Hogy jóképet vágott volna a női hisztikhez és a nagy igazságérzethez? Cseppet sem, alapesetben sem nagyon szívlelte, ha egy nő túl nagyra nyitotta a száját és megpróbálta kiaknázni az elesett és segítségre szoruló nő esetét. Az évszázadok során rengeteget változott a hozzáállása, de arra sosem volt vevő, hogy egy nő mondja meg, mit tegyen és mit nem. Szabadabb volt annál és ellenállóbb. Minden döntését magának kellett meghoznia, ahol nem korlátozták őt, ahol nem akarták irányítani, mert a faszfejűségénél már csak a makacssága volt rosszabb, ha a kényelmetlen őszinteséget nem vesszük hozzá a listához. Most ehhez még hozzájött az a kibaszott fájdalom is, ami nem akart enyhülni, pedig rengeteg dolgot kipróbált már, segítettek is rajta, és mégis ott tartott, ahol. Egy kurva gyógyszertárban igyekszik megváltásért, ahol ráadásul még a kis barna olyan dolgokat is ajánlott fel neki, ami számára idegen volt: segíteni akartak rajta. Sem halott, sem halálos beteg nem volt, hogy mindezt igénybe vegye.
Az elutasítás szavai nem azt váltották ki a nőből, amit várt volna. Tulajdonképpen kibaszottul nem várt volna Shakespeare idézeteket itt, ebben a faszom városban, ahol több szőke és vörösfejű ember rohangált, mint az egész világon együtt. A pillantása mégis a nő vonásait figyelték egyetlen hosszabb pillanattal tovább, mint az kényelmes lett volna neki. Mégis mi a faszt akart elérni a nő mindezzel?
- Nézze, fogalmam sincs, mit szeretne ezekkel az idézésekkel, de egyet szögezzünk le, én meg a színészet kurvára távol állunk egymástól - egy újabb sóhajt hallatott. Még ha látta is az összes művét is színházakban, olvasta őket és a Globe-ot is megjárta, akkor is ugyanezen a véleményen volt. Megtehette volna, hogy folytatja az idézéseket, az angol beszédet, de feleslegesnek tartotta ezt az irodalmi estet bevezetni ebbe a közegbe. Mégis, volt egy sejtése, hogy mindez egyfajta beismerése volt annak, hogy valóban nem a nagymama és a farkas esete állt fent, és hogy minden valószínűség szerint a kis barna volt maga a nagymama is.
Meg kellett volna kérdeznie mindezeket alapul véve, hogy mégis ki volt ez a nő, aki meg akarta gyógyítani.. de túlságosan is sok dolga volt, a feje zsongott, a fájdalma pedig még mindig a bőrébe égett nyomokban koncentrálódtak. A fizetés sürgetésére végül megadta magát a nő, ahogy Sebastien visszalépett a pulthoz, az összegre csak egyszerű bólintással válaszolt. Részéről akár egy aranyrúd is lehetett volna az ár, nem okozott volna neki gondot a pénz. Átnyújtotta a pult felett a kártyáját, hogy végezzenek gyorsabban a fizetéssel, de az feltűnt neki, hogy egy valamit kihagyott a nő a sorból, ezért amikor a nő az ő csomagjának bepakolásával volt elfoglalva, szavak nélkül fötörte föl a tárcáját ismét, kiszedve belőle a legnagyobb összegű bankjegyet, amit lepakolt a pultra, az ujjai alá. Akkor, amikor elé került a csomag is.
- Ezt nem adom, mert biztosan használni fog a készítmény. Hanem azért, amit felajánlott. Ha gondolja, akkor elteheti, ha szeretné, másnak is odaadhatja, de nem fogom kihasználni - beljebb tolta a pulton, a nő felé. A névtáblán a nevét nem igazán látta, de Kis Barnának nem szólította a nőt hangosan, hivatalosan. - És ingyenélő szarzsák sem vagyok - nézett még egyszer a nő szemeibe, hogy az ujjai alól kiengedve ott hagyja a nő előtt a pénzt, aztán ugyanazzal a mozdulattal lehúzta a kapott csomagot, miután a bankkártyáját is visszaszerezte, hogy a kijárat felé fordulva meginduljon. Csak azután fordult vissza, amikor az ajtót kitárva még egyszer megnézte a nőt.
- Mindig nézzen a háta mögé, mert fogalma sincs, kikkel fut össze - a jó tanács csak úgy legördült a száján, s egyben ez volt a köszönetnyilvánítás is a részéről. Szerette volna azt hinni, hogy a nő arcképe nem jelenik meg majd az újságokban a következő áldozatra hivatkozva. Az a sok beteg görény mindig az ilyen, effajta nőkre utaztak. Még egy biccentés volt az ő részéről a nő felé, hogy aztán már hátra se nézve az épületre, a benne tartózkodó lényre beülve az autójában felpattintsa a gyógyszeres üvegek kupakjait. A fájdalomcsillapítók folyadék nélkül csusszantak le a garaton.

// Ezt a kört nagyon szépen köszönöm, Asa ;) //

Lady Asa

Sebastien & Asa

I’m so sick of that same old love, the kind that breaks your heart

Nem fogom hagyni magam, ahogy azt sem, hogy gúnyt űzzön belőlem. Régen engedtem volna, hogy irányítson, de most ennyi év után könnyebben állok ki magamért, hiszen a modern kor is ezt diktálja. Az sem hat meg hogyan fintorog szavaim hallatán. Mindenre felkészültem, akár arra is, hogy vitába bonyolódjak vele, csak azért, hogy még egy kicsivel tovább húzzam ezt a hihetetlen találkozást. Mégis mit csinálhatott, hogy ilyen csúnya égési sérülést szenvedett? Érdekel, hogy mi történt vele, bármit megadnék azért, hogy segíthessek rajta. Mégsem kérdezem meg, hogy mi történt, hiszen jelenleg idegen vagyok a számára. Oda kellene adnom neki az általam kevert készítményt, de nem áll szándékomban ilyen hamar elengedni. A múlt itt áll előttem és megzavarta a jelent, amihez túlságogsan erősen ragaszkodom. A gúnyos megjegyzései se tudnak elijszeteni, élesen vágtam vissza szavaira.
- Egy bizonyos fokig igen - válaszolok a kérdésére, hogy aztán árgus szemekkel figyeljem mindne lépését. Visszatartott lélegzettel nézem, amint elmegy a polcokig. Segíteni akarok, így olyan ajánlatot teszek, amit még soha azelőtt. Ő mégis képes kiváltani belőlem azt, hogy óvatlan és hirtelen legyek, ami egyfajta határozottsággal párosul. Nagyot sóhajt, majd unottan tekint rám, mire zavartan felvonom a szemöldököm. Fáradt és még én is tetézem a dolgot, mégis vagyok annyira önző, hogy ragaszkodjak ehhez a megismételhetetlen pillanathoz. Figyelmetlen voltam és valamennyire elárultam magam, aminek hatására ő a kamerákat kezdi vizslatni. Meg kellene ijednem ettől, de ehelyett kissé mérgesen nézem őt.
- I’ll travel to the Holy Land to wash away this blood from my guilty hands - válaszolok tökéletes kiejtéssel, hogy ezzel még inkább felfedjem magam előtte. Nem véletlen ezt a sort választottam William írásából, melyet éppen arról a korról írt, amikor találkoztunk mi ketten - Presume not that I am the thing I was - teszem hozzá beismerve az igazságot. Az előbb még az én magánéletemről volt szó, most pedig a sajátját hozza fel, mire zavartan biccentek egyet. Igaza van, most már semmi közöm sincs a magánéletéhez, ami mgé fájdalmasabbá teszi ezt a tragikomédiába illő helyzetet. Végül megadóan sóhajtok és eleget teszek a kérésének, mindegyik csippanás fájdalmasan érint, mert tudom, hogy hamarosan újra elveszítem.
- Negyvenöt korona lesz - az általam készített üvegcsén nincs ár, azt ingyen adom, nem lenne fer a részemről, ha nyerészkednék a tudásomon. Elfelejtem. Bárcsak eé tudnám felejteni, ahogy tettem évszázadokkal ezelőtt. Ha adja akkor elveszem tőle a bannkártyát és lehúzom azt.
- Ha mégis meggondolná magát... - egy fiókból előhúzom a névjegykártyámat és egy zacskót a gyógyszereknek- tessék, ezen el tud érni - szépen összecsomagolom a pakkot és beleteszem a kis kártyát. Azt kezd vele, amit csak akar. Bármennyire szeretném, képtelen vagyok itt tartani.

Egészen jól viselte és tűrte a fájdalmat ahhoz képest, hogy férfi volt. Mára már silány változatai voltak csak csupán a nemnek azok, akik Oslo és a világ összes településének utcáit járták, amivel nem is lett volna probléma, Sebastien könnyen kikerülte a szükséges veszteséget és nem bajlódott sem mások testi épségével, és nem hogy mások lelki világával nem foglalkozott, de a sajátjára is szart magasról. Tulajdonképpen érzelmi utazáson már hosszú évtizedek óta nem vett részt és nem is óhajtott foglalkozni a ma annyira népszerű dolgokkal - lelki egyensúly, béke, önismeret, #metoo és a mássággal kapcsolatos harcos kiállások. Untatták és egyszerre szórakoztatták is, mert egyikük sem vett részt abban, amelynek ő részese volt. Egyiküknek sem kellett lemészárolnia ártatlanokat, és az egymás sértegetése közel sem emésztett fel annyi lelket, mint az, hogy megfosszunk valakit az élethez való jogától. Félreértés ne essék, Granberg nem bánta meg a tetteit, ő csak azt tette mindig is, amihez kedve volt, amit jogosnak tartott.
A nő arcvonásai ebben a környezetben, azok a nyugodt mosolygással teli pillanatok nem a gyógyszertár leképezéseinek momentumai voltak, az óriás számára karakteridegennek hatottak. Egy hentes sem mosolyogva vágja fel a marhákat és egy cipész sem nevet, miközben a lábszagtól bűzlő talpakat hozza rendbe és teszi helyre azt, amit az ember tönkretett. Az pedig, hogy a kis barna megjegyezte, még illatfelhőben is fellelhetőek ezek a készítmények, fintor ült ki a szájának szegletére, de nem reagálta le szavakkal. Felesleges lett volna belemenni egy nővel semmitmondó vitákba, márpedig tudta, hogy kétfajta nő létezett: a vitageneráló és a bosszúra éhes. Három, mert ezek keresztmetszete is létezett.
- Igen, azzal - értett egyet végre valamiben a nővel, megvárva, hogy eltűnjön, aztán meg is jelenjen a színen ismét, lepakolva, de nem kiadva a szert, ami az ő kotyvasztása a nő elmondása alapján. Sebastien nem foglalkozott ezzel túlságosan sokat, nem kérdezett rá az összetevőkre, elég lett volna neki az, hogy nem rohasztja le a bőrét, ami már így is olyan volt a bordái mentén, mintha életre kelt volna a Mariana-árok. Nem pályázott a beach body megjelenésre, de ameddig olyan volt, mint egy szörnyszülött, jobb volt, ha minden ruhája ott marad, ahol volt; a helyén, a testén. Az, ahogy mozdult, ahogy a bőre a sebek mentén kezdett húzódni és irgalmatlanul fájni, nem színjáték része volt. A fájdalom tényleg nonstop jelen volt, minden lélegzetvételnél és minden mozdulatnál. Talán ezért is hozta fel maró gúnnyal a hangjában a temetkezésieket, amire nem maradt el a replika. Szórakoztató volt, hogy csak annyival, hogy megjelent, ezt a változást idézte elő egy nőben.  Megint csak, nem volt meglepve ettől, tudta, hogy kiállhatatlan és elviselhetetlen férfi volt már jó ideje.
- A gyógyulás folyamata a fájdalom, nem igaz? - érdeklődött az újabb figyelmeztetésre, miközben a további véleményét megtartotta magának. Mert fájdalmat nem csak érezhettek az emberek. Értett ahhoz, hogyan kell gyorsan és lassan ölni, a kínzást pedig mesteri szinten űzte évekkel korábban. Mára már visszafogta magát, hiszen békés időket éltek, az időjárási körülmények és az istenek faszságai pedig mellette hömpölyögtek tova; márpedig ameddig az ő életével nem baszakodtak, ő sem akart feltétlenül a cunami kellős közepére beállni és feláldoznia magát. Minden egyes döntés és mozzanat már eleve eltervezett volt, minden csak attól függött, hogy ki hogyan kezeli a rá nehezedő súlyt. Mégis, ahelyett, hogy a dolgára menne és Smolensky irodájában helyet foglalna, inkább itt van, ebben az istenverte helyiségben, miközben ismeretlenül és totálisan feleslegesen felajánlották, segítenek neki és rajta. Már csak ennyitől is meghatódhatott volna, de számára a kihasználás nem itt kezdődött. Ha nem is utasított el, a szavaiban nem jelent meg a hála és inkább arra hívta fel a figyelmet, amire érkezett; gyógyszert pénzért cserébe és mindenki mehetett a dolgára. Ám azon kapta magát, hogy ahelyett, hogy ténylegesen elment volna a gyógyszerekkel, maradt, magán érezve a nő pillantását minden mozdulatánál és rezdülésnél. No nem ezek miatt lépett el és ment távolabb, a kis barna épp eléggé volt zavarban mellette. Ám újfent kihozta belőle a határozottságot, Sebastien pedig kettőt pislantott. Csak a nők voltak ennyire szeszélyesek és követhetetlenek. Hatalmas sóhaj kúszott ki a száján a hallottakra, miközben elfordult a vitaminoktól, hogy a nő felé nézzen unottan.
- Most meg kellene kérdeznem, hogy hívja-e a nagymamáját, ha már egy-két háborút megjárt, de ha jól sejtem, nem egy idős nő fog megjelenni az ajtóban egy járókerettel, a kacsáját maga után húzva - a gerincét kiegyenesítve nézett bele egyenesen a kamera lencséjébe, ami a jobb sarokban, a mennyezet alatt volt úgy elhelyezve, hogy a pultot teljes mértékben belássa. Egy másik, a bal hátsó sarokban volt elhelyezve, hogy a teljes teret és a betérő vevőket figyelemmel követhesse. Rávilágított arra a hibára, amelyet elkövetett a kis barna, bevallva valami olyat, amit nem kellett volna. Pusztán azért, mert Sebastien Granberg magát adva bunkó paraszt módjára érkezett, és ezt vállalta is a nap minden szakában. Nem fog megváltozni csak azért, hogy ne taposson bele másokba. - A magánéletemhez pedig ha jól sejtem semmi köze nincsen, hölgyem - biccentett a pult felé, hogy ideje lenne a gyógyszerekkel is foglalkozniuk. - Mennyivel tartozom? Ha adja a saját készítményét és ha nem, húzza le legyen szíves a vonalkódokat, aztán menjünk kétfelé, nincs időm ezzel foglalkozni most - húzta végig az ujjait a bankkártyája élén, végül visszalépett a pulthoz, hogy a szemeivel a három készítményt nézze meg magának.
- Alszik rá egyet, aztán el is felejtjük mindketten, hogy itt jártam - tette hozzá mindezt ellentmondást nem tűrően, belenézve a mogyorószínű szemekbe. Nem akart itt tovább időzni, sem pedig elkésni a találkozóról. Majd menet közben az egyik pirosnál lekezeli magát, aztán este pedig ugyanúgy kitépi a sebből a felsője anyagát. Mi sem egyszerűbb. - Haladjunk!

Lady Asa

Sebastien & Asa

I’m so sick of that same old love, the kind that breaks your heart

Még mindig nem tudom mire vélni ezt az egészet. Nagyon erősen próbálkozom leplezni a rátörő sokkot és a szokásos arcomat mutatni, azt a kedves gyógyszerészt, aki vagyok a mindennapokban. A gondtalan mindennapokat akarom, amikor semmi se érdekel és nem borítja fel így a napom, mint ő. Gyorsan elmondtam a kezelési javaslatokat, mire egyből megjegyzést tesz. Kissé oldalra döntöm a fejem, majd rá mosolygok. Ennyivel nem fog kihozni a sodromból és úgy sejtem nem is igazán nekem szánja eme bántást.
- Pedig tudok ajánlani illatosat is, annak tuti van valami mellékíze - vonok vállat könnyedén, majd az antibiotikusmra terelődik a szó. Nem adhatok neki és ezen semmi se változtat. Tudnia kell, hogy recept nélkül csak úgy nem adhatok ki ilyesmit, annak ellenére sem, hogy gyógyszerészként jogom lenne kiadni az ilyesmit. A javaslatom hallatán egyből ráncba borul a homloka, mire nem szándékozom reagálni, hiszen megszoktam azon kevesektől, akiknek felajánlom.
- Ugyan már, ne butáskodjon! A csalán kizárólag a reumára jó és az előbb felsoroltak alapján jelenleg égési sérüléssel állunk szenben. Igaz? - meg se várom a válaszát, a gyógyszertár hátsó részébe megyek, hogy az egyik vitrines szekrényből elő vegyek egy kis üvegcsét. Azt szorongatva térjek vissza hozzá, kettőnk közé helyezem a fényálló üveget, de még nem rakom a többi szer mellé. Túlságosan rosszul fest, képtelen vagyok így elengedni, valahogy meg kell győznöm, hogy jót tenne a segítségem. Próbálom felhívni rá a figyelmet, hogy milyen rosszul fest, mire elbagatelizálja a dolgot egy majdnem mosoly kíséretében. - Van egy nagyon jó ismerősöm az egyik temetkezési vállalatnál, egészen szép koporsókat gyártanak. Felhívjam? - a hangomból kicseng, hogy vicellődöm, melyhez megejtek egy kedves mosolyt. Látszik rajta, hogy alig áll a lábán és a szavaival ellentétben borzalmas állapotban van. Mégis engedek neki és közelebb tolom hozzá az üvegcsét. - V-penicillin, amit ha akar lenyelhet, bár ha a fertőzött részt ecseteli vele, akkor többet ér. Előre szólok nagyon fog fájni - teszem hozzá csak úgy mellékesen, de még mindig bizonytalan vagyok, hogy ez egy jó ötlet-e. Nem tudom miért akarom, hogy maradjon és ismét a jelenné változzon. Ajánlatom kissé abszurd, mégis kimondom, amit gondolok. Kék szemeivel vonásaimat pásztázza, mire egy apró pír telíti el az arcom és egyből lehajtom a fejem, hogy zavaromban egy kósza tincset a fülem mögé tűrjek. Szavai hallatán kicsit megint megszakad a szívem, alig láthatóan megrázom a fejem, miközben látom, ahogy a bankkártyáját kocogtatja a pulton. Igaza van, mégsem akarok engedni neki és annak a lehetőségnek, hogy elköszönjek tőle és bezárjam a boltot. Előbb a falon lógó órára pillantok, majd rá emelem a tekintetem.
- Elnézést, nem akarom tolakodó lenni. Igen, igaza van lassan záróra - ez hazugság a részemről, hiszen minimum negyed órája zárva kellene már lennie az egész kócerájnak. Pislogni is alig merek úgy bámulom, ahogy ellép a pulttól és elindul a vitaminok felé. Minden egyes lépését figyelemmel kísérem, hogy aztán elgondolkodjak a kérdésén egy igazi mosoly közepette.
- Igen, egy ápoló, aki megjárt egy-két háborút és tisztában van azzal, hogyan kell otthoni körülmények között ellátni egy súlyos égést. Az egy dolog, hogy most megveszi ezeket a holmikat, de ahogy látom rövid időn belül elfognak fogyni és ott lesz a friss, gennyes sebeivel, amik nem gyógyulnak, mert nincs aki kezelje őket. Persze, ha ilyen halálra vágyik, akkor nyugodtan, nem állok az útjába. De ha van egy kis esze, akkor átgondolja az előbbi ajánaltom. Nem most és nem itt kezdtem a pályámat - végül csak átragad valami az ő stílusából és határozotabban lépek fel vele szemben - Az pedig, hogy mi szerepel a szerződésemben és, hogy a szabadidőmben mit csinálok csak rám tartozik - teszem hozzá, hogy teljesen világossá tegyem a helyzetet. Nem fogok megfutamodni, szükségem van arra, hogy vele legyek. Nincsenek jó magyarázataim, se logikus lépéseim, csak a most létezik, melyet nem vagyok hajlandó elszalasztani.

Kőóriás. Gyilkos. Testőr. Lelketlen porhüvely. Talán ezen szavak írták le a létezését leginkább, és mindezekkel egyet is értett. A fájdalom és a félsz az életének legnagyobb részében meg sem jelent, így amikor éppen valamije ketté akart szakadni, nem igazán mosolyogva vette mindezt tudomásul. Főképp akkor nem, amikor pár órával ezelőtt a gyógyult sebéből tépte ki erővel a begyógyult anyagot. Minden reggel eljátszotta ezt és kezdte már unni. A kávé íze is fémes vérré vált, ahogy a nyelőcsövén végigfolyt, a víz, amivel úgy-ahogy képes volt megmosakodni és fürdeni, lávaként csorgott végig a bőrén, ami miatt újra és újra át- és megélte azt, amiben több, mint egy hete volt része. Azóta nem igazán beszélt senkivel sem, leginkább csak üzeneteket küldött azokkal, akikkel mégis csak kellett beszélnie, és ha éppen érkeztek hozzá, esze ágában sem volt ajtót nyitni. Épp elég volt lefoglalnia magát, elterelni a gondolatait.
És talán pont ezek miatt sem vágyott emberek közé, akik úgy tekintenének rá, mint valami csodára - vagy éppen szörnyszülöttre - holott tudta, hogy ha most és ezidáig nem vált gyógyszerfüggővé, akkor a jövőben biztosan a rengeteg kemikáliába fog beledögleni, amit úgy fog zabálni, mint a kölykök a cukorkát. A kocsija kulcsait még épp időben süllyesztette el a farmerje elülső zsebében és csak azért nem gyújtott rá ismételten, mert nem volt kedve felrobbantani a gyógyszertárat. Sosem szerette ezeket a helyiségeket. A kórházak iránt sem érzett különösebben vágyat, hogy belülről végigjárja az összeset - az elhagyatott idegszanatóriumok léte persze más tészta volt. A gyógyszertárban nem visongott egyetlen gyerek sem, nem dohogott egyetlen vénasszony sem és egyetlen agg sem pörölt, hogy a kedvenc csapata már megint veszített, ez pedig egyértelművé tette a helyzetet; Sebastien Granberg egyetlen társasága a gyógyszerész nő volt, az a filigrán nő, akinek az ő ízléséhez képest némileg beesett arccal rendelkezett. Túlságosan is sápadt volt, mintha életében egyszer sem látott volna még napfényt. És mindezt abban az összesen tíz másodpercben szűrte le, ameddig fel nem vázolta, mire is lenne szüksége - vény nélküli drogokra. A nő beleegyezése némiképp elégedettséggel töltötte el, mert a magyarázkodásba és az önigazolásba már régóta beleunt és most már bele sem kezdett.. az utóbbi hatszáz évben. Épp eleget beszélt helyette mindenki más, ami tökéletesen rendben volt. Granberg szerette a csendet. A hegyek neszeit, a távoli madarak hívó szavát és a süvítő szél robajlását, ahogy végiggurultak és nekifeszültek a hegyláncoknak. De a felesleges szófosás az idegeire ment.
- Nem terveztem, hogy fagyinak nézem a krémet - tett megjegyzést a kizárólag szóra. A nő részéről tanúsított gyorsaság hatására a pulton már csak arra várt a gyógyszer és a krém, hogy felmarkolja azokat, de az antibiotikum esetén akár fogadhatott is volna - tudta, hogy azzal még gondjai lesznek. Már épp készült volna előszedni a tárcáját, amikor meghallotta a javaslatot, amire a homloka ráncos kutyát játszott. Komolyan nem értette, miért akart a nő miatta esetlegesen slamasztikába kerülni. - És annak a valaminek van is neve, vagy szeretne megcsapkodni néhány csalánlevéllel? - tette fel a kérdést elbaszott humorral. Ráadásul még az arcizmai sem mozdultak, így tehát nem igazán lehetett eldönteni, hogy mindezt komolyan gondolta-e, vagy csak próbált elfuserált vicces megjegyzést tenni.
A pult remek támasznak bizonyult, a testsúlyát emiatt eloszlatva parkoltatta ott egyenesben előtte, a szemei viszont már nem a nőt, hanem a - vélhetően - háromféle pakkra csúszott. Épp akkor, amikor vele szemben megint megszólalva hellyel kínálták. Bassza meg, az utóbbi egy hétben mást sem csinált, csak feküdt és lélegzett, ideje volt, hogy felemelje a seggét és végezze a dolgát. Még ha összeszorított fogakkal is kellett tennie, miközben azt az istenverte másik nőt gondolatban minden pillanatban átkozta is.
- Remekül tud bókolni! Esetleg a halottaskocsit nem szeretné hívni nekem? - fanyar, alig mosoly jelezte a helyzet abszurditását, mégis megrázta a fejét. Nem fog ő gyengélkedni itt mindenki előtt. Ameddig képes volt egyenesbe pakolni a gerincét és megállni a két saját lábán, addig minden prímán ment. És tényleg! - Megvagyok, köszönöm. Az azonos hatóanyagú gyógyszert hogyan és miként kell alkalmazni? - tett még hozzá ennyit, de amikor az ellátás került szóba, a kék szemei a nő arcvonásait pásztázták. Most gúnyt űznek belőle, vagy mi a picsa?!
- Nem hiszem, hogy a szerződésében szerepelne az, hogy bárkinek is felajánlja a szolgálatait. Képes vagyok ellátni magam, köszönöm. Úgyhogy, ha nincs több kérdése, akkor fizetnék és már itt sem vagyok, hölgyem - kihúzta a tárcájából a bankkártyáját, annak élét nekikocogtatva a pultnak. - Úgyis azt mondta, mikor érkeztem, hogy én vagyok az utolsó, szóval gondolom ön is hazamenne a legszívesebben, ráadásul már zárnia is kellene, nem igaz? - nyúzta végig szabad kezével a borostával fedett állát, ahogy teljesen függetlenítette magát a gyógyszertár pultjától. Hátrált egyet, mielőtt még a nő arcon csapta volna, amiért ekkora suttyó volt és mielőtt meggondolhatta volna magát, elindult az egyik üvegajtós szekrény felé, leparkolva a vitaminok és étrend-kiegészítők előtt. Szerencsére neki ezekre a szarokra soha nem volt szüksége, de hát a plasztikáztatást is távolról elkerülte és sosem értette azokat a nőket, akik ilyen fos szarokra vetemedtek.
- Van még valami, ami segít az égési sebek gyógyulásában? Azon túl, hogy műtőbe tolnak? - érdeklődött. Az elmúlt egy hét alatt volt ideje korzózni a telefonján keresett kulcsszavak alatt kidobott oldalakon. Még sikerült néhány videót is megnéznie a bőrátültetésről. A lézerezésről már ne is beszéljünk! Talán mér két percet adott magának, és utána mindenki mehetett a saját dolgára.

Lady Asa

Sebastien & Asa

I’m so sick of that same old love, the kind that breaks your heart

A jelen szeretete, a pillanatok megélése nem félve a kétes jövőtől vagy a nyomasztó múlttól. Belesüppedni az adott helyzetbe, erre nagyon kevesen képesek a halandók közül is. Általában elvesznek a múltban, mely felőrli őket vagy oly nagyon rettegnek a rájuk váró jövőtől, hogy elfelejtenek élni. Elveszni a jelen adta pillanatok hatásában, egy pillanatra megállni és érezni, hogy élnek. Ahogy én teszem, mindig a mának élek, a jelen képviselőjeként mást nem is tehetek. Éppen ezért ér arculcsapásként az ismerős idegen jötte. A hangja is rá emlékeztet, mintha egyetlen évszázad se telt volna el kettőnk találkozása óta. Látom rajta milyen nyúzott anélkül, hogy megszólalt volna, ennek hatására önkéntelen összeszorul a szívem. Esetlenül pillantok fel rá, mire összefont szemöldökeivel és kérdő tekintetével találkozom, hogy aztán újra más felé fókuszáljak. Az első pár mondatot követően próbáltam rendezni a vonásaimat és újra mosolygós gyógyszerésszé változtam, bár a tekintetét a továbbiakban is kerültem. Aprót bólintottam a szavaira és lázasan keresgélni kezdtem elmémben, mégis mit adhatnék neki, amihez nem kell doktori aláírás.
- Értem - jelzem felé, hogy felfogtam a kérést és eszem ágában sincs gyógyszerügynököket bevonni az ügybe. Fülembe hasít a fájdalmas ropogássorozat, amit lassú lépések követnek. Ahogy a pultnak támaszkodik egyértelműen látszik, hogy szenved. Kétségbeesetten nézem a műveletet, majd hallgatom a kéréseit. A felsorolás közben nem eresztette a tekintetem, mire még zavarodottabbá váltam. Egy rövid pillanatot követően ráncok lepték el a homlokom.
- Itt a fájdalomcsillapító és a krém, ami kizárólag felületi sebekre alkalmazandó - gyorsan hátat fordítok neki és a megfelelő polcról leveszem a dobozokat, hogy aztán újra szemben állva elé helyezzem azokat - Sajnálom, antibiotikumot kizárólag receptre tudok adni. De van valamim, ami hatóanyagban ugyanarra képes - teszem hozzá kisebb gondolkodás után. A mai orvostudomány fejlettsége mellett is szoktam kísérletezni gyógyfüvekkel és teákkal pontosan az ilyen esetek miatt. Nem sűrűn ajánlom fel a vevőknek ezt, de látva a fájdalmát és azt, hogy mennyire ellenáll az orvosi beavatkozásnak nem tudok mást tenni. Egyértelműen féltem, ha az okát nem is tudom teljesen megmagyarázni. Hiszen nem lehet a régi ismerősöm ő, az lehetetlen.
- Jobb lenne, ha leülne kicsit, borzalmasan fest - teszem hozzá és kezemmel a kényelmesebbik várakozásra használatos szék felé mutatok - Képes önmagát ellátni? Nagyon szívesen segítek... - egyértelmű, hogy felajánlom a segítségem. Bármire képes vagyok azért, hogy ne menjen el és hadd időzzek még egy kicsit a múltban, ami most hirtelen jelenné vált.

Háromszor kopogtak a bejárati ajtaján, négyszer szólalt meg az ébresztője és két napja mást sem csinált, csak az ágyában vegetatív állapotban lélegzett, mert aludni sem volt képes, és hajlandó sem. Ha felszínesen vette a levegőt, minden egyes légvételnél smirgliként dörzsöltek végig a bőrén, és ha mély levegővel telítette meg a tüdejét, a csontjáig hatolt a fájdalom. Az évszázadok során számos fájdalomban volt része, java részüket ő okozta, de ez, ami most a hatalmába kerítette, még neki is új volt. Ujjainak begyével elérte volna a cigarettás dobozt, aztán akár fel is gyújthatta volna magát vele, mert tényleg nem volt képes megmozdulni. Így pedig, ebben az állapotában inkább nem akart boszorkányégetőset játszani ott, ahol soha, senki nem találna rá. Még Thrymnek se volna képes szólni, csak ha felvenné azt a kibaszott telefont. A gondolataiban visszapörgette az eseményeket, hogy mit tehetett volna másképp, hogy megakadályozhatta-e volna ezt az egészet, de mindannyiszor ugyanoda jutott el végül: ennek így kellett történnie. Szerencsés alkat volt, mert amennyi háborúban részt vett, amennyiszer hatalmába kerítette a sötétség, mindannyiszor szinte sértetlenül úszta meg, egészen eddig. Utoljára négy órája ivott és hat órával ezelőtt próbált meg eljutni a fürdőig, hogy dobjon egy sárgát végre, de ahogy megmozdult, a fájdalom végighömpölygött a gerince mentén, összeroppantotta a testét, ez pedig két olyan indok, aminek végül engedett és esze ágában sem volt ellenkezni ezzel az érzéssel. A legidegesítőbb az egészben, hogy annak a kurva tévének se látta a képernyőjét ebben a pozícióban rendesen. Mi sem egyszerűbb: csak egy plusz párnát kellett volna a feje alá tennie. Hát persze. Mi sem egyszerűbb.

Öt nappal és három doboz cigarettával később, összeszorított fogakkal vett magán erőt, hogy a testét belegyömöszölje a halál színébe. Lassan tépte ki az újra gyógyulófélben lévő sebből a beleragadt anyagot, de akkor is muszáj volt valamennyire lélegeznie a sebeinek. Ami pedig a kórházat és az orvosokat illette, esze ágában sem volt megjelenni az emberi orvosok között, hogy aztán meg kísérletezgessenek vele, csak mert hétszáztizenhárom éve járt a Földön és amúgy is egy nyomorult kőóriás. Biztos, hogy molekuláira robbantanák azok a szarok. Persze nem gondolkodott így minden halandóról, de a második világháború nácijai megmutatták a világnak, mégis mekkora aberrált férgek is jártak a világon. A gondolatra felidegesítette magát, és ahogy a katonai bakancsát fűzte be, a szájában ott lógott és bűzölgött ismét a cigaretta, hogy valami képes legyen lenyugtatni őt. Ennek ellenére a Roverbe már anélkül szállt be, de a bakancsának talpával elnyomott csikkért még képes volt lehajolni az aszfaltra, hogy azt a hamutartóba pakolja, ahogy a biztonsági övét áthúzta a mellkasa előtt. Minden mozdulat kényelmetlen volt, de kihasználta az alkalmat, hogy nem meghalni akart, csak fájdalmat csillapítani.
Tizenöt perccel később, mielőtt még lekanyarodott volna a célja felé, leparkolt egy számára ismeretlen hely előtt. Volt, akik kígyóval jelezték a cégértáblán a létezésüket, de a norvégok ennél egyszerűbbek voltak, szerencsére, ez pedig az ő életét is megkönnyítette. Anélkül, hogy lelkesítő szöveget tolt volna magának, inkább kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy aztán kiszállva a jegesen hideg levegőn létezzen két egész percig. Testének mozgása a szokásosnál lomhább volt, minden egyes lépésre valahol biztosan fájdalmas húzódás lepte meg őt, de nem érdekelte. A fájdalom érzete azt jelentette, hogy még életben volt és ezen egy percig nem akart változtatni. Még úgy sem, hogy ott volt a kezében a Breeland által hitelesített végrendelete. Felmászott azon a két lépcsőfokon, ami elválasztotta a közbeékelt céljától, és mielőtt meggondolhatta volna magát, már nyomta is le a kilincset, hogy aztán belépjen a gyógyszerillat-mentes helyiségbe.
A pillantása körbejárta a gyógyszertár falait, a rendezett polcokat, a katonás sorba rakott dobozokon is végigsiklott a tekintete, de valahogy elkerülte a leakciózott fiolákat és tablettákat. Az, amire neki szüksége volt, soha a büdös életben nem lesz akciós. Nem mintha ne tudna a vagyonából akár aranyrudakat is venni, de a felesleges költekezés soha nem volt az ő stílusa.
- Jó estét! - köszönt csak azután, hogy megjelent a kis barna a pult túloldalán. Még a hangja is nyúzott volt, nem ártott volna már ennie egy emberes adagot, normálisan kialudnia magát és egy kibaszott óceánnyi meleg vízben való fürdés is jót tett volna neki. A nőt sebtében mérte végig, már amennyit láthatott belőle. Összevonta a szemöldökeit a feltett kérdésekre. Mert rendesen semmit sem kérdeztek tőle, elharapott szavak voltak csak, amit hozzávágtak. - Elsősorban olyan gyógyszert keresek, amit nem kell a dokiknak kiírniuk. És most venném meg őket, a gyógyszerügynökök kihagyásával, ha lehet - elmosolyodott, de abban semmi őszinteség nem rejtőzött. Kihúzta magát, a gerince pedig a csigolyák mentén lassan roppant újra és újra, egészen a tarkójától a derekáig kiropogtatta az ízületeket. Hangos volt, és panaszosan fájdalmas is egyben. Közelebb lépett a pulthoz, a tenyereivel rátámaszkodva arra, csak hogy könnyebben egyenesben maradjon.
- Szeretnék kérni paracetamol tartalmú fájdalomcsillapítót. Antihisztamin alapú krémet vagy tablettát, és ha lenne antibiotikum is, annak még inkább örülnék - nézett egyenesen a nő szemeibe felsorolva az égési sérüléseknél használatos anyagokat, gyógyszereket. Nála sokkal kisebb volt, alacsonyabb és a nő majdnem úgy nézett rá, mint aki menten összeesik. Most azért nem ez volt a célja, hogy idegen nők a lábai előtt heverjenek, fontosabb volt az, hogy mielőbb felépüljön.

Lady Asa

Sebastien & Asa

I’m so sick of that same old love, the kind that breaks your heart

Borongós nap virradt, mintha a nyarat kezdené felváltani a tél, pedig még csak most kezdődött. Midgardon másképp jár az idő és az évszakok is mint odahaza, jobban mondva itt vannak. Nálunk nem volt más csak jó idő, Yggdrasil gyökere és Urd forrásának kettőse paradicsommá változtatta a csarnokunkat. Egy idő után túlságosan unalmassá vált a folytonos fonás és döntéshozatal. Éppen ezért tettünk egy-egy kitérőt, amikor az emberek közé merészkedtünk, eldöntve a sorsuk menetét. Telis-tele vagyok emlékekkel, hiszen az idők előtt óta létezem, mégsem emlékezhetek, hiszen az nem az én feladatom. A jelennek élni sokszor borzalmas, hiszen pillanatok sokasága csupán az egész, mégis hármunk közül engem hívnak a teremtőnek. Hiszen én teremtem meg a jövőt, a reményt, mely aztán jelenné válik újfent. Ez egy folytonos körforgás melyben létezünk. Mégsem vagyunk folyton együtt, hiszen nincs szükségünk rá, ellenben döntéshozatalok alkalmával együtt cselekszünk. Akkor a legnagyobb az erőnk, ha mind együtt vagyunk. Így volt ez több évszázaddal ezelőtt, amikor Angliában kitört a rózsák háborúja, ott voltunk az idő alatt. Jártuk az országot mindenfelé, akkor találkoztam vele, az egyetlen személlyel, aki valaha fontos volt nekem -  kivéve a nővéreimet - és mégis elhagytam. Azóta senkihez se mertem igazán közeledni, túlságosan fájdalmas lett volna látni a jelent mely aztán tovább kúszik és én egyedül maradok. Éppen ezért a dokinak se hagyom, hogy túlságosan közel jönnöm, két lépés távolság. Ehhez ragaszkodom mindenkivel szemben, ennek ellenére tökéletesen megbízik bennem, így a műszak végeztével egyedül szoktam zárni. Halkan dudolászom, miközben az utolsó dobozokat pakolom. 5 perc és vége, elfordíthatom a táblát és magamra zárhatom az ajtót, hogy aztán hátul távozzak a munkahelyemről. Az ablakon kipillantva vettem csak észre, hogy a szürkület is elmúlt és kezd sötétségbe öltözni a város, a lámpák felkapcsolódtak. Éppen indultam volna zárni a bejáratot, amikor megszólalt az ajtó csengő jelezve az érkező jöttét.
- Jó estét! Ön az utolsó ma, mit adha... - kezdtem bele a szokásos mosollyal az arcomon, de ahogy a pult elé értem és megpillantottam az érkezőt egyből lefagytam. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy vele találkozom. Hogy lehetséges? Mit keres itt?
- Khmm.... szóval? -temérdek kérdés vetődött fel bennem, miközben kérdőn néztem rá, hogy aztán zavartam elvegyem a pillantásom.