Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

1845. nyara
Norvégia, utazás Angolföldre

Életemben először utaztam hazámon kívüli tájakra. Kölyök voltam, mindössze tizenöt éves - habár akkoriban felnőttnek számítottam -, kinek kíváncsisága kielégíthetetlen volt, s szomjazta a Nyugat-Európai világ kultúráját. Mindenkitől azt hallottam, kedves Naplóm, titkaim őrzője, hogy ott élhet az “ember” igazán fényűző életet, mert ott minden más, minden fejlettebb. Így lett volna? Valóban napvilágos jövő várt volna ránk az esős Angliában, vagy a romantikájáról s divatjáról híres Franciaországban? Naplóm, kérlek világosíts fel.
Útra keltünk. A zöld, kék, s szürke ezer árnyalatában tarkállott Norvégia, hegyei havas kalpagjukat levetvén bontottak pezsgőt a Nap sugaraival, mezei élénk tónusú, virágmintás báli ruhában keringőztek a lágy szellővel. Folyói vadul csacsogtak, tavai megpihentek a tánctér szélén. Erdei büszkén őrizték vendégeik seregét, pusztái helyet adtak minden létezni s igazán élni vágyó madárnak, s miegyéb apró életformának. Izgalmam tárgya most mégis egy idegen ország volt, melyet még a rengeteg újságcikk alapján se tudtam képzeletem vásznára festeni. Valamiért úgy véltem, ha megpróbálnám, csalódást okoznék saját magamnak.
Ámbár az ország határát még nem léptük át, az “első alkalmak” egyre csak duzzadó listáját újabb ponttal egészíthettem ki, amikor megérkeztünk első állomásunkra; egy tengerparti kikötővárosba, melynek nevét feleslegesnek találtam megjegyezni. Ekkor pillantottam meg a tenger terebélyes kékjét, melyről annyiszor álmodtam már, s ez a szavakkal leírhatatlan látvány örökké belevájta magát elmém legmélyebben elrejtett szegletébe. Minden részletet igyekeztem memorizálni, magamba inni a Nap melegének érzetét bőrömön, a hajamba kapó légáramlatot, a sós víz illatát, a víz robajlását, s annak felületén úszkáló arany csillanásokat. Még sosem érte tüdőmet ilyen tiszta levegő, szinte fullasztó volt, hisz’ testem, másfél évtizednyi életem alatt, a nagyvárosi füst és gőz keverékéhez szokott. Ugyanakkor ez a “fuldoklás” egészen frissítő hatással volt rám, gyógyította láthatatlan sebeimet, forráspontra emelte vérem, elmémet zsibbadásra ítélte, jégszívemet megdobogtatta. Ehhez foghatót még sosem tapasztaltam azelőtt, s azokban a mámoros pillanatokban szinte hittem abban, hogy ha akkor levetettem volna magam egy szakadék széléről, szárnyra kaptam volna.
Édesapám, Bjorn Kallevig, kinek eme utazást köszönhettem, hasonló szerelmet vélt felfedezni az Északi-tenger látványában, s így hagyta kibontakozni bennem ugyanezen érzést. Percekig csak figyeltem, hogyan hullámzik eme végeláthatatlan víztömeg, hogyan fest kacskaringós vonalakat a part homokjára s köveire, ez idő alatt szüleim a csomagjainkkal foglalatoskodtak, s valami igazán fontos ügyben tárgyaltak a gőzhajó egyik bátor matrózával - ha lehet őt matróznak hívni.
Már értettem, miért szerette megannyi gyermek a kalózokról szóló történeteket. Egy utolsó pillantást vetve a tengerre, erre a valóságos istennőre, első múzsámra, a szabadság ígéretére, felfedeztem kalandvágyam apró szikráit, s arcomon örömjelek tömegével eredtem futásnak, hogy minél előbb a gőzhajó fedélzetére léphessek. Tárt karokkal vártam a jövőt, vágytam rá, hogy végre megismerhessem annak rejtelmeit. Naplóm, ez volna a "Remény" érzete?


1845. nyara
Oxford, Anglia

Városról városra jártuk be Angolföld különböző szegleteit, elvégre az üzlet erről szól, kapcsolatokról, egyességekről, a vagyon áramlásáról, s ezek érdekében mindenféle találkozókról, melyeket újabb és újabb ügyfelek szerzésének reményében rendeznek. Akkor se volt másképp, s édesapám legfontosabb üzletkötésére készülvén Oxfordba vitt minket, mely kastélyszerű egyeteméről volt igazán híres; s éppen ezen intézménnyel kívánt társszövetségbe lépni. Ugyan ezt nem hangoztatta, titkon abban is reménykedett, hogy esetleg üzleti kapcsolatuknak hála az egyetem megfontolja, hogy szárnyai alá vegyen engem, mikor betöltöm a megfelelő életkort. Bevallom, eleinte tartózkodtam az ötlettől.
Mialatt édesapám tárgyalása zajlott, melyre engem nem invitáltak meg, bátorkodtam felfedezőútra indulni, körbejárni a környéket. Elvarázsolt a város eleganciája, szinte úgy éreztem, egy másik világba kerültem. Úgy képzeltem, így festhetett Asgard - az istenek birodalma.
Tudniillik, nem voltam túlságosan felkészült, s kísérőm sem akadt, így nem voltam tisztában azzal, hogy mégis merre haladtam. Pusztán mentem, merre lábaim vittek, próbálkoztam az utcák neveinek kiolvasásával, s figyeltem az embereket, kik mind oly’ elfoglaltnak látszottak. Talán tájékozatlanságomnak köszönhettem, hogy végsősörön egy Görög stílusú elemekkel díszített épületnél kötöttem ki, akkoriban még nem is sejtve, hogy a következő órában életem fordulóponthoz fog érkezni. De ha tudtam volna, Naplóm, akkor már érkezésem pillanatában meglátogatom eme csodákat rejtő helyet.
Mint azt megtudakoltam, Anglia első nyilvános múzeuma volt ez, az Ashmolean Múzeum. Mivel kíváncsiságom erősebb volt, mint az időérzékem, tettem egy rövidre tervezett látogatást. A falakra festmények százait aggatták, mindegyik a maga egyedi módján fejezte ki alkotója érzéseit, emlékeit, gondolatait. Némelynek a nevét is ismertem, s aligha tudtam felfogni, hogy most előttem díszelegtek ezek a híres alkotások. Mégis, a darab mely azon nyomban megálljt parancsolt lábaimnak, egy névtelen művész ecsetéből vetült vászonra.
A címe “Távoli Jövő” volt. Elsőre talán nem hangzott túl kreatívnak, a többi cifra megnevezésű műalkotás mellett egészen eltörpült eme egyszerű név, de a kék, fehér, szürke s arany festékfoltok egy annál különlegesebb képet alkottak. Szinte éreztem azt a jellegzetes, sós illatot az orromban, a Nap melegét, a levegő mozgását, s belső fülemben hallottam a víz zúgását. Mintha anonim festőnk saját emlékeimből csempészte volna ki ezt a szinte élő jelenetet, már-már boszorkányságnak tartottam, s az is eszembe jutott, hogy talán játszadozik velem valami felsőbbrendű jelenség. De nem, valóban ott volt előttem az Északi-tenger Norvég partjának tökéletes másolata, s egyazon érzéseket váltotta ki belőlem, melyeket családi utazásunk első állomásán tapasztaltam.
Órák teltek el, s ez idő alatt minden apró ecsetvonást eszembe véstem, mely Tengeremet életre keltette Angolföld legrégebbi múzeumában.

(…)

Naplóm, én attól a naptól fogva mindennél jobban vágytam rá, hogy újra és újra a művészetek hatása alá kerülhessek, mert azóta én egyszer sem éreztem ehhez foghatót, hiába kerestem, hiába kutattam át múzeumok százait, s talán ezreit is. Hiába hallgattam végig megannyi gyönyörű concerto-t, rapszódiát és szimfóniát, hiába figyeltem csodálattal a legszebb színdarabokat és operákat, egyszerűen mindhiába. A jégfalak ledönthetetlenek voltak szívem körül, s még most is, ebben a percben, hogy ezeket a sorokat papírra vetem, de fagyott lelkem legmélyéről mondom, ígérem… Keresni fogom azt az érzést.