Nem kell a bátyámat utánoznom, nem kell bizonyítanom senkinek...anyám szavai egyszerre esnek jól és szúrnak mellbe. Miért? A bátyámra felnézek, még akkor is ha sosem mondtam neki, még akkor is, mikor olyan veszekedésbe fulladtunk, aminek sosem volt vége. Igaz, hogy más is érdekel a korábban említetten, de azt nem igazán hoznám fel most. Anya most...emészt. A bátyám halálát még mindig, az én ügyemet, azt amit a fejéhez vágtam...meg a tovább tanulást. Talán nem is akarja, hogy jobb legyek ennél? Talán úgy hiszi, hogy nem sikerülhet? Amúgy sem tud segíteni a tanulásban, a tavi élettér kicsit magas labda neki, így aztán mindegy is. Ő csak a jót akarja, most is ezzel az akciójával...még azt is megkockáztatta, hogy neki fogok esni. A legszarabb az egészben, hogy én magam siratatom meg őt állandóan a kirohanásaimmal. Van amikor nem tudok lakatot tenni időben a számra és ez-az kicsúszik és persze ő issza ennek a levét. - Tudom mi a fontos, van sorrendem, ne szórakozz... - elvigyorodom halkan, hiszen épp most soroltam fel neki megannyi dolgot, tervet hogy mit szándékozok tenni az életemben. Persze az sem biztos, hogy elhiszi mindezt, de nem számít, majd ha ott leszek, látni fogja a tetteimet is. Csak előbb legyek túl ezen a korszakon...ha túl tudok rajta esni már jó vagyok... a többi meg majd jön magától. Nem félek a jövőmtől, én alakítom saját szájízemre. Nem fognak lecsukni a zsernyákok. - Rád bízom most. - hogy mi legyen a vacsi, lehet pizza, lasagne, vagy felőlem hideget is ehetünk, van a hütőben mindenféle hozzávaló. Nem aggódom az éhenhalás miatt. Eddig sem kellett, ezután sem kell majd remélem. Figyelem, ahogy kilép az ajtón, majd épp csinálnám tovább a pakolást, mikor megkérdezi a segítséget. Némán meredek magam elé, majd fejet ingatok. - Nem. - fejezem be ennyivel a beszélgetésünket, amíg ő visszatér a konyhába, addig én bevágom az ajtómat. Kulcsra nem fordítom, nincs is hozzá kulcsom. A hajamba túrok, szitkozódok, majd átnézem a táskám tartalmát, hogy nem-e hiányzik valami a készletemből. Nem gondoltam volna, hogy anyám ezt fogja tenni. Még mindig dühös vagyok, de... nincs semmi de. Semmi köze nem volt ehhez. Nem nagyon szokott érdekelni másnak a lelki világa, anyámé sem, főleg mikor rá vagyok dühös. Most tényleg írjam ki az ajtómra, hogy senki sem léphet be? Úgyan már...az a korszak már lezárult. Talán 10 évesen tettem ki ilyet utoljára...
Vendég —
Aaron & Katrine
Őszintén örülök, hogy mindkét fiam nagyra törő terveket fontolgat magában, ha a tanulásról van szó. Illetve... Axelé a múlt idő, Aaroné a jövő. Nem szeretnlm, ha nagyon meg kellene innia a levét annak, hogy drogok vannak nála, és még értékesítési folyamatokban is részt vesz ezzel kapcsolatban. Nem lenne szerencsés sem a magánélete, sem pedig a tanulmányai szempontjából, ha tovább folytatná, de nem hiszem, hogy ezt érdemes lenne megemlítenem neki az ágyán ülve. Viszont nem lenne szívem akkor kimondani a gondolataimat, amikor távozok a szobájából, mert csak magára hagynám a mondatom által kiváltott dühével. Legalábbis elég valószínű, hogy ez történne, nem pedig nyugodt belátás, és elismerése annak, hogy az anyjának igaza van. Én sem értettem egyet nagyrészt a szüleimmel. Főleg, amikor a táncakadémiát választottam - vagy akár elfogadtam azt, hogy teherbe ejtett egy férfi, aki utána gyorsan el is hagyott a biztonságunk miatt, én pedig megtartottam a gyereket. A szülőknek sosem kell mindent tudniuk, de annál inkább törekednek arra, hogy ezt a szabályt felülírják pusztán csak szeretetből is. Jó látni a lelkesedését a vizsgák iránt, pedig ez ebben a korban nem túl megszokott. Én persze csak örülök, hogy legalább ezzel le tudja majd kötni a felesleges energiáit. Hátha a készülődés egy kicsit kirángatja abból a világból, ahová nem tartozik igazán. Talán nem is a vizsga, de majd egy új közeg, vagy egy meghatározó ember ki tudja majd húzni őt a gödörből. Mert nekem nem sikerült őt távol tartani a medvecsapdától. - Csak akartam, hogy tudd... - nagyot nyelek, mielőtt folytatnám. Nem szeretnék sírni előtte, nem akarom, hogy hirtelen megint elkapja egy dühroham. -Attól még, hogy Axel... már nincs velünk, nem kell bizonyítanod senkinek, nem kell utánoznod. - megtörlöm a szemeimet. Nem biztos, hogy kellett volna ilyet mondanom, de nem tudtam másra sem gondolni. Ha véletlen megfogalmazódna benne, hogy ugyanazt kell csinálnia a bátyja emlékére... Nem akarom, hogy azt csinálja, ami nem hozzá való. És önző módon nem akarom, hogy el kelljen veszítenem a második fiamat is. Nem bírnám ki. - Valóban, nekem még nem kellett ilyesmit tanulnom. - kibukik belőlem egy erőtlen nevetés a tavi élettér említésére. Sosem voltam jó a természettudományokban. Talán az emberi test része ment a legjobban, mert azt tudnom kell a tánchoz is, de az összes többi távol áll tőlem. Sokáig ezért sem hittek bennem a gimnáziumi tanáraim. Mégis levizsgáztam valahogy. - Kérlek, ne dobd el magadtól a lehetőségeket. Okos fiú vagy, lassan már szinte felnőtt is, de ne hozz hirtelen döntéseket. Próbáld mérlegelni, hogy mi a fontos. - szándékosan nem mondom ki, hogy hagyja ott a drogokat, hogy kérjen akár segítséget ehhez. Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember, de biztosan ki tudunk találni valamit. Csak ne hagyja, hogy elússzon mellette az élet, őt pedig partra vesse a víz. - Tudod mit, ne is törődj velem, butaságokat beszélek. Mit szeretnél, mit főzzek vacsira? - felkelek az ágyról, és gyorsan megigazítom a takarót, amit összegyűrtem. Ezt követően indulok csak az ajtó felé, de még mielőtt kimennék a szobából, megállok és Aaron-re nézek. - Akarsz segíteni?
Igen, arra is gondoltam, még át kell nyálaznom azt is, egyelőre a Kubennel szemezek, aztán meglátom. Anya kérdésére meglepődök, hiszen érdekli hogy miből fog állni a vizsgám. Sóhajtok, leeresztem a fejem és a földet figyelem kicsit, majd rápillantok. - Géntechnológia és fel kel hozzá emelnem a Hidrobiologiát. Több, mint 130 oldal vár rám! Megleszek vele áldva! És elvileg szóbeli... - lelkes vagyok, szeretem azt a két témakört, dehogy 100-nál több oldalt bemagoljak...vagyis egyátalán jegyzeteket írjak ki belőle, ami lényeges... van rá időm, jó lenne odatenni magam, hogy ne csapjanak ki vagy hasonló, de a banda is fontos, aztán háromfelé szakadni is képtelenség. De majd lesz valahogy. Mindig lesz valahogy. Nem torpanhatok meg a célom előtt, mert ugye nekem is vannak. - Tulajdonképpen még nyálazgatom a dolgokat, mert elkéne indulni valamerre... aztán majd jön magától a dolog, hogy melyik lesz a nagyobb befutó. - sok mindent nézegettem ezekkel kapcsolatban, hogy melyik iskola milyen közel van, hány diákja van, mik a feltételeik és ezekhez hasonló kérdéseim megválaszolását kutattam fel. De vannak terveim és nem kallódhatok el ugyebár. Minden kezdet nehéz, mondják sokan...és azt hiszem igazuk van. Új haverok, új kör, új barátságok. Félnék? Ugyan. lelkesít a gondolata is a dolgoknak. Jelenleg végzős középiskolásként hogy a picsába ne fantáziálnék a jobbról? De ugye nem kell mindent elmondanom erről senkinek sem. Amúgy visszakérdezek, hogy mit tudna nekem elképzelni, de mikor felemlegeti a bátyám útját, csak elhúzom a szám. Pont ezt nem akartam hallani, de már mindegy. - Nem fogom ugyanazt az ösvényt követni, amit ő. - ezt mindketten tudjuk, engem nem vonz semmilyen rendvédelmi dolog, éles bal kanyarral vennék tőle hátraarcot. Nem... elég ha a családban egy embernek sikerült elérnie ezt a hadnagyi szintet. Amire azért nagyon büszke vagyok a tesónak a mai napig! Bár sosem mondtam el neki és már nem is fogom. Vagy ki tudja még? - Köszönöm. - a saját utamat akarom járni, ám ehhez a feladathoz majd tennem kell egy két lépést. Azt hiszem fáradalmas hajszáim lesznek, mire lecsillapodnak majd a dolgok körülöttem ezzel. De meg fogja érni. Ami pedig a segítséget illeti... anya arcát figyelem. Boldogság ül az arcán, nem úgy mint percekkel ezelőtt. Nem felejtette el az előbbi kirohanásomat, de nem ellene szólt. - Nem hiszem, hogy képes lennél a tavi élettér felsorolására... - húzom el a szám, de végül elmosolyodom, hamar megszólalok, nehogy megbántsam, megint. - Nem ám. Vccelek! Köszi, de boldogulok. A sok szarjaim mellett tudok ide is figyelni, szóval legalább ez miatt legyél nyugodt.
Vendég —
Aaron & Katrine
Továbbtanulás. Egy pillanara meglepődök, hogy ezt hozza fel. Nem is igazán tudtam, hogy szeretne továbbtanulni, de nem ellenzem. A magam szegényes fizetése tánctanárként ugyan szűkös, és néha hozzá kellett nyúlnom az Axel által biztosított plusznak, de ha már egyedül leszek, több lesz egy fizetés, mint amennyire ténylegesen szükségem van. Több is lehettem volna, mint tánctanár, és ha már nekem nem sikerült, a fiamnak szeretném megadni erre a lehetőséget. Akármilyen anyagi vagy mentális vonzata legyen. Szeretnék neki segíteni, ha vannak tervei, és komolyan is gondolja az egészet. - Még az egyetemre is felvennének ilyen átlaggal, nemhogy a Kubenbe. Ha valami érdekel téged, akkor biztos vagyok benne, hogy képes vagy bekerülni a legjobb helyre, hogy kitanuld. Miből áll a nagyvizsga? - tagadhatatlan, hogy eljárt felettem az idő, és már nem teljesen vagyok biztos abban, hogy mi is történik egy ilyen vizsgán. Természetesen részt veszek a szülői értekezleteken, ezt nem róhatja fel nekem senki, jegyzetelni is szoktam, de nem áll már rá erre úgy az agyam, ahogyan kellene. - A közgazdászat is érdekesen hangzik. Tudod már, hogy melyik érdekel jobban? - valaki említette egyszer, hogy vannak programok, amik alatt kisorsolnak melléd egy téged érdeklő szakmában dolgozó embert, és eltölthetsz vele egy napot. Megnézheted, hogy pontosan mivel telik a munkája, milyenek a körülmények, és rendesen ki is faggathatod az illetőt. Az ilyesmi segíthet akár a döntésben is, ha még nem tudja, melyik irányt szeretné jobban, de szerintem elég határozott fiam van ahhoz, hogy tudjon döntei. Persze, ha szeretné kipróbálni a dolgokat, azt is szívesen elintézem neki. - Nem is tudom. Régebben biztos voltam benne, hogy követed majd a bátyádat, és valamiféle rendvédelmi szervnél kötsz ki, de szerintem sokkal testhezállóbb számodra, ha nyugodtabb hivatást választasz. Amiket mondtál, szerintem jók lehetnek, az eszed is megvan mindkettőhöz. - egy mosollyan próbálom bátorítani. Ha szeretne továbbtanulni, akkor hajrá! Még az is belefér, ha egyetemre menne. Megérdemelné, hogy ilyesfajta sikerélménye legyen. A dühkitörései biztosan nem csak engem zavarnak, hanem őt is, és talán egy kis pozitív környezetváltozás jót tenne neki. - Bíztam benne, hogy nem másokat szeretnél utánozni, és a saját utadat járod majd. Azt hiszem, hogy ilyen szempontból büszke lehetek rád. - persze ebből a mondatból kihagyom a rendőrségi eseteket és az imént történteket. Mindezt leszámítva éretten gondolkodik, és emiatt nem is tudom elrejteni arcomról, hogy mennyire örülök, amikért mindezt megosztotta. Tényleg büszke vagyok rá, nem csak úgy mondtam. - Hogy érzed, kell segítség a tanulásban, vagy bármi másban?
Számíthatok rá a bajban. Jól tudom, hogy anyám mindent megtesz ezért a körülményért, ezért az otthonért, értem. Ám én vagyok olyan szemét, hogy egy rossz pillanatomat rajta éljem ki -szavakkal csupán- és sokszor még bocsánatot sem kérek tőle. A tizenhét évem alatt nem sok segítséget kértem, de nem is volt rá okom. Ezután se szeretnék, csak ha nem jönnek közbe olyan dolgok. Figyelem, ahogy kényelembe helyezi magát kérdésem után-miszerint másról is beszélhetnénk-, majd meg is szólal hozzá. Elfordítom kicsit róla a figyelmememet, sóhajtok közben, eközben sétálok a székemhez leülni rá. Megdörzsöltem az államat, átgondoltam a mondanivalómat, nehogy ebből is káromkodás szülessen. - Továbbtanulás... szerinted, ha a nagyvizsgán elérhetem a 80%-ot, felvesznek a Kubenbe villamosenergiai képzésre...? Jelentkeztem oda is ugye, de múlik a felvétel az évvégtől is. Eddig 60%-ban teljesítettem, szóval egész jól állok. A magatartásom meg... - vonok vállat a végére végül. Az nagyon nem számít ha azt vesszük. - Az meg majd lesz valahogy. Beszélgetni akart, így ez meg is történik, erről még úgy sem beszélgettünk, szóval milyen véleménnyel van a terveimre... erre leszek kíváncsi. Van ellentétes véleményünk, de van amiben ugyanaz. A fateromra ilyen téren nem számíthatok, azt se tudja fia vagy lánya esetleg borja van. Így ez ugrott. Anyámmal kellene beszélnem mindenről is, de vannak témák, amikről nem beszélhetek. Még neki sem. Vannak fájó pontok benne, amit nem akarok átélni, szeretnék erős maradni előtte és nem összezuhanni. Marad a kemény háborgó acél. - Ja meg a közgazdászat is érdekel, de az macerásabb.... - húzom el a számat, hiszen a jegyeim egész tűrhetőek. Az unalmas dolgok nem kötnek le, így ennél lejjebb nem adom. Ezt ő is tudja, szóval apróságokba feleslegesen kötne bele, újabb köröket nem futok miatta. - Te milyen szakot tudnál elképzelni számomra? - bújik elő egy mosoly a szám szegletében, tényleg kíváncsi vagyok miképp kézel el a jövőben esetleg. Vagy lemondott rólam? Mint Axel, mikor utoljára hozott ki a sittről? Az emlék képre újra a hajamba túrok, a padlót kezdem figyelni, kicsit érzékenyebb ez a pont mint gondoltam...még mindig.
Vendég —
Aaron & Katrine
Nem mondom, hogy elbírok a fiammal, de szeretem őt. Legalább annyira szeretem, mint a bátyját. Most, hogy... Axel hiánya az egyetlen, ami hasonló erős érzelmeket vált ki belőlem, mint Aaron. Aaron, aki életben van, és pont ezért igyekszem megóvni például a drogoktól. Teljesen mindegy, hogy árulja vagy fogyasztja, egyik sem helyes alapvetően. Ellenben nem tudok mit tenni, hisz a fiam sosem hallgatott rám igazán. - Tudom, hogy nem feltétlen velem akarod megbeszélni a nehéz helyzeteket, de azért én azt mondom, hogy számíthatsz rám a bajban. - nagyjából sejtem, hogy mennyire nem fog nekem szólni szinte soha, ha bármi baj vagy balhé éri őt, de egy próbát talán megér. Azzal, hogy hangosan kimondtam a gondolataimat, lehet hogy kicsi bizalommorzsákat el tudtam benne hinteni, mégsem tudom elképzelni, hogy valóban hozzám jöjjön segítséget kérni. Sóhajtok a rezzenésére, és a szavai sem nyugtatnak meg túlságosan. Követem a mozdulatait, ahogy a táskája után nyúl, rendezi vissza valamelyest a szobáját, amit én galád módon - pusztán aggodalmam miatt - feltúrtam. Nem emlékszem már, hogy kiskorában volt-e erre példa. Lehet, hogy itt rontottam el? - Miről szeretnél beszélgetni? - ebből most nincs kibúvó. Felhúzom lábaimat törökülésbe, hogy lássa nem tágítok, és kíváncsi tekintettel fürkészem az arcát. Nyomja valami a lelkét, ebben biztos vagyok, és még mindig látok rajta egy kis dühöt is. Mégis egy kis beszélgetés hátha oldja a hangulatot. Be kell vezetnem lassan újdonságokat a kötelező programok közé. Minden este közös vacsora, legalább fél óra. Közben tudunk majd beszélgetni, és nem feltétlen kell az leredukálni a kommunikációnkat annyira, hogy ugyan, vidd már ki a szennyest. Nem is tudom, hogy bírtam volna, ha Axel és Aaron közt nem lenne ilyen nagy korkülönbség. Az életemre esküszöm, hogy akkor magam kerestem volna meg Aegirt, és szóltam volna neki, hogy hetente egyszer azért beugorhatna, másként nem nagyon tud majd jönni legközelebb, csak egy mérnökileg pontosan és arányosan megtervezett roncshoz. Ehhez képest csak most kezdek elfáradni...
Túl sok mindent kérdez, a gondolataim nem itt járnak. Milyen határt léptem át? Axel dühét. De ugye erről nem beszélünk, a bátyó maga akar megjelenni anya életében újra. Csak lassan fejet ingatok. Sokáig. Erről nem akarok beszélni akkor sem ha tudnia kellene róla. Nem tudok mit kitalálni, amit Axel fejmosása helyére tehetnék. - Tudom... különb vagyok ennél. Soha nem tennék ilyet. De... tettem. Nem tagadom, pedig tehetném. - vállat vonok, majd elhúzom a szám. Szeretném ha ezt tudná, mert ha oda kerül a sor - ne adj isten - akkor tudja a helyzet miért olyan, amilyen. Igaz ezt nem igen lehet mivel kezelni, magam sem tudtam, Axel is durva volt, anya lehet aggódna és nem tudna mit kezdjen velem. Nem akarom hogy úgy lásson. Nem tehetem ki ennek a veszélyének. Azért sem akkor szoktam itthon lenni, mikor olyan dolgokat csinálunk. Meg van annak a maga helye és ezért sem jön át a banda, ezért nem tudja anyu megismerni őket. Axel se nagyon tudja kikből áll a baráti társaságom. Cassieről tudnak, de ő olyan mint a törékeny virágszál, ártatlan, nem akarom ilyenekbe keverni. Távol tartom őt, ha magamat nem tudom. Anya megérint, összerezzenek, holott nem félek tőle, csak hánynom kell magamtól, hogy ezeket nálam találta. Nem gondoltam volna arra, hogy egyáltalán felkutatja az egész szobát... - Csak...ne kutasd fel soha többet a szobámat! Ne akarj rendet tenni...ne akarj... - csendben maradok, miközben leeresztem karjaimat, hátrébb lépek tőle, majd a táskámhoz lépek, elveszem az ágytól és messzebb teszem anyámtól. - Csak ne avatkozz bele! - csuklik el a hangom, majd amíg hátat fordítok neki, addig összepréselem ajkaimat, nehogy olyat mondjak, melyet megbánhatok pillanatok alatt, vagy akár később. - Beszéljünk másról! - öklözök bele teljes erőmből a falba, a hely ott behorpad, majd teszek oda valami posztert... mindegy, csak a dolgaimról szálljuk ki, ne beszéljünk erről. Visszasétálok az asztalomhoz, a telefonomat nyitom fel, hogy lássam az üzenetet, elhúzom a szám, majd az ágy mellé dobom hevesen egy kurvaanyázással vegyítve. Serencsére puhára csattan, majd esik is le a földre, nem kell új mobilt venni.
Vendég —
Aaron & Katrine
5 gramm koko - visszhangzanak a szavai, és hagyon hogy elvegye tőlem a csomagot. Ha ennyi van nála itt-ott elrejtve, talán ért is hozzá. Szeretném hinni, hogy tudja, mit csinál. Szeretnék bízni az egyetlen élő fiamban, és szeretném hogy bízzon bennem ő is. A bátyjánál valamit elrontottam ilyen téren... Egy pillanatra rákapom a tekintetemet. Kiolvashatja belőle a rettegést, a féltő anyai szeretetet, de a dühöt és a csalódottságot sokkal kevésbé. Valahol büszke vagyok rá, hogy tudunk erről beszélni. Hamarosan talán teljesen meg is nyugszik, bár meghitt ugyan nem hiszem, hogy lehet ez a beszélgetés, de legalább alapuljon a figyelemre, a megértésre törekvésre. Már nem tudom, hogy mit csináljak Aaronnel. Csak azt szeretném, ha bízna bennem, de ezen túl sokkal inkább azt, hogy megtalálja az útját. Az egyetemre is képes lehet, amit már említett. De hosszú még az út, és csak hatalmas, buktatóként használatos lépcsőfokokkal rakták ki az egészet. Mégis, ha ezen valaki képes végigküzdeni magát, és a végén megtalálni, amit keres, az az én fiam. Kardigánom ujjával újra megtörölöm a szemem. Lassan teljesen felszívódnak a könnyeim, és érzem, hogy párolog elmémből a tehetetlenség és a düh. Aaron is beszél, beavat a dolgaiba. És én anyaként nem akarok többet tenni, csak meghallgatni, és segíteni őt - ha kéri. - Egy bizonyos határt... mi történt? - követem őt a szemeimmel, igyekszem olvasni a mozdulataiból arckifejezéséből de elfordul. Bennem pedig újra utat törne a tehetetlenség. Legszívesebben megölelném, de nem biztos, hogy akarja. Mindketten feldúltak vagyunk, és felesleges lenne tetézni bármelyikünk érzelmeit. - Nézd, nem mondom, hogy egyből meg fogom érteni a helyzetet, de elmondhatod, ha baj van. És a pánikroham az eléggé... Szeretnék segíteni, ha hagyod. - a keresztezett karjai felé nyúlok, és ha engedi, végigsimítok az egyiken. Tudnia kell, hogy számíthat rám. Egy szavába kerül, és bármit megteszek érte. Pont, mint az apjáért.
Látom, ahogy összerezzen a táska puffanásától, mégsem tudok rá reagálni. Csak dühödt pillantásal figyelem és tovább fokozom. Hiába akar meghallgatni, nem vagyok abban az állapotban (már) hogy ilyesmiről kezdjek el fecsegni neki. A a könnyek áztatta arcát figyelem, hallgatom őt, már amik átjutnak a lila ködön elmémig. Szeretné tudni mik a terveim ezekkel, hogy mik a céljaim? Kérdései rövid ideig elgondolkodtatnak ugyan, de azon az állásponton vagyok, hogy ez az enyém, semmi köze hozzá. A kezem ökölbe szorítása, majd ellazítása újra elkezdődik, mintha meg sem próbálkozott volna azzal, hogy valaha abbamaradjon. Csak elhúzom a szám és felvont szemöldökkel fogadom azt a mondatát, hogy nem vagyok már gyerek. Nem mondod? Néhány esetben még igenis gyerekként kezel és nyilván fog is még 20 éves koromig, de majd túlélem valahogy a dolgot. Elakarom pakolni szem elől ezt az egészet, legjobb helye mindnek a táskámban van, ám anya megakaszt a mozdulatban. Megragadja a zacskót szinte undorral, megfeszülnek az izmaim, ridegen emelem rá íriszeimet. Kérdésére sóhajtok egyet, kezeimet az ágyra támaszkodva hajolok az fölé. Ő pedig csak leül és maga elé tartja a zacskó drogot. Hatalmas nagy levegőt veszek - nyugi levegőt - majd kifújom azt. Kétszer ismétlem meg, míg egy fokkal lejebb tudom tuszkolni a mérgemet. - Francba már anya! - ciccenek fel, majd ránézek a kezében lévő anyagra, aztán újra magam elé. - 5 gramm koko van nálad. 5 kurva gramm koko... csak grammja 1900 korona! - emelkedem fel egy pillanat alatt és azzal a lendülettel tépem is ki a kezéből. Ellépek mellőle, a táskámhoz lépek, hogy felvegyem a földről, hiszen számomra oly' értékes dolog is akad rajta, ami a dühöm miatt a földre került. Szétnyitom és az összes zacskót bele pakolom. - Ismerek olyanokat akik képessek grammját 2500-ért is megvenni... - folytatom a szavaimat, majd elmosolyodom. - Kipróbáltam... - emelem anyára a kékjeimet, miközben az utolsó tasakot is beleteszem. Tudnia kell róla, holott a bátyám ez miatt mosta meg a fejem... - Te mondtad hogy beszélgessünk... jó! Beszélgessünk! - dobom a táskát az anyám mögé az ágyra, majd állva figyeltem tovább, tekintetem mérgesen figyelte arcának vonásait. Nem árulom be a bátyámat, megigértem neki, hogy ő toppanhat be anya életébe anélkül, hogy egy szót is szólnék róla. - A triplájára emelte a haragomat. Átléptem egy bizonyos határt! Tovább tartott lenyugodnom... Pánikrohamom volt... - túrok a hajamba és el is fordulok azonnal, hogy megdörzsöljem a halántékomat. Előkapom a telefonomat és leteszem az asztalomra alaptopom mellé. SMS jön, ignorálom. Anya felé fordulok, karba teszem a kezem. - Nem számítottam ilyen reakcióra, túlmutatott rajtam, így nem tesztelem tovább... - húzom el a szám. A hangomon, is érződik, hogy kezdek megnyugodni. Egy kis időre. Aztán úgyis kezdődik minden előlről.
Vendég —
Aaron & Katrine
Légy kő! Légy jég! Szerintem sosem voltam túl szigorú a fiaimmal, Aaronnal pedig még kevésbé, mert addigra már valamelyest kitanultam a magányos szülőként való lavírozást az élet nehézségei között. Illetve hozzátesz a tény is, hogy Axel rendszeresen küldött haza pénzt, amihez szorult helyzetben hozzá tudtam nyúlni. Persze más kérdés, hogy ezt sosem tekintettem bevételi forrásnak, és minden alkalommal lekötöttem az összeget, hogy kamatozzon, és legyen a fiamnak egy fix összege, amiből majd a későbbiekben gazdálkodhat. De mióta véglegesen és visszavonhatatlanul halottá nyilvánították, és megejtettük a temetési szertartást is, ezt a pénzt Aaronnak szánom a későbbiekben. Kár, hogy most sokkal inkább szankciókat érdemelne. - Elég szomorú, hogy egyáltalán ilyesmibe keveredtél. De tessék csak, hallgatlak. - összerezzenek, ahogy mellettem csattan a táska. Arrébb is lépek, de már nem valószínű, hogy sok mindent dob felém. Legalábbis remélem, hogy megkímél ilyen téren, de még sosem bántott fizikailag, ettől talán nem kell tartanom. Meg hát... Nem szabadna félnem a fiamtól, nem? Összerezzenek, ahogy rámkiabál és néhány könnycsepp is legördül az arcomon. Én tényleg, igazán nem akarok félni a fiamtól. Jószándékú gyerek, nem akarhat rosszat. Vagy csak félreismertem? Megtörlöm az arcomat, miközben beszél. - A fiam vagy, akit szeretek és szeretnék biztonságban tudni. De a drogok sosem a biztonságot jelentik egy társadalomban, és szeretném... - nagy levegőt veszek, hogy ne buggyanjon ki belőlem a sírás, és kicsit megnyugodjak. Senkinek nem jó, ha ebből egymást sértegető hiszti alakul ki. - Csak szeretném tudni, hogy mik a terveid ezzel, és egyáltalán. Beszéljünk arról, ha pénzt szeretnél keresni. Foglalkozzunk egymással és beszéljük meg a problémákat, lehetőségeket. Elvégre nem vagy már gyerek. - na igen, de ezt most hogyan is vezessem át arra, hogy márpedig még igenis gyerek ahhoz, hogy áttúrjam a szobáját? Hisz én vagyok az anyja, és az ő érdekeit tartom elsősorban szem előtt. Ha ő drogot szeretne árulni, szíve joga, nekem viszont felelnem kell érte akkor is, ha lebukik és akkor is, ha véletlen valaki emiatt bajt hozhat ránk. - Várj egy kicsit, még ne rakt el! - kissé irtózva, de megfogom az egyik zacskót, amiért ő is épp nyúlt. - Látod ebben a lehetőséget? - ezzel pedig jótékonyan át is ugrom a válaszadást, mert az, hogy átnézem a szobáját, koránt sem egyenértékű azzal, hogy ő kutakszik a pénztárcámban. Leülök az ágyára, és figyelem az arcát, hogy mit tudok róla leolvasni. Valamit kezdeni kellene ezzel a sok dühkitöréssel. Sokkal jobban bánt így látni őt, minthogy most ennyi drogot találtam nála.
Drogos. Maffiozó. A szavai eljutnak hozzám, ám felháborít, hogy ezt nézi ki belőlem egyből. Holott ezt a bátyámmal már átrágtuk. Már lerágott csont. Mégis hogy képzeltem ezt itt? Mit? Van pár zacsi bontatlan drog, megy egyéb, elrejtve a szobámban...még jó hogy a fegyvert nem találta meg! Már csak az kellett volna bazz... magyarázkodhattam volna ezerrel! - Drogos!? - fordulok felé és széttárom karjaimat, nézzen már rám, így nézne ki egy drogos? Most sem remegek azért hogy nekem kell a szer, vagy bármi. Leeresztem erősen kezeim magam mellé. - Axel már a fejemet megmosta ezért! Szó szerint! Neki is megmondtam...neked is megmondom! Nem leszek sem drogos sem börtöntöltelék! Elég szomorú anyám, hogy ezt feltételezed rólam és meg sem kérdezed a dolgokat... - rúgok a táskámba erőszakosan, ami anya mellé esik a szekrénynek. - Ne szarozzunk már! - üvöltök rá hirtelen, de nem adom át a szót, még én beszélek. - Szarok rá, hogy mit gondolsz...nem ismered a részleteket, Axel sem hitt el semmit, amit mondtam erről az egészről! Te sem fogsz! És nem volt jogod a cuccaim között turkálni! - hűvösen koppannak utolsó szavaim. Tekintetemben megvetés ül, csalódottság és undor. Felesleges ide mindennemű szócséplés, most már kifejezetten nem vagyok csevegős kedvemben. - Kurvára semmi közöd hozzá... - folyamatosan mantrázom magamban, hogy nagy levegő és nyugodj meg, nagy levegő és nyugodj meg. De nem sikerül. Dühít az, hogy a cuccaim között turkált! - Te hogy gondoltad ezt?! HA!? Én turkálok szerinted a holmid között? Mondjuk a tárcádban?! - hajolok le a zacskókhoz, hogy össze pakoljam őket, hogy el tüntessem őket szem elől, de annyira dühít a dolog.
Vendég —
Aaron & Katrine
Egyedülálló szülőként sejtettem, hogy nehéz lesz a gyereknevelés. És amikor ezen gondolkoztam, még csak nem is két gyerekről volt szó, úgyhogy senki nem róhajta fel nekem, hogy váratlanul és felkészületlenül érnek bizonyos helyzetek még a mai napig is. Egyáltalán melyik szülő felkészült a születés előtt? Senki sem lehet biztos száz százalékig a dolgában, de mindig megtesszük a tőrünk telhetőt, és rohanunk saját magunk után, hogy kicsit a képességeinken túl is teljesítsünk. Ugyanakkor merem állítani, hogy a pornón és a szexualitás témakörén túl kevés olyan dolog van, amire egészséges lenne felkészülni. Ami azon túl van, már valószínűleg káros vagy illegális. Jelen esetben ugye mindkettő... Hogy mi volt az apropója egyáltalán ennek a rögtönzött kis házkutatásnak? Magam sem tudom. Foghatnám arra, hogy az állandóan nálunk vendégeskedő rendetlenség kilakoltatása végett rontottam be fiam szentélyébe, vagy a régi, kinőtt és elnyűtt ruhákat akartam összeválogatni, hogy továbbadhassuk őket, de mindkét sztori sántít. Miért most? Ugyan miért a hét kellős közepén jutna ilyesmi az eszembe? Az egyetlen logikus magyarázat a történtekre, az anyai megérzés. Tudom, bíznom kellett volna a fiamban, de nem ment. A zsigereimben éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és bárcsak ne lett volna igazam. Pedig annyira szurkoltam, hogy tévedjek, mégsem... Nem néztem az órát, de nagyjából fél óráig ültem Aaron ágyán magatehetetlenül, gondolataimba merülve. Ugyan, mit rontottam el, hisz Axel is olyan jó fiú volt. Axel... Nem szabadna őket összehasonlítanom. De amikor meghallom kisebbik fiam hangját, teljesen elfelejtem, hogy mit szabad és mit nem. Felállok, és kinézek az ablakon. Ha ennyi drog van a lakásban, akkor azért mégsem ártana körültekintőnek lenni, kicsit odafigyelni. De persze nem vagyok rendőr, sem pedig nyomozókutya. Nem látok semmit, innentől pedig Aaronon kívül már nem is akarok. Ezt most lerendezzük, kerül amibe kerül. Ha tőlünk zeng majd az utca, az sem érdekel. - Valóban. De ezek szerint én nem szóltam, hogy ne legyél drogos vagy maffiózó. Azt hittem, hogy ez szavak nélkül is egyértelmű. sajnálom, az én hibám volt. - egyébként meg miért is ne jöhetnék be a fiam szobájába, amikor hivatalosan az én nevemen lévő házban lakik? Mire megfordulok, már csak Aaron hátát látom. Talán jobb is így, nem biztos, hogy most a szemébe tudnék nézni. A káromkodásra csípőből lenne kedvem visszaszólni, de a mardosó könnyek miatt ezt kihagyom. Helyette nagyot nyelek, és visszaveszem magamra a tőlem oly távol álló vasszigort. De a vége úgyis sírás lesz. - Mégis hogy gondoltad ezt? - a vasszigor tűnékeny, én meg gyenge vagyok, ha a fiaimmal kell vitatkozni. Most azonban nem engedhetem el magam - jó lenne, ha ezt a remegő hangom is így gondolná, és kicsit együttműködne.
Utolsó nap a hétből, utolsó nap arra, hogy vissza fogjam magam...mert Axel megkért valamire, hát igyekszem azt teljesíteni. Valahogy. Akárhogy. Mondjuk úgy baromira nem megy, hogy a telefonom állandóan pityeg az SMS-ektől és emailektől, meg a chettől. Dora az, új cuccot szerzett, szeretné ha megismerném...akarom én ezt? És ha Axel fülébe jut? Mondjuk aki amiről nem tud, nem fáj neki...a múltkor is csak azért tudta meg, mert ott voltam közvetlen mellette... most nem leszek ott... nem jönne rá. Ugye? De akkor szúrnám hátba ha mindezt megtenném. Nem akarok csalódást okozni. Neki nem. Haza érek, táskámat ledobom a hátamról, bőrdzsekimet leveszem magamról, majd felakasztom. Lakáskulcsom is előkerül, dobom is a helyére. A táskámat felkapom, majd levadászom magamról a cipőmet és beljebb lépek a házban. Jó illatok vannak, anya frissen főzött ebéddel várt...de hol van? Épp a szemetet készült kivinni, hiszen itt van a zsák... - Anya! - kiabálom el magam, majd a hütőhöz lépek, kiveszek egy kisüveg colát, majd bevágom. Hol van? Trécselne a vezetékesen valakivel? Akkor azt hallanám. Épp rakja be a mosást? - Megjöttem....- nyitom ki az üveget és a lépcső felé indulok lassan, közben bele kortyolok a buborékos innivalóba. Tekintetem ismét körbe járja a földszintet, de mivel nem hallok mozgást, sem semmi mást, így felmegyek az emeletre. A folyosón is körbe nézek, anyám szobája üres, rendezett, ahogy mindennap rendbe teszi maga után. Axel szobája csukva, nem sűrűn lépek be oda, amikor meghalt, illetve hozták a halálhírét, egy teljes hétig ültem suli után az ágyán. De ezt nem kell tudnia ugyebár. Az ajtóm felé pillantok, nyitva van...miért van nyitva? Becsuktam... az ajtóm mellett a szennyesem van kidobálva, ami tegnap még szana szét hevert a földön, a széken, az ágyamon és a laptopom mellett. Alsógatya, zokni és pólók hada... csak megcsóválom a fejem szemet forgatva. Már megint kezdi... várjunk csak...nincs mosás nap...az szombaton délután van. Akkor most mi van? Az ajtómhoz lépek, majd beljebb nyitom az anyúgy is nyitott állapotút, az ágyamra pillantok. Olyan dolgok hevernek rajta, aminek nem kellene ott lennie. A cipőimbe rejtett drogok, amiket mélyen a szekrénybe tettem... Hét - nyoc zacskó anyag, amit Dora aggatott rám, mint próba. Drog, ketamin, fű, lsd...egyik sincs bontva, azért ennyire még én sem vagyok bevállalós, hogy csak úgy betépjek. Főleg mert mi van akkor ha a bátyámnak van igaza és függővé tesz... anyámat keresem a szobámban, könnyű kiszúrni, ahogy a szekrénynél ácsorog, hiszen elhúzta a függönyeimet. - Megmondtam, hogy nem jöhetsz be pakolgatni! - hödülök rá mérgesen egyből, ahogy beljebb lépek és bedobom a táskát az ágy mellé a szőnyegre. A hajamba túrok, ahogy figyelem a zacskókat, hátat fordítok anyámnak. - Bazd meg.... - csuszik ki azonnal és még csak fel sem tűnik, ahogy kattog az agyam, ahogy a vérnyomásom is kezdi feljebb tornázni magát.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
