Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Úgy mesélte egykor anyám, hogy végtelen nyugalom, és szélcsend terpeszkedett akkor éjjel Oslo felett, amikor születtem. Persze ezt sokkal inkább valamiféle mesének gondoltam, semmint valóságosnak.Sosem éreztem magam különlegesnek, és ma sem hiszem, hogy így lenne. Nem tartoztam az emberek közé, de az enyéim között sem feltétlenül találtam a helyem. Mégis vonzott ennek a világnak a pillanatnyisága, amelybe születtem. Gyereknek is szemlélődő fajta voltam, aki sokkal inkább a háttérben meghúzódva igyekezett megfejteni az emberi természetet, a világot és benne végbemenő változásokat.
Az öregek akkoriban úgy mondták, hogy keserű évszázad következik az emberekre, melyhez fogható azelőtt még nem igazán volt. Az istenek kicsit mintha álomra szenderültek volna, vagy egy olyan háború gondolatába temetkeztek, amely nem csupán ezt a világot, de gyakorlatilag az egész univerzumot és még azon túl is minden létezőt fel fog majd forgatni. Az évtizedek úgy szakadtak mégis el, hogy az emberek szinte észre sem vették ezt a változást. Pedig ott volt előttük. Anyám szerint nem a mi dolgunk az, hogy igazságot tegyünk, még csak nem is az a dolgunk, hogy közbeavatkozzunk, de eljön majd az idő, amikor elkerülhetetlen lesz eldönteni a természet érdekében hol jelöljük ki a helyünket.
Több mint negyed század volt amelyben megismertem milyen az emberek között megszületni, velük együtt élni, tanulni, velük együtt változni, és hozzájuk alkalmazkodni. Nem hiszem, hogy bárki többet látott volna bennem annál, mint bármelyik egyszerű halandó, és én sem tekintettem magamra másképpen.
Megéltem velük számtalan katasztrófát, egy háborút, járványokat és keserűséget. De mindezek közepette láttam azt is hogyan fogják egymás kezét, hogyan hajolnak le az elesettekhez, hogyan óvják a gyermekeiket, mint reménységét a létüknek, mint az esélyét annak, hogy képesek legyen változtatni. Minden nemzedékben ott rejtőzött a jó iránti szüntelen vágyakozás, a természethez való hűség, az őselemek tisztelete, az elfeledettnek hitt isteneikhez való fohászkodás.
Az első nagy háború megtépte a kontinenst, amelyen éltem, mégis láttam hogyan születik újra élet a romok alól. Az ember a legnagyobb pusztításra volt képes az élőhelyén, és egyben a legszívósabban igyekezett azt újjáépíteni. Hogy aztán alig egy tized esztendő múlva porig rombolja ismét.


Voltak oly öregek, akik számtalan emberi háborúban ott voltak és látták. Sokan csupán szemlélték a távolból a mérhetetlen pusztítást. Megannyi civilizáció bukásának volt részese a népem, és voltak akik szerint az istenek számára csupán passzió, egyfajta játszótér a világ és itt próbálják meg hatalmukat, és erejüket, hogy aztán az övéik között képesek legyenek megtartani méltónak ítélt helyüket. Megint mások szerint az emberek így hagyják maguk mögött ami rossz, amelyekből nincs más kiút, csak véget vetni oly koroknak, amelyek már nem fognak tovább fejlődni. Vagy már nem nyerik el isteneik tetszését. A nagyapám látta elbukni a fényes inka birodalmat, a nagyanyám Róma teljes megsemmisülését látta, anyám gyermek volt csupán a nagy hétéves háborúban. Apám együtt hajózott Kolombusszal az új világ felé, és ott volt, amikor boszorkányság vádjával megannyi nővérünket végezték ki Salem-ben. Nem tiltakoztak. Az egyetlen bűnük az volt, hogy a mágiájukat a jónak akarták szentelni, az embereken segíteni. Sokan úgy gondolják, hogy az emberek nem méltók a természetanya kegyére. Sokak szerint hiba volt amit cselekedtek. De tulajdonképpen nem ezt a bizonytalanságot éljük meg mind, akik mégis ezt a világot választottuk? Van benne valami megfoghatatlan.
Írország Földanya egyetlen boldog mosolya. A természet olyan közeli, olyan csodálatos, olyan végtelen ezen a helyen, melynek a neve egyet jelent számomra a fejlődéssel és a csodálatos találkozásokkal. Kiteljesedni jöttem ide, és menekültem az ember újabb háborúja elől. Nem akartam benne részt venni, én úgy hittem, nekem más az utam. Csak még nem találtam meg.
Itt találkoztam valakivel, aki noha hosszú időre csupán a gondolataimban volt részese az életemnek, a sorsomnak, mégis meghatározta azt. Az emberek háborúja már jó ideje tartott, ám ebből ott, a vidék lankái között, ahol az ég a földet csókolta, vajmi kevés jutott el.
Robert Amundsen-nek hívták. Fajtám egyik legszenvedélyesebb és legkétkedőbb, legbizonytalanabb példánya volt. Katonaként szolgált az emberek olyan pusztításában, amelyhez vajmi közünk volt. Szenvedélyesen vitatkoztunk sorsról, elmúlásról, a természethez való visszatértéről, az emberekhez való viszonyunkról. És mindeközben elszakíthatatlan barátság köttetett kettőnk között, melyet sem idő, sem tér, sem semmi más nem tudott többé elszakítani. Egymásban találtuk meg, ami belőlünk hiányzott.


Szicília nem csupán napfény, nem csupán az emberek között tapasztalható ritka nyugalom egyik gyöngyszeme, hanem az a hely, ahol magam is elvegyültem közöttük jó pár évre. Egy voltam közöttük. Hajnalban felkeltem, hogy kenyeret süssek. Még szinte alig kelt fel a nap, de már száradtak a kötélen a ruhák, melyekbe a feltámadó tengeri szél kapaszkodott bele vidoran.Hatalmas kertem volt, számtalan színes és tarka virággal. Az illatuk szinte elárasztotta a környéket. Olyan volt mintha a világ összes virágát összegyűjtöttem volna, hogy egyetlen élő ajándékcsokorba fogva őket ajándékozzam az embereknek. Egy kis faluban éltem, a sziget sarkán, és ha kinéztem az ablakon, a távolban láttam amint éjjelente a tenger hullámai felett az istenek a hold gyűrűjén át kacsintanak össze az emberekkel. Itt jártak közöttük, néha a szívükbe lopták a kisértést. Életem ezen időszaka volt talán a legnyugalmasabb.
Torrini, a falu bolond kocsmárosa, akinek a fél szemét, mondta ő az első világháborúban lőtték el Doberdónál rendületlenül mérte az italokat, és mesélt nekem. Ki tudja miért tette, vagy miért gondolta, hogy én vagyok a legjobb hallgatósága arra, hogy megossza rövid, de tartalmas életének megannyi történetét.
Maylis, a falu egyetlen csemegeboltjának tulajdonosa, aki alig volt tizennyolc, de már két gyereke volt, meg egy férje, aki szerinte nem becsüli meg őt. Hogy mennyit dolgozik, hogy mennyit próbál annak érdekében tenni, hogy jobb legyen az életük. Miért hagyja? Miért engedi, hogy azt a rövid életét így megkeserítse valaki? Azt mondta a gyermekei miatt maradnia kell. Meg aztán hova is menne?
Sosem értettem, hogy az emberek miért ragaszkodnak olyan nagyon helyekhez, vagy éppen a házaikhoz, amelyek csupán kövek, és felettük tető. Aztán rájöttem, hogy nekik nem adatott meg az a tudás, és az az idő, amelyet az én népem birtokolhat. Ha rossz döntéseket hoznak, akkor annak vállalják a következményeit, akár fennmaradó egész életükre.
Ahogy vállalta a bolond Torrini, vagy szegény Maylis. Én pedig rádöbbentem, hogy én is hoztam egykor egy rossz döntést. Amikor azon a vészterhes, vörös égboltú hajnalon hagytam, hogy Robert Amundsen elsétáljon a tizenkettes gyalogos századdal. És még csak meg sem próbáltam marasztalni.


A Fortid Floress Parfume nevű céget 1963-ban jegyezték be Savannah-ban, mint kizárólagos tulajdonomat. A déli államok az USA-ban egykor elvesztették harcukat a sajátjaik ellen vívott háborúban, de a világuk hangulatát egészen addig őrizték, ameddig csak tudták. Noha számtalan vihar tépázta őket, mégis a mai napig talán az egyik leginkább patrióta része annak az országnak. A napfényes volta miatt választottam egy időre, hogy ismét eltölthessek pár évet anélkül, hogy tovább akarnék indulni. Megismerni vágytam a világot, és már eddigre is sok helyen megfordultam, de itt, a céggel úgy éreztem talán hosszabb ideig maradok.
Több mint egy évtizede látszólagos béke honolt a világban, melyről tudtuk, hogy csupán idő kérdése, mikor borul fel újra. Leginkább, hogy hol és milyen formában. Merre voltak az istenek? A harcukat vívták az univerzum felett a világban öröktől fogva létezőkkel. Ez a bolygó csupán egy apró szempillantás volt a világmindenségben. Számomra mégis szépen lassan az otthonommá vált.
Óriási, összeölelkező fűzfák, nyárfák és platánok vezette út jutott el a viktoriánus időket idéző birtokomra, amelyet nem osztottam meg ekkortájt senkivel. Hiányozni kezdtek az átbeszélgetett éjszakák Robert társaságában, a távoli bagoly ének az erőben, a levendula és gyömbér tea émelyítően édes mégis imádott illata. Ez örökre eggyé vált vele.
A világban a zene, a lazuló erkölcsök, a felszabaduló gondolatok, a spiritualitás térhódítása, valami egészen érdekes, és addig sosem tapasztalt elegyet alkotott. Én pedig boldogan engedtem át neki magam. A nagyvárosok azonban nem sokáig voltak képesek maradásra bírni. Zavaró volt a zaj, a lüktetés, a számtalan inger, amelyek között szinte elveszettnek éreztem magam. Minden alkalommal visszamenekültem a savannah-i birtokomra, és a gombamód szaporodó leányvállalatok irányítását megbízható személyekre bíztam. Legtöbbször fajtámbeliekre. Végül nem sokkal a minden szempontból kaotikus módon berobbanó hetvenes évek elején egy időre még csendesebb helyre költöztem.


Kedves Robert!

Már három éve élek a szigeten, egészen délen, nem messze egy Kaluahonu várostól, amely szabad fordításban nagyjából annyit tesz:”második teknősbéka”. Nem tudom, hogy mennyire tetszene neked a hely, mindenesetre küldök róla egy képet, amelyet a házam tetejéről fotóztam. Még mindig rémesen bánok ezekkel a masinákkal, pedig Tokua, a helyi mindenesem a legjobb fényképezőgépet szerezte meg nekem, és legalább három napon át igyekezett oktatni a fortélyaira. Mégis, ismersz. Számomra sokkal fontosabb amit a szem befogad és az elme elraktároz. Ám fontosnak kezdtem érezni, hogy valamiféle módon mégis megőrizzek dolgokat az emberek világából, mert úgy vettem észre, ők is ezt teszik. Bár mostanság apró kis szerkezetekkel járnak, amelyek képesek megörökíteni nem csupán a pillanatot, hanem több pillanat összességét. Kamerának nevezik.
Nem tudom mi vonzóbb ezen a helyen. Az a fajta, megismételhetetlen, szinte a világ teremtésére emlékeztető atmoszféra, ami jellemzik, vagy a színek ellenállhatatlan és szinte szemkápráztató tarkasága. A természetanya azt hiszem legboldogabb gondolata lehetett ez a sziget, egy drágakő az üvegcserepek között.
Életemben először vettem magamra hiányos öltözetet, amely egy fűszoknya és kebleket takaró ruhadarab volt, két félbevágott kókuszdióra emlékeztetett. A nyakamba virágfüzért akasztottak, és megtanítottak a helyi táncra. Nevettem. Mintha soha nem nevettem volna még azelőtt, mintha itt képes lennék felszabadulni. Az emberek azt hiszem olyan dolgokra képeset, amelyre mi soha nem leszünk: boldogok és önfeledtek tudnak lenni akkor is, amikor tudják, hogy meglehet holnap még nem ébrednek fel, meglehet holnap már nincs számukra tovább. Pillanatnyi létükbe sűrítenek mindent. Azt hiszem most kezdem megérteni, hogy mitől voltál egykor olyan bizonytalan, hogy miért nem találtad a helyedet. Mert én sem találom. Legszívesebben itt maradnék örökre. De tudom, hogy pár éven belül a szívem máshova húz majd. Örök vándora lettem az emberek világának.

Öleléssel:
Nille


Tíz év volt még az emberek között töltött első száz évemből, amikor hosszú, a szigeten eltöltött év után végül visszaköltöztem a szülővárosomba. Eddigre a cégem már elismert volt a piacon, és bár visszavonultam,és leginkább valamelyik leszármazottamnak adtam ki magam, a Fortid  név az illat szakértői között igazi kuriózumnak számított. Olyan volt mint az illatok Don Perignon-ja. Számos illatot magam készítettem, magam dolgoztam ki, és adtam nekik nevet, ám mostanság már ritkán foglalkoztam ezzel. Kicsit talán el is lustultam a szigeten, így aztán ideje volt megújulnom. Tudásomat, az évek alatt gyűjtött számtalan tapasztalatomat az emberek között valami jóra, valami többre akartam használni. Csak mintha ez alatt a száz esztendő alatt, amelyben erőm egyik legjobb birtoklójává váltam mintha kicsit elvesztettem volna magamat.
Talán ha nem lennék egyedül….talán ha lenne aki segít.
De az enyéim között mindig is kicsit magányosnak éreztem magam.
Hol van hát az én valódi helyem?
Mi a valódi célom ebben a létezésben?