Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Még percekkel azután is éreztem a vér undorító ízét a számban, hogy visszaváltoztam emberré. Fülemben hallottam az afgán terroristák fájdalomittas kiáltásait, ahogy egy számomra idegen nyelven könyörögtek kegyelemért vagy segítségért, de a bennem lakozó farkast nem hatották meg ezek a szavak. Ő csak a pusztításhoz és gyilkoláshoz értett, én pedig ma este nem voltam több ennél. Csak egy szörny voltam, akinek egyetlen célja az ellenség kiiktatása volt.
Izzadságcseppek gyöngyöztek homlokomon, ahogy fáradt lihegések közepette rogytam térdre a földön. Az adrenalin még mindig ott tombolt szervezetemben, vérem ezerrel lüktetve követelte, hogy többet, még többet akar - még több pusztítást, még több gyilkolást. Kiélesedett farkas érzékeim nem tűntek el rögtön a visszaváltozást követően, ezért még most is éreztem, hogy hol volt a többi ellenséges tábor, ahová szintén könnyűszerrel betörhettem volna, halomszámra ölve az embereket. Talán öngyilkos merénylet lett volna, de a farkast ez nem érdekelte – ki volt éhezve arra, hogy tombolhasson. Nekem pedig minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek. Minden átváltozásnál teljesen azonosultam a farkassal és annak vágyaival, a gyilkolás okozta katartikus öröm pedig teljesen átjárta lényemet. Mikor azonban visszaváltoztam emberré, hányni tudtam volna ettől. Önmagamtól. S minél többször használtam a farkast arra, hogy az ellenség vérét ontsam, az szinte megrészegülve többet és többet kívánt. Én kívántam többet.
Lassan úgy éreztem, hogy tényleg egy szörnyeteggé válok. Már nem is emlékeztem arra, hogy miért akartam annyira a katonasághoz csatlakozni. Másokat védelmezni? Ez még viccnek is rossz volt. A csatamezőn nem voltak ilyen nemes célok. Itt egyetlen szabály uralkodott: ölj vagy megölnek. Én pedig ezt tettem. Ez volt a véremben. Erre lettem kiképezve.
Egy reszketeg sóhaj szökött ki ajkaimon, ahogy megpróbáltam elűzni a depressziós gondolataimat, helyette a bajtársaim arcára összpontosítottam, elvégre, miattuk voltam most itt. Őket akartam megvédeni a haláltól, a veszteségektől, a folyamatos gyilkolás okozta fájdalmaktól. Magamra vállaltam a szörnyeteg szerepét azért, hogy nekik ne kelljen ezt az utat bejárniuk. Ha visszapörgethetném az időt, akkor is ugyanígy döntöttem volna. Bármennyire is utáltam önmagamat miatta, bármennyire is fájt kifordult önnönmagamat viszontlátni a tükörben, értük újra és újra bejártam volna ezt az utat.
Még néhány másodpercig gyűjtöttem az erőmet a földön térdelve, majd mikor úgy éreztem, hogy képes vagyok lábra állni anélkül, hogy egy zsák krumpliként oldalra dőljek ismét, elkezdtem felegyenesedni. A Hold magasan járt még az égen, a saját táborunkban is valószínűleg mélyen aludhattak a többiek, ami tökéletes alkalmat adott nekem arra, hogy visszasettenkedjek a saját helyemre, mint ahogy jó pár hónapja tettem már bizonyos időközönként. Mikor azonban megfordultam, hogy visszainduljak a táborhelyünk felé, egy olyan látvány fogadott, amire a legkevésbé sem számítottam. A srácok, a bajtársaim rémült, tágra nyílt tekintetei köszöntek rám az éj sötétjében. Egy hosszú pillanatig magam sem tudtam, hogy mit szóljak, hogy mit mondhatnék nekik. A pillantásuk kristálytisztán tükrözte azt, hogy mindent láttak az előbbi kis akciómból. Szívemet kétségek kezdték el gyötörni – egyszerre féltem a visszautasításuktól, a gyűlölettől izzó tekintetüktől, de közben bízni akartam bennük. Olyan sok mindenen mentünk keresztül együtt, ami miatt azt akartam, hogy higgyenek bennem.
- Mindent láttatok? – törtem meg végül a csendet, mozdulni azonban nem mozdultam a helyemről, mert nem akartam őket még jobban megrémíteni hirtelen cselekedetemmel. Nem kerülte el tekintetemet az sem, ahogy többen a pisztolyukat szorongatták elfehéredő ujjakkal. Igyekeztem minden érzelmet eltüntetni az arcomról, és összeszedettnek, nyugodtnak mutatni magamat, pedig valójában a szívem ott dobogott a fülemben idegességemben. – Meg tudom magyarázni, csak kérlek, hallgassatok végig – emeltem fel kezeimet, hogy ezáltal is azt mutassam nekik, nem akarom bántani őket. Hangom csitító volt, de a pattanásig feszült légkörön nem sokat segített.
- Egész végig becsaptál bennünket! – fakadt ki Anders hisztérikus hangon. – A rémtörténetekben szereplő szörnyeteg egész végig te voltál!
- Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benned? Mi a biztosíték arra, hogy nem ölsz meg bennünket is álmunkban? – kontrázott rá Alexander is. A fiúknak szépen sorban megjött a bátorságuk, miután látták, hogy nem teszek semmit az ellenséges szavaikat hallva sem.
- Még mindig ugyanaz az Ivar vagyok, akit eddig is ismertetek – feleltem, hátha képesek voltak hallgatni még a józanészre, és leküzdeni a félelmüket, a tőlem való rettegésüket. – Való igaz, hogy nem mondtam el nektek, hogy nem vagyok teljesen ember, de… ez semmin sem változtat. Kérlek? – tettem hozzá reménykedőn. Szavaimmal azonban ellentétes reakciót váltottam ki, mint szerettem volna, és hirtelen többen is előkapták a pisztolyukat, és rám szegezték azt, mint akik bármelyik pillanatban képesek lettek volna rám lőni.
- Várjatok! – emelte fel egyik kezét Daniel, a helyettesem, aki mindenki közül sokkal jobban meg tudta őrizni a hidegvérét még egy stresszes szituációban is. – Hallgassuk először meg az osztagvezetőt, mielőtt olyan tettet követnénk el, amire nincs mentség – intézte szavait a többiek felé, akik némileg megnyugodtak magabiztos kiállását látva, és félig leengedték fegyvereiket. Feszes tartásuk azonban mutatta, hogy bármilyen váratlan cselekedetre képesek lettek volna rögtön reagálni.
- Köszönöm – suttogtam halkan hálás hangon, mert hirtelen felcsillant a remény arra, hogy minden visszatérhet az eredeti kerékvágásba. Hogy ez a mostani kis incidens semmit nem fog jelenteni. Daniel azonban bizalmatlan és barátságtalan pillantást küldött felém, ami egyből kioltotta minden hirtelen gyúlt reménységemet.
- Ne köszönj semmit, Ivar Halvorsen, mert a történtek után én sem bízok benned. De hajlandó vagyok meghallgatni, ezért remélem, őszintén fogsz válaszolni a kérdéseimre – tette hozzá, mire én csak egy aprót bólintva jeleztem a számára, hogy persze, nyugodtan. Bármire hajlandó lettem volna válaszolni, ha ez azt jelentette, hogy meg fogják tartani a titkomat, és minden olyan lehet, mint amilyen eddig volt. Bármennyire is tűnt naiv elképzelésnek ez. – Miért ölted meg ezeket a katonákat?
- Azért, hogy megvédjelek titeket. Sokkal többen voltak, mint mi, esélyünk sem lett volna ellenünk. Legalábbis nem veszteségek nélkül, ezt pedig el szerettem volna kerülni – feleltem őszintén, remélve, hogy ez enyhít a bizalmatlanságukon, de mindenki ugyanolyan rideg és barátságtalan arcot vágott, mint néhány pillanattal ezelőtt.
- A pletykákban szereplő szörny is te voltál? – kérdezte Daniel, mire csak bólintottam egy aprót. Soha nem bántottam ártatlan civileket, se a saját oldalunkon álló katonákat, ezért nem volt se tagadni, se rejtegetni valóm. – Mióta vagy képes ilyen… vadállattá átváltozni? Egyáltalán hogyan lehetséges ez?
- Születésemtől fogva képes vagyok rá. Berserkernek hívjuk magunkat, és ahogy láthattátok, képesek vagyunk farkassá változni. De nincs mitől félnetek, már korán megtanultam irányítani az átváltozásomat és kontrollálni a bennem lakozó farkast – tettem hozzá. Daniel erre először nem felelt semmit, csak mélyen gondolataiba temetkezve figyelte arcomat. Én pedig hozzá hasonlóan bámultam vonásait, annak reményében, hogy felfedezek bármi arra utaló jelet, hogy hajlandó megbízni bennem. Daniel arca azonban rezzenéstelen volt, és nem árult el semmit érzéseiről. Egy hosszú, feszült csenddel övezett percet követően Daniel ismét megszólalt.
- Ivar, ugye tudod, hogy át kell adnunk téged a felsőbb vezetésnek? Lehet, hogy csak az ellenséget támadtad meg mindig, de mi a garancia arra, hogy egyszer nem fogsz ellenünk fordulni? Nekünk nincs felhatalmazásunk arra, hogy ilyen komoly döntéseket egyedül hozzunk meg. Remélem, megérted és nem haragszol meg ránk. Mindenkinek így lesz a legjobb – tette hozzá bocsánatkérőn, miközben a többiek is hevesen bólogattak, kifejezve egyetértésüket. Én ekkor végig hordoztam tekintetemet mindannyiukon, a bizalomnak azonban a legkisebb jelét se fedeztem fel íriszeikben. A rettegés túlságosan erős volt bennük. Egyre jobban éreztem, ahogy a remény minden lángja kialszik szívemben, helyét pedig lassan egy jeges elhatározás vette át. De nem akartam még feladni, kétségbeesetten ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy képes leszek meggyőzni őket.
- Daniel, kérlek, tartsátok meg a titkom! Ha több ember megtudja ezt, akkor biztosan egy kutatóintézetbe dugnak egész életemre. Ígérem, hogy bebizonyítom, még mindig az vagyok, akinek megismertetek, csak adjatok egy esélyt, kérlek – kezdtem el kétségbeesetten könyörögni nekik. Lelki szemeim előtt egyből megjelent az a kép, ahogy napi szinten több órára egy asztalhoz vagyok kötözve, miközben mindenféle kísérleteket végeznek rajtam az emberek, majd bezárnak egy ketrecbe, mintha valóban egy vadállat lettem volna. Ez pedig megrémített, mindennél jobban. Még a halál is kegyesebb lett volna ennél a sorsnál. Arról nem is beszélve, hogy gondolnom kellett a családomra, a kisfiamra, a feleségemre. Mi történt volna velük nélkülem? Egyáltalán milyen történetet próbáltak volna meg bemesélni nekik?
- Megbíztál egyáltalán valaha bennünk? A képességeinkben, a beléd vetett hitünkben? – szegezte hirtelen nekem Daniel az utolsó kérdését. Ez pedig hidegzuhanyként ért. Nem értettem, hogy mire fel jött ez a kérdés, hogy mit akart ezáltal megtudni, elvégre nem volt egyértelmű, hogy megbíztam bennük? Hogy az életemet is rájuk bíztam volna? Nem ezt tették a bajtársak?
- Daniel, én ezt… ezt most nem értem. Miért ne bíztam volna meg bennetek? Mindannyiótoknál jobban ismerem azt, hogy mire vagytok igazán képesek… Megszámolni sem tudnám, hányszor harcoltunk vállt-vállnak vetve, amikor csakis egymásban bízhattunk… - válaszoltam összeráncolt homlokommal, szavaimat hallva azonban Daniel csak csalódottan megcsóválta a fejét, mintha helytelen választ adtam volna.
- Valóban? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Akkor miért nem hagytad, hogy rendes katona módjára összecsapjunk az ellenséggel? Azt mondod, meg akartál védeni minket, de számomra ez kifogásnak hangzik. Mindannyian annak tudatában jöttünk ide, hogy bármelyik bevetés alkalmával elveszíthetjük az életünket. Úgy gondolom, hogy te csakis magadat akartad megvédeni. Mert nem hittél abban, hogy képesek vagyunk győzni a segítséged nélkül. Arról pedig akkor már ne is beszéljünk, hogy ha most nem kapunk rajta téged akció közben, akkor mikor tervezted megosztani velünk ezt a kis titkodat? Soha, nem igaz? – csóválta meg fejét Daniel ismét, majd mikor legközelebb rám nézett, tökéletesen le lehetett olvasni tekintetéről a csalódottságot. Csalódott bennem, mint osztagvezetőjében és mint barátban is. Ez a tekintet pedig minden szónál élesebb tőrszúrásként érte szívemet. Valóban nem bíztam volna meg bennük? De hisz én csak meg akartam őket védeni és kímélni a háború és vérontás ocsmány következményeitől… Akkora bűn lett volna ez, hogy cserébe nekik rögtön fel kell adniuk nekem? Hogy el kell árulniuk engem?!
- És ez az indokotok arra, amiért nektek is el kell árulnotok engem? – kérdeztem, még egyszer utoljára kísérletet téve arra, hogy megfordítsam a helyzet állását, de szavaim, erőfeszítésem csak süket fülekre találtak. Voltak néhányan ugyan, akik leszegték tekintetüket bűntudatukban, de senki nem volt elég bátor, elég tökös ahhoz, hogy kiálljon mellettem. – Ezzel próbáljátok meg igazolni azt, amit most tesztek és megnyugtatni a lelkiismereteteket, nem igaz? – köptem feléjük a szavakat, miközben éreztem, ahogy a vörös düh agyamra szállt.
- Ivar, jobban teszed, ha ellenállás nélkül követsz bennünket. Mi sem akarunk bántani téged, ne kényszeríts rá – figyelmeztetett Daniel, én azonban szinte már meg se hallottam szavait. Szívemet egész eddig összeszorító pánifélelem helyét átvette a vak düh, elmémből kizárva minden épeszű gondolatot. ű
Tettem egy lépést közelebb hozzájuk.
- Ivar, ne! – kiáltott fel Daniel, próbálva megakadályozni azt, hogy közelebb menjek hozzájuk, de ekkor már késő volt. Anders rémülten kapta fel fegyverét, és húzta meg a ravaszt. A golyó a vállamba fúródott, a fájdalom azonban meg sem kottyant.
Elárulva és becsapva éreztem magam - a saját bajtársaim, a saját családom hagyott magamra akkor, amikor igazán fontos lett volna, hogy mellettem maradjanak, hogy elfogadjanak annak, ami és aki voltam. De képtelen voltak erre és gondolkodás nélkül elutasítottak. Emiatt nem tudtam én sem, hogy mi tévő legyek. Nem hagyhattam, hogy a felsőbb vezetés elé citáljanak, és azt sem, hogy a titkom kiderüljön. Ugyanakkor nem akartam őket bántani, istenek, hisz épp ennek elkerülése miatt kezdtem bele a farkas gyilkolásokba, és tessék, ez lett a végeredménye… Ez a hálájuk, amiért védelmezni próbáltam őket!
A düh hirtelen elemi erővel tört rám. Borostyánszínben izzó tekintettel pillantottam fel a többiekre, majd tettem még egy lépést feléjük, mire egy újabb golyót kaptam válaszul. Akkor és ott, valami javíthatatlanul eltört bennem. Amikor ismét felöltöttem a farkas alakját azért, hogy elhallgattassak mindenkit, aki ismerte a titkomat, többé már nem voltam az az Ivar Halvorsen, aki addig voltam.

Végérvényesen szörnyeteggé változtam.