Nem is értem, miért tépem a számat. Ennyi erővel akár az egyik szoborhoz is beszélhetnék – ilyen, és ehhez rettentően hasonló dolgok jutnak eszembe, amikor nagy elánnal magyarázok az istennek, ő meg, mintha süket-néma lenne, mintha nem is egészen itt lenne. Persze, tudom jól, hogy valószínűleg már most a jövőn jár az a csavaros agya, azon pörögnek a fogaskerekek az agyában, hogy milyen eseményeket fog itt szervezni, hogy kiket fog meghívni, hogy mik fognak itt történni - és mik máshol.
- Köszönöm – felelem, s ez egyben szól magának a reakciónak is, hogy végre méltóztatik hozzászólni valamit az imént elhangzottakhoz, és felvázoltakhoz, ugyanakkor annak is – és ezért nem hangzik olyan élesen, mint amúgy hangzana -, hogy egyelőre tényleg úgy tűnik, hogy nem a főnökömnek képzeli magát, nem ebben a szerepben akar tetszelegni, hanem, mint a társam, a szövetségesem. – Ezt a részét rád bízom, Jörmungandr – ő úgyis otthonosabban mozog ezekben a körökben, és ezt még én sem vitathatom. Hovatovább számomra is az volna kedvező, ha ezek az alkalmak negyed-, és félévente ismétlődnének, így ugyanis Farbautinak sem kellene olyan nagyot hazudoznom, és magyarázkodnom arról, hogy hova tűnök el egész délutánokra-, meg éjszakákra, havonta, vagy akár hetente. Nem hiszem, hogy feltételek nélkül, vakon megbízna bennem, vagy díjazná a csodás ötleteimet, és támogatna minden döntésemben. A férjem nem hülye, és jobb a békesség, maradjunk inkább ennyiben.
Nem kell asztrofizikusnak lennem, hogy összerakjam a képet; ajkam szegletében gyalázatos mosoly játszadozik, miközben bólintok. Hallottam ezt-azt a Midgardon ténykedő istenekről és istennőkről, és értelemszerűen a másik unokám sem maradhatott ki a szórásból.
- Világos – felelem nemes egyszerűséggel, visszafordítva arcomat az ablak-, és a város látképe felé, félig a panorámát-, félig pedig a tükörképünk arcéleit fixírozva.
- Majd meglátom, mit tehetek az érdekedben – válaszolok negédes hangon, szemem sarkából futólag a férfire pillantva. Nem azt mondom, hogy az ő kénye-, és kedve szerint fogom szervezni az előadásokat, de elfelejteni nem fogom a beszélgetésünknek ezt a szegmensét sem. Mire való a család, ha nem erre, nem igaz?
Elveszem a felém nyújtott névjegykártyát, blézerem zsebébe süllyesztem.
- Nem zavartál – trillázom mosolyogva, és egy kicsit hazudva, az irodámban történt intermezzóra gondolva. – Majd jelentkezem – zárom részemről is a beszélgetést, és egyben az audienciát is.

 ✒

Túllendülve a kényes témákon – mármint, a házasságomon, meg az apjával való viszonyán és a többin – végre elkezdünk olyasmiről is beszélni, ami miatt most tulajdonképpen itt van. Elképesztő. Mennyivel egyszerűbben is eljuthattunk volna idáig! De nagyon el van tévedve Jörmungandr, ha azt hiszi, hogy rám hat a csúnya nézése, meg a sziszegése. Végül persze nem feszegetjük tovább egymás idegeit, legalábbis nem most, mert, ha így folytatódnak a dolgaink, akkor erre, mérget merek venni, lesz még alkalmunk és lehetőségünk.
Bár a szemem sarkából látom, hogy mellém lép, nem fordítom felé az arcomat, úgy válaszolok.
- Legalább két héttel, kérlek – felelem, nemes egyszerűséggel, és csak most függesztem rá átható, acélos pillantásomat. – De én is fogok küldeni neked egy havi tervezetet. Próbáljuk nem keresztezni egymás útját – emlékeztetem rá, hogy nem is olyan régen ő is valami ehhez rettentően hasonlót emlegetett. – Nyáron több műsort szeretnék előadásra tűzni, és több rendezvényt szeretnék tartani, de szerintem meg fogjuk tudni oldani, hogy mindkettőnknek jó legyen – teszem hozzá, és komolyan is gondolom. Még olyasmi is megfordul a fejemben, hogyha úgy alakul, összeköthetjük a kettőnk dolgát.
Kérdését hallva elgondolkozom. Őszinte leszek, a színház eredeti tervrajzára már csak halványan emlékszem, ráadásul azóta átesett némi átalakításon is, úgyhogy...
- Meg kell néznem a tárolókat – van ugyanis egy-két nagyobb is -, vagy a pincét, a padlást... – gondolkozom hangosan. – Ugye rendet és tisztaságot hagysz magad után? – a szemem sarkából pillantok az árnyékra, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem az isten végzi a mocskos melót; és az én halandó takarítóim gyomra nem hiszem, hogy bírja az ilyesmit.
- A Szentivánéji álmot. Csak nem megnéznéd? – kérdezek vissza szórakozottan.

 ✒

Tehát megbeszéltük, felállítottuk azt a nagyon egyszerű, könnyen megjegyezhető szabályt, ami majd ezt az egészet koordinálja, és kettőnk, közös bizniszének az alapja is lesz egyben, és egyelőre ennyiben is maradunk. Értelmetlen volna már most egymásnak feszülni, amikor voltaképpen semmi okunk sincs rá, de a tisztánlátás végett még jó is, hogy így jött ki a lépés.
Nem tudom, hogy lehet így élni; ilyen hűvös, már-már halálos nyugalommal. Számomra ez elképzelhetetlen. De nincs min csodálkozni: a bennem pulzáló, munkálkodó tűz a mozgatórugóm, a lényem lényege, a középpontom, létezésem veleje. Nem is lehetnék másmilyen, csak olyan, mint ez a benső tűz. Tehát a lépteim is elnyújtottak, és fürgék, mint a futótűz.
A nívós teremben figyelem a reakciókat, amiről tudom, hogy nyilvánvalóan nem lesz majd valamiféle kitörő érzelemhullám, annál többre nem is számítok, mint, amit látok rajtuk. Az ifjú titán tányérnyi szemekkel vizslatja a környezetét, de nem ül ki semmi az arcára, ahogy eddig sem, még csak ajkai sem nyílnak el egymástól. Látom azt is, hogy Jörmungandr mindent látó-, metsző szemei kiszúrják a görög stílusjegyek felbukkanását e helyiségben is. Ajkam szegletében sanda mosoly bujkál. Odin sem hiszem, hogy gyermeteg lelkesedéssel az arcán, tapsolva adózna a díszítőelemeknek.
- Ki nem néztem volna belőled... – nyilván ez is vicc. – De sajnos le kell mondanod róluk – teátrálisan lebiggyesztem ajkaimat egy szívdobbanás erejéig.
Őszintén? Szinte viszket a tenyerem, hogy összeborzoljam a jól fésült haját, hogy egy tortát nyomjak a képébe, és, csak úgy, poénból, belelökjem egy pocsolyába, hogy önfeledten dagonyázhasson, összepiszkolva az élére vasalt ruháit. Olyan idegesítően, olyan bosszantóan tökéletes; és ezzel együtt rémisztően élettelen. A pillanat, amikor megfogan a fejemben az ötlet, a gondolat, inkább az alakhoz sétálok, és a városra szegezem átható tekintetemet.
- Meg, persze – szúrom közbe, a fényekre reagálva. – Hm – búgom a kertre reagálva. – Tulajdonképpen már gondoltam rá, hogy be lehetne rendezni úgy, hogy szabadtéri előadásokat is lehessen tartani. Az emberek szeretik az ilyesmit, tudod, antik görögök, keleti árnyjátékok, a Globe, forgó-, vagy megosztott színpad... – magyarázom röviden, hogy én mire gondoltam. – De talán megoldható az is, hogy a birtok egyik részét vendégek fogadására alakítsuk ki – tűnődök hangosan.

 ✒

Őszintén fogalmam sincs, hogy mire számított, mi fog történni, ha megfenyeget. A saját birtokomon – teszem hozzá csendben, mintegy lapszéli jegyzetként. Hogy megrettenek? Hogy reszketni kezdek, mint a nyárfalevél? Hogy zokogva, könyörögve térdre vetem magam előtte? Ha igen, nagyobbat nem is tévedhetett volna velem kapcsolatban. Furcsa játéka a sorsnak, hogy az egyetlen, aki bántani tud – igazán -, aki valóban hatással van rám – a cselekedeteimre, de akár a gondolataimra -, az egyben az a személy is, akit minden természet adta erőmmel, az életem árán is megvédenék.
És ezt mindenki tudja.
Odin is.
Loki is.
Hel is.
És Jörmungandr is.
Voltaképpen most sem a fenyegetés hatott győzött meg, amúgy is érdekelt, hogy mivel állt elő a hatalmas kígyó, de máskor, más esetben, rövid úton a végére értünk volna egy hasonló beszélgetésnek. De az üzlet az üzlet – és nekem egyelőre ez éppen elég.
- Le ne maradj, kedvesem! – rikkantom, Jörmungandr hallgatag árnyékának címezve szavaimat. Nem figyeltem meg: vajon lélegzik egyáltalán a címlapfiú?
Voltaképpen az egész színházra a letisztult elegancia, az egyszerű vonalvezetés jellemző, és a görög stílusjegyek nem épp megszokott keveredése a minimalista stílussal. Példának okáért, ha Jörmungandr elég szemfüles, kiszúrhat itt-ott, jón oszlopfőket, és a színházi művészetekhez valamilyen úton-módon kapcsolható, görög istenek szobrait. Ez kell a népnek, hiába. A márványborítás nem hideg fehér, nincs túl steril hatása, a szőnyegek pedig borvörösek. A terem mennyezete művészi aprólékossággal vésett, onnan félgömb alakú, egyszerű csillár lóg. A falakon klasszikus festmények – a vendégek számára bejárható helyeken csupán replikák, az eredeti az irodám falán függ.
Vállammal az ajtófélfának támaszkodva figyelem, ahogy az isten magába issza a látványt. Kérdését hallva ellököm magam a nyílászáró keretétől.
- Gondolom, nem egy hard rock-, vagy metál együttes fogja szolgáltatni – felelem. – A klasszikus dallam jobban áll a helynek – teszem hozzá. – De vannak hangszórók is, természetesen, ha mégis keményebb basszusok illenének a te estélyeidhez – tekintetemmel a hangosítók irányába pillantok, aztán az ablak elé sétálok. – És? Mikor szeretnéd igénybe venni a helyet? Kik lesznek a meghívottak? – nem nézek sem a férfire, sem az árnyékára. – Amint tudod, nem a türelmemről vagyok híres – de a türelmetlenségem tett hírhedté.

 ✒

Úgy hiszem, mindkettőnk jobban jár, hogy elengedjük a Farbautival való kapcsolatom-, s immár házasságom témáját, mert Jörmungandr-nak az ég egy adta világon semmi köze hozzá. Ahogyan másnak sem lenne, de sajnálatos módon, a média emberei szeretik átlépni a határokat. De mi most nem azért vagyunk itt, hogy ezt a tárgykört vitassuk meg, másfelől pedig semmi kedvem felesleges faszméregetésbe kezdeni az istennel, és nem azért, mert tartok tőle, éppen csak feleslegesnek tartom, ha egyszer lehetne másképp is. Ha úgy jön ki a lépés – ég óvjon ettől! -, úgyis rájön, hogy a magafajták sem érinthetetlenek.
De ki vagyok én, hogy fenyegessem, nem igaz? Ahogy elhallgatom, figyelek rá, ez is az ő reszortja. Vele ellentétben én nem mondom el, vele mi lesz, ha a családomnak egyetlen haja szála is meggörbül, megtartom magamnak, és inkább a fantáziájára hagynám a dolgot. Csúnya lenne, ha mégsem jönne el az ígért Ragnarök, mert nem lenne, aki elhozza, ugye?
Nem, mintha féltenem kellene Farbautit vagy Lokit, de nem szeretném megélni azt a pillanatot, amikor miattam-, és engem hátba szúrva esetleg bajuk esik; sajnálatos módon ők sem sérthetetlenek. Így is épp elég fejfájást tud okozni az, amikor egymásnak feszülnek ők ketten, hiányozna még nagyon Jörmungandr a képből...
Jelentőségteljesen bólintok, amikor összegzi a megállapodásunk lényegét.
- Ennyi az egész – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat; nem kell túlmisztifikálni, noha ő-, és cseppet sem szerény személyem a lehető legtávolabb állunk a normális és hétköznapi dolgoktól. Megjátszhatjuk magunkat, szép arcok mögé rejtőzött, illatos-, élére vasalt ruhákban járkálhatunk Midgardon, de attól még azok vagyunk, amik: isteni lények, természetfeletti entitások. Ettől függetlenül nem kell tartania tőlem, tiszta lapokkal játszom; úgy tűnik, ez valamiféle elbaszott, családi vonás lehet, ami ugrott egy generációt.
- Ragyogó! – derül fel az arcom, az ő mozdulatlanságának ellentétjeként, karjaimat kissé-, de nagyon is teátrálisan széttárom. – Ahogy óhajtod, Jörmungandr – könnyeden felemelkedek a székből, és az ajtó felé megyek, hogy aztán áthaladva az előtéren, és a recepciós pult mellett elhaladva, a szemben lévő terem felé veszem az irányt. – Itt fogadhatod a kedves vendégeidet itallal, ha leadták a kabátjaikat a ruhatárban, lent – nagy ívű mozdulattal intek a márvánnyal burkolt csarnok felé, amit átszelünk, aztán a díszterem, kétszárnyú ajtaját kitárom. – Itt pedig megrendezheted az eseményeket – a helyiség tágas, és a hatalmas ablakokon a fény valósággal beömlik ide, éjjel-nappal egyaránt a város panorámája a terem éke. – Gondolom, svédasztal kell meg ital bár, és még...?

 ✒

Ha azt hiszi, hogy megmenekült a további kérdéseimtől, nagyon téved. Éppen csak elteszem őket későbbre, egy másik alkalomra, bár, gyanítom, ő is tudja, hogy nem ússza meg. De milyen szörnyű nagyi lennék, ha nem foglalkoznék az ügyes-bajos dolgaival, meg az árnyékával, nem igaz? Hát, dehogynem!
- A tietekben talán – helyesbítek. Jó, jó, oké! Nekem is voltak kilengéseim, de minden akció reakció volt csupán, legalábbis, én így látom. Amikor ugyanis Farbauti velem van, nem számít más, amikor velem van, én is vele vagyok. Ilyenkor, amikor jó – oh, nagyon is jó! -, amikor úgy tűnik, hogy az életünk újra a megfelelő pályájára állt, akkor nincs ami, vagy aki, ami eltéríthetne mellőle. Soha nem árulnám el őt. Kettőnket igen, a kapcsolatunkat, ami szörnyen nagy gyarlóság részemről, hiszen az valószínűleg az égben köttetett, jóval a teremtésünk, a születésünk előtt, de soha nem fordulnék ellene. Soha nem tennék olyat, amivel igazán árthatnék neki. Megbántam, néha azonnal, máskor csak később, de legjobban akkor, amikor újra velem van. Szóval valahol mégis csak igaza van Jörmungandr-nak, de értelemszerűen ezt nem vallom be neki, már csak azért sem, mert nincs élő, lélegző, mozgó nyoma a hűtlenségemnek, és soha nem is volt. Így akár tehetünk úgy is, mintha meg sem történt volna. Ő meg én biztosan, Farbautinak már egy kicsit eltérőbb a véleménye.
Észreveszem a pillantásában a változást: a derűs csillogást elnyeli a sötétség, mint valamiféle feketelyuk. A hangszíne, és a hanghordozása megváltozik, és, bár hat rám a sziszegése, a halál hideg lehelete a tarkómon, nem mutatom. Sóhajtok, állkapcsom megfeszül és élesen fújom ki a levegőt.
- A vér – és még pofátlanul előre is dőlök ültemben – nem válik vízzé, Jörmungandr – ugyan, kérem! Úgy ismerem Lokit, mint a rossz pénzt, és, ami azt illeti, Angrboda sem különb. Mit is szoktak mondani a zsákról, meg a foltjáról?
Aztán hallgatom a fenyegetőzését. Mert mi ez, ha nem fenyegetés? Számomra a család szent és sérthetetlen, még, ha elbaszott egy família is vagyunk, és bár sejtem, hogy Jörmungandr nagy ívben szarik a fejemre, nem ártanék neki – az utolsó pillanatig, szalmaszálig, vagy cérnaszálig. Azonban, ha valaha választanom kellene közte, vagy Farbauti-, közte, vagy Loki között – gondolkodás nélkül őt küldeném a másvilágra.
– Ne szívd mellre – csak most dőlök hátra ültemben -, vegyél szedret, vagy igyál egy pohár vizet, attól megnyugszol. Vagy töményebbre van szükséged? – ne feledkezzünk meg róla, hogy van egy üveg whiskey a szekrényben. – Nem fogok bocsánatot kérni a bizalmatlanságom miatt, és ne várd, hogy körbe ugráljalak, mint egy bedrogozott csillámpóni, Jörmungandr. Ha partnerek leszünk, nem fogok az utadba állni – nos, majdnem soha. Mint mondtam, ha bárki, akárki, még, ha az maga a fenséges kígyó is, bántani merészeli a családomat, annak nem ígérhetek mást, csak hosszan tartó, szenvedéssel teli, pokoli kínokat. És halált. – De, ha elárulsz, kihúzod a gyufát – vasszigorba fagyott vonásaim csupán most lágyulnak el, és még el is mosolyodom. - Deal?

 ✒

Mi tagadás, érdekes páros, azt azért meg kell hagyni. És, mint azt mind tudjuk, nagyon kíváncsi természet vagyok, nem csoda, hát, ha felkelti érdeklődésemet az ifjú titán. Vajon mi célt szolgál? Testőrnek épp nem satnya, de minek Jörmungandr-nak, őnagyságának, a fenséges kígyónak testőr? Viccnek is rossz. De e kérdéseket ezúttal meghagyom annak, amik. Persze, meglehet, hogy egészen más oka van a névtelen, hangtalan férfi jelenlétének az isten nyomában.
Jörmungandr válaszára negédesen elmosolyodok, és beintek neki – oh, de pánikra semmi ok, nem középső-, csupán balom gyűrűsujjával, hogy a nemesfémkarikán megcsillanjon a fény, felhívva kihez tartozásomra a figyelmet.
- Örök hűséget fogadtam, ha nem tudnád – nem mindig volt ez így. Előfordult, hogy dühből, haragból, bosszúból, amiért elhagyott, amiért magamra hagyott, ott kerestem vigaszt, ahol találtam, de soha nem istenek között kerestem, soha nem a természetfelettiek körében. A halandók apró, múlandó porszemek – magukkal viszik a titkokat, még mielőtt mi kettőt pislantanánk, és nem marad belőlük semmi, csak hamu és pernye a szélben. De ennek vége; megfogadtam hangosan, szeretni és tisztelni foglak, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, blablabla. És magamban hozzátettem: soha többé nem bántalak. Ettől függetlenül hiszem, hogy jobb, ha egynémely titok titok is marad. Sem Jörmungandr-, sem Farbauti-, sem Loki-, sem senki más nem tud ezekről, csak és kizárólag én. És ez jól is van így. – Túl szigorú vagy szegény párával – vetem oda foghegyről.
Acélos íriszeim valószínűleg felcsillannak, amikor a jelenlétemről beszél. Nem akarok én hatalmat, sem pusztítást, sem semmi hasonló, megalomán dolgot, félreértés ne essék, csupán úgy vélem, ha már itt kell lennünk, jobb, ha szilárd talajra, bebetonozott alapokra kezdünk el építkezni. Azonban sem ostoba, sem naiv nem vagyok, azzal azért én is tisztában vagyok, hogy a hálókban általában egy pók van – a többi nem egyéb, csak csapdába esett legyek. Fejedelmi étek, ha úgy tetszik. Én pedig nem igazán vagyok az a begabalyodott típus, sokkal inkább az vagyok, aki, ha úgy esik, felégeti az egész kibaszott hálót.
- Ha rábólintok – dorombolom hümmögés és bólintás után -, mi a garancia arra, hogy nem árulsz el az első adandó alkalommal? Hogy bízhatok benned és számíthatok a kölcsönös együttműködésre és egy bizonyos fokú bizalomra is? – én ugyanis nem az ő hátán akarok felmászni bárhova is, de azt sem fogom hagyni, hogy ő ezt megtegye velem.

 ✒

Ha a drága, egyetlen Jörmungandr fejébe láthatnék, és gondolataiban olvashatnék, biztosan jóízűen elnevetném magamat, majd az arcába vágnám, hogy nem a választott alakom határozza meg az erőmet, a bennem feszülő tüzet, melynek nyelvei bensőmet nyaldossák, és, amiknek voltaképpen bármikor utat engedhetnék, hogy felzabálják a világot. De én rendes nő vagyok, ugyebár. És viselkedek. Úrinő módjára. No, meg... nem az én dolgom bekebelezni a világot.
Még, ha az istenre is nézek, és őt követem a pillantásommal, a szemem sarkából azért érzékelem, hogy a kis szárnysegédje engem vizsgálgat, ami nem feszélyez, vagy nyugtalanít különösképpen, de észrevételezem magamban, mintha csak valamiféle lapszéli jegyzet volna.
Az előtt, hogy válaszolhatnék arra, hogy érdekelne-e az ajánlat, vagy sem, amiről amúgy most még nem tudok semmit, a lélegzetvételnyi szünetben közbeszúrok egy teljesen más jellegű megjegyzést:
- Mi van vele? – és, habár a címlapfiúról beszélek, állom a kígyó pillantását, csupán fejemmel bökök az ifjú titán irányába. – Karót nyelettél vele, Jörmungandr? Ugye a nyelvét nem vágtad ki? Nem, mintha különösképpen zavarna a szófukarsága, csak, tudod, manapság, ebben a szférában, nyelv nélkül elég nehéz csajozni – és nem, mintha különösképpen érdekelne az árnyéka hogyléte, vagy boldogsága, nekem ugyan semmi, de semmi közöm nincs hozzá, és a legkisebb gondom is nagyobb nála, de kíváncsi típus vagyok.
- Az attól függ – felelem -, hogy néhanapján helyet kapok-e én is a nagy asztalnál, meg a húsos tálnál – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és kétes mosolyra ajkam szegletét. Azt nem teszem hozzá, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ő is tökéletesen tudatában van annak, hogy a válasza nagyban befolyásolni fogja a partnerségem milyenségét, és a feltételeimet.

 ✒

Hazudnék, ha azt állítanám, nem számítottam Jörmungandr felbukkanására és megkeresésére. Persze, közel sem vagyok olyan régóta Midgardon, mint Farbauti, úgyhogy azon sem lepődtem volna meg, ha a(z újdonsült) férjemhez megy előbb, vagy, ha ez egy idillikus, családi megbeszélés lesz, édes hármasban. Igen, mert Farbauti hallani sem akar Lokiról, nem ám látni, vagy találkozni vele, úgy jobbnak láttam, hogy arról meg nem kell tudnia, hogy Jörmungandr látogatóba érkezik hozzám. És, van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csak teázni szeretne a hatalmas kígyó. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – szívesen látom; elvégre mégis csak szegről-végről rokonok vagyunk, nem igaz? Másfelől pedig igazán kíváncsi vagyok rá, meg, hogy miben sántikál, és, hogy én hogy jövök a képbe.
Veszek még egy szem szedret és az órámra nézve konstatálom, hogy még nagyjából-egészében van négy perce ideérni. Szóltam a recepciósnak – elvileg az asszisztensem, de jobb szeretem magam intézni a dolgaimat, úgyhogy ezzel a jelzővel illetem a hölgyet -, hogy egy órára várom a vendégemet, és, hogy ne zavarjon minket senki. Nem, még ő sem, egyetlen pohár vízre sem lesz szükségünk, meg papírokra, szerződésekre sem, hiszen minden ide van készítve: a kis szekrényen ezüst tálca, rajta poharak, a fiókban a papírok, de az íróasztal alsó szekrényében még talán találok egy üveg, minőségi whiskeyt is, ha nagyon keresgélek. Az ilyen-, és ehhez rettentően hasonló, családi összeborulásokra.
Bár, ha jól emlékszem – és általában igen -, akkor Farbautival fehérbort ittam az első randevúnkon. Mit mondhatnék? Néha még most is furcsán hangzik ez az egész őrület. Randevú, randevút követett, aztán buján fetrengtünk a kanapén, aztán a kandalló előtt, aztán nálam, míg végül nem volt többé nálam, csak nála, nálunkká vált. Aztán szeretett volna velem összeházasodni, mintha ez bármit is jelentene. Nekem egyik sem kell: sem a fehér ruha, sem az anyakönyvvezető, sem a hülye papír, meg ez a nemesfém karika az ujjamon. Én egy híd alatt is hozzá mentem volna Farbautihoz, egy krumpliszsákban. Ez az egész az ő fejéből pattant ki. Nekem mindezek nélkül is a világmindenséget jelenti a férfi. Vajon ezúttal melyikünk szökik el előbb?
Gondolataimból a kopogás ránt vissza az itt és mostba. Nem felelek, nincs rá szükség, ismerem annyira Jörmungandr-t, hogy tudjam, elég öntudatos és bejön magától is. Nem szólok, csendben várom, cipője élesen koppan a márványon. Pillantásommal elkapom az övét, amikor megáll az ajtóban, éppen csak annyira, hogy biccentsen, aztán én kritikusan mérem végig a mögötte árnyékként beszambázó, Hugo Boss címlapfiút.
Eddig lusta ragadozó módjára elnyúlt pozíciómból pofátlanul nemes mozdulattal felemelkedek ültemből (méltó mód fogadva a vendégeimet, ugyebár), hogy aztán megjegyzésére reagálva, hanyag eleganciával rándítsam meg a vállamat.
- Nem szokásom – baszakodni; ezt akarom mondani, de e helyett ajkam szegletében kétes mosoly játszadozik – szórakozni. Foglaljatok helyet – intek a székek felé. Azt kivételesen nem sejtettem, hogy ketten érkeznek, csupán így teljes az iroda képe. – Minek köszönhetem a látogatásodat, Jörmungandr?

 ✒