Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Időn és téren át, két lépéssel mások előtt járni, tudni ma a holnap ígéretét. Keserédes teher ez. Acélos akarat kell és rendíthetetlen hit, hogy súlya alatt ne törjön össze az isteni szív. Irigylésre méltó adomány vélekednek mindazok, akik nem ismerik a látnoki erő mibenlétét. Mindazok, akik a fényesség mögött nem veszik észre az árnyakat, mert előre tekintve nem csak a jólétet, a boldog és gondtalan perceket látni, ott lapul a fájdalom, a veszteség, a pusztítás és a halál is az eljövendőben. Nincs hatalmam felettük. Mint derült égből a villámcsapás, úgy törnek rám a jövő és a jelen víziói. Hogy mikor, kiről vagy miről, mit és hol mutatnak, azt előre sosem tudhatom. Lehetetlen befolyással bírni rájuk. A látomások ritkán egyértelműek, akár a tóba vetett kő fodrozta vízfelszín, ugyanolyan kuszák és zavarosak. Idő kell, hogy tisztuljon a kép és megérthessem a jelenésekben rejlő titkokat. Az elmúlt idők azonban soha nem bukkannak elő véletlenszerű képekben. Megadatott számomra, hogy visszanyúljak a múltba, arra az időre és helyre, ahol magam is jelen voltam. Tudásom egyszerre áldás és átok. Megannyiszor éreztem magam gyengének és tehetetlennek, meg volt kötve a kezem. Hiába láttam előre a tragédiákat, a felelőtlen vagy önös érdekekből hozott döntések végzetes következményeit, figyelmeztető szavaim rendszerint süket fülekre találtak. Kétségbe vonták jövendölésem, elhajtottak és jót nevettek rajtam, ám amikor a csúf jövő hívatlan vendégként kopogott és engem igazolt, az arcokról egyszeriben lefagyott a gúnyos mosoly és a szemekbe félelem költözött. Akkor már nem volt senki se égen, se földön, e világban vagy azon túl, ki megmenthette volna őket sorsuktól. Szemeim előtt elevenedtek meg vízióim. Csak álltam és távoli szemlélőként figyeltem, ahogy a világ újra lángokba borul és felemészti önmagát.



Közel két teljes esztendővel ezelőtt kezdődött egy jelenéssel. Nem tűnt másabbnak vagy különlegesebbnek, mint bármelyik előre tekintésem, de az a csontig maró rossz érzés, ami közben hatalmába kerített, megrémített. Egy visszatérő víziót láttam, mely előrevetített számunkra egy igen borús jövőt. Mikor a bajok még csak sötét fellegként gyülekeztek az ég alján, nem tudtam mit akarnak elmondani, kikről is szólnak a jövő villanásai. Még ködösebbnek tűntek a jelek, mint addig bármikor, de az ártó szándék már akkor tapintható volt. Csak abban lehettem biztos, hogy valami olyan történik majd, mely gyökeresen megváltoztatja világunkat és vele mindannyiunk életét. Ahogy egyre ijesztővé vált a kép és egyre többet fedett fel magából a jövő, úgy vált aggodalmam is egyre nagyobbá. Addig soha nem látott nyugtalanság lett úrrá rajtam. Segítségre volt szükségem, hogy még beteljesülése előtt megérthessem üzenetüket és megakadályozzam a ránk váró rosszat. Egy régi barát, Heimdall volt az egyetlen, akihez tanácsért fordulhattam. Hasonló képességek birtokában volt, mint én. Bíztam benne, hogy talán ketten többre jutunk.


Mohaszínű szemeim a távolba emeltem és elrévedtem, midőn felidéztem barátom előtt első vízióimat:
"Tél van. Frissen hullott hó ropog a talpam alatt. Egy fákkal ölelt tisztáson át, egy kitaposott ösvényen sétálok. Síri csend vesz körül és a némaság kíséri lépteimet. Se madárzaj, se tücsökének. Életnek halvány nyoma sincs, mintha már hosszú ideje kihalt volna ez a vidék. A távolban egy alakot fedezek fel, elindulok felé. Közeledve felnézek a felettem örvénylő sötét fellegekre, amik úgy veszik birtokba a kéklő eget, mintha az égbolt csak az övék volna. Lassan kiszorul a napfény és szürke félhomály borítja be a tájat. Már csak méterek választanak el az idegentől, akit valamilyen különös, ködszerű aura von körül, mikor az ég fenyegető hangon dörren egy nagyot, hangjába belerázkódik a föld is. Mint egy intő jel arra, ne menjek tovább. Ám nem hat rám az ég morgása, nem hallgatok a figyelmeztető szóra, még egy lépést teszek...."

És a vízió megszakad. Sokáig ezek a képek ismétlődtek újra és újra. A megfejtésben nem jutottam előrébb, aztán egy éjjel a jövő álmomban ért utol és új pillanatokat vetített előre.

"Már az ismeretlen alak mögött állok alig néhány lépésnyire, mégsem reagál ott létemre. Mozdulatlanságba dermedt kőszoborként áll, csak alig hallható lélegzetvétele árulkodik arról, hogy nem halott. Karja alatt átbújva lépek elé és félénk pillantásokkal veszem szemügyre őt. Egy szikár, magas férfi bújik meg a füstszínű köpeny alatt, azonban arcvonásait maszk takarja előlem. Kíváncsiság ébred bennem és vele egy merész gondolat. Lábujjhegyre állok és felpipiskedem hozzá. Remegő ujjakkal nyúlok arca felé, és ahogy ujjbegyeim álarcát érintik, úgy omlik le a kilétét rejtő álca, mint gyenge alapokon álló kártyavár..."

Víziómban Tyrt láttam. Fakó tekintetében mérhetetlen üresség ült. Csak állt elfelejtve a semmi közepén. Nagy veszély leselkedett rá. Annyi bizonyos, hogy bármit is hoz az eljövendő, ő lesz annak kezdete. Tudtam, hogy figyelmeztetnem kellene őt, azonban nem tudtam, hogy zavaros jövendölésemet hogy fogadná? Hinne-e nekem? Vagy szavaimat elengedné a füle mellett mint oly sokan? Heimdall mindent megtett, hogy megoldást találjunk, azonban az idő ellenünk dolgozott...

Ezek után gyakori vendége voltam Heimdall otthonának, mindig felkerestem az új fejleményekkel. Egyre sötétebbnek, egyre riasztóbbnak látszott sorsunk, ahogy a jövőképekben egyre több isten arca mutatkozott meg. Olyan érzésünk volt, mintha átok sújtana bennünket. Feltevésünkkel nem is álltunk olyan messze a valóságtól. Lassacskán meg is született az elméletünk.


"Némán ejtem ki Tyr nevét mialatt elsápadt arccal ereszkedem vissza talpamra. Még fel sem fogom igazán azt, amit látni vélek, mikor egy erős kéz mar belém hátulról és kíméletlen erővel ránt a föld alá. Kezeim és lábaim köré vastag gyökerek csavarodnak. Kétségbeesetten kapálózok szabadulásomért. Most nem halhatok meg. Ijedten sikoltok fel teli torokból, mielőtt elvesztem eszméletem. Később a lágy, hajnali szellő simogatására ébredek. Lassan nyílnak ki szemeim, majd mint aki hangyabolyba ült, ugrok fel a földről hirtelen. Ismerősnek tűnik ez a táj, a sziklás hegyek, a zöldellő dombok. Madarak énekét azonban itt sem hallani. Előző éjjel esett, a cipőm még puha nyomot hagy a földön és a fűszálakon még ott ül a harmat. A dombtetőn egy kunyhót pillantok meg. Elé érve óvatosan tolom be ajtaját, azonban mikor átlépem a küszöböt, Skadi otthonában találom magam. A kandalló felett rögtön szemet szúrnak az elszürkült, kopott családi fotók, csak Freyja alakja tündöklik rajta fényesen. Ezt jó előjelnek veszem. Skadi lányát egyelőre elkerüli az átok, ám a többiek már nem ilyen szerencsések. Rövidesen őket is eléri a hanyatlás, feltéve ha eddig nem történt meg. Léptek hangjaira leszek figyelmes, Skadi tűnik fel az ajtóba. Félve teszek felé néhány lépést, hogy üdvözöljem őt, derűs mosolyát látva egy pillanatra megnyugszom. A valóság viszont hamar visszaránt és kíméletlenül arcon csap, mikor a kezemet nyújtom felé. Szemeiből ugyanaz az üresség köszön vissza, mint amit Tyr, Frigg és Freyr tekintetében is láttam. Hozzá érek, mire alakja előbb halványulni kezd, majd lassan teljesen ködbe vész."

Több mint másfél év telt el azóta, hogy a borús sötét fellegek először tűntek fel éber álmaimban. Úgy éreztem, elérkezett a cselekvés ideje. Tennünk kell valamit, mielőtt mindannyian erre a sorsra jutunk. Ezért összeszedtem minden meggyőzőerőmet és felkerestem mindenkit, akit vízióimban láttam. Bár bíztam benne, hogy az istenek között megértésre találok, lélekben felkészültem arra is, hogy lesz ahol elutasítás fogad. A jóslás velejárója az is, hogy nem mindenki van felkészülve a rá váró rosszra. Ha a jövő ígérete nem széppel vagy jóval kecsegtet, tudni sem akarunk róla. Hajlamosak vagyunk ilyenkor homokba dugni a fejünket, mintha ettől elkerülhető volna sorsunk. Nott is egyike volt azoknak, akiket különösebben nem hatottak meg szavaim. Egy nap, talán nem is olyan sokára eljön a felismerés ideje, mikor rá kell ébrednie neki is, valójában mi is forog kockán.


Ami ezután következett, arra pedig én nem álltam készen. Víziómban megpillantottam az átok következő áldozatát. A látomás a kilenc világ őrzőjének, Heimdall otthonának udvarára repített.

"A ház kitárt ablakain keresztül látom, ahogy a felejtés ködje észrevétlenül környékezi meg őt. Teste körül szürke aura kering. Szemei fénye fakulni kezd, majd üressé válik, ahogy emlékei lassan szertefoszlanak."

Azt kívántam, bárcsak valami tévedés lenne. Képtelen voltam elfogadni ezt. Őt nem veszíthettem el. Ő volt a legjobb barátom, a támaszom, a szövetségesem. Olyan volt számomra, akár egy testvér. Mindig számíthattam rá. Nála jobban senki nem érthette meg mindazt, ami bennem zajlott és soha nem is tudta volna. Szívesebben láttam volna a jövőképben saját magam hanyatlását, mint az övét. A látomásom után képtelen voltam lehunyni szemeim. Nem érdekelt az sem, hogy olyan késői órákban keresem fel őt, ami talán nem illendő. Könnyeimet visszatartva futottam háza felé, majd azon kaptam magam, hogy igyekvő lépéseim lassú sétává szelídülnek, ahogy otthona bejárata elé érek. A szívem hevesen zakatolt, majd kiugrott a helyéről, miközben kapkodva szedtem a levegőt. Ökölbe szorított kézzel dörömböltem ajtaján, olyan erővel, hogy dübörgésem hangjára még a holtak is felébredtek volna. Az ajtó váratlan kitárult előttem és egyszeriben egy csodálkozó tekintet meredt rám. Nevemet hallva könnyes szemekkel pillantottam fel rá még mindig zaklatottan, ziháló tüdővel. Feszültségem érezhető volt. El akartam mondani neki, amit a jövő elém tárt, de képtelen voltam egyetlen szót is kipréselni ajkaim közül. Ehelyett idegesen a számat rágcsáltam. Nem is kellett megszólalnom, az arcom beszélt helyettem is: az átok téged is utolér!


A vesztünket hozó kórság aljasul lopakodott életünkbe, és vírusként terjed szét közöttünk, hogy elvegye tőlünk mindazt, ami azzá tesz minket, amik vagyunk. Válaszokat keresünk, de több kérdés vetült fel, mint amennyi megválaszolásra került. Ki és miért szabadította ránk? Hogyan terjed a "fertőzés"? Létezik-e ellenszer vagy bármi, amivel lassíthatnánk az átok beteljesülését? Van-e azok számára visszaút, akik a feledés útjára léptek?

Miután Heimdallt is elérte az átok, még eltökéltebbé váltam. Ahogy igyekeztem visszakövetni a szálakat és árulkodó nyomokat keresni, úgy egyszer csak egy képtelen ötletem támadt. Már kimondatlanul is őrült vállalkozásnak tűnt, de minél többet gondolkodtam, annál erősebb lett az érzés, adnom kell ennek egy esélyt. Képességem lehetővé tette, hogy visszalépjek a múltba, olyan eseményekhez, amiket magam is megéltem. Ha módomban állna isteni erőmet kiterjeszteni, akkor másokat is magammal vihetnék és akkor megmutathatnám nekik az emlékeket, amiket az átok elfeledett velük. Ha ez működne, úgy visszanyerhetnék lényük egy részét. Ehhez viszont egy speciális eszközre volt szükségem. Egy rúnával felvértezett, törpe készítette varázstárgyra. Tisztában voltam vele, hogy kérésem felért a lehetetlennel, ezért a legjobb törpét kellett megtalálnom a feladatra. Bárkit kérdeztem, mindenki Alvis nevét emlegette, ezért úgy döntöttem felkeresem őt és üzletet ajánlok neki.