Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

- Nem tudom, nem döntöttem még el, gőzöm sincs, mi lenne a jó döntés... - panaszolom drága barátnőmnek, aki nagyon jól tudja, hogy álmaim döntése előtt állok, így nem is igazán érti, miért hezitálok annyit.
- De most mi a gond egyáltalán? Tudod, mit akarsz, lehetőséged is lett elérni azt, te mégis itt hisztizel, mintha azt várnák, vedd el egy kisgyerektől a nyalókáját. Szedd már össze magad! - magyarázza lelkesen, én meg pislogok rá nagy szemeimmel, mert nem tudok én olyan könnyen ekkora változást elfogadni. Egy jó ismerősöm ajánlott nekem egy újságíró iskolát, amit pár hónap alatt elvégezhetnék, hosszú idő után most felvétel van, és bár már lekéstem a jelentkezést a hosszas agymeneteim miatt, ő el tudná intézni, hogy még beleférjek. Viszont... Osloba kellene költöznöm hozzá, és emiatt ilyen nehéz ez most, nem szeretek költözni, nem szeretek változtatni, nem szeretek elszakadni a megszokott életemtől, még ha az évek elteltével újra és újra meg is kell tennem, hiszen nem maradhatok egy helyen túl sokáig. Mennék is, nem is.... nem tudom!

Pár nappal később végül már a költöztető autóba bepakolt cuccaimat nézem könnyes szemmel, ahogy elköszönök a lakásomtól, és belevágok életem új szakaszába, amit talán megbánok, talán nem, de mindenképp ki kell próbálnom magam. A családomtól úgyis távol vagyok egy ideje, ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Osloban élek vagy sem, annyiban talán kegyes lesz hozzám a fagyos főváros, hogy míg iskolába járok is találok valamilyen munkát magamnak, mert bár van féltetett pénzem, nem szeretek túlzottan hozzányúlni, még ha furán hangzik is, én szeretem a kereteket - abban a tudatban, hogy nem vagyok igazán közéjük zárva.
Rosa nem tartott velem, telefonon bombáz folyamatos üzenetekkel és állásajánlatokkal amiket a neten talál, mert bár az ország másik végében éli kis életét, az enyémmel van elfoglalva jobban, amiért nem lehetek neki elég hálás.
El is mentem egy állásinterjúra a napokban, ami, hát ... úgy hiszem talán jól sikerült, titkárnői munka lenne, amihez amúgy is értek, hiszen eddig is abban dolgoztam, noha tudom, minden munkahely tanít valami újat, de készen állok rá. Délelőttre visszahívtak, ami még inkább meggyőzött, hogy megkapom az állást, bár az agyacskám hátuljában azért is remélem, mert mindkét alkalommal szemem elé került a remélem leendő főnököm, és hát ... igen. Nagyon igen! Illik ilyen indokkal vágyni egy munkahelyre? Nyilván hülye vagyok, és leégetem magam az első alkalommal, ahogy azt mondja, heló, de.. de még sosem akartam ennyire titkárnő lenni. Biztos, hogy elment az eszem immáron teljesen... legbelül egy hülye tinilányra emlékeztetem magam, aki zavarba jön mindentől, bármitől, akármitől, miközben már eléggé felnőttem ahhoz, hogy tudjak viselkedni, és ne ábrándozzak meg hitegessem magam.
Az új lakást szépen lassan otthonossá varázsolom ahogy telnek a napok, és ha már változás, ideje a ruhatáramat is frissíteni picit, hétfőn pedig bemenni az irodára, hogy kiderüljön, képes vagyok-e kimászni a gondolataimból, vagy hülyét csinálok magamból az első napomon.