Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

- Egy ember azért több a kinézeténél meg a munkájánál. Ennyiből nem ismerhetett ki.
- Mondom én, hogy de. Például fogadjunk, hogy szereti az állatokat.
Egy pillanatnyi zavarban felpillantottam rá, elárulva a győzelmét.
- Megfogott, herr Holstadt. Tényleg.
- Tudtam én. - nevetett megint köhögve. - Kutya? Macska?
- Ló. Vinna. Egy farmon van nem messze. - Ez egy apró hazugság volt, Vinna mindig ott volt, ahol akartam. Ő az én lovam volt azóta, hogy léteztem, mintha a része lett volna a lényemnek. Két test, két elme, de egy élet. - De nagyon sokan szeretik az állatokat, ezzel nem mondott semmi újat.
Herr Holstadt elmosolyodott, miközben a maszk az arcán ritmusosan párásodott be és tisztult ki, ahogy a levegőt vette. Valami makacs tüdőgyulladást kapott a kemoterápia közben és a nővérek szerint „leszálló ágban” volt. Néha elképesztően feldühített, mennyire illetlenül viseltettek a halál felé.
- Jól van, doktornő, akkor meséljen. Mondja el ön, hogy milyen.
Egy pillanatig tétován ráncoltam a homlokom.
- Mégis mit mesélhetnék?
- Bármit. - felelte Herr Holstadt, a legkevésbé sem segítve ki. - Mindig orvos akart lenni?
- Nem. Késői döntés volt. Azelőtt a hadseregben szolgáltam.
Ez láthatóan meglepte az öreget, mert egy pillanatra a saját nyomoráról is elfeledkezett.
- A seregben? A doktornő?
Félszegen bólintottam, de azért nem akartam belemenni a részletekbe. Nem úgy szolgáltam, ahogy ő gondolta, és nem abban a seregben. Havi parancsára megszámlálhatatlan sok csatában voltam a nővéreimmel, válogatva azok között, akiknek elérkezett az idejük. Akikre csak két út várt: Valhalla vagy Niflheim. Nem volt a legkönnyebb feladat, de valakinek meg kellett tennie és mi erre születtünk.
- Én is voltam katona. - folytatta az öreg. - Még fiatal koromban. Tudta ezt?
- Tudom, herr Holstadt. Olvastam a kartonjában. Kifejezetten sok plecsnit gyűjtött össze.
A válasz csak egy lemondó kézlegyintés volt.
- Akkor még azt hittem azok mutatják, mekkora hős vagyok. Bátorság-rend, ilyen-olyan keresztek. Eh. Aztán még sem az ellenség lesz, aki leterít…
Az öreg tekintete elkalandozott a mellé függesztett kemoterápiás infúzió felé. Biztosan gyűlölte már a látványát is.
- Ne adja fel, herr Holstadt. Legutóbb már csak három százalékos blast-aránya volt. Gyógyultak már meg rosszabb állapotban lévők is.
Az öreg megint csak legyintett, aztán a karját lefektette a feje felett. Fáradtnak tűnt, még idősebbnek, mint amennyi volt, pedig még lehetett volna néhány szép éve. Egy évtizede is talán.
- Hanyadik kezelés már ez, doktornő? Negyedik? Harmadik? Már csak azt várják, mikor halok meg, tudom én. Akkor meg mi értelme küzdeni?
- Küzdeni mindig van értelme. A legrosszabb, ami történhet, hogy emelt fővel hal meg és büszkék lesznek önre az ősei. De akár győzhet is.
- Az őseim? – Herr Holstadt megint rám nézett, mintha azt próbálta volna kitalálni, mennyire vagyok őrült. – Nem hittem, hogy a doktornő is tartja még a régi dolgokat.
- Valakinek kell. – mosolyodtam el halványan. – De ha maga nem, akkor sem veszne kárba az igyekezete. A halál kapujában megvetni a sarkát bátorság, azt pedig mindenki értékeli. Még Krisztus is, ha az jobban tetszik.
Az öreg ez után hosszan hallgatott, így idejét láttam indulni. Egyébként is túl hosszúra nyúlt ez a vizit, ami megint azt jelentette, hogy túlóráznom kellett. Összecsuktam a kartont és felálltam, de mielőtt elhaladtam volna az ágya előtt Herr Holstadt feljebb tornázta magát.
- Maga tényleg elhiszi, hogy győzhetek, doktornő?
- Ha nem hinném, nem lennék itt. Mindenki győzhet. Néha csak annyi kell, hogy bátran szálljunk szembe a jövővel.
Az öreg szuszogott néhányat, aztán visszahanyatlott a párnájára, de a tekintete sokkal ádázabb volt.
- Bízok magában, Dr. Lorentzen.
- Helyes. – feleltem mosolyogva. – Meglátja, meg lesz az eredménye.


~:O:~

Odakint hideg este volt, mint általában. Nem siettem, ilyen későn már egyébként sem volt semmi tervem, csak a városnézés. Évek óta jártam már Oslo utcáit úgy, mint az emberek, de valahogy még mindig magával ragadott. Tele volt pompával, varázslattal, ahogy az egykor élhetetlen földből előemelték a mai világ egyik legszebb helyét. Régen mindenki elvágyott innen; most mindenki ide vágyott.
Nem számítottam semmi különlegesre aznap, csak egyszerű, halandó estére. Arra végképp nem számítottam, hogy egy gyalogos-átkelő lámpájánál várakozva Freyr férfiasan szép arca vár majd, szinte unottan meredve előre, közönyösen és érdektelenül. A hirtelen találkozás egy pillanatra megrémisztett, de gyorsan összeszedtem magam és alig észrevehetően fejet hajtottam.
- Nagyuram. – mondtam elég halkan, hogy a tőlünk pár lépésre álló emberek csak elmosódott foszlányokat halljanak. – Micsoda meglepetés.
Freyr tekintete felém fordult, de mintha hiányzott volna belőle a felismerés szikrája.
- Tessék?
- Elnézést, nem akartalak zavarba hozni. Csupán megörültem a találkozásnak.
Freyr töprengve ráncolta a szemöldökét, miközben az arcomat fürkészte.
- Ismerjük egymást?
Valami nem tetszett. A hideg hirtelen csípősebb lett a szokottnál. A hangok mintha eltompultak volna, a világ kifakult, mintha minden egyszerre akart volna üzenni valamit. Nem tetszett az üzenet.
- Herja vagyok, nagyuram.
Nem értettem, hogyan nem ismert fel. Sok csatában harcoltunk egymás mellett, én és a nővéreim Freyr és az Ázok oldalán. Sokszor látta már az arcom, sokszor ünnepeltük együtt a győzelmeket. Most azonban csak zavartan nézett, aztán hirtelen félrekapta a tekintetét és szinte félve szorította a tenyerét a mellkasához, mintha tapogatott volna valamit a ruhája alatt.
- Persze, Herja, igen. Bocsáss meg, de most mennem kell.
Azzal Freyr átvágott a felfestett csíkokon és sietős léptekkel eltűnt Oslo forgatagában, míg én csak álltam és bámultam. Valami sötét terjengett a világban. Valami rémisztő. Mint egy ómen, egy előjel egy olyan csapás felé, aminek még nem volt itt az ideje.
Legalább is nagyon reméltem.
Beszélnem kellett valakivel, valaki nálam hatalmasabbal. És meg kellett keresnem a nővéreimet, mert lehet, hogy nemsokára nagy szükség volt ránk.