Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Az embereket sok szempontból tarthatnám felszínesnek, de akkor rendkívül álszent lennék, elvégre ők tartanak életben. Ha megszűnne a rajongásuk irántam, elvesznék, talán örökre. A Sors furcsasága pedig, hogy bár én “sikeres vagyok” a fajtámból, és talán az egyszerű halandó lét sem olyan élhetetlen, mint azt sok évvel ezelőtt gondoltam, a családom minden tagja fertőzötté vált, amiből a világ, amelyben Atlaként ismernek, semmit sem tud. Hiszen hogyan is magyarázhatnám el az emberiség egy részének, hogy ki vagyok én valójában, mióta létezem, ki a valódi anyám és apám, ki a testvérem? Hogy mi történt felfoghatatlanul sok idővel ezelőtt? Hogy milyen problémákkal kellett megküzdenünk eddig? Megrémülnének az igazságtól, ezért tagadnák, s engem vetnének meg. Láttam már mindezt… De ott a másik oldal is: nem érthetik meg a tökéletesnek álcázott képek mögött a mindennapos fájdalmat, a bizonytalanságot, az aggodalmat, amiért a bátyámat utolérte a Felejtés. Márpedig ő az egyetlen, akire mindig és feltétel nélkül számíthattam a hosszú létezés során, ezért is olyan fojtogató a gondolat, hogy elveszíthetem, akár csak egy részét is a bátyámnak.

A napok sokszor olyan sűrűek, hogy teljesen belefeledkezem a rutinba. Látszik, mennyire megváltozott minden. Csak az erőm egy töredéke maradt meg, és a két macskám, akik most csendesen dorombolnak összegömbölyödve az ölemben, miközben a reggeli kávémat kortyolom a kanapén és feltöltök néhány képet instára, hogy aztán lőjek egy képet erről az idilli pillanatról sztoriba is egy fotót. Az emberekkel olyan könnyű megszerettetni magadat: nem engem akarnak látni, Atla hibátlanságára kíváncsiak. A túléléshez pedig nekem ez is éppen elég.
Odakint szállingózni kezd a hó, a város ködös látképét gyorsan vakító fehérség veszi át, én pedig mindezt bentről, a melegből figyelem. Elkényelmesedtem talán, de most nincs felesleges időm és energiám hasonló kérdéseket boncolgatni, mert sokkal komolyabb problémákat kell megoldani ebben az életemben.