A testvéreként kötelességem mindenben támogatni őt, így ebben is, hogyha nem akarja bajba keverni a gyermekeit, akkor el kell fogadnom. Talán az lenne a legjobb, ha nem is emlegetnénk őket, igen, ahogy Sol kéri. Már így is sok támadó felületet hagytunk a farkasoknak, semmi szükség arra, hogy több legyen. Ezért csak egyetértően bólintok a kérésére. Én hallgatni fogok s, megpróbálom a gyerekeket is csendre utasítani, hogy ne piszkálják őt túlságosan olyan kérdésekkel, ami nem ránk tartozik, vagy talán nem. Jobb, ha nem kérem őket ilyesmire, a végén még gyanút fognának és addig faggatóznának amíg az agyunkra nem mennek vele. A csend mindenre megoldást jelenthet.
- Amit itt beszéltünk, arról senki sem fog tudni. – általam legalábbis biztosan nem szerez tudomást. Ha a sötét csendbe burkolódzok is, onnan nem tudnak kirántani még az olyan kíváncsi teremtések sem, mint amilyen Bil.
- Te erős vagy Sol. Képes vagy megtenni mindazt amire én képtelen voltam. Biztosítalak a támogatásomról. – nem kellett részletekbe mennem, hogy tudja mire gondolok. Először én is úgy hittem, hogy a gyerekeknek a lehetséges családjuk mellett a helyük, hogy az a legjobb, ha nem kísérem szemmel őket, de aztán… Bil kicsi könyörgése eljutott hozzám és nem tudtam szemet hunyni az „apja” tettein. Egy gyermek sem érdemli meg, hogy verjék és úgy bánjanak vele, ahogy velük bántak. Ezek a dolgok is az én bűneim lajstromát erősítik.
- Lassabb lett tőle, de az éhsége továbbra is kitart. – talán már rendbe is jött azóta, de ez csak azt jelenti, hogy ők sem legyőzhetetleneke. Talán van némi esélyünk arra, hogy változtassunk valamit a sorsunkon. Ha csak egy kis ideig is.
- Választanunk kell magunknak egy ellenséget a jelek szerint, valakinek a birodalmát fel kell dúlnunk, nincs mese. De, hogy kiét? A kő és jégóriások birodalma viszonylag közel van, ha valamilyen szikla közé beszoríthatnánk az egyik farkast legalább, a másikkal könnyebb lesz megküzdeni, nem gondolod? Majd leszek én a csali, hogy biztos arra menjenek amerre én szeretném. – túlságosan hangosan gondolkodtam, még nem volt teljes a tervem, de a részleteit megoszthattam Sol-al ő még időben le tud beszélni arról ami szerinte nem éri meg a fáradozást és ellenséget csak ne szerezzünk magunknak, mert ami van az már éppen elég.
- Vagy lehetne valami békésebb is, de ahhoz utána kell járnom néhány dolognak. Nem szívesen teszem tönkre más világát. – sem az enyémet, szóval ezt át kell gondolnom egy kicsit.
- Még van egy kis időd. Nott elhúzza az éjszakát. – persze nem sokáig, de hiszem, hogy Sol majd megérzi mikor kell mennie, mint mindig.
- Ha tényleg egyedül akarsz elindulni akkor kérlek, légy óvatos és ne félj. Most bátorságra van szükséged. Amíg nem találjuk ki, mi legyen a következő lépés addig tarts ki. Már nem tart sokáig. – legalábbis ezt reméltem, hogy nem.

Az járt a fejemben, hogy megnyugtassam őt, bármi áron. Azzal azonban tisztában voltam, hogyha átveszek a terhéből nem lesz könnyebb, egy kicsivel sem. Az üresség mindig ott lesz a szívében ezek után. Sosem fog igazán begyógyulni. Ez pedig aggódalomra ad okot. De ezt is kihívásként élem meg, amit meg kell oldanom. Persze ebben a percben még nem tudom hogyan tegyem, de ha teljesen visszanyertem az életerőmet biztos vagyok abban, hogy az ötleteim is előbújnak az elmémből és előállok valami használhatóval.
Kíváncsian nézek Sol-ra amikor a gyermekeiről beszél. Sajnálom őt, teljesen át tudom érezni az ő fájdalmát, bár sejtem, hogy annak csak egy töredékét érzem csupán, amit ő valójában érez. Kicsit féloldalasra húzódik a mosolyom, amikor a fiát rám hasonlítja a makacssága miatt. Most nem akarom túlságosan elképzelni, hogy milyen lenne az életünk, ha ugyanolyan „normális” lenne, mint más istené, aki nem menekül a halál elől. Lefogadom, hogy akkor már két makaccsal gazdagodna a családunk és Sol-t mindkét oldaláról kikészítenénk. Na jó, nem. Valószínűleg visszafognám magam, mert a saját gyerkőceimmel foglalkoznék. Néha lehetetlen igazságot tenni közöttük, ha egyszer olyan kedvükbe kerülnek, nyilván lehetetlen megmondani és hangosan kimondani most Bil-nek van igaza vagy Hjúki-nak és a másik fogadja ezt el. Ha hasonlót kellene Sol-nak is átélnie, attól egy kicsit megborzongok. De persze ő erős nő, még akkor is, ha nem látja be vagy még nem érzi ezt magán.
- Tudok értük bármit tenni? Isteni áldás, vagy védelem féleség? Vagy az inkább csak odavonzaná az ellenségeinket? – bűntudatom volt. Persze. Ezért azon gondolkodtam, hogy miként védhetnénk meg őket: ha távol maradunk tőlük és nem beszélünk a létezésükről, vagy ha egy nagyon kicsit beleavatkozunk az életükbe, védelmet szórunk a fejükre és ezzel egyfajta jelzőtüzet gyújtva azoknak akik ártani szeretnének, de nem csak nekünk, hanem mindenkinek úgy alapjáraton mindenféle ok nélkül.
- Úgy a mancsukra lőnék! De úgy! – ökölbe szorítottam a kezem, de aztán ugyanilyen hamar enyhült is a szorításom.
- Kell valami nagy és hatalmas, ami vonzza őket. – elmélkedek tovább, csak az a gond, hogy bármit is művelnénk az égbolton azt mindenki látná. A halandók kíváncsiságát felkeltené és valami ijesztő és vészjósló jelnek vennék, amit nem szeretnék. Valahogy le kell csalogatnunk őket onnan, de hogy hová, olyan helyre, ahol nem teszünk semmiben és senkiben sem kárt csak bennük – rossz esetben meg magunkban – azt még nem tudom.
- Mármint rajtunk kívül. – bár kétlem, hogy találnánk ilyesfajta megoldást most rögtön.
- Én is belefáradtam a menekülésbe. – vallom be végül. – Nem akarok gyávának tűnni a többi isten előtt. De ahhoz, hogy esetleg esélyünk legyen szembe nézni velük rá kell kényszerítenünk őket, hogy az erejük kisebb részét használják, ahol nincs elég terük a hatalmas termethez. Egy szurdokba, aminek a tetejéről rájuk lehetne hajítani valami súlyosat vagy ahová simán csak beszorulnának egy darabig. Ha ezzel is egy kicsit lehagyjuk őket… - lehetetlen elképzelés volt most még.
- Szeretnéd, ha nappal is kísérnélek téged egy darabig? – tisztes távolságból persze, amikor ő uralkodik az égbolton, a saját ordasom mellett kénytelen vagyok szembe nézni az övével is. De amíg Sköll és Hati is engem lát, addig Sol fellélegezhet és csak ez számít.

Miután a gyerekek magunkra hagytak első dolgom kikecmeregni az ágyból és odamenni Sol-hoz, most tudom, hogy nagy szüksége van rám, még akkor is, ha nem mondja. Én próbálom szavak nélkül is megérteni őt, ahogy régen is tettem. Tudom, hogy egymáson kívül másra nem igazán számíthatunk. Na jó, ez azért így nem teljesen igaz, de ha ő szenved azt én érzem a leginkább és engem is gyomorforgató érzés fog el, ha nem intézkedem, ha nem teszek valamit ellene. Most nagyon úgy tűnhet, hogy önző mód csak magam miatt csinálom az egészet, de ez nincs így. Ha csak magamra gondoltam volna… az életünket tényleg csak kettecsként éltük volna, de így, hogy itt vannak a gyerekek…
- Ne légy olyan, mint én. Ne zárkózz el. Ha így teszel sokkal tovább tart a fájdalom, amit érzel. – nem kellett kifejtenem, hogy mitől vagy kitől ne zárkózzon el, szerintem anélkül is értette mire gondolok. Csak azt tudom, hogy én számtalan hibát elkövettem, amíg úgy ahogy rendbe nem jöttek a dolgaim, még most is azoknak a döntéseknek a súlyai nyomják a vállam. Pusztán azt kérem Sol-tól, hogy ne kövesse el az én hibáimat.
- Igazad van. – az apánk valamit biztosan jól csinált, mert így örökre egymás segítésére lehetünk, a dolog hátrányával együtt. Ha meg is próbálnék nélküle élni… Előbb utóbb borzalmasan érezném magam és sötétnek, olyannak, mint amilyen voltam, abból meg azt hiszem nem kérek.
Nem kaptam a kezei után, amikor elhúzódott, mert teret akartam adni neki, ezért hagytam, hadd lépjen az ablakhoz közel, hagy kezdjen el lenyugodni egy kicsit. De a jelek szerint nem a legjobb döntés volt ez. Ahogyan a szavai eljutottak a tudatomig mélyet sóhajtottam. Erre a fájdalomra nem ismerek semmiféle gyógyírt. Nem buzdíthatom őt arra, hogy hozza őket ide és éljenek itt, mert egyrészt nem biztonságos, másrészt…másrészt mind tudjuk, hogy ez miért lehetetlen.
- Mesélj róluk. – kérleltem őt, annak ellenére is, hogy tudom előttem fog szenvedni a szíven szúró és folytogató kéréstől. Nem azt mondom, hogy tartsa magában és úgy hunyjon ki a fénye, hanem éppen ellenkezőleg, mondja el és enyhítsen a terhén. Ha beszél róluk nem fog megnyugodni, de talán… talán megérti, hogy ez volt az egyetlen döntés, amit hozhatott.
- Majd elkezdhetünk együtt felépülni, megígérem, hogy türelmes leszek és nem rántalak magammal, ha neked még idő kell. – a felejtéshez, a megbocsátáshoz, az elengedéshez és mindenhez, ami csak a javunkat szolgálja és kénytelenek vagyunk elengedni. Nehéz út lesz, ez biztos. Még nem tudom, mit hoz a jövőnk, csak Sol és a gyerekek a biztos pont az életemben.
- Most az lesz a legjobb, ha kitaláljuk hogyan tovább, ha csak egy kicsivel lehagyhatnánk az utánunk loholó végzetük… - nem folytattam tovább a hangos gondolatomat. Nyílzáporral megpróbálhatnám összezavarni őket vagy lelassítani, de teljesen hasztalan lenne, csak elpocsékolt hullócsillagok lennének a szememben, semmi több.

Sosem akartam neki rosszat, mert már régen megtanultam, hogy egyedül csak rá számíthatok és senki másra az istenek közül. Gyerekként is csak egymásra számíthattunk, miután az apánkat hátra kellett hagynunk akkor én voltam, aki mellette álltam és megpróbálta tartani benne a reményt. Volt, hogy nem ment a legjobban, még most is érzem, hogy vannak dolgok, amiket elég rosszul csinálok, ha azt szeretném ő mosolyogjon vagy igazán boldog legyen.
Amíg a világ a világ kijelentésére csak halványan mosolyogtam, mindketten tudjuk, hogy ez már nem az örökkét jelenti, hanem azt a végzetes Ragnarököt amit megjósoltak nekünk. De ettől függetlenül csendesen egyetértően bólintottam egyet. Nem vagyok annyira borúlátó, biztos van egyéb megoldás is arra, hogy a jóslatot értelmezzük, de még mindig nem látok mást, mint ami nyilvánvaló.
- Igen, vigyáztak is rám, mellettem voltak, amikor szükségem volt rájuk. – hálásan pillantok a gyerekekre, majd vissza Sol-ra. Most szándékosan nem megyek részletekbe, hogy úgy éreztem közben magam, mint egy tehetetlen öregember, mert csak rontanék az érzésein. Így is látom, hogy szenved.
Kíváncsian hallgatom, amit a midgardi ételekről mesél, próbálok rájönni, hogy ez a téma mennyire tette kíváncsivá Hjúki-t, de a helyzet az, hogy a szája csak annyira rezdül meg, amiből tudom, ha érdekli is őt a téma, nem most fogja megmutatni mennyire kíváncsi erre, hanem később.
- Talán majd egyszer… - nem tudom kit kérhetnék meg az istenek közül, hogy legyen olyan kedves és ha odalent járt a halandók között akkor tegyen nekem egy szívességet és hozzon valamit Sol-nak, ami a midgardi életére emlékezteti őt, egy olyan ételt, ami más, mint a miénk. Én Sol nélkül nem vagyok hajlandó bárhová is menni, most már tudom, hogy mekkora árat fizethetek érte.
Reméltem, hogy a gyerekek nem fognak túlságosan megharagudni amiért nélkülük szeretnék megvitatni valami nagyon fontosat Sol-al. Végül nekik is elmondanám, ha érintené őket, de most még nem.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne csak tétlenül üljek és várjak míg a kellő szavak a nyelvem hegyére másznak s, szóra tudom nyitni a szám. Ki kellett másznom az ágyból. Ha tovább fekszem itt, akkor nem most fogok bármi megnyugtatót mondani neki. Szóval szépen koncentráltam, felkeltem az ágyból és mint mindig most is azon gondolkodtam miként vehetném el tőle a fájdalmát.
- Már megbocsátottam neked, itt az ideje, hogy te is megbocsáss magadnak Sol. Ne okold Heimdallr-t sem amiért visszahozott, ha nem teszi, most miattam is gyászolna a szíved. – odaléptem hozzá és megfogtam a két kezét, ha engedte, egy kicsit megszorítottam, inkább gyengéden, mintsem erősen, csak azt szerettem volna, hogyha érezné én itt vagyok és rám számíthat.
- Régen meg kellett volna tanulnom nélküled élni, de nem tudok. – kicsit lesütőm a fejem, nem nézek rá, nem nézek a szemeibe, mert ha így tennék nem tudnék arra koncentrálni, hogy szépen lassan kihúzzam belőle azt a sok rossz érzést, ami benne van. Ha csak egy kicsit is sikerül átvenni tőle… talán nem fog neheztelni másokra, csak rám, amiért beavatkozom.

Én már megbékéltem azzal, hogy Sol-nak szüksége volt valami másra, ami nem az asgardi életünkkel kapcsolatos. A szívem mélyén sosem hibáztattam őt, inkább csak magamat, amiért mélyen elzártam minden érzésemet, ami elcsábított volna a feladatomtól. Ha együtt fordítunk hátat Asgardnak akkor az istenek megértik, hogy mindenkinek szüksége van a változásra, még a Napnak és a Holdnak is. De hogy ez milyen változásokhoz vezet azt még én magam sem tudom előre megmondani, a jövő kifürkészhetetlenségétől mindenki tart egy kicsit. Azt azonban már most tudom, hogy sosem hagyom magára Sol-t, ahová megy, oda tartok majd én is és aki megakadályoz benne, azt ki fogom cselezni, a vérrontás már régen nem az én művészetem.
- Ne sajnáld, néha mind önzők vagyunk egy kicsit. Neked is megvannak a hibáid és nekem is, de mindig visszatalálunk egymáshoz. – tudom, hogy egy kicsit sejtelmesen fogalmaztam, de ő nagyon jól tudta mire célzok, még ha nem is a tegnap történtek. Szóval neki is el kellett követnie a saját lépését egy másik irányba a kijelölt utunk helyett. Ezért nem hibáztathatom őt.
Ahogy a gyerekek is betérnek és megtöltik örömmel és szomorúsággal a helyet ráeszmélek, hogy mennyire rájuk ijeszthettem. Ezért amíg gyűjtöm az erőmet arra kérem Sol-t, hogy meséljen nekik. Keveset figyeltem a midgardiakra, ezért kíváncsian hallgattam én is Sol leírását róluk és magamban valami asgardira akartam hasonlítani őket, de hirtelenjében nem tudtam melyik hasonlat lenne helyes, ezért inkább nem mondtam azt, hogy a midgardiak biztosan olyanok, mint az óriások például.
- Itt semmi sem változott. – vagyis de, én képzeltem túl sokat magamról és hittem azt, hogy mindent irányítani tudok egyedül is. De most már mind tudjuk, hogy nem és ez csak a látszat, mert szükségem van rá, mint a halandóknak az oxigénre, a halaknak a vízre és a csillagoknak a sötétségre, hogy igazi fényük látható legyen.
- Vagyis ez hazugság… a gyerekek sokat fejlődtek. Talán egy kicsit végre megkomolyodtak. – nézek hol az egyikükre hol a másikra, inkább Bil-re, mert vele volt a legnehezebb a kíváncsisága miatt. Olyan egyszerű és jogos dolgokra is rá akart jönni, amit nem mondhattam el neki még vagy úgy összességében talán sohasem. Lehet, hogy úgy jobban megértené magát és elfogadná a képességei valójában honnan származhatnak vagy miért tudnak felszállni mellém, amikor mást nem tűrnek meg a lovaim.
Ezek mind olyan sötét dolgok, amiket jobb, ha homály fed, az igazság ugyanis túlságosan fájdalmas és megterhelő lenne mindenki számára, mégis volna értelme, mert minden, ami engem valaha érintett csak ahhoz vezethető vissza.
- Milyenek az ottani ételek? Vannak olyan finomak, mint itt vagy… - vagy nem tudta megkóstolni, mert mindennek ugyanolyan íze volt és nem érzett különbséget. Ha ételről volt szó, arra Hjúki is felkapta a fejét harag ide vagy oda, volt olyan téma amire ő se tudott mérges képet vágni és ezt ki tudtam használni.
Nem mondtam ki hangosan, de örültem, hogy Heimdallr jobb belátásra tudta bírni Sol-t, talán ez mindkettőnk számára jó emlékeztető lesz a jövőben. Azzal pedig tisztában voltam, hogy ezt a röpke örömöt ő is érezni és látni fogja rajtam, nagy kár, hogy ezzel csak még nagyobb sebet ejtek rajta, mert amíg én küldöm felé ezeket az érzéseket addig látom rajta, mennyire szenved.
- Beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? – szólalok meg végül újra, sokkal komolyabban, mint eddig. Nem szokásom csak nagyon ritkán kihagyni a gyerekeket a dolgainkból, de most úgy érzem jobb ha a mi ügyeinket mi vitatjuk meg és nem hagyjuk, hogy ők is belekeveredjenek feleslegesen.

A többi istennel ellentétben nekem nem esett nehezemre megőrizni a nyugalmamat, így amikor megpillantottam Sol síró arcát akkor nem az volt az első gondolatom, hogy betegnek mutassam magam, hanem éppen ellenkezőleg. Erőt merítettem abból, hogy a fényével betöltötte ezt a helyet és végleg elűzte innen a sötétséget, amit most kivételesen nem Nott borított ránk, hanem tulajdonképpen én húztam magamra borongósságomban. Ezen a világon ugyanis Sol az egyetlen, akire őszintén és úgy tiszta igazán számíthatok, mert ő nem ármánykodik, nem szít haragot és viszályt körülöttem, nem kér tőlem lehetetlent, én se kértem tőle sosem olyat, talán egészen mostanáig. Nem kell kimondanom, hogy tudja nem szabad elválnunk soha többé. Nekem ez persze könnyű átvészelni, mert minden itt van Asgardban amit szeretek, amit fontosnak tartok – most hogy ő is itt van – de neki, bele sem gondoltam milyen nehéz elengedni Midgardot és ott mindent ami a szabadságához közötte őt.
- Ne sírj Sol. – nem tudtam elfogadni, hogy az ágyam előtt guggol és megfogja a kezem, nem azért, mert utáltam őt, hanem azért, mert ami neki fájt az hamarosan nekem is fog így vagy úgy. Békességgel néztem rá, már amennyire a visszanyert erőmből telt, mert nem akartam őt sírni látni, főleg nem miattam.
- Mind menekülünk, ne érezd rosszul magad, amiért te képes vagy hangosan is kimondani. – halvány mosolyra húztam a szám, tudom, hogy nem fog sokat segíteni azon ahogy most érzi magát, de talán egy próbát megér. Most nem akartam áltatni őt azzal, hogy ő bátor volt sokkal bátrabb nálam, mert kiutat keresett ebből az egész helyzetből, én meg gyáva voltam, amiért nem követtem a példáját. Valakinek fent kellett tartania a rendet, így vagy úgy. Ez persze nem a legjobb mentség a világon, tisztában vagyok vele nagyon is jól.
Az ablakba bámulást abba hagyva visszahúztam a tekintetem hozzá, amikor elengedte a kezem és felült az ágyra, majd azt mondta, hogy sajnálja amiért ilyen rosszul nézek ki.
- Hamarosan rendbe jövök. Csak maradj még itt egy kicsit. – ha nem érezném rosszul magam amiért vissza kellett jönnie most őszintén kimutatnám az örömömet is, de inkább visszafogom magam.
Csak bólintottam amikor úgy döntött, hogy beengedi a gyerekeket is. Őket nem lehet visszatartani, főleg Bil-t, ha egyszer elkezd aggódni valami miatt akkor addig nem nyugszik amíg a dolog meg nem oldódik. Az én gyengeségem is valami hasonló probléma lehetett, amiért mindketten aggódtak. Csak amíg Bil kimutatja ezt, addig Hjúki olyan rezzenéstelen arccal szenved, hogy az még engem is meglep. Amikor besétálnak a szobába és meglátják, hogy kezd visszatérni belém minden szín – minden fény – az aggodalmuk szűnni kezd. Nem kell kimondaniuk, érzem és ismerem már őket eléggé ahhoz, hogy tudjam mi járhat a fejükben. Mindketten Sol fele pillantanak, Bil egyből odarohan hozzá, hogy megölelhesse és üdvözölhesse őt végre úgy ahogy szokta, de Hjúki megállt az ágyam mellett és vádlón nézett Sol-ra. Ő nem fog olyan hamar és könnyedén megbocsátani, mint Bil ez biztos. De még nem tudja, hogy miért és milyen nehéz volt Sol-nak eljönni Midgardból.
- Mesélnél az utadról nekünk? – persze, hogy fájó kérés és kérdés is. Nem áll szándékomban rontani a lelki világán, de meg kell értetnem az enyéimmel is, hogy Sol sosem hagyott minket cserben, hanem én voltam az, aki cserben hagyta őt.
- Mindenről hallani akarok… - mindenről. Persze aki kíváncsi hamar megöregszik, de én nem féltem ettől.

Igyekeztem tartani magamban az élet legapróbb fényét is, de már annyira kifordultam magamból, hogy kétségbeesésemben nem figyeltem és nem is gondoltam semmi reménytelire. Egy ideje már kész voltam elengedni az örökéletet és semmihez sem ragaszkodni jobban, mint Sol-hoz, még a saját életem és álmaim árán is. Bárki, aki ismert az jól gondolhatta, hogy bár próbálkozom, de nem vagyok önálló, mindig függők az ikernővéremtől, mert csak akkor érzem magam igazán erősnek, ha a közelemben van. Ugyanez volt a helyzet a hangulatommal és a jövőbetekintésemmel kapcsolatban is, mert Sol nélkül nem volt jövőm, csak ez a mókuskerék, egy darabig, amíg még bírom nélküle, de már nem sokáig.
Fáztam. Nem is olyan hihetetlen ez már, inkább csak a velejáró aggódalom és félelem teszi, hiszen régen nem magamat féltem, hanem azokat, akiket védenem kellene. Tisztában vagyok azzal, hogy kezdek egyedül elbukni ebben a feladatban és nem fogok kitartani, de nem adhatom fel. Ezért húzódtam össze, igyekeztem valahogy magamban tartani az erőmet, a szikrányi reményemet, ami ahhoz kellett, hogy legalább egy napig kitartsak még. Akárhogy is nem szívesen mondtam volna le erről az egészről úgy, hogy nem tudom Sol akárhol is legyen, de biztos helyen van. Kétlem, hogy megbocsátotta volna nekem, ha ilyen könnyedén feladom, ezért, ha másképp nem is de álmomban próbáltam küzdeni a veszedelem ellen, több kevesebb sikerrel. Nem akartam hagyni és elfogadni sem, hogy ennek így legyen vége. Az nem lett volna túlságosan hozzám méltó.
A légzés is kezdett nehezemre esni és talán szépen abba is hagytam volna, ha nem érzem meg az ő aggódó jelenlétét a közvetlen közelemben. Nagyon lassan és óvatosan kezdett el újra pislákolni bennem az erő. Az ölelésétől és a teljes melegségétől már nem éreztem kényszert arra, hogy összekuporodjak és úgy védekezzek a halál és elmúlás ellen. Sol jelenlétében megnyugodtam, már nem volt semmilyen kétségem azzal kapcsolatban, hogy élni fogok, mert itt volt… végre. Na de milyen áron? Először még nem akartam kinyitni a szemeimet, de nem vagyok ennyire szívtelen, hogy kétségek között hagyjam őt, pusztán hagytam hadd töltődjek fel újra, megerősödhessek és úgy pattanjak ki az ágyból, mintha most születtem volna újjá. Megnyugodtam, mert már nem voltam egyedül.
- Sol? – megpróbáltam felülni az ágyban. – Ne sírj, nézd… jól vagyok. Minden rendben. – meg is mutattam volna, hogy tényleg minden rendben van, hacsak nem töltött volna mindent be a fénye. Nem akartam rászólni, hogy már elég hálás vagyok azért, amit értem tett. De olyan sokáig kellett sötétségben élnem, hogy az se számított, ha egy kicsit megvakít.
- Ne haragudj, hogy nem tudtam ez lesz akkor, ha maradok. – mondjuk sejthettem volna, néha nem díszből vágyott mindenki arra, hogy a Napot és a Holdat is uralja együttesen, nem pedig külön-külön.
Az egész miattam van, ha egy kicsivel határozottabb vagyok, akkor most nem jártunk volna így. De én mást helyeztem magam elé, nem pedig azt, amit szerettem volna. Már késő bánat, jobb, ha Sol itt van mellettem, mintha Midgardban lenne, ahol nem tudnám igazán biztonságban őt. Persze fájt, hogy szenvednie kellett a gyengeségem miatt.
- Köszönöm. – ha eddig úgy tűnt, hogy rá nézek akkor most levettem a pillantásomat róla és az ablak irányába néztem. Most már nem vette körbe sötétség a lakhelyünket, újra úgy tűnt, mintha lenne élet itt és nem csupán fagy és sötétség.

Semmi sem tett igazán boldoggá. Semmi sem nyugtatott meg. Már nem láttam magam körül semmit sem, ami reménnyel töltene el. Körülvett a sötétség és levertnek éreztem magam, mint minden egyes éjszaka amióta Sol nem volt itt. Az én hibám, hogy elengedtem és nem kértem maradjon vagy nem javasoltam neki akár én is vele mehetnék. De a feladatom fontosabb volt és az, hogy az egyikünk itt maradjon és tartsa a frontot. Azt gondoltam, hogy majd Hjúki és Bil segítségével jól megleszek. De nem így lett. Évezredeknek tűnt Sol midgardi utazása és bár az elején nem mondtam senkinek sem, de minden nappal egyre kimerültebbnek éreztem magam és szörnyen letörtének. Annyira, hogy már arról képzelődtem a farkasok mellettem vannak és csak egy kis ugrás kell nekik ahhoz, hogy elkapják a bokám és leterítsenek, pedig már régen nem az égboltot jártam, hanem megpróbáltam visszatérni a nyughelyemre. Bár az is lehet, hogy azt is csak képzeltem. Lehunyt szemekkel vezettem vissza Skuggi-t és Skundi-t az istállóba, vagy ők vittek engem, már nem tudnám megmondani. Bil próbált beszélni hozzám, de már meg sem hallottam igazán, hogy mit tanácsol. Minden esetre azt éreztem, hogy Hjúki is a közelben van, mostanában kijön elénk és vár, akárcsak Bil ha éppen Hjúki-val járjuk az égboltot. Nekik nem kell elmondanom, hogy mennyire legyengültem, mert nélkülem is tudják, érzik. Ők is érzik a körülöttem lévő hűvösséget, és azt a jegességet, amit magamra borítok akaratom ellenére is. Pedig küzdők ellene. Sosem éreztem magam ennyire gyengének, ennyire tehetetlennek. Rosszul voltam magamtól, mert attól, hogy én szenvedtem ők se voltak túl lelkesek és hatással voltam a hangulatukra is, mert körülöttem már semmi sem volt örömteli, mint akkor, amikor Sol is a közelemben volt vagy legalábbis nem egy másik világban ahová nem követhettem őt, csak úgy.
Elég ramatyul nézhettem ki, ha már nem akartak magamra hagyni a gyerekek sem. Legszívesebben elküldtem volna őket, hogy menjenek nyugodtan én megleszek valahogy. De szerintem ők is attól féltek, amitől én, hogy a reggelt már nem fogom megérni és majd nekik kell átvenniük a helyem. Mindenre megtanítottam őket, amit én tudok, csak azt nem hogyan kerüljék el a farkasokat. Erre már én sem voltam képes, mert a nyomomban voltak. Még itt is éreztem őket magam körül, pedig, ha valahová, hát ide nem követhetnek vagy, hogy egészen pontos legyek eddig nem követtek. A gyerekek megfogták a kezeimet, mert én már képtelen voltam rá és ott őrködtek mellettem, amíg aztán el nem szenderedtem és a fagy magához nem ölelt. Nem így akartam, hogy utolérjen a halál – de úgy meg végképp nem, ahogy megjósolták – de már elfáradtam. Úgy éreztem, hogyha fel kell innen kelnem akkor abba bele fogok pusztulni. Már a szokásos rémálmom is elkezdődött, csak itt már nem egyedül voltam, hanem Sol haladt előre és én követtem őt. Nem néztem rá, csak éreztem a melegét és ez megnyugtatott, mert volt valami reménye az életemnek. De a valóságban ez már kezdett szerte foszlani. Kihúztam a kezeim a gyerekek kezéből és az oldalamra fordulva úgy összekuporodtam, mintha az erőm maradékát csak így tudnám pislákolva magamban tartani. Még nem halhatok meg. Egy darabig küzdöttem ébrenlét és álom között, aztán egyszer csak történt valami. Mintha megváltozott volna a levegő, már nem fojtogatott annyira a fagyoságával és szépen lassan az ereimben lévő vér sem tűnt úgy mintha jégkása lenne. Közeledett… De nem a halálom pillanata, hanem valaki egészen más.