A modellkedés abszolút véletlenszerűen cseppent az életembe.
Amikor Osloba költöztünk és elindult a lovarda, még azt gondoltam, hogy talán egyetemre fogok járni vagy esetleg nyitunk egy kis büfét a lovarda látogatóinak, ahol ellehetek a halandó kis álcámban - de mégsem így történt.

Először csak kényelemből, költséghatékonyság végett szerepeltem a fotókon, de ahogy ott álltam Stig kamerája előtt… valami megmozdult bennem. Soha nem éreztem hasonlót korábban, a figyelem, amit a lencse vetített rám, a fotós értő tekintetének érzése, a képek viszontlátása, az emberek reakciója nagy hatással voltak rám. Korábban nem igazán foglalkoztam a külsőmmel, valahogy Asgardban nem volt ennek akkora jelentőssége és nem is nagyon találkoztam a tükörképemmel ilyen formában. Nem ismertem magamra, főleg nem, amikor dícsérni kezdtek teljesen természetes dolgokért: a kecses kéztartásomat, a széles mosolyomat, az enyhén hátrafeszített vállaim, a felszegett államat.
Akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy talán ez az az érzés, amit az istenek átélnek, amikor imádják őket, amikor fohászkodnak hozzájuk, amikor megerősítik őket a létezésükben?
Életemben először azt éreztem, hogy látnak, hogy élek, hogy hatalmam van.

Szerencsére olyannyira belejöttem a szereplésbe, hogy kérnem sem kellett, Mani elégedetten, önként kért fel, hogy legyek a lovarda reklámarca és rendszeresen dolgozzak Stiggel anyagokon. Óriási szerencsém volt, mert a fotós teljesen a szárnyai alá vett, fotózás után akár órákat is eltöltött velem a házban a korábbi munkáit, Instagram oldalakat, modelleket mutogatva, biztatva, hogy ássam bele magam egy kicsit jobban a dolgokba, ha van kedvem. És Odin nevére… hogy ne lett volna kedvem!
Azóta pár külsős munkára is elhívott magával, ahol megismerhettem pár másik modellt, fotóst, ügynököt és igazából ő vett rá arra is, hogy írjak Norvégia legsikeresebb modelljének, Atlának. Először úgy voltam vele, hogy “Miért ne? Úgysem fog válaszolni.” A legtöbb híres ember nem veszi a fáradtságot, hogy mindenkinek válaszolgasson, aki rajong érte, nem is reális, hogy ennyi üzenetet kezeljen valaki és mégis, én kaptam választ. Ha pedig ez nem volna elég, egészen jól szóba elegyedtünk és az elmúlt pár hétben sokat beszélgettünk a szakmájáról, a modell-létről, hétköznapi apróságokról. Végül megegyeztünk, hogy találkozunk, ma délután.

Rettentően izgatott voltam és hálás. Kicsit ideges is.
Nem akartam elszerecsétlenkedni ezt is, hiszen minden olyan jól alakult! Stig azt mondta, ez egy hatalmas lehetőség és ezt én is tudtam, de próbáltam nem erre koncentrálni, ahogy remegő kézzel nyúltam a kávézó ajtajának kilincséért.
Belépve gyorsan levettem a kabátom és a karomra hajtottam, míg körbepillantottam Atla elegáns alakját keresve a tekintetemmel. Egy távolabbi asztalnál ült és ahogy felé léptem, észre is vett. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a felismeréstől és hirtelen minden idegességem elillant, ahogy kimondta a nevemet.
- Freyja - mosolyodtam el, ahogy az ölelését viszonoztam. - Én is, nagyon - nevettem halkan, hitetlenkedve. - Ez aztán a meglepetés, de… talán nem kellene is kellene meglepjen, hogy te vagy az - rázom meg a fejem végigtekintve rajta, magamban megállapítva, hogy még gyönyörűbb, mint a képeken. - Ezer éve… Hogy vagy?