Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Amióta az eszemet tudom, csak jó akartam lenni.
Valamiben, bármiben, akármiben.

De persze a nornák nem így működnek, soha nem úgy adják meg nekünk amire vágyunk, mint ahogy mi elképzelnénk és ami velem és a testvéremmel történt, azt soha nem gondoltam volna álmomban sem…

Már nem emlékszem olyan élesen a gyermekkorunkra, hogy pontosan miért utált minket apánk vagy hogy voltunk-e valaha boldogok ott, ahova eredetileg teremtettek minket. Csak a fájdalom éles érzése hasít belém, ha a múlt zavaros vizébe kavarok, a félelem amit a saját otthonomban éreztem magamért, a testvéremért, a szomorúság, csalódottság és düh, ami akkor lakozott bennem. Nem volt élet, amit nemző apánk szánt nekünk, a szemében nem lehettünk többek, mint saját testének kiterjesztett, önjáró darabjai, amik engedelmesen végezték a munkát, amit neki kellett volna. Hiszen csak gyerekek voltunk.
Persze az sem segített, hogy milyen gyenge és ügyetlen voltam mindig is, soha semmit nem tudtam jól csinálni, folyton Hjúki takarított utánam, ő minden hibám ellenére végig kiállt értem és amikor csak tudott megvédett a veréstől, szidástól, miegyébtől. Visszatekintve, talán csak miatta vagyok még életben, neki köszönhetem, hogy nem haltam korai halált.

Na meg persze annak a holdfényes éjszakának, amikor kiküldött minket apánk a hidegbe, hogy vizet hozzunk a kútról az állatok vályújába. Semmi értelme nem volt persze, a kút vize fagyos volt és a jószágok soha nem ittak a kinti vályúból éjszaka, de nem vitatkoztunk - annyira már felfogtuk a helyzetünket, hogy tudjuk jobb engedelmeskedni, mint szembesíteni a tényekkel. A házunk az ő birodalma volt és az ő szabályai felülírták a valóságot is alkalmasint.
Persze annyira remegtem a fagyban, hogy kicsúszott a kezemből a vödör fogantyúja és a nehezen felhúzott víz rám ömlött a kút kávájáról, átáztatva mindenemet egy pillanat alatt. Erre tisztán emlékszem, a harapós, fagyos érzésre, ami a csontomig hatolt, az éles holdfényre, ami megcsillant a kemény földön szerteszét csurgó vízereken, amiknek útját követve Hjúkival egyszerre láttuk meg az idegen férfit.

Bevallom, sokszor fohászkodtam az istenekhez az ágyamban fekve, a bátyám karja alá bújva, szavaimat a közös párnánkba mormolva, hogy szabadítsanak meg minket. Küldjenek egy hőst, aki elvisz minket messzire abból a nyomorúságos házból, aki megbünteti apánkat, aki legalább megérteti vele, hogy mi nem igás állatok vagyunk, hanem csak gyerekek. Azt is bevallom, hogy csak félig hittem, hogy meghallják majd a fohászom, hiszen milyen gyerek az, aki az apjának ilyet kíván, annak aki eteti és ruházza?

De akkor éjjel már nem érdekelt apám vagy hogy milyen hálátlan gyereke is vagyok.
A kívánságom valóra vált, a Hold maga állt előttünk, a mesebeli herceg a szekerével, a prüszkölő lovakkal, miknek orrából füstként párolgott a lélegzet. Soha nem fogom elfelejteni azt a képet, mint egy film, olyan tisztán van előttem ma is.
Emlékszem hogyan szűnt meg a remegésem, ahogy felültetett a kocsira a daliás szőke herceg és betakart a finom plédekkel minket, még ha Hjúki próbált is küzdeni ellene valamennyire. Arra is emlékszem hogy szorította a bátyám egész úton a karom, ahogy az égbe emelkedtünk és mennyire sírt, hogy apánk ki fogja készíteni a bőrünket, ha megtudja.
De soha nem tudta meg, hogy hova tűntünk el vagy miért és én soha nem néztem vissza.

Persze az első időkben nem volt egyszerű megszokni az új “apukánkat”, aki nem sokkal volt bőszavúbb, mint aki felnevelt minket, de legalább nem kiabált és nem ütött meg soha. Ma már tudom, hogy soha nem emelne kezet egyikőnkre sem és bizonyára a saját magányát akarta csak csillapítani, amikor felemelt minket magához.
Egészen Asgardig vitt minket, ahol később sokszor pihentünk meg míg Mani és a nővére Sol a feladatukat végezték. Talán ott voltam először igazán gyermek, az istenek közt, az asztaluk mellett ülve, a meséiket tágra nyílt szemekkel, leesett állal hallgatva, a bátyámmal futkosva a dús kertekben az arany falak között melyeket addig elképzelni sem tudtam.
Az évekkel a feladatunk is kialakult Hjúkival, ő a Telihold, én az Újhold felelőse lettem és Manival jártuk az eget a birodalmak között, békében egymással és magunkkal, a szerepeinkkel és helyünkkel a világ szövevényes rendszerében. Évszázadok telhettek el az egykori otthonunkban, de mi alig öregedtünk, alig éreztük az idő múlását, ahogy a nappalok és éjszakák egybeolvadtak.

Az első rossz ómen Sol távozása volt. Akkor persze még nem fogtuk fel, hogy milyen nagy dolog, hogy Midgardba költözött és hátrahagyott minket Manival. Sokáig fel sem tűnt ez milyen hatással van a Holdra, hiszen egyre önállóbbak, merészebbek voltunk a bátyámmal, sokszor magára hagytuk az istent, akinek mindent köszönhettünk és ő soha nem tartott vissza minket. Csak végezte a feladatát, ahogy mindig is - egyszerűen csak egyre nehezebben bírta a nővére nélkül, amit senki sem tudott volna jobban megérteni, mint én, aki soha nem maradt el sokáig Hjúki mellől. Az ikrek közötti kapocs nem távolságtűrő és ha mégis rákényszerítik, ott valaminek hajlania kell. És mindig a gyengébb testvér hajlik először.

De persze nem maradtunk örökké vakok Mani beteges fáradtságára: hajának hamvassága elfakult és a bőre élettelenné, szinte szürkévé kezdett válni, szemeiből elmorzsolódott az éberség, a határozottság, amit megszoktunk tőle, de hiába kérdeztük, nem akarta elmondani nekünk mitől vagy miért történik ez vele. A helyzet odáig fajult, hogy egy nap, amikor Asgardban pihentünk meg, megkerestem Sol barátját, Heimdallt.
“Te mindent látsz, ugye?” kérdeztem tőle, amikor meglepetten ugyan, de szóba állt velem. “Minden birodalmat és istent, minden lényt?” Persze, hogy mindent lát, tudtam én már a szórakozott mosolyra húzódó ajkainak rándulása és apró biccentése előtt is, hiszen minden kis részletet megjegyeztem amit a környezetemben hallottam más istenekről.
“Látod azt is, hogy Mani szenved?” erre újra megütközött kissé, de bólintott. “Mi történik vele?” Hiányzik a testvére - felelte Heimdall, azzal a hanggal, amit tudtam hogy csak gyerekekkel használnak a felnőttek, amikor altatni próbálják őket. De én már rég túl voltam az estimeséken és a finomkodó válaszokon, főleg, ha az én Hercegemről volt szó, így csak dacosan megráztam a fejemet.
“Ugye te is látod, hogy mennyire rosszul van? Nem önmaga, segítened kell rajta.” ragaszkodtam a kérdésemhez, a célomhoz, amivel felkerestem minden kicsinységem ellenére. Talán akkor először mertem utánamenni annak, amit akartam, félelem nélkül. “Sol kedvéért.” vetettem be végül az ászomat is, tudva, hogy sok időt töltöttek együtt míg a Nap itt ragyogott és nem Midgardon.

És akkor ott voltak Mani álmai. Pontosan tudom, hogy néz ki egy ember arca, amikor rosszat álmodik, Hjúkit is sokszor kínozták rémképek éjszakánként és álmában még a Hold sem tudja elrejteni az érzéseit. Hiába tért vissza az élet belé, amikor Sol újra csatlakozott hozzánk és együtt végezhették a feladatuk, mint régen, én valahogy azóta is érzem, hogy valami bántja őt, hogy valamit rejteget még előttünk is. Vagy különösen előlünk.

A farkasokról, a jóslatról és Ragnarökről is csak akkor mondott pár szót, amikor végül úgy döntött, hogy Sollal együtt Midgardra költözünk mind és lovardát nyitnak. Ez utóbbi mondjuk egészen felvillanyozott, mert mindig is szerettem időt tölteni Skuggi és Skundi közelében, imádtam a hátukon lovagolni, a sörényükön gyakorolni a fonásokat és büszkén mondhatom, soha egy csepp vizet sem vesztegettem el, amikor az itatásukra került a sor. Így én örömmel vetettem bele magam az összeverbuválódott kis családunk életének legújabb fejezetébe, immár fiatal felnőttként, alig várva, hogy Midgardot is felfedezhessem.
Ahogy lassanként Mani és Sol felépítették a búvóhelyünk és kialakították az új otthonunkat, kiosztották a szerepeket is egymás között, figyelve, hogy minket se hagyjanak ki az új családi vállalkozásból: Hjúki PR-ral kezdett foglalkozni és besegített Maninak a reklámok területén, engem pedig megkértek, hogy legyek a lovarda reklámarca. Hogyan is mondhattam volna nemet a világ legegyszerűbb feladatára…? Ezt aztán nehéz lenne elszerencsétlenkedni.

De persze nem csak ezzel foglalatoskodok, szeretek időt tölteni a birtokon, az istállókban, a lovakkal - valami megmagyarázhatatlan nyugalom tölt el a társaságukban, ami gyorsan megértette velem, hogy Sol miért választotta ezt a hivatást magának. Még talán azt is megértem, hogy mi foghatta meg Midgardban, ami olyan más, mint bármi amit korábban ismertem, hogy miért pont ezt a birodalmat választotta, amikor anno változásra vágyott.

És a jövőm?
Ki tudja mit hoz… Szeretném folytatni a modellkedést, kipróbálni magam a lovardán kívül is, kicsit talán eltávolodni, függetlenedni a családomtól, ha úgy adódik. Valaha elesett kislány voltam, gyenge és tehetetlen, akinek szüksége volt arra, hogy megvédjék, hogy megmentsék a sorsától, de ma már… istennő vagyok, aki készen áll arra, hogy egyedül is megtalálja a helyét a világban, mert tudja, hogy mindig van egy pár ölelő kar és megértéssel csillogó szem, amihez visszatérhetek.

Most már tudom, hogy tudok jó lenni. Hogy szeretve vagyok, biztonságban és jó emberek - istenek - társaságában.