You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
A témák hullámzóak. Jó és rossz, szép emlékek és szörnyű jelen, de boldog jövő. Tudom, hogy részben boldogságot, részben szomorúságot okozok, de igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, mint ahogy azt mindig is tettem. Arra törekszem, hogy megmosolyogtassam, szóval bókolok, ölelem, puszilom az egyetlen anyukámat, és a szívem minden szeretetével közlöm vele hogy ő úgy tökéletes, ahogy van, nála tökéletesebb nincs és nem is lehet. A hegeket nem mutatom meg neki, nem akarom azzal sokkolni őt, hogy az egész baloldalam egy nagy égésnyom és repeszek okozta domborzati térkép. Elég, ha az arcomon, a szememen látja a hegeket, és mikor megnézi, az alkaromon is van vágás nyoma, de az közel se olyan szörnyű. Megadom neki a számom, és figyelmeztetem, hogyha hívom, mindenképp vegye fel, mert viccből teszem. Ez egy olyan időszak, amikor meg kell őt védenem mindentől és mindenkitől, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha komolyan veszi a figyelmeztetéseket. Szerencsére ő közel sem veszi félvállról, nem úgy, mint Aaron, de az már más kérdés. Figyelmeztetem arról, hogy jönni fognak a seregtől, hogy kvázi lefizessék a hallgatásról, amit el kell fogadnia, aztán neki kezdek enni, mert azért már csorog a nyálam erre a levesre. Megemlítem azt is, hogy jó volna hozzáférnem a pénzemhez, ami felett most ő rendelkezik, és amikor azt mondja, hogy elintézi, hálásan rá mosolyogva adok egy puszit a homlokára. - Kösz anya. - miután bekanalaztam a finom házikosztot, felkelek, és az ajtóhoz lépve anyám búcsúzkodni kezd. Bátorítóan rámosolygok, és mielőtt elmennék, szorosan megölelem őt. - Mindenkire igyekszem vigyázni. Te is vigyázz magadra. Ne szomorkodj mostmár, oké? Itt vagyok. Ha kellek, elérsz. - mondom, és amikor azt mondja, hogy ide mindig jöhetünk, ellágyuló mosollyal és pillantással tekintek le rá. - Köszi anya. Szeretlek. Szia. - adok megint egy puszit a feje tetejére amit kényelmesen elérek, aztán fejemre húzom a kapucnit, és kisurranok a házból.
Vendég —
Axel & Katrine
Aggaszt egy kicsit a gondolat, hogy találkozok majd élete szerelmével, akit így ránézésre és az elmondása, viselkedése alapján mindennél jobban imád. Ami persze így helyes, és nagyon örülök nekik, ezt nem tudja senki elvitatni tőlem, mégis aggódok egy kicsit. Eddig az egy közös pillanatunkat nem a felhőtlen öröm jellemezte, és nem szeretném, hogy ez rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Természetesen nem engedem, hogy bennem mindez negatív irányba induljon el, de az egész képlékeny. Egy bíztató mosollyal bólintok azért az ismerkedés gondolatára. Nem szeretném elvenni az esélyt a fiamtól, hogy kiegyensúlyozott legyen a két családja közti kapocs, és igazán nincs is okom senkire sem haragudni. Bizonyosan jól választott. Mosolyogva hallgatom a Beethovenes sorokat. Hát persze, ez volt az egyik legrosszabb anyák napi köszöntő, amit valaha mondtam vagy hallottam. Pedig Axel és Aaron esetében is végigültem pár ilyen műsort, és természetesen annak rendje és módja szerint minden alkalommal megkönnyeztem a produkciót, mert láttam a fiaimon, hogy valamennyire azért komolyan gondolták a szavakat minden életkorukban. De azt sajnos be kell vallanom magamnak, hogy a tanárok néha nem a legmegfelelőbb verseket és idézeteket találják meg. A fiaim esetében maradhattak volna a vizes hasonlatoknál példának okáért. - Remélem, hogy egyikünk sem bánja meg ezt a szokását. - főleg azért, mert az hatalmas törés lenne számomra. Azt jelentené, hogy lemondtam a viszontlátás reményéről. Ha pedig elengedem az utolsó reményfoszlányt, akkor semmi sem lesz már ezek után az igazi boldogságot hozó döntések egyike. Aggódva figyelem az arcát, áttérek onnan a kezére is, hátha felbukkannak még hasonló hegek, de nagy megkönnyebbülésemre semmi igazán kirívót nem veszek észre rajta. Persze, érdekel, hogy mi is lehet a felszín alatt, ami már nem a jéghegy csúcsa, de talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy tönkretegyem a pillanatot. Talán jobb, ha elengedem ezeket az ingereket ma este. Sajnálom, hogy nem maradhat itt, de valahol logikus is az egész. Van már saját otthona, saját élete. Nem szólhatok bele, hogyan élje azt, és bizonyára tényleg sok még az elintéznivalója. Legalábbis ha ezt mondja, akkor én hiszek neki. Szerencsére sosem hazudott nekem. A kis lóditások pedig valamilyen szinten teljesen természetesek egy anya-fia kapcsolatban. Közben elteszem a telefonszámával díszitett papírt, és bólogatok, hogy megértettem amit kér tőlem, és igyekszem a pénzzel, szerződéssel kapcsolatban is mindent úgy csinálni, ahogyan azt kéri. - Ne aggódj a kártya miatt, hamar elintézem. - jár hozzám táncórákra egy férfi, aki ha minden igaz, bankár, és már több ízben említette, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá segítségért. Soha nem használtam még ki tánctermi ismeretségeket, de mivel Robertet kedves, segítőkész embernek ismertem meg az eddigiekben, bizonyosaan vele kell elkezdenem ezt az új kalandot. - Remélem, hogy lassan majd egyre gyakrabban tudunk találkozni. Addig viszont ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra és a barátnődre. - megölelem őt, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Borzalmas vagyok, ha búcsúásról van szó, de el kell fogadnom, hogy lassan mennie kell. Mégiscsak velem van végre a tudat, hogy él. Más nem is fontos igazán. - Ide mindig jöhettek.
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Kicsit mesélek Aviváról, és mindarról, amit kiváltott belőlem, mert fontos számomra, hogy anyám tudja, nem azért mentem külföldre és kockáztattam az életemet, mert jó a szex, hanem azért, mert olyan törődéssel viseltet felém, amely még az én, mások előtt elzárt szívemet is feltörte. Anya nyitottnak tűnik rá, arra, hogy megismerje, szavaira elmosolyodom. - Rendbe tesszük a dolgokat magunk körül, és utána összehozok egy találkozót, oké? - ígérem meg neki mosolyogva. Szeretném, hogy Aviva és az anyám megismerjék egymást, és hiszem, hogy jól kijönnének egymással. Mindketten talpraesett, saját sorsukat uraló nők, akik egyedül is igyekeznek megállni a lábukon, és nagyon is jól megy nekik a múltjuk miatt nehezített pálya ellenére is. Ezután magamhoz ölelve vigasztalom őt, nyugtatóan simogatom a hátát, míg ki nem adja magából azt a sok keserűséget, amely ott lappangott. Igyekszem szavakba kifejezni az ellenérzéseimet azzal kapcsolatban, hogy ő nem volna elég jó anya, és a kérdésére halkan elnevetem magamat. - Másodikban? Azt hiszem az valahogy úgy szólt, hogy olyan vagy, mint egy jól komponált Beethoven, de már nem emlékszem a pontos megfogalmazásra. - vigyorgok rá, örülve, hogy azért vidámabb lett valamivel. Utána már apáról kérdezem és arról az áldozatról, amit hozott, én pedig komolyan és figyelve hallgatom őt. Sok hasonlóságot vélek felfedezni a makacsságot és elhatározást illetően. Anyja fia vagyunk. - Nem ítéllek el, a kimondott szó és ígéret nekem is nagyon fontos. Ebből a szempontból olyan vagyok mint te, amit megígérek, azt igyekszem minden erőmmel betartani. - és Aviva is ilyen, de azt most nem teszem hozzá. Tudom, hogy nekem minden gondolatom körülötte forog, de nem akarom, hogy anyám úgy érezze, hogy fontosabb a kedvesem nála, mert nem így van. Mindketten nagyon fontosak nekem, és egyikőjük nélkül se tudnék ugyan úgy létezni. A hegekre térve az arcomon, halványan elmosolyodok amikor azt mondja jól áll, de egy kicsit elkomolyodok, amikor azt mondja, hogy lehetőleg ne gyűjtsek többet. - Hát.. igazából ez csak a jéghegy csúcsa. - mondom egy kicsit oldalra pillantva, majd vissza rá. Nem akarom a frászt hozni rá, vagy rossz érzéseket kelteni benne, de még is csak az anyám, aki elől semmit sem akarok rejtegetni. Mutogatni most még sem fogok semmit, mert látom rajta, hogy fáradt, és nem akarom kikergetni a szeméből az álmot. - Semmi baj, én jöttem szándékosan későn, hogy ne lássanak meg. - mosolygom rá bátorítóan. - Nem alhatok itt, különben csak másnap este távozhatok, de sok dolgom van még. Majd máskor. - simogatom meg a fejét egy apró, bátorító mosollyal. - Mielőtt elmegyek... - a zsebembe nyúlva előveszek egy papírt, rajta a telefonszámommal. - Napi szinten egy körül van egy időablak, amikor bekapcsolom a mobilom. Akkor elérsz. Aaronon keresztül is, mert megtanítom, hogyan védje meg magát és téged. Lehet, hogy kelleni fog. Ha hívlak, minden esetben vedd fel. Komolyan. Ha épp előadáson ülsz, akkor is. - kérem komolyan, aztán sóhajtok egyet halkan. - Hamarosan biztos megkeresnek majd egy titoktartási szerződéssel, hogy hozzájuthass a végkielégítésemhez. Írd alá, de óvatosan használd. Ha valami miatt kiderül, hogy élek, ne higgyék azt, hogy "biztosítást" csaltunk. Illetve kellene egy társkártya, hogy hozzáférjek a pénzemhez. Avivanak megvan a maga félre tett pénze, de nem akarom az övét felélni, ráadásul ő már évek óta azt használja, nem tudom, mennyi van még neki hátra belőle. - bevétele pedig nem volt, hiszen már nem dolgozik a moszadnak, gyakorlatilag bujkál és tartalékol, mint egy mókus télen.
Vendég —
Axel & Katrine
Ahogy a szerelméről beszél, bennem is fel-felvillannak Aegir arcvonásai. Legalábbis azok, amiket már majdnem két évtizede láttam utoljára. Néha magam sem értem, hogy hagyhatott bennem ilyen mély nyomot, hiszen valahogy fel sem merült bennem, hogy más férfit keressek. Mármint de, felmerült ilyesmi, de főként amiatt, hogy a gyerekeknek meglegyen mindenük anyagi és apai tekintetben. Mégsem volt szívem megcsalni azt, akit lelki társamnak nevezhetek. Ha anyám tudná és el is hinné, hogy a választottam egy isten, biztosan elejtene egy mondatot a maximalizmusomat illetően. De most nem a mi szerelmi életünk a fontos, sokkal inkább Axelé. Mert tényleg érdekel! Mindenre kíváncsi vagyok, holott lassan már tíz-tizenegy óra is van, és itt az ideje nyugovóra térni. Mellette viszont nem fogom ezt az utat választani. Végre itt van, és minden pillanatot ki akarok használni vele. – Remélem mihamarabb megismerhetem. Ha téged ennyire meggyőzött, és ilyen jól bánik veled, akkor már most én vagyok a legnagyobb rajongótok. - mégis ott motoszkál a fejemben az, hogy az én fiamhoz egyik nő sem lehet elég jó. Ilyen szempontból nem biztos, hogy ildomos volna találkoznom vele. Így szerethetem őt távolról, és a világért sem szeretném belelátni a rosszat. Akármennyire pont a legrosszabb hírt hozta el nekem legutóbb. Amennyire nem akartam elkeseríteni a fiamat, és világvége hangulatot teremteni, mégiscsak sikerült. Mégis úgy tűnik, hogy nem ijesztettem meg túlságosan. Mintha várta volna ezt a reakciót, ami végülis logikus arra tekintettel, hogy eddig gyászoltam őt. - Nem valami ilyesmit mondtál az egyik anyák napi ünnepségen is? - szavaival sokkal jobban megnyugtat, mintha magamat kellene rendbetennem. Hálás vagyok, hogy ilyen csodálatos fiaim vannak, még ha nem is mindig járnak a legbékésebb utakon. Felnézek rá és elmosolyodok az ölelésében. Nem mondom, hogy kiköpött apja, de azért hasonlít rá. Ha találkoznak valamikor az élet során, majd meglátják ők is. Addig viszont nekem kellene mesélnem Róla... - Az idő, amit vele tölthettem, minden addigit felülírt az életemben. Kölcsönösen tanítottuk egymást, hogyan is kell vagy hogyan érdemes élni a világban. És mivel megígértük egymásnak, hogy örökké szeretjük a másikat... Persze, hiányzik. Mindennél jobban látni szeretném, vele élni hosszú távon, de tudom hogy nem várhatom ezt el tőle, hogy nektek sem lenne emiatt biztonságos. - ettől függetlenül persze megannyiszor feltettem már magamnak én is a kérdést. Vajon megéri várni rá? De valahogy mindig arra jutottam, hogy igen, egyértelműen megéri. - Tarthatsz emiatt bolondnak, nem hibáztatlak érte, de nekem igenis sokat jelentett a közös ígéretünk. Sokminden előkerül, ami akár mindkettőnknek vagy akár csak valamelyikünknek kényes terület, de azt érzem, hogy a sebére való rákérdezéssel még nem mentem túlságosan messzire. Legalábbis a válaszából ítélve úgy látom, hogy nem vette zokon, holott bizonyára nem csak nekem fog időbe telni, mire megbarátkozom az új látvánnyal, de neki ez sokkal hosszabb és talán bonyolultabb folyamat volt. - Jól áll neked, de azért nem ragaszkodok, hogy sokkal több ilyet szerezz. - rámosolygok miközben próbálok lenyelni egy ásítást minden siker nélkül. Nem akarom, hogy azt gondoja untat. Egyáltalán nem, de nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyenkor még ennyire aktívan ébren legyek. Ilyenkor már csak zenét hallgatok, de ezt valószínűleg ő is tudja. Régi szokás, a "halála" óta csak a stílus lett kicsit más. Talán ismét változik majd... - Sajnálom, nem bántásból ásítozok, hidd el nekem. Szeretnél ma itt aludni? A szobád ugyanúgy áll, ahogyan utoljára láttad. - nem volt szívem elpakolni. Sőt, rendszeresen beültem a történtek után, hogy ismét valamennyire a fiammal lehessek. Mindez viszont butaság. Talán várja már egy közös otthonban a barátnője. Tőle sem szeretném megvonni ezt a csodálatos társaságot, bármennyire jól is esne.
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Szeretem a családomat, és szeretem Avivát is. Tudom, hogy ha meg akarom tartani magamnak mind a két felet, akkor fel kell áldoznom a hétköznapi életemet. Így Avivával maradhatok, és a családomnak se eshet baja - amíg ki nem derül, hogy élek. Ki is fejtem anyámnak, hogy miért érzem ennyire biztosnak ezt az egészet, és míg ő figyel, látom az acél kék szemeiben az anyai aggódást. Még se óvaint, vagy hasonló, inkább csak örömét fejezi ki szavakban, még ha ez nem is látszódik most rajta. Halványan elmosolyodom, és bólintok egyet. - Ha téged nem számítunk, nála gondoskodóbb és odaadóbb nőt nem ismerek. Tudod... - kezdek bele, és egy kicsit leszegem a pillantásom, mert ha van valami, amiről nehezen beszélek bárkinek, az a mentálhigiéniám. - ...számára nem volt kérdés, hogy kisegítsen-e a rohamból. És megy is neki. - nézek fel egy apró, de boldog mosollyal, hogy aztán szinte kisfiús zavarral nézzek inkább a levesre, amit kaptam. - Nem tapasztaltam még ilyesmit soha. - mondom, de aztán szóba jön az is, hogy anyámban mennyire lehet, vagy kell bízni, és nem is értem, hogy honnan jön neki az, hogy egyáltalán ne bízzak meg benne. Magamhoz húzom, átölelem, hogy nyugtassam, simogatom, de olyan vigasztalhatatlanul sír, hogy az én szívem is bele sajdul. - Te vagy a legjobb anya a világon. Laborban se tudnának ilyen tökéletes szülőt keverni. Egyedül hordtál és neveltél, taníttattál, etettél, ruháztál. Mindig ott voltál, ha bajba kerültem, vagy rosszul éreztem magam. Nincs olyan dimenzió, vagy lehetőség ebben az univerzumban, hogy ne bízzak benned, vagy rád bármit. - mondom halkan, biztatóan neki, miközben a fejét simogatom, és hagyom, hogy sós könnyei átáztassák a pulóveremet. Csendesen vigasztalom, ameddig csak kell, és igyekszem még azzal is jobb kedvre deríteni, hogy bevallom, végig igaza volt apánkkal kapcsolatban, és most már tudok mindent. Felnéz rám, még egy kicsit rázza a sírás, de legalább már egy kicsit nyugodtabb. Persze, amikor bevallja, hogy ő se találkozott vele sokat, leszegem a pillantásom, mert Aegirről beszélni nem csak öröm, hanem keserűség is beszélni, nem csak nekem, de neki is. Főleg neki. - Nálad hűségesebb nőt nem hordott még hátán a világ. Úgy értem... Ennyi éven keresztül olyan határozottan neki szántad a szíved, én nem tudom, hogy létezhet ilyen. Tényleg ilyen jó "ember"? Megéri rá várni..? - kérdezem, nem azért, mert kétségbe akarnám vonni anyám szavát, inkább csak... szeretném az ő szemszögéből is megismerni őt. Persze, mindig mesélt nekünk róla, de gyerekként máshogy éltem meg ezeket a történeteket, és mindig is mesésebben beszélt róla. Most egyszerűen csak tudni akarom, hogy mit gondol róla, az igazat akarom hallani, nem pedig a mesebeli hőstetteket. Amikor rá kérdez a szememre, és vizslatni kezdi, a kutató pillantására és az arcom érintésére halványan elmosolyodott, hogy lássa, nem fáj, a gondoskodása pedig jól esik. Azt nem tudom, hogy a robbanásban összeszedett többi heget megemlítsem-e, mert tartok attól, hogy ugyan azt a reakciót váltanám ki, mint Vivából, és újra elkeseredve sírva fakadna. - Igen. Nem gyógyult be olyan szépen, pedig... - inkább nem kezdem el sorolni anyámnak, hogy hányszor vágtak és lőttek meg, és azok milyen szépen begyógyultak, alig, vagy egyáltalán nem hegesedve. Nem tudom, hogy mennyire képes elviselni a gondolatát annak, hogy veszélyessé vált az életem, de azt hiszem, ezzel egyébként is együtt kell élnie, hiszen a választott pályám is a katonaság volt.
.
Vendég —
Axel & Katrine
Nem igazán tudom, hogy mit is gondoljak arról a lányról, akinek végre sikerült teljes mértékben elcsavarni a fiam fejét, és olyan elköteleződést kiváltani belőle, ami talán a szolgálat alatt sem jellemezte. Valahol örülök, hogy Axel képes volt találni valakit, aki mellett szívesen megállapodik, és megtesz érte bármit, akár még az életét is kockára teszi – ilyen szempontból nem ütött az apjára. Mégis ott motoszkál bennem szüntelen annak a ténye, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem a fiamat újra. Az első alkalmat sem sikerült feldolgoznom ennyi idő alatt, és a jelenléte miatt szerencsére nem is kell. De mi van, ha egyszer túllőnek a célon? Mi van akkor, ha nem tudják rendesen felmérni a helyzetet, és beleszaladnak valami végzetesbe. Ezúttal ténylegesen. - Örülök, hogy találtál magadnak egy ilyen fontos nőt. Remélem jól bánik veled, és viszonozza az odaadásodat. – nem venném a szívemre, ha a nő csak játszadozna vele, ha csak egy taktikai csel lenne az üldözői miatt. Mindenesetre ameddig nem ismerjük meg egymást, igyekszem nem megítélni őt. Egyébként is az a legfontosabb, hogy Axel szeresse és megbízzon benne, nem? Ha pedig őt levette a lábáról, talán velem is képes lesz megtenni mindezt. Nem tudok mit kezdeni a szavaival. Valóban az a legfontosabb számomra, hogy megvédjem a családomat, és nem is fogom őt elárulni senkinek, de hogy lehet ennyire biztos a dolgában? Hogy képes arra, hogy ilyen vakon megbízzon bennem? Vagy csak én nem bízok saját magamban? Hallgatok rá. Sírok a vállán, ahogy átölel és próbál megnyugtatni. Ironikus, hogy pár éve én tettem ezt napi szinten is akár. A gyerekek felnőnek, de a szüleik szemében mindig kicsik maradnak. Így van ez velem is. Akármennyire tisztelem a gyerekeimet, akármennyire felnőttek már szinte mindketten, mégis örökre az én manóim maradnak. Akkor is, ha néha a manóknak kell vigaszt és támogatást nyújtani. Lassan kezdek megnyugodni. Mire ismét belekezd a mondandójába, addigra már alig jönnek a könnyeim. Csak a vállam rázkódik még egy kicsit, ahogy próbálom helyére állítani a levegővételemet inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Apátok mindig velünk volt. Nem úgy, mint az megszokott, de segített nekünk. Ezért is mertem elmondani, hogy ki ő, még ha nem is gondoltátok, hogy ez tényleg az igazság. Sajnálom, hogy nem lehetett az életetek része. Hidd el, én sem találkoztam vele sokszor…- elcsuklik a hangom, ahogy ezt kimondom. Belegondolni is borzalmas, hogy éppen a fiamnak vallottam színt szerelmi életem bukásáról. Inkább meg sem kellene szólalnom, csak hozzábújni Axelhez, és ölelni őt addig, amíg csak megtehetjük. Kár, hogy helyette elengedem őt, és az arcát kezdem el vizsgálni. – A szemed is Indonéziában sérült meg? – végigsimítok arcélén, és csak utána kezdem el vizslatni az arca többi részét is. Nem tudom, hogy mihez viszonyítva, de szépen gyógyult meg az arca, akármi is történt.
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Leülve elmesélek neki szinte mindent, ami történt velem. Hogy habár régen nem foglalkoztam vele, most találtam valakit, akit szerethetek, de ennek a szerelemnek útjába áll a választott nő múltja. Harcolok érte, és az sem tántorít el, hogy majdnem meghaltam érte. A kérdésére elmerengek, hogy hogyan válaszoljak. - Mert a célpontjuk Aviva, nem én. Én csak egy tüske vagyok a körmük alatt, mert segítek Vivának. Egy váratlan tényező vagyok az egyenletükben, akit ha megkerülni nem tudnak, akkor megpróbálják elintézni. Mivel azt hiszik, hogy ez megtörtént, így biztonságban vagytok, ezért kell hallgatni arról, hogy élek. - magyarázom meg a dolgot, a további kérdéseire pedig kicsit félre biccentem a fejem. - Ha valaki ide jön ártó szándékkal, valószínűleg már tudni fogják, hogy élek, így ha elmondod, ha nem, nem tesz semmit. De ha úgy esik, hogy Aaront csak így tudod megvédeni, az sem baj, akkor tedd meg. Én és Aviva megtudjuk magunkat védeni. De miért ne bíznék a saját anyámban? Tudom, hogy Aaronnak is, és nekem is csak a legjobbat akarod, és olyan erővel védelmezel minket, amekkorát egy anyatigris irigyelni tudna. - mosolygok rá egy kicsit biztatóan, halványan, de aztán látom, miként törik össze, és nekem gombóc nő a torkomba. Sajnálom, amiért ilyenekbe kevertem őt is, meg az öcsémet is, de megbánni még sem tudom. Szeretem Vivát, és ha lehetne se változtatnék a döntéseimen. Az érzéseimen pedig nem tudok változtatni. Figyelem, ahogy lassan rázni kezdi a sírás, és én finoman megsimogatom a hátát, hátha jobb lesz neki. Amikor rám pillant, könnyáztatta szemekkel, az én szemem is égni kezd, de a könnyek elmaradnak, csupán rettentően fáj anyám fájdalma. - Tudom. - suttogom, hiszen nyilvánvaló, hogy anyám előbb tépné ki a saját nyelvét, mint hogy bajba sodorjon akár engem, akár Aaront. Amikor közelebb ül, szorosan átölelem én is őt. Fejét a vállamra húzom, a fejemet pedig az övére hajtom. - Én is téged, anya. Sírd csak ki magad nyugodtan, oké? Nagyon sok dolgon mész keresztül mostanában. Add csak ki. - kezdem el simogatni a hátát. Eszembe jut, hogyan és milyen keservesen sírt Viva, amikor a kikötőben újra találkoztunk, miután azt hitte, hogy meghaltam. Anyám fájdalma sem lehet ennél kevesebb, vagy kisebb. Kilenc hónapig hordott a szíve alatt, aztán éveken át nevelt, aztán halottnak hitt. Eltemetett. Most itt vagyok, de Aaronnal is gondok vannak. Lehet, hogy nincs gyerekem, lehet, hogy fiatal vagyok hozzá képest, de nem vagyok érzelmileg sivár. Tudom, hogy hatalmas teher van a vállán, és tudom, hogy úgy érzi, kezd szét szakadni a családja. Csak pár perc múlva szólalok meg, ha már csillapodott kicsit a sírása. - Egyébként... végig igazad volt. Rájöttem, hogy végig hinnem kellett volna neked. - mondom halkan, hátha egy kicsit megtudom vigasztalni. Simogatom közben a hátát, haját. - Őszinte voltál az apámmal kapcsolatban, még ha nem is akartam elfogadni. De most már tudom, hogy tényleg félisten vagyok... Meg is mentett a származásom a haláltól Indonéziában. Gyógyít a tenger víz. Még sok másra is rájöttem oda kint, de úgy érzem, semmit nem tudok erről az egészről. De legalább már tudom a magyarázatot arra, hogy miért vonzott régen is annyira, hogy a tengerre menjek, és tengerészgyalogos legyek. - mondom elmerengve, a múltra gondolva.
Vendég —
Axel & Katrine
- Lehet, hogy láttál már bizonyos dolgokat, amiket én soha nem fogok, de vegyük azt a tényt is számításba, hogy nincs gyereked. - legszívesebben a fejéhez vágnám ezt, de csak magamban gondolva dühöngök inkább. Hamarosan elmúlik az ezzel kapcsolatos rossz érzésem, ebben biztos vagyok. Talán még pár hét, és megbékélek a dologgal, de így egybe ez a csokor információ és még annál is több inger mégiscsak sok nekem is. Valahol emiatt pedig megértem Aaron reakcióját. Pont a sok információ miatt a hangulatom is hasonlíthat Aaronéra azzal a különbséggel, hogy bennem nem a düh ült fel a hullámvasútra, sokkal inkább az elkeseredettség és a szomorúság, de valahogy kisiklott egy megkönnyebbülés is a dodzsempályáról, és fennakadt a hullámvasút utolsó kocsijában. Ha bárki látná a kísértetjárta vidámparkban, hogyan is néz ki ez a szituáció, azonnal életveszélyessé nyilvánítaná a helyet. Talán az állapotomra is igaz lenne. Innen már csak pár lépés a sokk miatt lényegében bármi. Ájulás, kirohanás, rohamok. Nem vagyok már fiatal, bármi megtörténhet, ha jobban belegondolunk, én mégis csak bámulok magam elé, és várom a jótékony elmeháborodást. Akkor talán nem kell feldolgoznom ezt a sok mindent. Akkor talán begyógyszereznek, és jól leszek... Vajon anyám is ezért volt olyan rosszul? Ahogy megérzem a kezét, szinte kétségbeesetten kapok utána. Megszorítom, érezni akarom, hogy van mibe kapaszkodnom. Hogy végre itt van, és nem vagyok egyedül a sok gonddal. Persze ez csak illúzió, főleg a szavai alapján. Nem is fog sokáig tartani a biztonságérzet. Az élet nem arról szól, hogy a langyos vízben lóbáljuk a lábunkat, hanem arról, hogy a tüzes parázson sétálva vagy a jéghideg vízben úszva történjen velünk valami. Sőt, nem is valami, de BÁRMI. - Nem térhetsz vissza, mégis itt vagy. Mi változott a felsőbb hatalmaknál, hogy már nem vagy olyan fontos, de... mégiscsak az vagy számukra? Egyáltalán miért bízol meg bennem? Honnan tudod, hogy nem árullak el, ha úgy hozzák az események? - teszem azt elkapják Aaront vagy engem. De ha engem, az annyira nem is fontos, tudom tartani a szám. Mégis, ha Aaront kapják el, akkor könnyen lehet, hogy kitálalok. Mi van akkor, hogy egyik fiamat feláldozom a másikért? Elhúzom Axeltől a kezemet, és figyelem, ahogy az édes gyümölcslevesbe folyik a könnyem. Arra koncentrálok, hogy csillapítsam vállam rázkódását, hogy ne kelljen olyan hangosan vennem a levegőt. Arra, hogy halkabban sírjak, de nem megy. Egyre jobban rázkódik a vállam, lassan víz is lever, mégis a fiamra nézek. Aki már nem is igazán olyan, mint akit elveszítettem. Sokkal... nem tudonám megmondani, hogy felelősségteljesebbnek kell-e hívnom, de talán sokkal érettebb és tapasztaltabb, mint ahogy én mindig is tekintettem rá. - Nem beszélek. - szűrődik ki fogaim között. Nem tudom, hogy pontosan mi folyik itt, de nem okozhatom egyik fiam vesztét sem. Addig viszont, amíg itt van, szeretném érezni, hogy tényleg él, hogy tényleg ő az én nem is olyan kicsi fiam, ezért mit sem törődve az asztal nyújtotta akadállyal, közelebb húzom a székemet, és átölelem Axelt. - Szeretlek, manó!
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Amikor azt mondja, hogy nem félhet attól, hogy Aaron bántani fogja őt, sóhajtok. A legrosszabb, hogy ezek megoldásairól többesszámban beszél, mert még nem tudja, hogy nem maradhatok velük. - Most úgy beszélsz, mint egy féltő anya, de ne feledd, hogy tapasztalt katona vagyok. Nem, nem kellene félned tőle. Nem egészséges így hozzáállnod, és az sincs rendben, hogy nekem féltenem kell téged tőle... De annyi borzalmas dologgal találkoztam már a világban, nem kockáztathattam. Téged, titeket nem. - a megoldásról egyelőre nem beszélek. Majd ha elértük a hidat, átmegyünk rajta. Helyette leülünk, szed nekem, és magának, én pedig bele kezdek a mesébe. Az elejétől, az origótól kezdem, Avivától. Amikor eljutok oda, hogy miért hazudtam, a levest kezdi bámulni, és kifakad, nekem pedig összeszorul a szívem. Mély levegőt veszek, felé fordulok, és oda nyúlva könnyed mozdulattal fordítom magam felé a székét, mintha rajta se ülne. - Tudod, hogy a munkám egyébként is megköveteli a titoktartást, de ez annál sokkal rosszabb, anya. - mondom, kezeimbe fogva az övét, hogy megállítsam a pótcselekvést. - Eljöttek ide... - suttogom, és nyelek egyet, ahogy arra gondolok, miként fojtottam meg valakit a kert mögötti kis dombon, csak hogy elvarrjam a szálakat. A tekintetem egy kicsit el is időzik az ablak felé, majd visszanézek rá, szemeimben némi aggodalommal. - Borzalmas dolgokat műveltem, hogy biztonságban legyetek, és ezt az csak növelte, ha nem tudtatok semmiről. Semmiről. - ismétlem meg határozottabban. - Ezek nem gengszterek, és még csak nem is a maffia. Olyan dolog ellen harcolok, amely tumorként sző be minden szervezetet az országban... Védelmi szervek, média, politika... Nincs olyan terület, amire ne tudnának hatni. Tucatok halálát tussolják el gond nélkül, és söprik le az asztalról. Nem szent nekik semmi, nem ismernek kegyelmet és nem adják fel... Éppen ezért nem is térhetek vissza a hétköznapjaitokba úgy, mint rég. - mondom komolyan, a szemeibe nézve. - Tartani fogom a kapcsolatot. Itt leszek Osloban és Aaront megtanítom, hogyan védje meg magát, és téged, ha kell... De ha rájönnek, hogy élek, akkor ismét veszélybe kerülhettek, és ezt nem engedhetem meg, értesz engem? Senkinek nem beszélhetsz rólam! - tudatosítom benne, el se engedve a szomorú íriszeket. - Mindennek meglesznek a maga előnyei is. - mondom halk sóhajtással.
Vendég —
Axel & Katrine
- Én értem, hogy te már láttad egy egészen ijesztő állapotában, de szerintem egyetértünk abban, hogy nem retteghetek a fiamtól. Nem figyelhetem árgus szemekkel, hogy mikor robban és esik nekem. Akármennyire szeretnél mindkettőnket megóvni, erre nem ez a legjobb megoldás. Mi lenne, ha elvinnénk orvoshoz, vagy elmennénk közösen kirándulni, ha már mindenki megbarátkozik a helyzettel, hogy te... - félbeszakítom a mondatot. Mióta halottnak nyilvánították, nem vagyok képes hangosan kimondani, hogy mi történt vele - ráadásul ezek szerint nem is történt semmi ebben a viszonylatban. - Majd kitalálunk valamit, ebben biztos vagyok. - szinte már csak magam elé mormolom a szavakat. Látszik rajtam a bizonytalanság, és hogy teljes mértékben tanácstalan vagyok ebben a helyzetben. Mindenesetre Axel akármennyire felnőtt, jelenleg nem hiszem, hogy ő a legmegfelelőbb ember, hogy a családtagok sorsát segítse vagy elintézze. Lassan kezd csak eszembejutni, hogy nagyjából hogy is nézhetett ki a lány, aki Axel halálát hozta, de nem teljes a kép. Rég volt, szemeimet eltakarták és elhomályosították a könnyek. Nem a lányt figyeltem, csak a hangjára koncentráltam. A mai napig visszhangzanak bennem a szavai. Visszaülök az asztalhoz, de nem tetszik már az sem, hogy ezt inkább megvárja. Ha ülnie kell az embernek, akkor általában nem a mesékből ismert happy end következik, sokkal inkább a hőst akadályozó tényezők: a rögös út, a gonosz szereplők és a jellemhibák. Axelnek bizonyára mind a háromból kijutott. Csendben hallgatom a történetet, és próbálom helyükre rakni a kirakós darabjait, de minél tovább jut a történet, annál kevésbé érzek együtt a fiammal. Értem én, hogy szerelmes - és örülök is neki -, de valahogy nem sikerült megmagyaráznia, hogy ehhez miért is kellett szó nélkül eltűnni. Hozzá sem nyúlok a leveshez. Egyszerűen egy falat sem menne le a torkomon. Ha a kanálért nyúlnék, bizonyosan csak remegne a kezem, semmi nem maradna, amit a számhoz emelhetek. - Tényleg ennyire nem bíznak bennem a fiaim? - bukik ki belőlem elkeseredetten. Nem bírok Axelre nézni, csak a tányér levest figyelem, kezeimet tördelem, és szinte visszahallom a nyikorgó fogaskerekeket. Nem tudom összerakni, miért nem mondhatta ezt el. - Legalább szólhattál volna, hogy ne keresselek egy ideig, hogy falazzak neked a munkahelyeden, hogy talán meg is halhatsz majd, de el kell menned a szerelem miatt. Pont én ne érteném meg, ha nehézségek vannak egy kapcsolatban? Gondolsz te egyáltalán a családodra annyira, amennyire állítod? - nem kiabálok, még csak fel sem emelem a hangomat. Hűvös az, amit kiejtek a számon, mert fel sem tudom fogni, hogy mindkét fiamat elrontottam. Mindig próbáltam megértő lenni, a legjobbat adni nekik. Tanultam velük, megvettem nekik olyan dolgokat, amiket meg sem engedhettünk volna magunknak, de közben figyeltem arra is, hogy ne kapassam el őket. Beszélgettem velük, főztem, elmentem az iskolai ünnepségekre, mindent megtettem, hogy jó anya legyek, de azon az egy szekrényen kívül nem látszik mindez. Az egész család ott veri át az egyetlen nőt, ahol lehet. Utólag persze könnyű beszámolni...
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Amikor megjegyzi, hogy Aaron mindig dühös, és hogy ennyitől még nem változott volna semmi, mély levegőt veszek. - Nem, ez nem egyszerű düh... Én még soha nem láttam olyannak, mint amilyen most... Egyszerűen nem lehetett vele beszélni, komolyan mondom, arra kellett ösztönöznöm, hogy üssön meg engem, mert a házon kezdte leadni. - sóhajtok egyet. - Szeretem az öcsémet, de soha nem tennélek ki téged ennek. - pillantok rá komoly arccal, hogy lássa, nem bánom a döntésem, és pont ezért. Nincs szüksége arra anyámnak az extra terhen felül, hogy még a házat is rendbe kelljen szednie, vagy hogy az öcsém rajta töltse ki a dühét. Mindenkinek jobb, és egyszerűbb volt így. Adok neki egy puszit, majd leülve az asztalhoz Viváról kezdek mesélni neki. Ő a kezdőpont. Amikor bevallom anyámnak, hogy szerelmes vagyok, az arcát fürkészem, hátha kifejezi ezzel kapcsolatos érzéseit, de inkább csak elgondolkodó, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó jel-e. A szavai persze támogatóak, de más az amit kimond, és amit gondol az ember. Végül azért kapok egy halvány mosolyt, és azt hiszem, ez reményteli lehet számomra. A kérdésre kanalazok egy kicsit a levesből, amíg feláll. Otthon íze van. Mindig is szerettem, ahogy anya főz. Nézem, ahogy szed magának, aztán kicsit vontatottan szólalok meg. - Hát... Megvárom amíg leülsz... - nem, egyáltalán nem fog tetszeni anyámnak, amit mondani fogok, ezzel tisztában vagyok, de azt is tudom, hogy talán elfogja fogadni. Ha leült mellém, hátra dőlök, és őt kezdem el figyelni. - Aviva még fiatal felnőttként, szinte gyerekként került rossz társaságba. Tipikusan abban a korban, amikor még könnyen irányítható valaki. Hát... az elmúlt időszakban beintett nekik, és elszökött, ez a rossz társaság pedig nem akarja ennyiben hagyni, úgy hogy gyakorlatilag üldöztetik. - mondom, és kis szünetet tartok, hogy összeszedjem a gondolataim, az asztalon pihenő kezemre pillantok, kerülve egy kicsit anyám pillantását. - Azért hazudtam neked, hogy behívtak a seregbe, mert meg akartam védeni őt. Meg akarom védeni. Nem csak kötelességemnek éreztem a munkám miatt, hanem olyan volt ez egy kicsit, mint egy nagy fejbe kólintás. Elengedtem az italt és a dohányt, majd elmentem vele Indonéziába. Gyakorlatilag rejtőzködtünk, és kivártunk... De onnan már csak ő jött haza. - sóhajtok halkan, és a robbanás emlékére kiráz egy kicsit a hideg, libabőrösek lesznek a karjaim.
Vendég —
Axel & Katrine
Aaron már... nehezemre esik megemészteni a tényt, hogy fiatalabb fiam már tudja, hogy a bátyja nem halt meg. Tényleg így lenne ez rendben? Tényleg ennyire rosszul jöttünk volna ki abból, ha Aaron szól nekem? Mi kerülte még el ennyire a figyelmemet? Mintha egyre jobban hullana nem csak a vakolat, de a téglafal is ebben a családban az emberek fejére. - Mindig dühös. Eggyel több vagy kevesebb... - nagyot sóhajtok, de szinte el is felejtem ezt a nem elhanyagolható problémát, amikor megpuszil. Nekem is hiányzott, egészen a mai napig nem is telt el nap, amikor ne gondoltam volna rá. De ezt nem kell tudnia, nem kell, hogy ez is nyomassza. Megpróbálom támogatni, és majd egyszer odajutok, hogy magamra kelljen csak koncentrálnom. Ez pedig még messze van, ha minden úgy megy tovább, ahogy régen. Egyedül ne vagyok képes látványos változásokra, Axellel viszont egy kicsit nőttek az esélyeim. - Örülök, hogy találtál valakit, akinek oda tudod adni a szíved. - próbálom feleleveníteni a lány arcát, mozdulatait, de inkább a pillanat érzelmi töltete maradt meg bennem, amivel nem szeretném beszennyezni a személyét. Az egy reménytelen szituáció volt, de ettől függetlenül szeretném megismerni. Akármennyire miatta hittem halottnak a fiamat. Mindenkinek járnak újabb esélyek - hagyni kell, hogy az ember kimutathassa a foga fehérjét. - Remélem, igazán boldoggá tud tenni téged. Alig várom, hogy megismerhessem. - halványak a fiamra mosolygok, és felállok magamnak is szedni egy tányér levest. Nem akarom őt túlságosan bámulni. - Mi történt ezidő alatt?
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Látni anyám szemében a megkönnyebbülést a legjobb dolog, amit mostanában éreztem a családdal kapcsolatban. Féltem, hogy majd kapok egy baromi nagy maflást, amiért hazudtam - mondjuk ami késik, nem múlik -, de egyelőre csak a tiszta öröm és boldogság van anyám arcán, és szemeiben. Örülök, hogy nem rogyott össze könnyekben, az egészet olyan erősen kezeli, hogy egészen büszke leszek... azt hiszem sokat örököltem tőle. Kis mosollyal megyünk beljebb, Aaronra kérdezek, ő pedig elmondja, hogy nincs itthon. Kicsit ráncolom a homlokom, és halkan sóhajtok. Bandázik. Francba... Reméltem, hogy le lehet erről szoktatni őt, de egy fecske nem csinál nyarat, szóval több kell majd, mint egyszeri ígéret. - Igazából már találkoztam vele, de megkértem, hogy ne beszéljen neked rólam. Tudom, hogy milyen dühös mindig, és azt is, hogy rengeteg kérdésed lesz, ha pedig ő mondja el, hogy élek, akkor csak konfrontálódtok, mert semmire nem fog tudni válaszolni... ellenben dühös lesz. - mondom, miután megkóstoltam a levest, helyet is foglalok az asztalnál, és figyelem őt, ahogy szed, és aztán elém téve a levest le is ül mellém, jó közel. Egy halvány, de boldog mosolyt villantok rá, átkarolva a vállát magamhoz húzom, hogy puszit adjak a fejére. - Hiányoztál anya. - mondom, aztán elengedem. - Egész jól vagyok. Vannak, amik nem változtak, de... - mondom, miközben a kanállal kavargatom a levest, és én a mozdulatokat figyelem. Igen, még mindig vannak rohamaim, de az alkohol már nem probléma, ahogy a cigaretta szagát sem érezheti már rajtam. Sőt.. - Bizonyára emlékszel arra a nőre, aki a halálhírem hozta... Dús, fekete haj, barna bőr, ametiszt szemek... Aviva. - dőlök hátra a széken, és lerakva a kanalat tartok pár másodperc szünetet, míg azon gondolkodom, hogy fogalmazzam meg a dolgot, de aztán rájövök, hogy ennél egyszerűbb dolgom nem is lehetne. Felemelem a pillantásom anyámra, aztán végül csak kibököm. - Szerelmes vagyok belé. - tudom, hogy ez nagy szó, mert a 35 évem alatt egy komoly kapcsolatom sem volt, és soha nem is hoztam haza nőt. Soha nem is kerestem senkit, akivel együtt akarnék lenni, főleg apám és a munkám miatt, de pont ezért nagy szó az, hogy ezt így bevallom neki. Magamnak már beismertem pár hónappal ezelőtt. - Nagyon fontos lett nekem, nagyon rövid idő alatt. Még akkor ismertem meg, amikor három-négy éve ki kellett szabadítanunk őt egy közel-keleti fogságból. Decemberben ismét találkoztam vele, és... hogy őszinte legyek, miatta tűntem el. - mondom, és újra a levesre pillantok. A mese még csak most fog kezdődni, de várok egy kicsit, hogy lássam anyám reakcióját, és feltehessen kérdést, mielőtt folytatom a dolgokat. Muszáj vagyok Vivából kiindulni, mert ő az origója mindennek... Ő érte tettem mindent, amit tettem, és ő érte is haltam volna meg.
Vendég —
Axel & Katrine
Alig akarok kibontakozni az ölelésből. Nem szívesen engedem el újra, és ha tehetném, a következő napok mindegyikét vele tölteném. Csak ugye erre nem feltétlen van lehetőségem úgy, hogy nem tudok róla és az életéről semmit. Axel élete... Milyen furcsa, borzongató erre úgy gondolni, hogy nemrég még halottnak hittem. A szívemben még nem fogadtam el, de az elmém már próbálta lebeszélni a reményről. Hibásan. - Csak az a fontos, hogy most itt vagy, és persze megbeszélünk mindent. Tudni akarok mindent és tudod, hogy elmondhatsz bármit. - ahogy megfogja a kezemet, érzem hogy magával ragad a földöntúli öröm, a megkönnyebbülés amiért újra láthatom. De ha most az lesz a nagyon fontos közlendője, hogy az egész egy lázálom, akkor... akkor fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni. Fogalmam sincs, milyen érzések kavarognának bennem. Most is alig tudom ezt felmérni, megfogalmazni pedig még kevésbé megy. - Nincs, elment valahová néhány ismerősével, és még nem ért haza. Azt hittem ő jött, amikor kopogtál. Hogy itthon hagyta a kulcsát. Nem tudom, hogy fogja fogadni a híredet, ha hazaér... - mosolyogva figyelem, ahogy ujjával kóstolja meg a most is kicsit meleg gyümölcslevest. Pont, mint régen. Annyi csak a különbség, hogy azóta talán többször is megjárta ez a család a poklot, akármennyire nem tudom, hogy ez az istenek létezése miatt nem a leghelyénvalóbb kifejezés. - Ülj csak le, mindjárt szedek neked. Addig mesélj magadról. Hogy érzed magad? - mintha az utóbbi idők egy kopogtatás alatt eltörlődtek volna, és a halálhír, a temetés, a gyász mind semmissé válna. Mégis, a lelkem és a szívem darabokban, talán ezért a gyermeki lelkesedés. Szedek neki egy jó nagy tányér levest, leteszem elé egy kanál társaságában, és minél közelebb húzódva mellé ülök. Mindent tudni akarok arról, hogy mi ez az egész. Utána ráérek bosszankodni a miérteken és a következményeken.
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Szinte látom a döntést - a helyes döntést egyébként -, hogy be akarja csukni az ajtót, de a hangom megakasztja. Nem is vártam volna többet anyámtól, mint hogy egy ilyen alakot látva bevágja és bezárja az ajtót. Szerencsére mielőtt még kizárna, döbbenten tekint rám, és én halványan elmosolyodom, ahogy találkozik a pillantásunk. Látom rajta a hitetlenkedést, az arcomhoz nyúl, mintha tesztelni akarná, hogy valós vagyok-e, és amikor meleg keze az arcomhoz ér, akkor csak halványan elmosolyodom. A kérdésére - egyelőre - nem válaszolok, nem hiszem, hogy a küszöbön kell ezt megbeszélni, de ő sem így gondolja. Beljebb terel, az ajtó becsukódik, ő pedig egyből a nyakamba esik. Nagy sóhajtással ölelem magamhoz törékeny alakját, nem zavar, hogy lehúzza a kapucnit is közben. Szorosan ölel, hátát nyugtatóan simítom meg egy kicsit. A szavaira keserédesen elmosolyodom, és aprót bólintok, érezheti is maga mellett a mozdulatot. - Valódi vagyok. A szó szoros értelmében pedig nem haltam meg. - csak majdnem, de... majd mindjárt. Mindent sorjában. Elengedem, majd rá mosolygok kicsit haloványan, de mielőtt még a konyhába indulna, hogy vacsorát szedjen, megállítom. Van, ami nem várhat addig, míg leülünk enni.. - Olyan sok dolgot kell elmondanom... De azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek, amiért keresztül kellett menned mindezen. Nagyon fontos dolgokat kell majd megbeszélnünk. - mondom komolyan figyelve az arcát, megfogva a kezét. Csak a válasza után lépek vele az amerikai konyhás nappaliba, a tekintetem a lépcsőre siklik. - Aaron nincs itthon? - habár kérdésnek hangzik, inkább következtetés. Gyanúsan nagy a csend odafent, és egyébként is lejött volna már a vacsora illatára, vagy a hangomra. Hű kiscsibeként követem a tyúkanyót tovább, hogy aztán a konyhában bele lessek a fazékba, és mint mindig, mint egy rossz gyerek bele mártsam egy ujjam, hogy megkóstolhassam a finomságot, ami készült.
Vendég —
Axel & Katrine
Axel halála óta igyekszem kevesebb órát elvállalni. Szerencsére a főnököm is aránylag rugalmas a személyes problémákat illetően, de nem szeretnék ezzel hosszabb távon is visszaélni. A temetés óta persze látszik rajtam, hogy nem vagyok önmagam, és valószínűnek tartom azt is, hogy legalább pszichológushoz érdemes lenne elmennem, de még nem vagyok képes erre. Inkább kellene kimennem a tengerpartra. Legalább annyira, hogy kiszellőztessem a fejem. Axel és Aaron miatt egyaránt szükséges volna. Kopogás töri meg a mozdulatsoromat. Éppen a főzés utáni mosogatás közepén vagyok. Aaron még nem ért haza, ezért próbálom leplezni korábbi gondolataimat, és egy nagy levegővétel után nyitok csak ajtót. Könnyen lehet, hogy pont itthon hagyta a házkulcsát. Azonban amikor meglátom, hogy nem az áll az ajtóban, akire vártam, reflexből csuknám vissza. Fekete ruha, sötét alak, de azok a szemek. Meggyötört tekintet, mégis annyira ismerős, ahogy rámnéz, és teljesen leblokkolok. Meredek magam elé, és a világot mintha több méter mélyről hallgatnám. Elvesznek a neszek, csak a rövidesen elhangzott szavak visszhangzanak a fejemben: szia anya... - Ez hogyan lehetséges? - az arcához nyúlok, próbálom elhinni amit látok. Márpedig a szemem nem csap be, ezért helyet hagyok magam mellett, és beljebb is terelem Axelt - az én Axelemet -, csak utána borulok a nyakába. Lehúzom róla a kapucnit, és szorosan ölelem, ha nem tol el magától, vagy nem mondja hirtelen azt, hogy ez egy betörés, és csak túl valósághű a maszkja. De a legutóbbi balhé után Aaronnal, igyekszem jobban bízni a fiaimban. A zsigereimben is azt érzem, hogy így a leghelyesebb. - Mondj el mindent vacsora közben. Nemrég lettem kész vele. Nyugtass meg kérlek, hogy valódi vagy... - olyan kő gördült le a szívemről, amit nem is tudtam hogy elbírok, ezért megdöbbentő volt újra szabadabbnak éreznem magam. Mégis annyira hihetetlen ez az egész. - Azt mondták, meghaltál.
Vendég —
Katrine <<>> Axel
You raise me up, so I can stand on mountains You raise me up, to walk on stormy seas I am strong, when I am on your shoulders You raise me up to more than I can be
Vasárnap este van. Kivételesen egyedül jöttem el, így, hogy béreltem autót, nem kell Vivának hordozgatnia a motorral. Nem a ház előtt álltam meg, hanem feljebb, majdnem az utca végén, jó pár házzal később. Leállítottam a motort, de perceken keresztül csak ültem a kormánynál és próbáltam összeszedni az erőmet, hogy anyám szemébe nézzek. Szemébe... Felpillantok a tükörbe, figyelem a sebhely cakkozta arcomat, a homályos bal szemem. Az se biztos, hogy elsőre felismer majd. Aaronnak is kellett pár másodperc. A szakáll is újdonság, a sereg miatt mindig levágtam... De már nem vagyok hadnagy. Mélyet sóhajtok, hátra túrom félhosszú hajam, aztán kiszállok a RAMból. Fekete alakja a sötétbe olvad, nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnik majd. Fekete pulóverem kapucniját egyből magamra is húzom, sétálva indulok el visszafelé, farmerem zsebébe süllyesztve kezeim. Hátul az övem támaszában ott van a fegyver is, bár.a környék rendkívül nyugodt ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson. A bakancsomat figyelem a lépteim közben, és mint múltkor is, most is azon gondolkodom, hogy mit mondjak majd... De itt csak az improvizáció segít. A piros falú ház fehér keretes ablakain fény szűrődik ki. A járdán állva némán nézem pár másodpercig a házat, amelyet otthonomnak mondhattam olyan sok éven át. Mély levegőt véve lépek az ajtóhoz. Kopogok, és várok: nincs kulcsom. Türelmes vagyok, mert hallom a lépteket, de én egészen addig a lábam figyelem, amíg ki nem nyílik az ajtó. A bentről érkező fény megvilágítja az arcom, főleg ahogy felemelem azt, hogy az ajtóban álló nőre tekintsek. - Szia anya... - szólalok meg végül, kisvártatva. Nem tudom, hogy fog reagálni, de azt nem hagyhatom, hogy a szomszédok figyelmét felhívja magunkra.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (94 fő) Pént. Nov. 26, 2021 11:34 am-kor volt itt.
Kezdőlap
