Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Látni.
Tudni.
Hallani és érezni.
A képek olyanok, mint amikor álmot látsz, amiben sietsz valahova, el szeretnél érni valamit, de ez soha nem történik meg. Sietsz, de sosem érsz oda. Nyúlsz felé, de sosem érinted meg. Minél közelebb érsz, annál távolabbról látod.
Álltam már olyan csata közepén, ami még nem is történt meg. A talpam alatt besüppedt a sáros föld, az arcomra ráfröccsent a mellettem elrohanó katona vére, mielőtt végleg elesett volna, a fülemben hallottam az elkínzott üvöltéseket, az orromban éreztem a halál szagát.
Voltam már olyan tárgyalóteremben, amelytől a valóságban többszáz kilométerre voltam. Hallottam őket, éreztem a kölnijük szagát, éreztem, hogyan lovallják bele magukat egyre inkább abba a vitába, amelyben sok tízezer ember élete felett mondtak ítéletet.
Láttam Őt.
A sors különös fintorának, a nornák figyelmeztetésének tűnt a tény, hogy éppen rajta keresztül kellett látnom mindazt, ami fenyegetett minket. Sokkal nehezebbnek bizonyult így összekapcsolni a képeket és az üzeneteket; pedig egyébként sem ígérkezett egyszerű feladatnak megfejteni az utalásokat.
Az évek, évtizedek és évszázadok során olyan volt, mintha ő vezetné a látomásaimat – világégések, háborúk, csaták, mind-mind az ő nevével összefüggésben. Összekötött minket, túlságosan is. Így, amikor a legnagyobb háborút is rajta keresztül kezdtem látni, nem láttam meg időben az összefüggéseket.
És ezért talán felfoghatatlan árat kell majd fizetnünk.

EGY – Skócia, 1746
– Mrs. MacDonald?
Megfordulok, ahogy megszólít a kellemes bariton, ajkaimra halvány mosoly ül, ahogy tekintetem találkozik a már ismerősnek mondható zöld szemekkel.
– Miss – javítom ki ösztönösen, fogalmam sincs, miért.
– Miss – helyesbít egy félmosollyal, amitől a szemei is megcsillanni látszanak. – Szerettem volna megköszönni, amit tett. Fogalmam sincs, mihez kezdtünk volna a segítsége nélkül. Ha Ön nincs... A herceg rendkívül hálás Önnek, milady.
Hátrapillantok a válla felett. A herceg, aki bár kétségkívül bátor kiállásról tett tanúbizonyságot, érzésem szerint túl fiatal mindahhoz, amit át kellett élnie. Amit túl kellett élnie. Maroknyi megmaradt embere éppen most segítette be a kisméretű csónakba, ami majd elviszi őket a nem messze horgonyzó Franciaországba tartó hajóra.
– Nem tesz semmit, Lord Dayton – biccentek, visszavezetve pillantásom a tanácsadójára; vagy legalábbis arra, aki a tanácsadójának adta ki magát. Én tudom, hogy valójában nem az. Ahhoz túl sokszor találkoztunk már. – A családom nagy tisztelője a Stuartoknak, vétek lett volna cserbenhagyni őt a legnagyobb szükségben. Valóságos áldás, hogy probléma nélkül sikerült megtennünk az utat idáig.
– Valóban áldás, akárcsak Ön. – Zavartan pillantok félre a szavak hallatán, mire csak kiszélesedik a mosolya. – Sajnos minél hamarabb indulnunk is kell, de be kell vallanom, ilyen zord időben nem szívesen engedem útnak.
– Kettőnk közül nem én készülök tengerre szállni, jó uram – sandítok rá a szemem sarkából.
Halk, őszinte nevetése olyan érzést kelt, mikor amikor a Nap előbújik a felhők közül.
– Igaz, ami igaz. – Lágy mosollyal néz rám, jobb karját felém nyújtva. – Megengedi, milady? Megtiszteltetés lenne, ha legalább a kocsijához visszakísérhetném.
Ahogy a könyökhajlatába fűzöm az ujjaimat, mintha villám cikázna végig rajtunk; a tekintetünk egy pillanatra egymásba fonódik, de egyikünk sem szól egy szót sem. Túl rövidnek tűnik az idő, mire elérjük a kocsit, amin egész idáig utaztunk – a herceget és embereit a MacDonaldek címere óvta meg, ennek köszönhetően sikerült kimenekítenünk.
Láttam, mi fog történni, és tudtam, hogy ez lesz az egyetlen lehetőségük.
Felsegít a kocsi lépcsőjén, de nem húzom be azonnal az ajtót magam után.
– Szerencsés utat kívánok Önöknek, Lord Dayton.
Tekintetünk ismét összekapcsolódik egy pillanatra, mielőtt az ajkához emelné a kézfejemet.

KETTŐ – Pearl Harbor, 1941
Újabb bomba, újabb robbanás, újabb földrengésszerű élmény. Újabb szekrény törik ripityára, miközben fél kézzel kapaszkodva próbálom a másik kezem két ujjával elszorítani a nyaki artériát.
– Lindsay, szükségem lenne egy kis segítségre! – kiabálom át a poros levegő zaját.
– Itt jövök!
– Kell egy csipesz. El kell állítanunk a vérzést. – A fiatal lány szemeibe nézek, ahogy bekúszik a látóterembe az arca. – Menni fog?
– Megcsinálom – jelenti ki.
Helyet adok neki, a félig eszméletlen katona pedig úgy tűri az egészet, mintha nem épp két ujj plusz egy csipesz matatna a nyakában. Ha ezt Odin látná, csengene a fülem, olyan hangosan üvöltené: ő megmondta, hogy nekem semmi keresnivalóm itt. Szerinte nem lenne szabad belefolynom semmilyen háborúba, pláne nem az emberekébe, még ilyen szinten sem, miközben a többi isten akár harcolhat is... Hát, lesheti, mikor maradok az örökös csendes megfigyelő.
– Jól van, mindjárt megvan, még egy kicsit... egy kicsit... ez az! Elengedheted. – A csipesz az artériára szorult, a vérzés elállt. – Innentől már menni fog egyedül is, segítek Hollynak.
Kirohanok a kórteremből, kerülgetve a sérülteket, a törmeléket, az üvegszilánkokat, a megannyi földre esett orvosi felszerelést. Félig a falnak kell támaszkodnom, ahogy újra és újra megrázza az épületet egy robbanás, de sikerült kijutnom a folyosóra és végigsietnem rajta. Holly a főbejáratnál áll, próbálja felmérni és szortírozni az érkezőket a sérüléseik súlyossága alapján.
Látom, hogy nem messze egy sérültet készülnek leemelni egy autó platójáról, ezért feléjük veszem az irányt, hogy segíthessek. Látom, hogy a férfinek vérzik a feje, jobb felkarjára kezdetleges szorítókötés került, eszméletlen. Odanyúlok, hogy ellenőrizzem a kötés szorosságát, de nem jutok el a mozdulat végéig.
Valaki hátulról elkapja a derekam és egy határozott mozdulattal leránt magával a földre. Kezét a fejemre szorítja és félig fölém hajol; a következő pillanatban a sérültet szállító autó mögött fülsüketítő, fémes hanggal robban fel egy másik jármű. Por, törmelék, üveg- és fémdarabok alkotta pusztító felhő söpör végig a kórház előtti téren, és mintha órák telnének el, mire elcsendesül az utóhatás.
– Jól van, hölgyem?
Nem tudom hová tenni a hang ismerősségét.
– Igen. Kö... – A torkomon reked a szó, ahogyan felnézek, a pillantásom pedig egy viharos zöld szempárral kapcsolódik össze. Még kétszáz év távlatából is ezer közül felismerném ezeket a vonásokat...
– Te...
– Te...

HÁROM – Żagań, 1944
– Ki vele, hol vannak?
A lehető legártatlanabb arccal ülök a konyhaasztalnál, nagy szemekkel pislogok fel az arcomba hajoló férfira.
– Kik hol vannak?
Hatalmas tenyere jókora csattanással landol az asztalon, éppen mellettem, mire összerezzenek, szemeimbe az ártatlan csillogás mellé rémületet csempészve. Még jobban belemászik az arcomba.
– Ne tedd itt a hülyét! – Miután továbbra is csak a fejemet rázom, megragadja a hajam a tarkómnál, erőteljesen belemarkol és durván hátra rántja a fejem. – Hol rejtegeted őket, te semmirekellő lengyel cafka?! – üvölt rám.
– Esküszöm, hogy nem tudom, miről beszél... – Még egy kis remegést is csempészek a hangomba a tört német mellé; fogalma sincs, hogy nem tud hatni rám.
Ötvenen már meghaltak, ők hárman viszont a hadifogolytáborba sem fognak visszamenni, ha rajtam múlik. Szemeim követik a mozdulatot, ahogy felemeli a szabad kezét, készen arra, hogy lesújtson az arcomra, de mielőtt megtehetné, kesztyűs ujjak fonódnak a csuklójára, szilárdan megállítva a mozdulatban.
– Elég.
A szívem kihagy egy ütemet.
A katona azonnal elenged és kihúzza magát, félreáll kissé, hogy az érkező felé fordulhasson, így nekem is tökéletes rálátásom nyílik. A viharos zöld szemek az enyémbe kapcsolódnak, az arca azonban rezzenéstelen marad. A németek tiszti egyenruháját viseli, de engem nem tud becsapni.
A fejével int a katonának, mire az kifelé veszi az irányt a konyhából. Ő is követi, de még hallom, ahogy közli: ő folytatja a kihallgatásomat. Néhány pillanatra eltűnnek az ajtó mögött; a következő másodpercben valaki megragadja a felkarom.
– Jöjjön! – szólít meg fojtott hangon az egyik norvég pilóta.
A hátsó kijáraton távozunk, beszállunk a másik két fogoly mellé a szomszéd úr teherautójának hátuljába.

NÉGY – Kelet-Berlin, 1962
Lezserül dőlök az oszlopnak, a pillantásom nyugodtan vezetem végig a tömegen és a környező épületeken. A nagykövetség. Az oroszok itt vannak egy köpésre és nekem semmibe nem telik majd, hogy bejussak. Rosszul tették, hogy éppen akkor választották Berlint, amikor én is itt kötöttem ki.
Remélem, figyelsz, Odin. Ez a „ne avatkozz az emberek háborújába” Gullveig-féle verziója.
Elindulok, lépek kettőt, aztán csak a rántást érzem a csuklómon, megperdülök és arccal kenődök fel egy orosz tiszti egyenruha mellkasi részére.
– Megőrültél? – sziszeg a fülembe, beleborzongok a hangba. – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
– Miért... – Felnézek rá, elveszek a viharos zöld szemekben. – Hogyan?
– Láncba kellett volna verjelek, amikor otthagytál a szigeten... hát még Lengyelországban. Ha a gyűrűt is otthagyod, megtettem volna.
Végigsimít az arcomon, a szívverésem a fülemben dobol.
– Miért van rajtad orosz egyenruha?
A szájával fogja be az enyémet.

ÖT – Oslo, 2021
Bemegyek a privát tárgyalóba, becsukom magam mögött az ajtót, majd az asztalhoz lépve leteszem a kezemben tartott paksamétát. Hallom, érzem a közeledtét, amikor átvág az irodáját a tárgyalóval összekötő ajtón.
– Eisa.
A hangja hallatán megfordulok és elmosolyodom. Zöld szemei kutatón néznek rám, mintha meg akarnának fejteni; azóta üldöz ezzel a pillantással, hogy először megjelentem az életében... ha az ő emlékeit nézzük. Figyelem az arcát, hagyom, hogy próbáljon küzdeni magával, és közben éget a gyűrű, amit még Pearl Harborban húzott az ujjamra, de neki már fogalma sincs sem a jelentéséről, sem a történetéről.
Tudom, hogy mit érez. Én is ugyanazt érzem, de én pontosan tudom az okát. Mindig elmenekültem előle és előlünk, mégis mindig megtaláltuk egymást, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezúttal mivel kell majd szembenéznünk.
– Jó reggelt. Kezdhetjük? – mutatok az asztalra.
Odalép mellém, a feltétlenül szükségesnél közelebb, amit mindketten tudunk, de egyikünk sem teszi szóvá. Ahogy elveszi a papírokat, ujjai a kézfejemhez érnek, az érintéstől mintha villám cikázna végig rajtunk; a tekintetünk egy pillanatra egymásba fonódik, de egyikünk sem szól egy szót sem.

Látni.
Tudni.
Hallani és érezni.
Olyan, mint amikor álmot látsz, amiben sietsz valahova, el szeretnél érni valamit, de ez soha nem történik meg. Sietsz, de sosem érsz oda. Nyúlsz felé, de sosem érinted meg. Minél közelebb érsz, annál távolabbról látod.