Elmosolyodom Kolga megjegyzésén, amivel a testvéreit illeti. Elismerem, ha nekem több testvérem lenne Sol-on kívül valószínűleg nem tudnám ilyen jól egyben tartani a családot. Mindahányan más utat választanánk, nehéz lenne megtalálni a közös hangot, éppen ezért nem is irigylésre méltó az a sok testvér.
- Nem irigyellek. – adtam hangot is annak, ami a fejemben járt.
- Az lenne a legkevesebb, amit tehetnek. Hiszem, hogy van sokkal rosszabb is a háborúnál. – maga a káosz, amibe sok mindent bele lehet mesélni, a háború csak annak az előfutárra lenne.
- Nézőpont kérdése, hogy ki a jó. – válaszolom röviden, én már csak tudom. A Hold két oldala egészen szemléletes tud lenni, ha csak a szimbólumok terén maradunk meg.
- Úgy lesz. Majd közel a tengerhez keresek egy farmot, hogy ne kelljen túl sokat utaznod. – az tűnt nekem a legegyszerűbbnek, csak akkor valószínűleg egy másik országot választok, nem pont ezt. Mondjuk… még nem tudom. Kétlem, hogy lenne választási lehetőségem.
- A kezdetekor én jobban szerettem a meleget, de aztán ez változott. Én magam vagyok a fagy, ha nem figyelek oda. – hogy Sol közelében maradjak, vagy legalábbis abban a világban, amiben ő is van. A hideggel nekem sincs semmi bajom, de úgy elhalványulni, mint annak idején történt nem akarok.
- Még nem igazán terveztünk semmi fejlesztést. Nem olyan régóta üzemel a lovarda, hogy újítást kelljen eszközölni. Az érdeklődőket még vonzza szerencsére. – nem tettem hozzá, hogy teszünk is érte mindannyian, akik itt dolgoznak.
Most, hogy elmondta ő is a hideget szereti, már nem nagyon tartottam attól, hogy esetleg vissza kellene fognom a belőlem áradó hűvösséget. Kicsit nyugodtabb is lettem.
- Figyelj csak... – megálltam, magamban elszámoltam háromig és akkor végre az égők is bekapcsoltak. Nem én irányítom őket nyilván, csak sejtettem, hogy már itt volt az ideje annak, hogy az égők felkapcsolódjanak és olyan legyen, mintha apró csillagocskák csüngnének az ágak között. Csak erre az alkalomra szereltük fel őket.
- Egy kicsit olyan, mintha az égbolton lennénk, persze ez másabb, műbb, de az ember gyerekeket ez is lázba hozza. Nézd csak… - elfordultam abba az irányba, ahol éppen az egyikük kezdett el felfele mutogatni és újongni. Egy kicsit Bil-re és Hjúki-ra emlékeztetett, amikor ennyi idősek lehettek. Milyen szép is volt ez akkor! Most már sokkal több kell ahhoz, hogy ők örüljenek valaminek.
- Addig jó, amíg így örülnek, ha felnőnek a gondok száma is növekszik velük. – ezen csak halványan elmosolyodtam.
- Szereted az őszigyümölcsöket? – nagyon hirtelen váltás volt, igen, tudom. De ha igennel válaszol, akkor máris tudom mi lesz a legközelebbi célunk, amit meg akarok mutatni neki.

Szívesen hallgatom az itt töltött élményeit, igazából még nekem is szokatlan a midgardi életem, de furcsa módon jól viszonyultam eddig az újdonságokhoz. Nem azt mondom, hogy olyan mintha éveken át itt éltem volna, de sokat segít az, ha nem vagyok zárkózott és felfuvalkodott aki lenézi a halandókat és minden más lényt akik itt akarnak boldogulni Midgardban, nem pedig máshol, esetleg ott ahol születtek.
- Idővel hozzá szoksz, nem kell félned ettől. Nekem sokat segített, hogy itt van mellettem a testvérem. – nem akartam felidézni azt az időszakot amikor Sol Midgardban járt és belebetegedtem a hiányába. Évekkel ezelőtt volt, bárki elfelejthette már. Csodálkoznék, ha valaki emlékezne azokra a fagyos időszakokra.
- Tudom milyen úgy élni, hogy tudod az életed egyszer véget ér. – pontosan így élek a jóslat és a farkasok megjelenése óta. – Az a fontos, hogy önmagadat add, de közben ne felejtsd el, hogy istennő vagy. – az utolsó kérdésénél egy kicsit megálltam mielőtt válaszolhattam volna. Addig is úgy tettem, mintha csak a fényeket nézném, amit az ünnepség váltott ki a sötétedő tájban. Tündéri látvány volt, én mondom. Azzal kecsegtetett, hogy esetleg lehetne jobb jövő, de a valóság az, hogy sejtem a komor valóság más, mint amilyenek néhányan szeretnénk. – Káosz. Az ő esetükben a tudás nem a hatalmat jelentené, hanem a kétségbeesést, amire az ármányos Loki úgy vár. – visszapillantottam rá, csak azt mondtam, amit erről gondolok, nem akartam, hogy naivan higgyen a jó változásban. A változás pedig katasztrofálisan közel vonzotta volna a halálunk napját Sol-lal, amire őszintén nem vágytam. – De minden vég után a jó győz, csak ez vigasztal. – nem akartam túlságosan negatív lenni, ezért persze, hogy derűlátó próbálok lenni. Nem minden vég jelent rosszat, legalábbis valaki számára biztosan nem. A kifutók mellett sétáltunk el, a kis ösvény felé vezettem őt, ahol azt reméltem üres padok is lesznek, de ezt őszintén a mai napon kétlem.
- Mi is odafigyelünk a természetre, természetes, hogy meghallgatom, ha valaki róla beszél. – szándékosan nem tettem hozzá, hogyha ő beszél róla, mert ugyanúgy meghallgatom a kis Thunberg lányt is, vagy az Attenborough bácsikát is, mert ahhoz képest, hogy emberek még tudnak értelmesek is lenni.
Amikor nevet én is vele együtt nevetek, nem sértődőm meg azon, hogy azt gondolja nem kapnék el egy csirkét, elég gyors vagyok, nem hiszek a csirkék sebes rohanásában. Kivéve, ha valami isteni erővel megáldott csirkék lennének és olyan sebesen rohannának, hogy még a farkasok se kapják el őket, na akkor talán esetleg…
- Tudom, talán majd a következő életemben csirkefarmot alapítok, nem lovardát. – viccelődtem, természetesen. Nem tudom, hogy lesz-e következő életem.
- Amíg a családommal lehetek bárhol jó. – kezdtem bele nyugodtan. – Mondjuk azért Muspellheimre nem költöznék, ott csak Sol érezné jól magát, én kevésbé. Kikészülnék abban a forróságban. – meg is borzongtam, de nem csak a hőség tehetett róla, hanem a régi emlékek is, amit mindig mélyen elnyomok magamban, ahogy most is.

Kevesen láttak így személyesen az emberi alakomban az asgardi istenek közül ez bizonyos, de arra nem számítottam, hogy ez valakinek kuriózumnak fog számítani. Sosem gondolkodtam azon, hogy milyen lennék, hogyha nem isten volnék, hanem egyszerű halandó, akinek a napjai megvannak számlálva – mondjuk istenként is megvan, egyszer be fog következni, ami elkerülhetetlen a jóslat szerint, de addig is… - akkor is így néznék ki vagy másképp? A lényeg, hogy én sosem vertem ezt nagy dobra, nyilván azért, mert sosem a külsőségek vonzottak – ettől függetlenül persze adtam a külsőre is, hogyha más lenyűgözéséről volt szó. Örülök, hogy ez másnak is feltűnik.
- Ha úgy érzed szégyenkezned kell amiért halandónak kell kiadnod magad, akkor hidd el nem kell. Semmit nem veszítettél a szépségedből. – vallom be őszintén, noha ritkán bókolok abban biztos vagyok, hogy ezzel őt is meg magamat is megleptem. Egy istennő mindig szép, még akkor is, ha nem hiszi el magáról vagy ha rá sem lehet nézni, mert annyira vakító a fénye. Igen, most Sol-ról beszéltem.
- Sol örülni fog, ha akadnak új érdeklődök. Biztosan szívesen segít majd, akkor is, ha csak egyszeri alkalom lesz. – arra, hogy a halandók miért is szeretnek lovagolni biztosan többfajta válasz is létezett, amit mindenki jobb, ha maga dönti el mi az.
Látom rajta, hogy érdeklődik, ezért se vész el a lelkesedésem, hanem egyre nő, mert meglepő módon hallgatóságra találtam.
- Nehézségeid adódnak az álcád fenntartásával? Szerintem ezzel egy kicsit mind így vagyunk. Túlságosan olyanok akarunk lenni, mint ők és közben elfelejtjük, hogy míg egy halandó élete számunkra hamar lepereg addig a miénk sokkal tovább tart. – nagyon úgy tűnhettem ezzel a kijelentésemmel, mintha lenézném a halandókat, de nem erről volt szó. Ha kellett bárkivel együtt tudtam érezni, de mindig emlékeztettem magam rá, hogy amit ők éreznek és élnek meg, azt én sosem fogom, mert én vagyok a Hold, kötelességeim vannak, amit nem veszek félvállról hosszú ideje.
- Áh a jégsapkák… - ez olyan téma, amihez azt kívánnám, hogy bár ne lenne közöm. De bizonyára csak van valamennyi, amióta Sol járt egyedül idelent, biztos az akaratán kívül tett valamit a természettel. Persze ez csak találgatás. Nem akarom azt mondani, hogy az emberek tudatlanságára és környezet szennyezésére Sol nagy bánata is tett egy lapáttal. Ha tűz a napfény, azt én is megérzem és olyankor, nincs az a világ ahová el tudnék rejtőzni előle.
- Én… láttálak a tévében. – legalábbis ez rémlik, a memóriám szerencsére még jó.
Miután elfogadta a karom és belém karolt minden kontrollomat össze kellett szednem, hogy ne fagyasszam halálra.
- Ez csak egy egyszerű lovarda Kolga, nincsenek más állataink. – nem kioktatni akartam, csak nem akartam, hogy feleslegesen reménykedjen cuki nyulakban, rikácsoló tyúkokban és csipogó csirkékben vagy egyéb házi állatokban.
- Vicces lenne nem igaz, ha csirkéket terelgetve látnál engem?

Egy ideje elfogadtam, hogy nem zárkózhatok el mások elől, szembe kell néznem velük és úgy kell viselkednem, mint a többi ember vagy vállalkozó, ha úgy tetszik. Nem sokszor adtam az arcom a rendezvényeinkhez, de amikor elkerülhetetlen volt, vezetőként kénytelen voltam nyilatkozni, ha a helyzet úgy kívánta. A média dolgozói szeretik mindenre felkapni a fejük, főleg, ha a hír megér egy próbát, aztán még egyet és a végén már csak azon kapja magát az ember, hogy bármi történik itt, arról ők is tudni akarnak. Én meg egyre csak felbátorodok. Ismerem azokat az embereket, akik minden rendezvényem fellendítői lehetnek, már nem kell csak a szerencsére hagyatkoznom. De persze aláírom, hogy mindig meglepő ráismerni valakire az istenek közül főleg ilyenkor, amikor a legkevésbé számítok bármelyikükre is éppen itt.
- Nem meglepő, biztosan sok dolgod van neked is és elfoglalt lehetsz. – könnyedén meglehet ez is, bár az igazságot egyedül Kolga tudja ezzel kapcsolatban és én nem is akarom beleártani magam ebbe. Nem rám tartozik. Mindkettőnknek megvan a saját köre.
Amikor elmondja, hogy miért van itt valójában először nem tudom mit mondjak. Másodszor pedig megpróbálok nem arra gondolni, hogy azért ilyen érdeklődő, mert Sköllnek és Hatinak szurkol. Mondjuk ez nevetséges lenne és a feltételezés már magában is sértő, még szerencse, hogy ennek nem adok hangot.
- Mindig elhaladunk a vizeitek fellett, azt hiszem érthető, ha megakarsz ismerni minket. – szándékosan nem gondoltam csak magamra végtére is ő is a többest használta. – Nem kell elmenned. Innen is minden irányítást a kezemben tartok. – vagyis Hjúki ott van és ez pont elég, remélhetőleg nem lesz káosz abból, ha én itt vagyok. – Bármikor máskor is eljöhetsz ide, ha szeretnél, a kapuink este hétig nyitva vannak. – ma persze sokkal tovább, de ezt nem kell hozzátennem, a rendezvény lényege pontosan ez.
- Köszi, igyekeztünk. – még jó, hogy nem hagytam magam lebeszélni a dologról, most nem lenne alkalmam beszélgetni Kolga-val sem.
- Miért pont lovarda? Hmmm… - úgy tettem mintha nagyon el kellene gondolkoznom ezen. De valójában tudtam nagyon jól a választ. – Az ikernővéremmel nem tudjuk mellőzni a lovainkat, az életünk részei, így először nekik akartunk egy biztonságos menedéket létrehozni. Másodszor pedig kerülnünk kellett a feltűnést is így amikor be kellett illeszkednünk ide egy lovarda megalapítása tűnt a legegyszerűbbnek. Főleg, hogy nem csak a mi lovaink nyugalmáról akartunk gondoskodni, hanem másokéról is. Itt van például Heimdallr lova is, meg nem mondanád, hogy Gulltopp ott van abban a lovas boxban elől. – a távolba mutattam, nem kellett tudnia, hogy melyik az, csak az irányt tudja merre találja, ha érdekli.
- Persze a weboldalunkon lévő sztorit is elhiheted, van valóság alapja azt sokkal könnyebb megértetni a halandókkal, mint az eredetit. – amit most nincs kedvem idézni neki, valószínűleg nem a kitalációmra kíváncsi.
- Körbe vezethetlek? – felajánlottam neki a jobbom, hogyha elfogadta akkor tőlem telhetően igyekeztem nem feszengeni és továbbra is békés maradni. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a zavarom, mert arról van szó, hogy nem szoktam magamhoz közel engedni másokat, az enyéimen kívül. Róluk tudtam, hogy elviselnek minden hideget, ami belőlem áradhat, de másokról fogalmam sem volt.

Ha nyugalomra vágytam, akkor egy kicsit mindig elhúzódtam a tömegtől, akár sima halandókról vagy istenekről legyen szó. Talán sokszor meg is bántottam őket ezzel, mert a figyelmemet sose kötötte le a szervezkedésük, ami csak az ő jólétüket szolgálta. Nekem, hála nekik megvolt a magam baja, de sose mondtam el nekik, hogy mekkora baklövést követtek el. A sajnálat és a félelem az ők gyengéjük. Ezért vagyunk mi a nővéremmel az ők szolgálatukban is, mert nem csak utat akartak mutatni nekünk, egy célt adni az életünknek, hanem elvenni mindent, ami nekik megvan, de nekünk nem lehet, mert félnek az apám erejétől. Szerintem még most is. Azok a látszólag eszement óriások nem véletlenül akartak megkaparintani minket és Freya-t az istenektől, ha a szolgálatukba léptek és fizetséget kértek. Freya szépségét nem fogom megkérdőjelezni, Sol-ra pedig nézni se lehet nemhogy összehasonlítani Freya-val, de itt jövök én…
A gondolatmenetemet megszakítja az, hogy hátra lépek és neki megyek valakinek. Ezt szépen megcsináltam mondhatom. De, amikor azt a választ kapom, hogy nem történt semmi vészes már sokkal nyugodtabb vagyok.
- Rendben, ez azért egy kicsit megnyugtató. – az nem lett volna kellemes, hogyha rátaposok a lábára. Igazából tovább hátráltam volna, hacsak a nevemen nem szólít. Az igazi nevemen és elmondja, hogy ő kicsoda. Nem mondom, hogy nem ismerem ezt az arcot. De ismertem, a közösségi médián mindig mindent nagy dobra vernek, főleg, ha valakit még érdekel a környezete. Meg nem mondtam volna, hogy az az aktivista és kutató, akinek a nevét mindig kiemelik egy-egy cikkben az Kolga volt, de most már ezt is tudom.
Amíg Asgardban éltünk kevés dologra figyeltem oda, de ha Sol megkért akkor persze bárhová elkísértem őt, akármennyire is távol maradtam volna mindentől. Így persze tisztában vagyok azzal, hogy ki is az a Kolga és nem félek kedvesen visszamosolyogni rá. Ennyit még ért Lune tanácsa, hogy ne felejtsem el megmutatni másoknak a vidámabb oldalam.
- Szia Kolga. – megfogtam a felém nyújtott kezét, ahogy illik ilyenkor. De hamar vissza is húztam magam mellé, nem azért, mert udvariatlan lennék, csak nem akartam, hogy a hideg érintésemtől megborzongjon.
- Nem számítottam arra, hogy bárki is eljön az istenek közül, de örülök, hogy itt vagy. – teljesen felesleges magáznom őt, ezért kezdtem el egy már-már barátias hangulatban folytatni a beszélgetést.
- Nem tudtam, hogy érdekelnek téged a lovas rendezvények. – valahol persze sejtem, hogy nem a lovak miatt van itt, hanem a köré épített hangulatos kis szolgáltatásokért.

Egy sima ötletként indult az egész. Csak megpróbáltam vicceskedni, hogy mennyire menő lenne már ha az ittenieket meglepnénk egy nyílt nappal, amit mindenféle köntössel úgy kell elképzelni, hogy a múzeumok éjszakája ötletet összegyúrtam a mezőgazdasági vásárral – de nem csak - és… tessék. Mondanám, hogy tessék kitaláltam a lovardák éjszakája rendezvényt, de ennyire nem vagyok elszállva az ötlettemtől. Rengeteg átgondolást, módosítást és tervezést igényelt, amit jó volt lépésről-lépésre követni. Nem bízhattam mindent a véletlenre. Össze kellett ismerkednem a helyiekkel, a bizalmukba kellett fogadniuk és ez nem volt olyan könnyű, mert az idegent látták bennem, azt, aki nem idevalósi és úgy tesz, mintha… De elmulasztottam a kételyeiket, meggyőztem őket, hogy itt van ez a hatalmas hely mondanám, hogy kihasználatlanul, de hazugság lenne, így elmondtam nekik, hogy a segítségükre lehetek, ha ők is az enyémre. Nem kértem meg az innen több száz kilométerekre élő gazdákat, hogy hozzák ide a saját készítésü portékájukat, hanem a helyieket győztem meg, hogy próbálkozzanak meg itt, hatalmas terünk van a kifútok mellett, körbevéve fákkal friss oxigénnel és még egy rakás mindent mondtam nekik, amivel próbáltam eladni nekik a helyet. Nem kértem meg rá őket, hogy fizessenek azért, hogy fizessenek azért, hogy itt legyenek és hasonlók, amivel el lehet kedvetleníteni őket, csak azt, hogy ha helyesnek érzik akkor mondjanak egy-két jó szót a helyről a vásárlóiknak, de ne csak, a legfontosabb az, hogy ők is jól érezzék itt magukat. Mert ha jól érzik magukat, akkor az átragad egyik emberről a másikra és ennél nem is kell több. Ez a program elsősorban a családoknak szólt, de valójában nem csak, mert bárki eljöhetett ma, nem kellett érte fizetnie, maximum csak azért, amit megvett a felállított bódékból, de az csak annyiban volt az én dolgom, hogy segédkeztem a felállításukban és elhelyezkedésükben. Tudni kell merről fúj a szél és melyik az az illat, aminek végig kell hasítania a tömegen és melyiknek kevésbé, mert anélkül is venni fogják, hogy azt a levegőben megéreznék. Készültünk néhány „fellépéssel” is, már csak azért is, mert látni akartam az örömöt Sol arcán és a mérhetetlen büszkeséget, amikor a tanítványait látja. Szóval ahelyett, hogy beöltöztem volna valami puccos nem ide illő igazgatói megjelenésbe, csak magamat adtam és kivettem a munkából a részemet. A mai nap nem csak a kis vásár miatt volt különleges, hanem azért, mert majdnem ugyanannyira voltam energikus, mint amennyire nem Sol hatásának köszönhetően. Nappal ugyanis, ha akarnék se tudnék úgy pörögni, mint éjszaka. De ma elég kellemes hangulatban voltam. Ittam egy rakás kávét, megjegyzem teljesen haszontalanul, de Lune megkért arra, hogy legalább a látszat kedvéért tegyek úgy, mintha én lennék a főnök itt és mosolyogjak többet a megszokottnál.
Ez ment egy darabig. Elmondtam a nyitóbeszédemet, mindenkinek gratuláltam ezért a csodás napért, megköszöntem, hogy eljöttek és jó szórakozást kívántam nekik egész… hát jó sokáig maradjunk annyiban. Ezután pedig a porondmesterséget átadtam Hjúki-nak, az ő hangja fiatalosabb és biztos vagyok abban, hogyha nagyon akarja akkor megveszi vele a közönséget. Már nagyon vártam, hogy odafent ne csak halványan, de végre tisztán láthassam… azt a picike darabot magamból, ami éltette az égbolton lévő égitestet. Ezt a napot még a farkasok puszta létezése se ronthatja el. Már csak idő kérdése, hogy a fényeket is fel kelljen kapcsolnunk itt… Na akkor még varázsosabb lesz ez a hely. Csak tudnám kivárni. Persze nem voltam képes rá, ezért is kellett eljönnöm a nagy tömegtől, mert már kezdett sok lenni a gyerekkacaj, a zsibongás és a megfelelő távolság Sol-tól, hogy érvényesülni tudjon ő is meg én is. Ezért kötöttem ki Skuggi és Skundi mellett, lefogadom, hogy hiányoltak már és bár ma holtbiztos lefoglalta őket a gyerekcsapat, attól még reméltem nem fognak megorrolni rám, amiért csak most jövök erőt önteni beléjük. Nem mintha szükségük lenne rá. Ők az én (most póni) lovaim, ha a gyereksereglettől kifáradnának az engem is meglepne a következő farkasos találkozásnál. Most szerencsére senki sem üldözte őket, csak a gyerekek szeretete és ezt jó volt látni. Épp hátra léptem a korláttól, amikor véletlenül neki ütköztem valakinek.
- Elnézést, nem figyeltem. – kezdtem is gyorsan mentegetőzéssel. – Nem esett baja ugye?