most. Reménykedtem abban is, hogy Rufio sem csatlakozik hozzánk, bár csendes megjelenésével, talán ő zavart kevésbé, mint a másik… a furcsa csillogással a szemében. Az óriáskígyó egy pillanatra magamra hagy, amíg – gondolom – a hálószobájába megy. Előbbi gondolataim fényében, inkább úgy döntök, hogy jobb, ha nem követem. Nem mintha attól félnék, hogy Ő rám ugrana… sokkal inkább magam miatt aggódom. Zavaros és felfűtött gondolataimat ismét felzavarja, amikor visszatér. Közben már én is egy kicsit kényelembe helyeztem magam, megválva táskámtól és egyben ingemtől, hogy már csak a farmerem és a toppom van rajtam. Természetesen megint nem vettem melltartót, mert nem szeretem azt az ostoba tákolmányt – ez viszont lényegtelen volt beszélgetésünk szempontjából. Én magam még helyet se foglaltam, mielőtt kibukott volna belőlem az a gondolat, ami már jó ideje elmémben kiemelt helyet kapott. Akármennyire is igyekeztem kerülni a kígyót, mert nem tudtam, hogyan is tudnám kezelni a helyzetünket… közben mégis minden vágyam az volt, hogy végre megoszthassam vele a felfedezésemet. Egészen eddig a pillanatig nem is tűnt fel mennyire, de most így visszagondolva teljesen logikusnak tűnt. Emlékeim birtokában, tudtam, hogy régebben is mindig hozzá jöttem el, hogy elmondjam az éppen akkori bánatomat, vagy ami zavart. Most pedig itt vagyok, hogy ismét a bizalmamba fogadjam őt úgy, mint senki mást. Talán mégsem változunk annyit, mint gondolnánk… - Meglepettnek tűnsz - közlöm vele, gondosan válogatva meg a szavakat. Mielőtt még igazán belemerülnék ebbe a gondolatmenetbe elterelődik a figyelmem azon, ahogy szétterpeszkedik a kanapén. Úgy nyújtózik el, mint kígyó a napon, szinte előttem is van a kép – nem kell ehhez most látnom az igazi alakját, vagy a pikkelyei halovány csillanását, hogy emlékeztessen kivel is állok szemben. Bár maga az emberi alakja is megadja a kellő hatást, becsapós is. Azt az érzetet kelti, hogy bár egy veszélyes ember… mégis ember. Pedig a valóság nem is lehetne ettől messzebb. Nekem pedig ettől felgyorsul a szívverésem. Egy ideig nézem őt, majd megnyalom alsó ajkamat. - Több szexet? – incselkedem arra a kérdésre, hogy mégis mit kérhetek az információért cserébe. Félig viccelek, persze, aztán viszont vágok egy grimaszt és feltartam egyik kezemet tenyérrel kifelé. – Ne. Inkább ne is válaszolj! – Sóhajtok egyet és beletúrva elől a hajamba hátradobom azt. – Ami az igazságot illeti, így sem tudok igazán segíteni neked. – Megállok előtte, továbbra sem foglalva helyet, és csípőre tett kézzel veszek egy mély levegőt. Aztán belekezdek: - Miután ahh… megtörtént a dolog közöttünk azon az éjszakán, és engem magával ragadott a képességem, elvitt Világaink legnagyobb titkához. Azt akarta, hogy lássam – magyarázom neki, bár nem tudom mennyire érti meg, miről beszélek, még én magam sem igazán értek mindent, ami ezt illeti. – És ott volt Ő. Az Átkozó. Balszerencsémre nem voltam még teljesen tisztában a képességeim határaival és lebuktam. – Fintorgok egyet. – Észrevett és elkapott. Valamiért nem ölt meg vagy átkozott el azonnal ott helyben… vagy legalábbis nem azzal átkozott meg, mint a többieket. – Beleforrasztom tekintetem a jegeskék szempárba. – Nem tudom kimondani a nevét. Megkötötte a nyelvemet.
A kocsiban elhint nekem egy fontos dolgot, olyat, amely valamilyen szinten ismét összeköthet minket, inkább partneri vonalon, mint máshogy. Ő bosszút akar, én - mondhatjuk úgy - bosszút akarok. Az ellenségem ellensége a barátom. Ráadásul olyan dolog kell neki ehhez, amelyet én bőven megadhatok neki. - Azzal tudok szolgálni, ha kell. - jegyzem meg előre fordítva a pillantásomat. A krémek krémje szaftosabbnál szaftosabb titkot rejt maga között, és ha ez növeli a nő erejét, akkor miért ne segíthetnék? Bár az se biztos, hogy akarja, hogy segítsek. Akaratlanul is eszembe jut a sajátom, a tervem, miszerint meg fogom akadályozni a Ragnarököt, hogy megmaradjon ez a ciklus örökkévalónak, míg az istenek elfelejtődnek, legyengülnek és megszűnnek. Hosszútávú terv, rendkívül hosszútávú, de nincs olyan dolog, amelyet kellő kitartással, és türelemmel ne tudnék megtenni. Attól nem félek, hogy Sif megtudja, mit tervezek. Már lehet, hogy tudja is. Ez egy olyan dolog, ami ellen ha akarnék se tudnék harcolni, de minél erősebben akarnám rejteni előle, valószínűleg annál gyorsabban tudná meg. A házhoz érve gyakorlatilag magára hagyom azzal, hogy tegyen amit akar, amíg a szobámba lépve fel nem akasztom a zakót és a nyakkendőt. Még érzem magamon a pillantását, mielőtt eltűnnék az ajtóban, de nem zavar a tekintete. Nem tudom, minek szól. Miután ezzel meg vagyok, vissza indulok hozzá, ő addigra már körbe járt, érzem mámorító illatát mindenütt. Amíg közelebb lépek, jelzem neki, hogy most már bele kezdhet a dologba, de annyira belecsap a közepébe, hogy egy pillanatra megállok a mozdulatomban: épp leülnék a kanapéra. Rá tekintek, már-már majdnem meglepett arccal, de félre értés ne essék. Nem azon vagyok meglepve, hogy tudja. Azon, hogy ezt így közölte velem, és hogy erről akar üzletelni. Befejezem a mozdulatot, és leülök. Pár másodpercig némán fürkészem az arcát. - Nem mondom, hogy meglepődtem ezen. - mondom, és lassan hátradőlök, karjaimat kényelmesen felteszem a háttámlára, végig fektetve őket rajta a puha párnákon, aztán jobb bokámat kényelmesen felhúzom bal térdemre, szemeim fürkészik arcát. Mintha ki is lenne pirulva egy kicsit, mint aki sokat futott rövid idő alatt. - Mit kérnél az információért cserébe? - kérdezem, hiszen ezért vagyunk itt. Nevezze meg az árat, én pedig - tőlem telhetően - megadom neki.
Amikor pillantásunk találkozik – viharos szürke a jegeskékkel -, akkor még nem, csak miután én kimondom, amit gondolok és ő ezt viszonozza a saját szavaival, alakul ki valamilyen bensőséges burok körülöttünk. Hirtelen eszembe jut, hogy mi történt az első alkalommal, amikor a kocsiban ültünk. Tekintetem önkénytelenül is a zakójára esik és felrémlik bennem milyen érzés volt akkor magamra terítenem az enyhén meleg ruhadarabot. Akkor elvettem, amit akartam, mert úgy gondoltam, hogy nincs jelentősége, hogy mi lesz a következménye. Mennyire más most a helyzetünk… mennyivel… gyávább lettem. Ökölbe szorulnak a kezeim és megszakítom a kialakult kapcsolatot közöttünk. Elhangzott mondatát pedig elzárommal magammal a szívembe, ahol ott örzöm mélyen a többi kincsemet is: amikor nevetett rajtam, amikor megcsókolt… Csak akkor térek magamhoz, amikor rákérdez a bosszúmra. - Még nem igazán tudom – válaszolok őszintén. Már majdnem felajánlom neki, hogy segíthetne ebben, elvégre biztosan jobban ért hozzá, mint én. Mégis megállok, mert nem tudom mennyire avassam őt ebbe bele. Elvégre nem akarja, hogy egymással asszociáljanak minket, bár pont most mondtam neki, hogy ez már nem számít. Legalábbis, ami engem illet. Úgyhogy végül annyit mondok: - Annyi bizonyos, hogy a tervem az, hogy visszadolgozzam magam régi erőmre. Ehhez sok titokra van szükségem… Kiszállva az autóból, követem őt, amint előrehalad, hogy mutassa nekem az utat, ahogy kértem. Miközben előttem lépked megfigyelem széles vállát és magas alakját. Lehetett volna, hogy valami kevésbé attraktívabb emberi testet választ magának? Igazán nem fair ez így… Sóhajtok magamban, de rögtön haptákba vágom magam, amint bent vagyunk és ismét hozzám szól. - Rendben van… - válaszolom, bár nem igazán várja ezt meg. Vetkőzni kezd. Én magam ledobom a földre a táskámat, és ha már ő is, akkor leveszem a felső kordingemet rólam, mert még mindig ki vagyok kicsit melegedve a meccsektől és a tusolástól. Na, meg attól, ahogy megszabadul a ruháitól és kisasszézik a helyiségből. Megbámulom közben a hátsóját és az ajkamba harapok. Faen. Körülnézek a szobában és kicsit ide-odadőlve álltomban a többi helyiségbe is bekukkantok, csakhogy elvonjam valamennyire a figyelmemet a… sokkal elemibb gondolatokról. Kettesben lenni a kígyóval nehezebb, mint gondoltam. Felemelem a kezeimet és kissé megcsapkodom az arcomat, hogy észhez térjek. Nem tudom pontosan mi idézi ezt elő bennem, hogy… ennyire kívánom őt. Már az érzéseimen kívül. Talán arról lehet szó, hogy ha szexre vágytam régebben mindig megkaptam. Most valami olyanra – valaki olyanra vágyom, akit nem kaphatok meg egyszerűen. Legalábbis nem akarom megint ilyen irányba terelni a beszélgetésünket, ha már egyszer megvádolt vele, hogy elcsábítottam, mikor neki nem ez volt a célja. Na meg egyértelműen közölte velem, hogy nincsenek érzései az irányomban, akármennyire is akarja, hogy legyenek. Azt hiszem ez volt a lényege annak, amit közölt velem, de már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jól értettem. Éppen homlokráncolva ezen merengek, amikor ismét megjelenik. Felnézek és igyekszem nem kipirulni jobban a kelleténél. - Tudom ki az Átkozó – bukik ki belőlem mindenféle meggondolás vagy szűrő nélkül.
A válasza őszintén elgondolkodtat. Vajon tényleg csak ennyiről szólna az egész? Eddig talán akartam, hogy megváltozzak? Hogy ilyen legyek? És ha nem akarnám, akkor még is mit kellene tennem? Ezen gondolkodok, míg kimegyek, hiszen ezt adta parancsba, én pedig ahogy sok mindent ezelőtt is, teljesítem amit mond. A kocsiban ülve azon merengek, mit tehettem volna másképp, hogy ne jussak el erre a szintre, de egyszerűen hiába tekerek vissza a ciklusokon elmémben, egyszerűen nem találom meg a választ bennük. Hamarosan meg is szakítja a nő a gondolataimat, ahogy beül mellém. Én meg sem lepődök, hogy tudja Rufióról, hogy kicsoda, bár a fiamat ez láthatóan váratlanul érinti. Majd megtanulja, hogy Sif előtt nem lesznek titkok. Semmilyen. Amint a nő tudtunkra adja, hogy bármilyen biztonságos helyre mehetünk, az ideiglenes lakom felé tartunk. Mivel a villa leégett, hotelben pedig idegesítő sokáig tartózkodni, ezt a helyet bérlem egy ideig, és oda tartunk, a város határára. Gondolataim közben ismét a múltbéli döntéseimen cikázik, de amikor Sif megszólal, rávezetem a szemeimet. A pillantásunk találkozik, én pedig nyugodtan figyelem és hallgatom őt. Azt, hogy habár felküzdötte magát közéjük, sose érezte a szívét oda valónak. Köszönetnyilvánítására elmerengek egy kicsit, végül biccentek egyet. - Ha számodra öröm, hogy eljutottál erre a konklúzióra... akkor nekem is. - mondom, bár fogalmam sincs, milyen lenne örömöt érezni. A szavai az öltözőben azért gondolkodóba ejtettek. Talán nem a múltban kéne a hibát keresnem, hanem megpróbálni úgy formálni a jelent, hogy az nekem kedvezzen. Hiszen ezt tettem régen is, mindig ezt teszem. Akkor miért ne próbálhatnám meg az érzelmekkel kapcsolatban is? Talán ha kimondom őket, valóra válik? Nem érzek semmit. Nem változott semmi attól, ahogy kimondtam, amit mondtam. Kissé talán csalódott is vagyok emiatt, bár nem várhatom, hogy eonok erózióját egy szóval visszaállítsam. A bosszút emlegetve azért kissé megint ráncolni kezdem a homlokomat. - Hogy érted a bosszút? - kérdezem, mert hát annak rengeteg ága és faja van: én már csak tudom, aki ezért él. A bosszú hadjárataim indítottak el Ragnarököket, és általuk jutottam oda minden ciklusban, ahová. A házhoz érve Sif kiszáll, ahogy én is. Rufio arrébb parkol, de addig is kényelmes lépésekkel haladok a nővel a sötét ház felé, mosolygó "kérése" szerint vezetve őt. Az ajtóhoz lépve kinyitom, belépve felkapcsolom a villanyokat. Riasztó van ugyan, de nem kapcsoljuk be. Bátor halott az, aki pont az én lakomba tör be. - Érezd magad otthon. - mondom, lekanyarítva magamról a zakót, és számára ismerős mozdulattal kilazítva és levéve a nyakamból a nyakkendőt. Sandra nincs itt, ezt a sötétség is jelezte, így most magam lépek a szobám felé, hogy eltegyem a dolgaimat. Nem hiszem, hogy siet, ha így lenne, már az autóban rá tért volna a részletekre. Ha nem jön, én megyek vissza hozzá a nappaliba, miután leraktam a dolgaimat. Ha velem jön, nem állítom meg, természetéhez tartozik a kíváncsiság. Bárhogy is, amint rá vetül a pillantásom, kicsit fürkészem az arcát. - Hallgatlak.
"Csak az nem mindegy, mivé változok." Szemeim megvillanak egy pillanatra és felüti fejét bennem a régi dacosság. Egy pillanatig küzdök magammal, hogy kimondjam-e, amit gondolok, de végül csak azt mondom neki, hogy: - Nem mindegy, hogy mivé hagyod magad változni. – Mielőtt elfordulnék tőle és utasítanám, hogy várjon meg kint az autóban. Szerencsémre nem ellenkezik és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Nem voltam benne biztos, hogy jelenlegi állapotomban képes lettem volna leállni vele még vitatkozni. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mi lesz… kettőnkkel. Ha egyáltalán van értelme ezen gondolkozni, bár valószínűleg Jörmungandr úgy gondolja, hogy nincs. Így viszont magam sem tudom, hogy mit kéne kezdenem a helyzettel. Talán az lenne a legokosabb, ha nem erőltetném a dolgot… ha hagynám, hogy a kígyó kicsusszanjon a kezeim közül és ismét saját, különböző útjainkon menjünk tovább. Ahogy azonban „kimondom a fejemben” ezt az elméletet minden porcikám tiltakozik ellene. Nem akarom elengedni Őt. Az elhatározás olyan erősen lüktet bennem, hogy talán még a legélesebb késsel sem tudnám kivágni mélyen a mellkasomból. Előbb hagynám, hogy valamit elkövessenek ellenem, minthogy ismét magára hagyjam Jörmungandrt. Lehetséges, hogy ő már nincs kapcsolatban az érzéseivel, már nem számít neki, hogy régebben mit jelentettünk egymásnak. Nincs szüksége arra, hogy barátok támogassák őt. Ez nem jelenti azt, hogy nekem engedelmeskednem kell az akaratának, hogy ugyanúgy kell rendelkeznem saját magam felett, mint amit ő elvár. Úgyhogy miközben lemosom magamról a könnyeimet és az izzadságot, megszabadulva minden mocsoktól, ami borít engem, megegyezem magammal. Tiszteletben tartom az óriáskígyó kérését, ami azt illeti, hogy nem akarja, hogy kiderüljön, hogy kapcsolatban állunk, de nem fogom cserben hagyni, ha a szituáció megkívánja. Meg fogom őt védeni bárkitől és bármitől, ha ez az utolsó dolog is, amit csinálok ebben a ciklusban. Nem csupán csak azért, amit tettem az előzőekben, ahogyan bántam vele… hanem magam miatt is. Azt ígértem magamnak, hogy mostantól hű leszek az érzéseimhez, magamhoz és azt csinálok, amit akarok. Ha a bosszúm és az, hogy segítek, gondoskodok az istenről megegyezik, vagy fedi egymást, akkor az csak szimpla véletlen. Ezen meggyőződéssel lépek ki az ajtón és érkezem meg a BMW-hez. Tudatosítom magamban, hogy ez nem ugyanaz, mint azon az első éjszakán, amikor elvitt magával, de több gondolatot nem szánok rá. Felsóhajtok, amikor beülök a bőrülésre, majd köszöntöm Rufiot. Vigyorgok magamban, miközben lekövetem a pillantásokat, amit a két „férfi” vált egymás között, aztán közlöm, hogy mehetünk. Kérdésére fenntartom a szemkontaktust a jegeskék szempárral. - Biztonságos helyre – ismétlem. – Nem lenne jó, ha kitudódna, amiről beszélni fogunk. Azt már rád bízom, hogy ez hol legyen – vonok vállat és lezártnak tekintve a témát elfordulok tőle. Az út egy ideig csendes, ahogy én magam felkönyökölve a kartámlára, tenyerembe helyezve az államat bámulom az elsuhanó várost és a tájat. Gondolatom ugyanezzel a sebességgel száguldanak. Újra és újra végigrágom az egymás között korábban váltott mondatokat, felidézem az arcát, a szemeit, az idegességét. Körbe kergetik a következtetések és magyarázatok egymást a fejemben. Végül megakadok valamin. Kiegyenesedve visszafordulok Jörmungandrhoz. - Ami az aggódásod illeti… – szólítom meg csendesen, nyugodtan, ahogy szürke viharos szemeim az övét keresik. Túlságosan is tudatában vagyok annak, hogy mennyire közel ülünk egymáshoz, hogy a keze ott fekszik közöttünk, és csak egy kicsit kéne mozdulnom, hogy megérintsem. Ám nem tehetem, szóval ezt az egyetlen kapcsolatot kérem tőle némán. – Ha „papíron” Thor még mindig a férjem és ezzel az Ázokhoz is tartozom… - keresem a megfelelő szavakat – a szívem soha nem volt az övék. Amennyire én nem illetem közéjük, úgy nem tartozott hozzájuk és ez most is így van. Bár erre ráébrednem te segítettél. – Még ha nem is tudatosan. Sóhajtok egyet. – Úgyhogy köszönöm. Hálám őszinte és komoly jelentőséggel bír. Újabb hatalom, amit az ő kezébe adok. Bár ijesztő a gondolat, de ha ezt is csak arra fogja használni, hogy bántson vele, akkor sem fogom megbánni. - Szóval csak azt akarom mondani, hogy nem akarom tovább erősíteni a csoportjukat. Bosszút akarok állni rajtuk. Értünk. Szóhasználatom nagyon is tudatos. Szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy akármennyire is nem kéri a segítségemet, vagy a törődésemet, így is-úgy is megfogja kapni. Ezt ő nem befolyásolhatja vagy szabhatja meg. (Ez persze nem jelenti azt, hogy megszegném az ígéretemet. Még ha feleslegesnek is tartom az ettől való tartózkodását.) Amint megérkezünk a „házhoz” kiszállok az autóból, nem várom meg, hogy Rufio kinyissa nekem az ajtót, mint legutóbb. Átvetem a vállamon a táskámat és visszanézek a kígyóra. - Vezesd az utat – mosolygok az irányába.
A levegő szinte megdermed kettőnk között, ahogy közlöm, nem akarom, hogy hozzám kössék őt. Látom a reakcióján, hogy ez fáj neki, elhátrál, de mindkettőnknek akkor volna nyugodalmasabb élete, ha az ázok, és az óriások nem vennének minket egy lapra. Én eddig sem voltam a megbízható személyek listáján senkinél sem, de neki még van esélye megtartani azt, amit a ciklusok alatt kiharcolt magának az istenek között. Egyszavas válaszára csak biccentek egyet, hogy lássa, tudatosítottam a válaszát és köszönöm is azt. De a rá következő téma sokkal mélyebb, mint azt hinném. Sif bevallja, hogy nem vagyok közömbös számára, legalább is így tudom értelmezni azt, hogy azt mondta, számára ami történt, nem egy egyszerű, egy éjszakás kaland volt, hanem több. Szeretném érezni, amit ő. Borzalmasan akarok érezni bármit, bármi mást, mint ezt a feszültséget, de sajnos egy ideje már vagy dühöt, vagy ürességet vagyok csak képes felmutatni, ezt pedig közlöm is vele. Látom rajta, hogy eleinte megdöbben, majd egy olyan letargia lesz úrrá rajta, ami szinte meg is remegteti. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen érzéseket csal majd elő belőle, és valahol ettől ismét összezavarodom. Miért éli meg ezt ilyen nehezen, ha eddig rám sem bírt nézni? Miért a hirtelen maszk a keserűen csillogó szemekre, ha fel se akart keresni engem? És engem miért érdekel egyáltalán ez az egész? A fájdalma, vagy hogy mit miért csinált. Amikor azt mondja, hogy nem hisz ebben, mert a változás állandó, halkan sóhajtok egyet. - Az lehet. Csak az nem mindegy, mivé változok. - a szóhasználatom direkt olyan, amilyen, ugyan is teljesen biztos vagyok abban, hogyha ez a változás lezajlik, alig marad bennem bármi, ami a korai Jörmungandr-ra emlékeztetne bárkit. Egy öntudattal megáldott sárkánykígyó, egy állat leszek csupán. Ha szerencsém lesz, beszélni nem felejtek majd el. A témát azonban korán lezárjuk, és ismét felhozza a csatámat Thorral, meg hogy mesérültem-e. Nem részletezem neki, nem érzem úgy, hogy el kéne mondanom az állapotommal kapcsolatban többet ennél, a kelleténél. Nem is kérdezősködik tovább ezzel kapcsolatban sem, helyette egy üzletről kezd beszélni, amitől megint kissé zavaros lesz számomra a kép. Most már üzletelni is akar? Annak ellenére, hogy az imént még dührohamot kapott tőlem majdnem, aztán sírt, most meg valószínűleg egy világot döntöttem le benne - még ha ezt színtelen hang és monotonitás mögé rejti - ? Ha valami, akkor az biztos, hogy nem értem a nőt. Olyan, mint a szél, cikázik össze-vissza, és ha egyszer azt hinném, hogy megértem, rögtön mond, vagy tesz olyat, amitől meggondolom magamat. Végül ki küld az épület elé, de már hozzá szoktam, hogy nem kér semmit. - Rendben. - bólintok egyet, hogy tudja, majd ott fogok várni rá, aztán ahogy korábban is akartam, most fogom magam és kifordulok, mielőtt még egy pillanatig figyelem, ahogy eltűnik a zuhanyzóknál. Ráérős léptekkel sétálok kifelé, a tömeg félig már eloszlott, de azért vannak még iszogatók és beszélgetők. Amint meglát, Rufio csatlakozik hozzám, és együtt hagyjuk el az épületet. A kocsiba - a Bentley helyett egy új, BMW 7-es limuzinba - ülve várakozok aztán. Nem nézem az órámat, mert nem időre várom, és türelmetlen sem vagyok. Rufio előre ül, már be is indítja a motort, és habár egy szót sem szólok, szerintem nagyon jól tudja, kire várunk. Elmélkedésemből a mozgás a periférián ránt ki. Oda pillantva figyelem, ahogy Sif kinyitja az ajtót, majd beül, és köszön is némi jókedvvel Rufionak. Az emlegetett a tükörből rám tekint, de mivel látja, hogy én sem vagyok különösen meglepve azon, hogy erre a titokra fény derült, ő sem akadékoskodik. A nőre pillantok, jeges tekintetem egy pillanatra találkozik az övével, míg azt mondja, mehetünk. - Van konkrét célod? El akarsz menni valahová? - kérdezem, de ha nincs konkrét célja, akkor Rufiora pillantok, de habozok pár pillanatig. Akarom vajon "haza" vinni? - Menjünk a házhoz. - mondom végül. Ha nem akarom, hogy vele lássanak, kénytelen vagyok oda vinni őt, mert Helnek mindenhol van legalább egy szeme. Abban se lennék biztos, hogy erről a találkozóról ne tudna majd, de... kiderül. Idővel ezt is az orrom alá fogja dörgölni, mint mindent. Sif felé eső kezem lazán az ölemben, másik kényelmesen az ajtón kialakított könyöklőn. Nem igazán nézek a nőre, hacsak nem mozdul meg, vagy kérdez, egyébként én is csendes vagyok. Az azonban feltűnhet neki, hogy nem Frognerbe, hanem Grünerlokkába tartunk, és annak is az egyik távolabbi szegletébe, közel a természethez, egy emelkedő tetején. Nem egy villa, inkább egy luxus nyaralónak tűnő hely, nagy függönyfalakkal, tágas terekkel, harmóniában a barna és a fekete színekkel. Lentről alig látni a dombtól és a fáktól, csak miután felkanyarodunk a lejtő alján lévő útszakaszra, ami már kapuval van lezárva, és körbe van kerítve, akkor lehet igazán észrevenni.
Látom rajta, hogy mennyire frusztrálják a szavaim, ami Thort illeti. Pontosan nem értem, hogy mi lehet ezzel a gondja, annyira elvagyok merülve a saját bosszúságomban. A gondolataim még mindig akörül forognak, hogy legszívesebben mit tennék a viharistennel, ha tehetném, amikor belekezd. Először csak hitetlenkedve nézek rá, majd már nyitnám a számat, hogy megmondjam neki is a magamét, miszerint nekem aztán nem parancsolhatja meg, hogy mit és mit ne tegyek. Nem mintha az egész találkozás vagy az, hogy elverném Thort, róla szólna – mintha elfelejtené, hogy van nekem egyéb problémám és felhánytorgatnivalóm, ami Odin fiát illeti. Ezt is megmondanám neki, persze, de ekkor folytatja és én megütközve hátralépek egy aprót. Mintha legalábbis megütött vagy ellökött volna. A szavai legalább ilyen élesen hatnak rám, mintha megannyi tőrt döfött volna a szívembe. Megremegek, ahogy a fájdalom szétárad a testemben. Aztán lezárok mindent. Tartásom egyszerre egyenesedik ki és lazul el. Szemhéjjaim lejjebb ereszkednek és minden érzelem eltűnik az arcomról. - Értettem – mondom színtelen hangon. Elvégre mi mást mondhatnék? Veszekedhetnék, nekieshetnék, ahogyan azon az éjszakán is tettem, de… akkor nem számított semmi. Nem számított, hogy mit fog gondolni rólam, az sem, ha a következő pillanatban megölt volna. Sokkal szabadabban beszéltem, mint most… tudva, hogy súlya van annak, amit kiejtek a számon. Mégsem gondoltam, hogy az elképzelésekhez mérten egy teljesen másik reakciót fogok kiváltani a kígyóból. Ennek ellenére megértem, amit mond, akármennyire is rosszul esik. Talán azt gondolom, hogy egy kicsit meg is érdemlem a sok ciklusért, amikor igyekeztem beilleszkedni az Ázok közé, elfelejtve, hogy az igazán fontos személy az életemben ki is volt. Elnézve ingerült arcát, úgy döntök, hogy jobb ha nem akadékoskodom, mert tartozom neki annyival, hogy nem próbálok bekavarni a dolgaiba. Amikor felteszi a kérdését mégis gyújt egy kis reményt frissen összeroncsolt szívemben. Mert ha érdekli a válasz, akkor talán érdekelheti több is… Akkor talán nem gondolta komolyan azt, amit az előbb gondolt. Így megosztom vele a gondolataimat és azt, ami lejátszódott bennem, miután visszakaptam az emlékeimet és a képességem. Végül az egészet az ő kezébe helyezem, nyitott mondatommal megadva neki, hogy határozzon arról mit szeretne. Másokkal ellentétben nem akarom elvenni tőle a lehetőséget, hogy saját maga formálja a Sorsát. Hogy ki is Ő. Abban viszont biztos vagyok, hogy hibáztattam volna magam, ha nem próbálom meg eljuttatni hozzá az érzéseimet… amikből mindig is túl sok volt nekem, néha annyira, hogy túlcsordultak rajtam és úgy éreztem megfojtanak. Ekkor talált rám pár hónappal ezelőtt ő is és most megint itt vagyok, de a két érzelem nem is lehetne egymástól távolibb. Mégis legalább ugyanannyira sajog tőle a mellkasom. Aztán válaszol. Szavai lassan, egyenként esnek lelkem mélyére, mint kövek a tenger aljára. Szemeimmel őt nézem közben, látom a frusztrációját és a szívem összeszorul érte. Szörnyű, amit leír nekem és belül sírok azért a barátért, aki régen volt… akit elvesztettem. Talán az én hibám volt, talán elkerülhetetlen az idő múlásával. Abban azonban nem hiszek, hogy ezt már ne lehetne megváltoztatni, viszont nem is én vagyok az, akinek ezt meg kell látnia. Nem tudom erőszakkal felnyitni Jörmungandr kőbe meredt szívét. Félő, hogy csak jobban összetörném. Nem válaszolok hát semmit, csak csendesen elfogadom az elutasítását. Közben ellentmondásos gondolatok cikáznak bennem: egyszer azt gondolom mennyire ostoba vagyok, hogy hagytam magamnak, hogy egy fals álomba ringassam magam; máskor pedig szomorúan beletörődöm és úgy gondolom, hogy nem változtatnék meg semmit az eseményeken. Végül csak annyit teszek hozzá halkan, puhán ejtve a szavakat: - Én ebben nem hiszek. A változás állandó, nem abszolút. Az eddig elhangzottak ellenére, azért aggódom érte, ezért megpróbálom újra felhozni a felemlegetett összecsapást Thorral. Megkérdezem, hogy megsérült-e és közben szürke íriszeimmel kutatom őt. Reménykedem benne, hogy végül nem történt semmi komoly, de ahogyan a férjemet ismerem ez korántsem ilyen egyszerű. Már éppen felemelem a kezemet, hogy megérintsem, hogy… nem is tudom mit tehetnék, amikor ismét leinti aggodalmaskodásomat. - Ah… ennek örülök – válaszolok egyszerűen és még inkább visszahúzódom. Felnézek rá, szemeinket összekapcsolva egy bűvös pillanatra. - Akkor itt az ideje – szólalok meg erős, határozott, de kissé monoton hangon -, hogy üzletről beszéljünk. – Félredöntöm a fejem. – Van számodra egy fontos információm. Ám jobb lenne, ha ezt valahol máshol beszélnénk meg… biztonságosabb helyen. – Azzal elfordulok tőle, és visszasétálok a táskámhoz. – Várj meg az épület előtt, még le kell zuhanyoznom – közlöm vele, szinte félvállról, de többet már nem nézek rá. Inkább a mozdulataimra koncentrálok és közben fejben imádkozom, hogy minél hamarabb elhagyja a helyiséget, hogy magamra maradhassak az érzéseimmel. Kiveszem a törülközőt a táskából, majd ha még mindig itt van, akkor ruhástul megyek be a fürdőrészbe. Elhúzva a csikorgó gyűrűkre felfűzött függönyt, előkészülök a zuhanyra. Közben erősen hallgatok és várom, hogy végre elmenjen, ha még nem tette meg. Egészen addig, míg nem hallom az ajtócsapódását odakintről. Ekkor megnyitom a csapot és hagyom, hogy a könnyeim összefolyjanak a vízzel, amit érzelmeim szinte feketére festenek. Frissen és valamivel összeszedettebben lépek ki az éjszakába az edzőterem hátsóbejáratán. A kiadós sírás, amit megejtettem mosakodás közben sokat segített abban, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Letisztultak az idegeim és ha bár még mindig sajog a szívem, nem olyan elviselhetetlen, hogy ne tudjak meglenni a kígyó közelében. Körültekintek a sikátorban, amíg meg nem pillantom a sarok mögül kilogó autó hátsóját. Határozott léptekkel indulok meg felé, majd ugyanígy nyitom ki a hátsó ajtót és ülök be rajta. Szinte deja vu kap el, amint pillantásom a „férfira” esik mellettem. - Jó estét, kiskígyó! – köszönök oda Rufionak egy kissé erőltetett jókedvűséggel, de azért jót szórakozom a megszólalásomon. Kíváncsian nézem, hogy bármiféle reakciót kiváltok-e belőle, majd visszavezetem tekintetem gazdájára. – Mehetünk, amennyiben te is készen állsz.
Thor említése feszültté tesz, főleg az, hogy most, miután sikeresen elszóltam magam, nem akarja annyiban hagyni a dolgot. Nem is az érdekel, hogy egy erősebbel akar szembe szállni - noha szerintem Thor nem lenne képes őt bántani -, inkább az zavar, hogy mindezt értem tenné. Így is túl sokan gondolhatják, hogy van köztünk valami, ami miatt megnehezedhetnek bizonyos dolgaim, dolgaink. Nem kéne, hogy foglalkozzak Siffel, és az ő hogy létével, de a múlt nem ereszt, és bárhogy is próbálom ignorálni őt, mindig visszakúszik a gondolatomba valamilyen módon. Vagy a sziklaszírt, vagy azaz éjszaka, vagy amikor az előző ciklusokban elvétve találkoztunk, és úgy nézett rám, mint a szemétre. Mint az összes többi áz. Talán más ezt úgy fogalmazhatná meg, hogy hiányzott, noha én rettenetesen szeretném kerülni ezt a szót, mindenkivel kapcsolatosan, nem csak vele. Bár tény, ő az egyetlen, aki ilyesmiket eddig mélyebben ki tudott belőlem váltani, talán a régi barátságunk miatt. - Megismétlem, hogy nem akarom, hogy ezt tedd. Nem akarom, hogy hozzám kössenek téged, érted? Nem akarok alapot a pletykákra, piszmogásokra és suttogásukra. - válaszolom határozottan, komolyan nézve rá. Nem vagyok ingerült, de a feszültség bőven kiérezhető a testtartásomból, amibe belefagytam, mióta visszafordultam. Anyám épp eleget kérdezett, gyanakodott és papolt, nincs szükségem arra, hogy az egész áz család a nyakamra járjon, amiért elcsábítottam és/vagy erőszakkal magamévá tettem szegény istennőt. Nincs szükségem újabb problémákra, van nekem elég azokból bőven. Ennek ellenére még is rá kérdezek, hogy miért nem keresett meg, miután mindenre emlékezni kezdett, a kisugárzása pedig egészen megváltozik, egy pillanat alatt. Amikor elkezd beszélni, egy pillanatra magamra ismerek, hiszen nekem is jól jött volna a segítsége, miután emlékeztettem önmagára, de azt sem tudom, hogy képes lettem volna egyáltalán használni őt, főleg ha ... visszakapom a régi énjét. Nem tudom megmondani, mi történt volna utána, mert sose jutottunk el addig, hogy emlékeztetni tudjam, ő pedig soha nem jött el. Ha én nem jövök le ide, és nem szólok közbe, valószínűleg most sem beszélgetnénk itt. Fel-alá járkál, aztán végül közelebb lép, nagyon közel. A figyelmemet inkább főleg a következő szavai kötik le, amikor azt mondja, ez nem csak szex volt, hanem több, és én ezúttal nyílt zavarodottsággal a szemeimben figyelem őt. Megint olyan érzésem van, mint azon az éjszakán, hogy éreznem kéne valamit, de egyszerűen nem megy, feszültté tesz, hogy nem vagyok képes rá. Persze, hülye azért nem vagyok. Látom a nő reakcióit, látom a pillantásán, érzem az illatán, és a szavai alapján egyértelművé tette, hogy több volt neki ez a dolog, mint tűnt, és most arra vár, hogy tőlem is megkapja a választ, a gondolataimat. Ideges szusszanással fordítom el a pillantásom. Ez az egyetlen érzelem, amely megmaradt nekem. - Nincsenek gondolataim erről Sif. Nem tudom megadni, amire vágysz, bármi is legyen az. - pillantok rá, kegyetlennek tűnő egyenességgel, kiemelve egy igen fontos részletet. Ha képes lennék érezni, bármit, hiszem, hogy mindenhez másképp állnék, de most... Most csak állok, és igyekszem - Nincs már semmim. Nincs... semmi bennem. Csak végtelen harag és savanyú kesergés. - mondom ki azt, amit tán csak megfigyelni tudtak rajtam, de ki soha nem lett mondva. Persze, valami van a felszín alatt, de olyan halovány, és soha nem látott, hogy fogalmam sincs, mi lehet az. Nem öröm, vagy ilyesmi, azt régről felismerném,ez inkább feljebb tornázza a pulzusomat, még sem harag.. - Ahogy te is, úgy én is változtam. Már csak árnyéka vagyok annak, akit valaha ismertél. - suttogom a végét egy kicsit magam elé meredve, elmerengve a múltban. Téma váltására rá pillantok, majd kelletlenül ismét oldalra. - Nem kell esküdöznöd semmire. Már gyógyulok. - zárom le gyorsan a dolgot ennyivel. Hirtelen felrémlik, mikor régen hínárral próbált meg gyógyítani. A savanyú arca most is előttem van, de már nem vált ki érzelmeket az emlék. Még ez is csak frusztrálni tud.
Miután elmondtam neki mindent – azaz majdnem mindent - vártam, hogy mit fog reagálni. Természetesen pont nem arra a részre reagált aztán, amire számítottam volna, azaz amiben leginkább reménykedtem. Mégsem hagyom, hogy ez teljesen elkeserítsen és felnyúlva csak hetykén félredobom egy arcomba eső hajtincsemet. - Ne aggódj a férjem miatt, majd én foglalkozom vele. Esküszöm, ha nem félnék attól, hogy ránk zúdítom a Rangarököt, akkor már most felkötöttem volna a legközelebbi épületre a golyóinál lógva – mondom sötéten és még csak nem is viccelek. Az már más kérdés, hogy mennyire lennék erre képes… akármennyire is fáj beismerni, Thor erősebb nálam. Jelenleg. Éppen ezért kell elindítanom a tervemet, most, hogy sikerült a harcitechnikámat a nulláról feldolgozni. Ebben talán még Jörmungandr is tudna nekem segíteni, de nem vagyok benne biztos, hogy mennyire szeretnék segítséget kérni tőle akármiben is. (Nem azért, mert óckodnék tőle vagy azt gondolnám, hogy kihasználna cserébe, mint inkább nem akarom, hogy… nos, az alávetett félnek lásson, azt hiszem.) Merengő gondolataim közül a következő kérdése ver fel. Felnézek rá, szemeimet elnyitva. Ez már sokkal inkább valami olyan, amit vártam. Egyúttal elmondja nekem azt is, hogy van értelme, hogy belemenjek a beszélgetésbe. Akármennyire is azt akarja mutatni, hogy őt nem érdekli a dolog, vagy nem számít neki… mégis feltette a kérdést. Az óriáskígyó pedig nem jártatja a száját feleslegesen soha. Ennek ellenére nem könnyebb erről beszélni most, mint ezek előtt. Ismét átkarolom magam, ahogy bizonytalanul belekezdek: - Egész életemben a férfiak kihasználtak engem. Hol a testemért, hol naivságom miatt, hol a saját egójuk növeléseként… Ciklusról, ciklusra. Újra és megint. Az egyetlen, aki ezt nem tette meg… az te voltál – mondom és levegő után kapok, ahogy próbálom leküzdeni az érzelmeket, amik feltolulnak bennem az elhangzó szavakra. Igyekszem minél összeszedettebbnek tűnni. – Azt mondtam neked, hogy elvettem tőled az élvezetet, amit kívántam… most az egyszer én akartam lenni az, aki elvesz még ha adtam is cserébe. Uralni akartam a helyzetet, hogy ne én legyek az, aki csak úgy megadja magát. – Nagyot sóhajtok, ahogy kicsit elfordulok tőle, mert nehéz ennyire őszintének lennem vele és közben a szemébe néznem, keresnem a reakcióit. Teszek pár lépést ide-oda, ahogy szürke íriszeim körbepattognak az öltözőben, aztán mégis visszatérek hozzá. Közelebb lépek, hogy szinte egy centi válassza el összefont karjaimat az ő mellkasától. Úgy nézek fel rá, nyílt tekintettel, összevont szemöldökkel. – Azonban, ami aznap este történt… közöttünk… Jörmungadr, az nem „csak szex” volt. Nem szimpla élvezet. – Elhallgatok egy kicsit, majd nyelek egyet. – Érted, amit mondok? Ez hatalom, Sjøslange – suttogom finoman a szót, amit csakis ő hallhatott tőlem eddig. – Abban pedig nem voltam biztos, hogy meg akarom adni neked ezt a hatalmat felettem. Az igazság az, hogy most sem tudom… Attól függ, hogy mit tervezel a jövőben, mert… mert ha nem ugyanabba az irányba haladunk- - Abba hagyom a mondatot, mielőtt igazán befejezném a gondolatot. Megrázom a fejemet, és nevetek egy kicsit, de egyértelműen kihallhat belőle egy kis lemondást. Ez nem felé irányul, mint saját gyenge szívem felé. – Ez nem igaz… Valójában attól függ, hogy te mit gondolsz. Mielőtt igazán érdemből válaszolhatna, ismét felnézek. - Nem válaszoltál rendesen a kérdésemre – vádolom meg kissé ismét, aztán összevonom a szemöldökeimet, és végigfuttattom a szemeimet rajta, alakján, keresve jeleket rajta, de nem látok igazán semmit, ami kitűnne. – Bántott téged? Megsérültél? Mondd el és esküszöm neked, hogy kétszer- Nem! Ezerszer erősebben fogom visszaadni neki, amikor eljön az ideje – beszélek ismét bosszúról és vérről, de tudom, hogy ez őt fogja a legkevésbé meghatni. Tekintetem ismét őt pásztázza és tudom, hogy csak próbálok időt nyerni, mert egy kicsit… vagy talán jobban, mint kellene, félek attól, hogy mit fog vallomásomra reagálni.
Ismét vádak. Ne fordult volna meg a fejemben, hogy Sif milyen könnyen kisegíthetne az átokkal? De, természetesen. De végtére is azért akartam beszélni vele, azért titkolóztam előtte, hogy előcsaljam belőle a régi énjét, a tudást, az emlékeket, bármit, vagy mindent. Emlékeztetni akartam, de ismét csak vádakat vág a fejemhez, én pedig sokadszorra is az elmúlt ciklusok és eonok alatt úgy érzem, hogy elfáradtam. Belefáradtam az istenek és istennők rugdosásába. Bele fáradtam az igazságtalan vádakba. Úgy érzem magam, mint egy remete, aki érzi kimenni az erőt az ujjain keresztül, aki csak arra vár, hogy a kilélegzett levegővel távozzon megfáradt lelke is végre. De tudom, hogy hiába vágynék halandói babérokra, nem lehet enyém soha. A nyugalmat magamnak kell megteremtenem. Úgy hogy fel se veszem a nő szavait. Egyszerűen csak figyelem őt ezzel az ősi, túl sokat is megélt tekintettel. Persze ismét belém áll a váddal, hogy követtetem, amire a csalódottságom és sértettségem új lángra kap. Menni akarok... El innét. Jól elboldogult nélkülem is, már megtalálta önmagát a segítségem nélkül. Nem tudom, miért reménykedtem abban, hogy valami is változni fog, hiszen soha semmi nem változik ezen a mocskos világon. Elindulnék, és csak a szavai állítanak meg, amivel férjét emlegeti. Gondolkodás nélkül vetem oda a szavakat, de hiába mondom, hogy ne feleljen, elém lép és csak azért is kérdez. Mintha érdekelné. Kétségeimmel szembesítem, ő pedig ... sírni kezd... Ismét összevonom a szemöldököm, zavarodottan nézem őt, miközben a legördülő könnyek ellenére ismét változik a tekintete, viharossá válik, és bele kezd... hosszan. Némán hallgatom és figyelem őt, miközben karba fonja a kezeit, és elmondja, hogy igen is érdeklem őt. Hogy emlékszik mindenre, és megfogja mondani Thornak a magáét, mire kishíján felhorkantok és elfordítom a fejem. Nincs szükségem arra, hogy megvédjenek. A viharisten egyébként sem tudott meg tőlem semmit, csak találgatni tud továbbra is. Legalább is akkor. Azt nem tudom, hogy Siffel mit beszéltek. Amikor visszakanyarodik arra, hogy emlékszik a múltra, és hogy a barátjának tartott, furcsa visszagondolni arra az időszakra. Akkor még képes voltam barátként tekinteni rá, vagy másra, ma már az érzést se ismerem fel. Van ennek egyáltalán ilyesmi érzete? Rá pillantok, amikor visszatér arra az éjszakára, és hogy nem tudta, hogyan kezelje. Figyelem a kipirult arcot, a szürke szemeit, és hosszú másodpercekig csak némán fürkészem. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit kéne érezzek... Túl sivár már a lelkem, hogy az ilyesmi előhozzon belőlem valamit. Bármit. Ha pedig még is megjelenik valami, az sem tiszta, hogy micsoda. Csak összezavar. Ő mostanában csak erre képes. Összezavart akkor este, és most. Rá kérdeznék, hogy miért csábított el egyáltalán, de már korábban kimondta, hogy csak elvette az élvezetet, amit akart. Azt nem tudom hová tenni, hogy érdeklem őt. Habár látom rajta, hogy nem hazudik, még is nehéz elhinnem, hiszen emellett ott van a tény, hogy soha nem keresett fel. Előtte még rendben. De azután, hogy emlékezni kezdett? - Miattam ne beszélj a viharistennel erről, nem kívánok újabb csatát vele. Nem tudott meg tőlem többet annál, mint hogy nálam jártál, noha egyértelműen leszűrte magának, hogy mi történt aznap. - mondom színtelen hangon, ismét érezve a korábbi fáradtságot. Ha csak bele gondolok abba, hogy Thor ismét megjelenik majd, dühöngve... Elnyomok egy sóhajt. Néhány másodpercig ismét hallgatok, mert nem tudom, hogy a következő kérdést, amely a gondolataim nyomja feltegyem-e, de végül úgy vagyok vele, hogy már minden mindegy. - Ha eszedbe jutott minden a múltról, miért nem kerestél fel?
- Igen, emlékszem, hogy fel akartál használni valamire – mondom neki jelentőségteljesen használva a szavakat, és közben nem veszem le az arcáról a szemeimet. Nem értem miért próbálja meg ezt az egészet visszafordítani rám… úgy beállítani, mintha ő lenne itt az áldozat. Olyan, mintha mi ketten nagyon máshogy éltük volna meg ugyanazt az éjszakát. Vagy csak túl hamar vontunk le olyan következtetéseket, amik nem helytállóak. Én most már… látva rajta az érzelmek kavalkádját – ami önmagában már elég jelentős – kezdem másképp látni a helyzetet, de még nem vagyok teljesen kész arra, hogy megnyíljak neki. Túlságosan félek… mind azok után, amin keresztül mentem, amennyiszer megbántottak, nem tudom mégis mire számíthatok a kígyótól. Lehetséges, hogy régen ismertük egymást, de azóta sok mindent megváltozott és erről nem is ékesebben tesz tanúbizonyságot, mint amit szavaimmal emlegettem fel neki. Egyikőnk sem ártatlan ebben a szituációban. Végül akármennyire is próbálok elzárkózni és megvédeni magamat és a saját érzéseimet, nem bírom megállni, hogy ne nyúljak ki felé valamilyen ostoba indokkal, meggondolatlanul elejtett szavakkal. Később rá kell jönnöm, hogy talán nem éppen ezt a témát kellett volna felhoznom neki – legalábbis nem ilyen hamar, de nem tudom, hogy mással megállíthattam volna-e. Mindenesetre a férjem felemlegetése megteszi a hatását és visszafordul hozzám, hogy hozzám vágja a kérdéseit. Legalább úgy is esnek, mintha arcon csapna velük. A szarkazmus és a sértettség csöpög a szavakból, de egyáltalán nem finomkodik velem. Megbánt a szavaival, mert nem értem honnan jön számára mindez, milyen gondolatokból fakad ez a mérhetetlen… csalódottság és vádaskodás, amit felém vet. Mégis utolsó elhangzó mondata után is az az első gondolatom, hogy vajon mi történhetett és jól van-e… már ami a fizikális fájdalmat érinti, mert azt egyértelműen látom, vagy ha már nem is látom, mert megint az érdektelen maszkja mögé rejtőzött előlem, hallom a hangjában, hogy keserű velem. Szemeimbe könnyek szöknek, de gyorsan kipislogom őket, mert nem akarom, hogy azt gondolja gyenge vagyok vagy hogy ezzel akarnám manipulálni őt. Helyette reszketeg hangon ugyan, de határozottan kérdezem tőle: - Befejezted? – Felvetem a fejemet és egyenesen a szemébe nézek. – Beszélni akartál – mondom, majd felhúzom az egyik szemöldökömet – bár egyértelműen nem az érzelmeinket akartad megvitatni, ebben biztos vagyok, de akkor tessék! – tárom szét a karjaimat, majd karba fonom őket magam előtt. – Itt vagyok és akkor bele is kezdek: igenis, érdekel a dolog, te nagy- grrrr… - morranok fel, mert az utolsó pillanatban meggondolom magam, hogy valami csúnyát mondjak rá. Nem ez a lényege a mondandómnak, éppenséggel szeretném félresimítani közöttünk a félreértéseket, úgyhogy veszek egy mély levegőt és folytatom, de szemeimből nem fút ki a viharosság: – Érdekel, hogy mi történt veled és érdekelsz te! Ha pedig tudtam volna, hogy az a vihar pontosan mit jelent, hidd el, már hamarabb elébe mentem volna a dolognak és meg is fogom tenni. Ne aggódj, majd én elbeszélgetek a drágalátos férjemmel és megmondom neki, hogy ehhez az egészhez neked semmi közöd! Hogy én voltam, aki elcsábított. Nem is tudom mit képzelt! – terelődik el a figyelmem egy pillanatra, ahogy leveszem róla a tekintetem és dühödten dobbantok egyet. – Azt sem tudtam, hogy meglátott minket, de úgy néz ki, nem én vagyok az egyetlen, aki szeret lesből megfigyelni másikat… - utalok itt magamnak arra a pillanatra, amikor lejövetelemkor Midgardra ugyanilyen módon kaptam el a pillanatot, ahogy Thor a kisfiúval, akit mással nemzett, beszélgetett egy padon. Ebbe viszont most nem akarok belemenni Jörmungandrral, mert most rólunk van szó. Szemeim visszavillannak rá és egy pillanatnyi szünetet tartok, mielőtt közölném vele elmélyült hangon: - Emlékszem. Mindenre. Mindenre, ami a múltban, az elmúlt… réges régi ciklusokban történt. Mindenre és igen, érdekel, mert akkoriban úgy gondoltam rád… fontos voltál nekem – megakadnak a szavak a torkomon, elnézek, mert éppenséggel nem olyan egyszerű ezt bevallanom, akármennyiszer is gondoltam rá az elmúlt hónapokban. – Az igazság az, hogy a barátomnak tartottalak. – Felnézek rá ismét, leengedem a karjaimat és hagyom, hogy tisztán kutassa szemeimet, arcomat. – Amit viszont azon az éjszakán tettünk… nos… - Elpirulok kissé, mint mindig, amikor eszembe jutnak a történések. – Nem tudtam hogyan kezeljem ezt az egészet, így végül… elmenekültem. Elhallgatok ezen beismerés nyomán és várok. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni teljes monológomhoz, hogy egyáltalán meghatotta-e, vagy használt-e bármit is őszinteségem. Ugyanis nem hazudtam egyetlen szóval sem, és ezt ő is nagyon jól tudhatja, illetve érezheti rajtam. A kérdés csak az, hogy vajon a saját sérelmei engedik-e, hogy tovább látva rajtuk ezt beismerje magának. A kérdés, hogy számít-e mindez.
Miféle kifogás beismerni azt, amit tettünk? Hogy lehet kifogássá alakítani? "Csak azért tettem, mert"... Mintha ezzel semmissé lehetne tenni a tettet. Mit szólt volna, ha tegyük fel, azt mondom, hogy megfigyeltetem, "de csak az ő érdekében"? Mondjuk meglep az értetlenség, amivel figyel, az, ahogy hirtelen leül a haragja, de az én sértettségem még mindig keserű ízt hoz a számba. - Beszélni akartam veled, ha még rémlik. Azért szedtelek össze az utcáról, a többi csak... - nem tudom, mi volt. Nem tudom, mi történt. Összezavart. Előadta a megtörtet, majd az ujjai köré csavart, hogy azt tegyem, amit akart. Nem mintha, én nem ilyen lennék... de vannak, akikkel nem tennék ilyet. A család bele számít ebbe a kategóriába, és azt hittem Ő is, de láthatóan nem ugyan úgy vélekedtünk a másikról. Újabb lecke. Persze, élveztem én is az aktust, de valamit tett velem, mert utána semmi nem lett már ugyan olyan, és ez nagyon bosszantó. Rendkívül. Bosszantó. Amikor meg a jeges szemeimbe nézve kitér arra, hogy nem akart ott hagyni, ismét jön a "csak". Befejezni persze nem fejezi, de nem is fontos igazából. Elkapom róla egy elégedetlen hanggal a szemem, amikor egyből megkérdőjelezi a szavaimat, amiket pont az imént ejtettem ki. Hogy nem tudok a dolgairól, mert nem figyeltetem. Ekkor ismét csak elönt egy fajta csalódás, és az érzés, hogy nem is értem, miért vagyok itt. Vagy hogy mit reméltem, amikor beléptem ide... Hálát? Már a gondolat is nevetséges. Senki sem hálás semmiért. Nekem nem. Ezért fogom megállítani az egészet. Ezért akasztom meg a fogaskerekeket. Lesz, ami lesz. Soha nem a Ragnarök lesz már a célom, túl léptem azon a szinten ezzel a ciklussal... most már mindig csak annak megakadályozása lesz a célom. Egy ideig, amíg nem válok állattá, ez fog vezérelni. Már épp a távozáson gondolkodom, mikor Sif szavai megállítanak. Gondolkodás nélkül válaszolok a magam szórakozott fogalmazásommal, de igazából megbánom, hogy egyáltalán folytattam a témát. Semmi kedvem Thorról, vagy az otthoni dolgaikról beszélni, ő még is elém lép, szemeiben meglátok valami sötétet, és talán aggodalmat, de az én arcomon újra a kifürkészhetetlen kifejezéstelenséget láthatja csak. Még a szemeim is érdektelenül csillannak meg, ahogy lenézek rá. - Melyik világban élsz, Sif? Szerinted miért tört óriási vihar Oslora télen, és öntötte el az esővíz fél óra leforgása alatt a várost? - kérdezem, de meg se várom a választ, csak közelebb hajolok hozzá, némi feszültséggel a szemeimben. - Szerinted mit csinált akkor a férjed? Elsörözgettünk, míg megtárgyaltuk, miért szálltál a autómba? - kérdezem szarkasztikusan, aztán kihúzom magam, fejemet kicsit megemelve figyelem tovább. - Egyébként se tegyél úgy, mint akit érdekel. - már jó ideje nem számítok se neki, se másnak. Ha holnap eltűnnék, egy személyt tudnék felmutatni, akinek feltűnne a dolog. Ha a szolgákat belevesszük, hármat, Sif pedig jó ideje nincs benne ebben a létszámban.
Amikor meghallom a sóhajtását oly annyira felpaprikáz – még jobban – hogy legszívesebben visszavenném a kezembe, amit most dobtam le, hogy aztán ténylegesen neki vághassam. Azonban mégsem teszem, mert a halandókkal ellentétben vagyok annyira kulturált és bölcs, hogy ne hagyjam hogy ennyire elkapjanak az érzéseim. Már nem vagyok az az összetört nő, akivel először találkozott itt újra a kígyó, már nem az érzelmeim irányítanak, hanem én irányítom őket. Legalábbis eddig így volt, egészen míg Jörmungandr újra meg nem jelent az életemben. Arra viszont végképp nem számítok tőle, amit mondandóm második felére reagál. Már az önmagában meglepő számomra, hogy egyértelműen… zaklatottnak tűnik. Még a feltételezés is idegennek hat számomra, legalábbis nagyon eltérő eddigi viselkedésétől. A régebbi idők dacosságát és makacsságát idézi bennem ez a hanglejtés, de igyekszem azt most kivonni a képletből. Ennek ellenére sem tudom, hogy mit mondjak neki hirtelen, annyira le vagyok taglózva. Azt hittem, hogy levonta a saját következtéseit arról az éjszakáról és ahogy mondta már rég nem számított a dolog számára. Most mégis úgy néz ki, hogy legalább annyira össze van zavarodva, mint én. - Nem használtalak Jörmungandr… - kezdem csendesen, aztán megvonom a vállam. – Nos, végülis de igen. Elvettem az élvezetet, amit nyújtottál, de… csak azért, mert azt gondoltam, hogy te is akarod – teszem hozzá bizonytalan hangon. Tekintetem levezettem egy rövidke percre a padlóra előttem, de aztán tudatosan visszanéztem rá, belefúrtam pillantásom az övébe és léptem hozzá közelebb egyet. – És nem akartalak ott hagyni. Csak… ah… - elhallgatom hirtelen, mert nem tudom, hogy mégis mit kéne elmondanom neki, vagy mit nem. Végképp összezavarodtam és fogalmam sincs mi lenne a megfelelő következő lépés. Így végül nem tudok mást tenni, mint ismét védekező pozícióba helyezem magam, ezúttal számon kérve őt, hogy követett-e, figyeltetett-e. Ismét látható rajta, hogy megsértettem ezzel és emiatt rögtön rosszul érzem magam. Tudom, hogy saját érzelmeimet vetítem ki rá éppen, de… olyan hatással van rá, hogy úgy érzem a közelében nem tud rendesen működni az agyam. Hogy a logika mit sem számít, a szívem pedig csak egy dologra vágyik. Ami ostobaságnak tűnik, így igyekszem ezt elkerülni. Ám az ellenkező hatást érem el, mint szeretnék. Nem is tudom mit szeretnék valójában. Talán a helyzet magaslatára kerülni. Talán eleve úgy éreztem, hogy én vagyok a vesztes ebben a pozícióban, amibe helyezett minket a korábbi tetteivel. A múlt sérelmei miatt pedig nehezen viselem el, ha nem érzem magam egyenlőnek egy olyan személlyel szemben, aki… fontos nekem. Akármennyi idő is telt el, akármi is történt közben… most hogy visszakaptam az emlékeimet és tisztában vagyok kapcsolatunk teljes spektrumával, kijelenthetem ezt. Amikor tehát úgy tűnik, hogy mérgében vagy csalódottságában inkább kifordulna az öltözőből megállítom egy olyan kijelentéssel, ami esetleg érdekelheti. Bár nem tudom pontosan miért azt mondom, amit mert fogalmam sincs már mennyire érdekli az, ami velem kapcsolatos. Ám ha a lentebb történt eseményekre gondolok… talán nem csak a rossz oldalát kellene néznem a dolognak. Hevesen verő szívvel várom a reakcióját és az nem is marad el. Azonban újabb sokként ér, amit mond. Ismét egy információ, amire nem vagyok felkészülve. Elnyílnak ajkaim a meglepettségtől és pislantok egyet, mert elsőre nem is értem pontosan mit akar mondaná. Aztán leszűröm az szavak mögött megbúvó utalást. - Mégis mit értesz az alatt, hogy téged is? – kérdezem fennhangon és megindulok felé, hogy aztán egyenesen előtte álljak és úgy nézzek fel rá összevont szemöldökkel. – Tán találkoztatok? Számon kért? – hitetlenkedek, majd egy sötétebb gondolat borul rám és az arcom megnyúlik, ahogy végignézek rajta. – Bántott?
Csak csendesen nézem, ahogy viharos szemei engem figyelnek élesen, míg kezében a kesztyű a sorsát várja, de végül az is lekerül a másik mellé. Első szavai csak apró sóhajt fakasztanak belőlem, hiszen megint magára vette, ahelyett hogy megértené, hogy a kérdésére válaszoltam. Én nem nyertem semmit. Reménykedtem abban, hogy ő igen, és talán látja ezt, de a dühe elvakítja. Hagynék időt neki, hogy megeméssze a gondolatot, amikor hirtelen felemlegeti, hogy nekem semmit nem jelentett az "intimitásunk". Hirtelen törik meg arcomon a kifejezéstelen ábrázat, és összevonom a szemöldökeimet. - Mondja ezt az, aki lelkesen használt egy éjszakára, majd eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és utána annyit se mondott utólag, 'kösz'? - habár ura vagyok a hirtelen jött sértettségemnek, színtelen hangomba még is belevegyül a feszültség egy enyhe árnyalata, ez főleg azon érződhet, ahogy kiemelem a szavakat. Összeszedtem az utcáról, emlékeztetni akartam arra, ki is ő, erre elcsábít, megadom neki amire vágyik, majd mint aki jól tette dolgát, ott hagy, aztán még ÉN vagyok az, akit nem érdekel az intimitás?! Persze. Tény, hogy sose érdekeltek különösebbek ezek az interakciók, se nővel, se férfivel. Ha fel is merült testi vágyam, azt elég gyorsan letudtam a szolgámon, de ő csinált velem valamit, és rettentően bosszant, hogy mindezt úgy adja elő, mintha fordítva történt volna. Nem is értem min vagyok meglepve... Újra és újra fel kell idéznem magamban, hogy Sif már áz. Az ázokkal meg egyébként se vagyok jó viszonyban, miért csap pofon újra, meg újra az a felfedezés, hogy már nem más, mint ők. Én, meg a nosztalgikus, ostoba gondolataim... Erre rátesz egy lapáttal, hogy szinte kimondatlanul vádol meg azzal, hogy megfigyeltetem, miközben épp most mondtam, hogy nem tudtam erről a dolgáról. Elégedetlen szisszenéssel fordulok el tőle, és nézek a bejárat felé. Mit keresek itt egyáltalán? Mit akarok bizonyítani? Neki miért kéne bármit? Miért segítek neki? Miért próbálok segíteni neki? Lehunyom a szemem, mert az összes kimondatlan kérdésre felmerül bennem az a mocskos sziklaszirt. De ami elmúlt, az elmúlt. Már jó sok ciklus óta egyedül esz a fene azon a rohadt kövön. Kinyitva a szemeim már szinte döntök is, hogy inkább távozzak, mert ha nagyon keresek, tudok jobb dolgot találni magamnak, mikor felemlegeti Thort. - Végül is a férjed. - válaszolom kis éllel a hangomban, szemem sarkából rá pillantva. - Ismét dicsekedett, vagy csak számon kért téged is? - kérdezem gondolkodás nélkül, de aztán egyből meg is bánom, hogy ezt szóba hoztam. - Ne felelj. - Nem számít. Nem vagyok kíváncsi arra, hogyan csókolgatta a bicepszét a viharisten, se arra, hogy családon belüli erőszakot követett el, miután meglátogatott engem, még ha a gondolatra ökölbe is szorulnak a kezeim a zsebem rejtekében. Még is, ismét eszembe jut, hogy a múlt az múlt, Sif meg áz. Ezzel erőltetek magamra nyugalmat. Egyébként Thor szavaiból ítélve a pubban biztos vagyok, hogy nem találkozott Siffel előttem. Vaktában vádolt mindennel, és dobálózott a szavakkal, meg a Mjölnirrel. Látta, hogy elviszem, de nem tudja, vagy hát nem tudta akkor, hogy mi történt. Kíváncsi lennék, vajon ezúttal Sif dicsekedett-e azzal, hogy ő is milyen pompásan átvágott a palánkon.
Hitetlenkedve néztem rá első elhangzó szavaira. Hogy nem számít? Mégis kinek? Igazán nem kéne ezen ennyire felhúznom magamat, tudom jól. Mégsem tudom megállítani a szívfacsaró érzést, ami eláraszt annak gondolatára, hogy neki tényleg mit sem jelentett ez az egész kis színjáték. - Neked talán nem – vágom a fejéhez, miközben leszedem magamról a másik kesztyűt is és egy jó pillanatig szorongatva a markomban elgondolkozom rajta, hogy hozzávágom azt. Végül ledobom magam mellé egy laza mozdulattal. Szürke íriszeim viszont annál inkább sötétebbek, a hangulatom mit sem engedett. – Neked talán nem számítanak az ilyen interakciók. Legyenek azok szigorúan biznisz alapúak vagy sokkal… intimebbek – majdnem megakad a szó a torkomon, de végül kipréselem azt, hogy tudja pontosan mire gondolok. Bár lehetséges, hogy ezzel is mellé lőttem, mert ha amit mondtam igaz és nem számít neki, ami közöttünk történt, akkor nem fog úgy gondolni rá, mint egy bensőséges együttlétre. Őszintén fogalmam sincs, hogy mit gondol. Akár rólam, akár arról az éjszakára, arról, ami… lefolyt közöttünk a hálószobájának rejtekében. Ahogyan azután viselkedett az egyetlen indikációm arra mit érezhetett, vagy nem érezhetett az egésszel kapcsolatban. Megkérdezni viszont már nem volt időm és… most már azt hiszem nem is számít. - Mégis miből? – kérdezek vissza összehúzott szemekkel. – Nem is tudsz rólam semmit – vágom a fejéhez, majd rögtön felhúzom a vállaimat. – Hacsak nem figyeltettél meg. Nem mondom ki a kérdést és talán rosszul teszem, mert Jörmungandr szereti a kimondott dolgokat is kikerülni vagy egyszerűen nem reagálni rájuk. Mégis egyértelműen érezheti rajtam a feszültséget a gondolatra, hogy bárkit is rám állított az időben, amíg távol voltunk egymástól. Nem tudom igazából mit tennék, hogyha feltételezéseim beigazolódnának. - Köszönöm – felelem felvetett állal, szemeimben ismét dacossággal megvillanva. Ám ez nem tart sokáig, mert minél tovább nézem, minél jobban és jobban iszom magamba látványát, annál gyorsabban fut ki az erő, hogy ellenálljak a vonzásának. Legszívesebben odamennék hozzá és… nem is tudom mit tennék. Nincs jogom őt megérinteni, vagy bármit is követelni tőle. Ezen akár keserűen is felnevetnék, ha olyan hangulatban lennék – azon, hogy micsoda ironikus fordulatot vett a kapcsolatunk. Egyben az egész előbbi dialógus vészesen hasonlít arra, amikor Thorral találkoztam. Bár ő leginkább a külsőmre tett megjegyzést, míg Jörmungandr számára az ilyesmi úgy szintén nem jelenthetett sokat. - Találkoztam Thorral… - bukik ki belőlem, mielőtt megállíthatnám magam. Végigvezetem rajta utolsó mohó pillantásomat, aztán elfordulok tőle. Vadul elkezdek összepakolni a dolgaimat egy táskába, mert ezután a zavarbaejtő elszólás után már biztosan nem akarok több időt tölteni a kígyó közelében. Még ha összeszorul is a gondolatra a mellkasom, hogy ismét ne lássam egy ideig.
Szinte érzem a levegőn, ahogy megfagy köztünk. Talán a viharos és a jeges pillantásunk találkozása teszi, nem tudom. De azt igen, hogy utána mások számára láthatóan is feszült lesz, de mindennek ellenére elfogadja a kihívást - még ha nem is szóban teszi nyilvánvalóvá. Az ostoba halandó csak erre vár, a tömeg is újult erővel ordít fel. Egészen közelről nézem már így, hogy mi történik, és tökéletesen látom, ahogy a szegycsontra mért csapás majdnem megöli az ellenfelét. Ez a harc csaknem két perces, azzal együtt, hogy a halandó felmászott a lépcsőn és pattant egyet a tataminon érkezéskor. Sif csak úgy kivágódik a ringből, a csendben élesen nyikorog a ketrec ajtaja, egy számomra idegen nő sietve követi őt. - Takarítsd fel. Ha nincs pénze, fogd munkára. - szólok Rufionak, kissé hátra pillantva rá, aztán lépteimet a hölgyek után vezetem, és senki nem állít meg. A tömeg hamarosan morajlani kezd, a hitetlenkedést és az izgalmat ugyan úgy kihallom a szavaikból, de a bizonyítékot épp most húzzák le a csatatérről. Úgy hogy szinte elégedettek is. Hosszú lépteimmel könnyedén érem be a hölgyeket az öltözőnél. Megállok az ajtóban, zsebre teszem kezeim, és egyenes, szikár alakkal figyelem őt. A másik nő nem érdekel jelen pillanatban. Annak örülök, hogy jobbnak látja, ha kimegy, és míg így tesz, én beljebb teszek egy lépést. Látom rajta, hogy dühös, de én csak érdeklődően figyelem, a szokásos nyugalmammal, ahogy szinte letépi magáról a kesztyűt és a padra vágja. A kérdésére finoman félre biccentem a fejemet. - Nem számít. - válaszoltam röviden, mert tényleg így is gondoltam. Nem tudom, hogy arról beszél-e, hogy egy idegen férfi tartozik nekem, hála neki, vagy arról, hogy egy olyan helyzetbe került, ahol nem volt jó választása. De nem az számított, hogy én mit nyertem ezen, mert eleve nem ezért álltam fel pár perccel ezelőtt a székemből. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy így ócsárolják az istennőt. Zavart a halandók vaksága, ostobasága, és meggyőzhetetlensége. Sif ezzel kivívta a figyelmüket, és egy részüknél a tiszteletet is. Azt, amit megérdemel. - Sejthettem volna, hogy ilyen hobbid van. - jegyzem meg, míg tekintetem körbe vezetem az újnak és frissnek rég nem mondható öltözőn, néhány lépést megtéve, de nem is irányába, inkább csak céltalanul, mintha nem tudnám eldönteni, hogy mi érdekel ide bent. - Örülök, hogy sikerült talpra állnod. Sokat fejlődtél. - mondom végül ismét felé fordítva a fejem, rá pillantva. Hiszen legutoljára, mikor láttam, még ott zokogott egy bár falának tövében ülve, nekem kellett összekaparni a mocsokból. És most nézzenek oda... Duzzad az erőtől, a határozottságtól, és a dühtől. Ez utóbbi annyira nem új. Mindig ki tudom húzni a gyufát másoknál. Nála, Helnél, Thornál... különösebben tennem se kell érte mondjuk, ha a viharistenről van szó, de ez... már egy másik dolog.
Amint a férfi belépett hozzám a ringben gyorsan felmértem őt magam számára. Nem volt talán olyan nagydarab, mint az eddigiek, de ha a képességei inkább a gyorsaságra és pontosságára hagyatkoztak, akkor sem fog kifogni rajtam. Egyelőre viszont kíváncsi voltam, hogy tud-e valami újat mutatni nekem, így visszább húzódtam és hagytam, hogy ő kezdeményezzen. Nem volt olyan agresszív sem, mint az eddigiek, de nagyon határozott volt az ökleivel. Elhajoltam és elsasszéztam a legtöbb ütése elől, de ez kezdte egyre jobban felborzolni a közönség kedélyét, és megint csak hurrogásba kezdtek, látva technikámat. Ma már jó sok mindent láthattak tőlem az elmúlt meccsek során, mégis úgy éreztem, hogy semmit nem láttak igazán – vagy csak nem akartak. Ez nem az én problémám volt, de nehéz volt kizárni az őrjöngő, idegesítő hangjukat a fejemből, így úgy gondoltam épp itt az ideje rákapcsolni az egészre. Felgyorsítottam és elkezdtem aktívan kivédeni – elhajolás, vagy félrelépés helyett – az ütéseket és rúgásokat és a felmerülő nyitott szünetekben bevinni az enyéimet is. Üthettem volna akkorát, amitől a férfi bordái ripityára törtek volna azonnal, de visszafogtam magamat, mert nem ez volt a lényege ennek az egésznek. Helyette szememmel élesen figyeltem minden mozdulatát, a láb technikáját, hogy melyik a gyengébb oldala – a bal – és hogyan igyekszik beosztani az erejét. Úgy éreztem, hogy tartogat még nekem egy nagyobb dobást, de nem tudtam hogyan is csaljam ki belőle a dolgot. Nem feltétlenül akartam hibát véteni, nem akartam én a padlóra kerülni esetlegesen és emiatt veszteni, de már kezdtem türelmetlen lenni. Végül önnön akaratomon kívül tettem egy rossz lépést, amit Sniper abban a pillanatban kihasznált, pedig már róla is legalább ugyanúgy patakzott az izzadság, ha nem jobban, így azt hittem, hogy kellően kifáradt. Azonban csak erre a lehetőségre várhatott, mert rögtön fogások sorozatát hajtotta végig rajtam, amint sikerült beleállnia pozíciómba, megragadnia a karomat, fordítania rajtam és elkezdeni fojtogatni a saját karommal. A szemeim előtt hirtelen összeúszott a rács és a mögötte megvadult embertömeg. Nem hallottam semmi mást a fülemben csak a zúgást. Az volt Sniper egyetlen előnye, hogy olyan formába sikerült húznia engem, ami kellően fájdalmat okozott nekem is, ha ki akartam szabadulni és fordítani az álláson. Tetszett ez a mozdulat és még ebben a helyzetben is azon járt az eszem, hogy elraktározzam magamban ezt a lépést, mielőtt cselekedtem. Egy üvöltéssel kiakasztottam a helyéről a vállamat, hogy felengedjem a szorítást, majd másik kezemmel az emberbe kapaszkodtam, hogy elég lendületet vegyek arra, hogy a levegőbe ugorva megfordítsam a helyzetünket. Közben a levegőben visszállítottam egy roppanással a vállamat, hogy amikor már leérkezem mögött, én ragadhassam meg őt. Ahelyett azonban, hogy én is neki álltam volna őt fojtogatni, helyette egy heves, de precíz ütést vittem a tarkójára, aminek eredményeként rögtön összecsuklott előttem. És nem kelt fel. A meccs olyan gyorsan véget ért, mint amilyen lassan kezdődött. Az pedig, hogy ezúttal és én voltam, amikor állva maradt a ringben, nem adott hozzá semmit ahhoz, hogy a közönség pozitívan fogadja a hírt. Kiabálások, mocskos beszólások sora emelkedett a levegőbe, de volt egy férfi, aki mindenki másnál is hangosabb volt és arról üvöltözött, hogy csaltam. Csak megráztam a fejemet, erre mert őszintén nem érdekelt a halandók véleménye. A kezemet felemelve a vállamhoz, megmozgattam azt egy párszor, miközben elindultam az ajtó felé, aminek túloldalán már Robin ott várt, ám egy hang megakasztott a mozdulataimban. Nem. Az nem lehet. A feltett kérdés nem volt olyan mértékkel felkiáltva, mint a csávó, aki bundával vádolt, mégis mindenkit sikerült elérnie a helyiségben. Már ez önmagában elég kellett volna, hogy legyen figyelmeztetésnek. Én mégis csak ott álltam, mint riadt szarvas az érkező autó fényében. Még a másik férfi válaszul visszafröcsögött fenyegetőzése sem tud felverni a transzból. Csak kábultan ránézek, amikor felemelkedik a székről és onnantól kezdve, hogy szemeim magukba isszák látványát már nem tudok többé elnézni róla. Amikor pedig rám emeli pillantását, miközben kiejti azokat a bűnös szavakat én egy icipicikét megreszketek. Olyan hatással van rám, mint soha senki nem volt ezen a világon és ez volt, ami végül azt eredményezze, hogy megpróbáljak elbújni előle. Most mégis megtalált, akár szándékosan, akár akaratlanul… és amit felvázol helyzetet: nincs lehetőségem kibújni belőle. Ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudja, látom sötét szemeiben megcsillanni azt a hideg kalkulációt, amit már vele azonosítottam össze azóta az éjszaka óta. A régmúlt emlékeimben egészen máshogy él a fejemben, akkor még… más volt, de én is más voltam, úgyhogy azt hiszem ez már nem számít. Akármennyire is szeretném őt kérdőre vonni, hogy mi történt. Továbbra is leforrázva állok a ketrecet közepén, de már kezdem érezni a bensőmben mélyen felparázsló indulatot. Nem a kigyúrt, ideges férfi lekezelő szavaira, azt szinte fel sem veszem. Amiatt vagyok mérges, hogy alighogy Jörmungandr visszatette a lábát az életembe máris irányítgatni, igazítgatni kezdte azt, és ha nem is látok az arcán elégedett mosolyt, hogy sikerült úgy intéznie a dolgokat, ahogyan ő szerette volna, nekem akkor is felmegy a vérnyomásom. Mégsem mondok semmit, csak megigazítom a kesztyűimen a csatokat, aztán visszafordulok a ring belseje felé. Amint leveszem a szememet a „férfiról” érzem azt a fajta vonzást, amit még senki másnál nem, ami arra késztet, hogy ismét a látóteremben tudjam őt. És nem csak amiatt, mert attól tartok, hogy valami újabb cselszövésre készül. Figyelmemet ehelyett inkább a nagydarabra függesztem, aki éppen behúzza magát a ketrec ajtaján. - Na, gyere kis cica, lássuk, hogy mire vagy képes! – mondja egy undorító vigyorral, szemei azonban nem örülnek, miközben összeüti a kezeit. Megindul felém, amint elhangzik a kong és ezzel a meccs elkezdődik. Egy üvöltéssel húzza vissza az öklét és ha normális nő lennék most lehetséges, hogy ettől a látképtől – ahogy ez a hústorony egész meglepő tempóval rohan meg – összeszarnám magam. Ám nem vagyok egyszerű halandó. És nem vagyok most jó kedvemben. Így, amint közeli távolságba ér én magam is meglendítem a karomat és egy határozott, nyíl egyenes ütést viszek be a mellkasára – ezúttal nem fogva vissza az erőmet olyan mértékben. Hallom még egy pillanatra, ahogy a férfi szíve kihagy egyet, majd úgy dől el a ringben, mint egy hatalmas kivágott fa. Döndül egyet a teste a platformon, majd csend ereszkedik az egész helyiségre, amikor nem kel fel onnan. Felnézek, egyesen Jörmungandr sötét, kritikus pillantásába, saját szemeim szikrákat szórnak rá, majd sarkon fordulok. Hallom még a bemondó tétova szavait, ahogy kijelenti a győzelmemet, de már nem érdekel semmi, csak hogy innen kijussak. Kivágom a ketrec ajtaját és kiugrok rajta. Robin rögtön ott van mellettem, de érezheti a kedvemet, mert nem mond semmit, miközben kapkodó léptekkel vágunk át a letaglózott tömegen, hogy aztán felfutva a lépcsőn, berobbanjunk az öltözőbe. - Ez mégis mi volt? – hitetlenkedik halandó barátom. - Semmi – mondom egyszerűen, miközben elkezdem leszedni a kezeimről a kesztyűket. - Ugyan, ne gyere nekem ezzel! És ki volt az a- Elakadó hangjára felnézek és tekintetem összeakad az óriáskígyó sötét pillantásával, aki követhetett minket és most ott áll az ajtóban. - Azt hiszem, most magatokra hagylak – mondja Robin vontatottan, ahogy szemei ide-oda ugrálnak a kettőnk alakja között. Már éppen nyitnám a számat, hogy erre semmi szükség, hogy JörmungandrTrygve már távozni készül, de nem jutok el addig, mert a nő után már csapódik is az ajtó. Ezután ismét csend telepszik ránk, csak az elnyomott morajlást hallani, ami odalentről feltör hozzánk. - Nyertél? – kérdezem végül dacosan, ahogy levágom az egyik kesztyűt a padra, majd neki látok leszedni a másikat.
A barna hajópadlón kopogtak a lépteink. Céltudatosan haladtam az épület emeleti folyosóján az irodába, ahová meghívtak. A legényem mögöttem sétált, bár felesleges volt a jelenléte, ugyan is egy lélek sem volt rajtunk kívül az épület ezen részén, kivéve egy embert, akivel ma beszélni szándékoztam. Az irodához érve hátra pillantottam Rufiora. - Hívlak, ha kellesz. - röviden, tömören küldtem el, ő pedig biccentett. Míg én beléptem az irodába, hogy a helyi edzőterem tulajdonosával - és illegális harcok szervezőjével - találkozzak, addig Rufio visszafelé vette az irányt a folyosón. Ráérős volt, tudta, hogy a tárgyalás eltart majd egy darabig, ismerve az emberek makacsságát. Lesétált a lépcsőn, kiment az épület elé. Rágyújtott egy cigarettára, és nyugodtan elszívta azt. Miután leégett, eltaposta a földön, zsebre tett kézzel indult meg az épület hátsó része felé, ahonnan a viadalokra lehetett bejutni. Könnyed léptekkel ment be, a bejáratnál nem sokat váratták. Fizetnie kellett csupán, aztán elé is tárult a terem. Emelkedő padok, mint egy foci meccsen, középen a ring, egy szó szerinti ketrec. Kiabálások, rikkantások, fütyülések, magyarán a tömeg zaja töltötte be a termet, elnyomva a harc zaját. Felsétált a nézőtér tetejére, és már helyet foglalt volna, amikor a tekintete megakadt azon az alakon, aki a ring mellett várt, hogy az imént győzedelmeskedett férfivel álljon ki, még be is harsogják a két ellenfelet. Le se tette a fenekét, már indult is vissza, hogy azelőtt tudjon szólni, míg elkezdődik a következő mérkőzés. Addig is letakarítják a vesztest a ketrecből, és a fogadások összegeit is elkezdik kiadni, illetve beszedni. Hagynak időt arra, hogy mindenki, aki csak akar, fogadni tudjon a következő mérkőzésre, és talán épp ez a szerencsénk. Amikor kinyílik az iroda ajtaja, én már tudom, hogy ki jön be rajta. Homlokomat ráncolva villantom a szemeim Rufiora, aki megállva az ajtóban rám néz. - Mit akarsz? - kérdezem hűvösen. Nem vall rá, hogy ennyire... izgatott legyen. - Siv Sørensen van a ringben. - jön a tömör, egyszerű válasz. A homlokomról eltűnnek a ráncok, a pillantásom pedig érdeklődő lesz. Ez egy olyan látvány, amelyet valóban nem hagyhatok ki. Az asztal mögött ülő edzőre tekintek. - A megbeszélést később folytatjuk. - mondom, miközben fel is kelek. Habár ő is felpattan, hogy kezet nyújtson, én nem fogok kezet vele, hanem egyből megfordulva kilépek az irodából. Rufioval a nyomomban sétálunk le a földszintre. Mély levegőt veszek, de az illatok kavalkádjából még nem veszem ki a nőt. Azonban ahogy belépünk az illegális harc terébe, már nem csak érzem őt, de látom is. Nem sietek előre, a tömeg szélén maradok, felül, ahonnan láthatom, mit csinál. Azt hiszem, épp most fejezték be a harc felkonferálását. - Tegyél egy nagyobb összeget az istennőre. - mondom a legénynek, le sem véve a szemem az említettről. Rufio azonnal megy is, hogy tegye a dolgát, én pedig leülök az egyik székre, és figyelek. A konferanszé által emlegetett "Sniper" termetes alak volt, és szálkás, de idáig éreztem, hogy csak halandó. Az istennő egy határozottabb, nőies pofonnal is ki tudná ütni, ha akarná, de akkor miért volt itt? Miért játszik ezekkel az emberekkel? Amikor elkezdődött a meccs, a könyökeimre támaszkodva figyeltem. Nem csak erő, de tudás is látszódott, hogy van a nő mozdulatai mögött. Tanult. Erről akaratlanul is eszembe jut, amikor régen, réges-régen arról hencegett, hogy megvédi ő saját magát, ha kell. S lám... mily igaza volt? Míg az emberek nagyrésze hurrog és fújjog, valahányszor Sif bevisz egy gyors ütést a bordákra, vagy kitér egy lendítés elől, én addig élvezettel nézem, hogyan veszi el a harcos lendületét és erejét. Kitartóan, apránként, egészen addig, amíg végül le nem gyűri őt. A híres "Sniper" elterül a földön, és azzal a lendülettel, míg ő elfekszik, a tömeg ordítva, elégedetlenül pattan fel ültő helyéből körülöttem. Milyen mókás. A tömeg őrjöngését még a hangosítás is nehezen bömbölte túl, de egy hang még is élesen érződött elölről, a ketrec egyik oldala felől. - BUNDA!! CSALÁS!!! - kiabált öblösen egy marcona fickó, a többi ember pedig helyeslően kiabált. A konferanszé láthatóan tanácstalan volt a helyzetet illetően, hiszen ő tudta - a többiekkel ellentétben -, hogy Sif valóban saját erejéből nyerte meg a harcot. Az összeset ma, ahogy kiveszem a tömeg kiabálásából. Talán épp ezért nem hiszik el? - Volna kedve bizonyítani? - mély, hűvös hangom úgy vágja át a teret és a kiabálást, mint kés a vajat. Nem szokásom kiabálni, de tudok, ha kell. Az emberek lassan elnémulnak, mintha bárányok érezték volna meg, hogy közéjük került egy ragadozó. - MIT DUMÁLSZ?! - kiabál vissza a nagydarab férfi, mire felkelek a székemről, és ráérős léptekkel elindulok, először ki a sorból, majd lefelé a lépcsőn, a lelátóról a ketrec felé. - Azt kérdeztem, volna-e kedve bizonyítani, hogy a hölgy csal? - ismétlem meg magamat, miközben ráérősen lesétálok, borzongást hagyva magam mögött. A férfi mint valami dühös bika, értetlenül fújtat. - Hát hogy tudnám?! - kérdez vissza, és ő is kilép a sorból, ahogy látja, hogy közeledek. - Pedig elég egyszerű. - mondom már halkabban, hiszen így, hogy közelebb vagyok hozzájuk, nincs értelme az emelt hangnak. A konferanszé, látva a lehetőséget már azonnal szaladt is közelebb, hogy a hangosítással mások se maradjanak le arról, amiről beszélünk. - Tanult és erős embernek tűnik. Mit szólna ahhoz, hogyha kötnénk egy fogadást? Álljon ki a hölgy ellen. Ha maga nyer, mert az előző meccsek bundázva voltak, egy millió koronát kap tőlem jutalmul, és a tudatot, hogy igaza volt. Ha viszont veszít, maga tartozik nekem fél millió koronával, és ezzel el kell ismernie, hogy a hölgy megdolgozott a győzelmeiért, és a pénzéért. Már amennyiben Ő is benne van, hogy bizonyítsa saját igazát. - emelem fel kérdő pillantásom most először Sifre, mióta lesétáltam a lépcsőn. Nagy lehetőség ez a halandónak, mert nem kis összegekről beszélünk, de egyben a nőnek is, mert kivívhatja magának azt a tiszteletet, amit kíván. Persze... kérdés, hogy mennyire ódzkodik attól, hogy ezt a lehetőséget tőlem kapja. Persze, ha most meghátrál, nyilván az is rosszul nézne ki a CV-jén. - Ki is maga? - kérdez közbe a beállt csendben konferanszé. Nyilván azért, mert nehéz elképzelnie, hogy ennyi pénzt csak úgy képes lenne bárki kicsengetni. - Trygve Nesheim. - hallom ahogy a tömeg itt-ott felmordul a név hallatán. Annyira nem vagyok ismeretlen, főleg ilyen alvilági körökben. - Kihívom a kis szukát! Ha nem szállt még inába a bátorsága egy igazi ellenfélhez! - kiabálja az összeg hallatán leizzadt marcona halandó, és már közelebb is lép a ringhez, kihívóan bámulva a nőt. Gyakorlatilag már mindenki csak az ő válaszára vár.
Az edzőterem alagsorát megrengeti az a hatalmas ricsaj, amit a rajongók és szurkolók, a közönség csap. Szinte egymást szítják fel még jobban a kiáltgatásaikkal és fújogásukkal. Közben a bemondó túl próbálja őket kiabálni, hogy tájékoztasson mindenkit a tét fogadásokról és a harcosok jelenlegi állásáról. Természetesen az én nevem említése senkiből nem vált ki túl pozitív megjegyzéseket. Még nem szereztem magamnak elég hírnevet ahhoz, hogy igazán komolyan vegyenek. Ez a harmadik éjszakám itt, de még csak most kezdek igazán hozzászokni az egész légkörhöz. Az első két alkalommal csak pár meccset vállaltam be. Ma beleegyeztem, hogy akár végigviszem az egész éjszakát, amennyiben végig a talpamon tudok maradni. Ennek persze nem kéne megerőltetésnek lennie, hiszen istennő vagyok halandók között. Mégsem bízom el magam és inkább a különböző technikák használatára koncentrálok, mint hogy minél hamarabb levigyem az ellenfelemet. Elvégre a gyakorlás lenne a lényeg. - Hölgyeim és uraim, alvilági barátaim! A mai este utolsó mecsséhez érkezünk lassan! – ordibálja porondján a bemondó, ami valójában csak edzőtermi szivacsokból és egyéb eszközökből összerakott kis domb. – Tegyék hát meg tétjeiket! Ne felejtsétek minél több pénzt vesztetek annál jobb! Nevetés és köpködés meg hasonló reakciók érkeznek a tömegből válaszul. Én magam igyekszem mindezt kizárni, ahogy megmozgatom a vállaimat és nyakamat. Sikerült ma már egy-két szerencsés ütést bevinniük rajtam, de a fájdalom minimális. Egyedül az egyik nagydarab pasitól szerzett karcsavarás miatt érzek végigszaladni egyik karomban némi kényelmetlenséget, de ez nem kéne, hogy meggátoljon engem az utolsó győzelmemben. - Az egyik sarokban: Sniper!! Ez a hihetetlen fegyver, ez az ember soha nem vét célpontot! Minden ütése olyan pontos, mint egy mesterlövész! Hát van esélye ilyen ellen bárkinek is?! Két éve koptatja ezen a mocskos helyen a hírhedt nevét és most ismét színpadra lép, hogy megmutassa miből is faragták! Kiáltást kérek a gyilkosunknak! A közönség őrjöng, de már szinte egészen hozzászoktam. Az elmúlt 6 másik ellenfelemmel is ugyanez játszódott le, míg nálam szinte csak a káromkodásokat lehetett kihallani. Valamiért nagyon nem tetszett nekik, hogy mindegyik férfit egy ilyen „nyámnyila” nő küldött a földre. Ezt még meg is értettem – számomra az volt igazán a meglepő, hogy ezen a véleményen a hetedik körre sem voltak hajlandóak változtatni. Nos, nem is azért vagyok itt most, hogy elismerést szerezzek tőlük. Mások a terveim és a céljaim. Az már csak egy bónusz, ha szerencsétlen halandó férfiak lelkivilágot összezilálom közben. Megigazítom a kezeimen a kötést, ellenörzőm, hogy minden jól áll-e rajtam. Letörlöm a homlokomon gyöngyöző izzadságot, majd felszisszenek ahogy végighúzom a kezem a kis seben a szemöldökömnél. - Harcosok! – szólít lelkesen a porondmesterünk. – Harcra fel, ketrecbe! Könnyedén behúzom magam az említett harcmezőnkre, mielőtt még ránk csuknák az ajtókat. Pozícióba helyezkedem, közben már igyekszem is felmérni a férfit velem szemben. Nem olyan magas és nem olyan széles, mint az eddigiek voltak, de így is nagyobb, mint én. Izomzata szálkás, és sűrű szőke szemöldöke alól úgy néz rám, mintha elevenen akarna felnyársalni. Ő sem gondolhat túl szépeket rólam. - A mai estén Sorensen megnyerte az összes meccsét, amit vívott! Olyanokat döntött a porba, akik évek óta itt szerzik meg azt a megannyi koronát! Hát szabad hagyni az ilyet, Sniper?! Ellenségem a túloldalon csak kiköp egyet a rácson válaszul. Imádnivaló, fintorgok magamban, de nem hagyom, hogy túlságosan elkalandozzanak a gondolataim. Összeszedettnek kell lennem és kellően fókuszálnom kell, még ha úgy is érezhetem, hogy erőfölényben vagyok. Semmi nem törheti meg a koncentrációmat.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 126 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 126 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
Elgondolkozom az ajánlatán. Már az én fejemben is megfordult, hogy segítséget kérjek tőle ebben, de még mindig nem vagyok teljesen biztos… magunkban, meg hogy pontosan hová is halad az utunk. Azt tudom, hogy mit egyeztem meg magammal és mi a tervem, ami a kígyót illeti. Ez még nem jelenti azt, hogy „jóban is kell” lennünk ehhez. Úgyhogy azt hiszem egyelőre megfelel, ha kifejezetten üzleti vonalon tartjuk ezt a kapcsolatot. Úgy egyszerűbb lesz, könnyebben kezelhető. Az üzlettársamnak viszont nem akarok tartozni ilyen szívességek gyanánt.
"Csak az nem mindegy, mivé változok."
![RUHA](https://popminute.com/photo/1/jaimie_alexander_sports_bra_shape7.jpg"){kind=link}