Isak && Aegir

Csendben figyeltem a katlant, s végül zsebembe ejtettem kezem, miután megálltam, s tekintetem rajta függesztettem. Jó érzés volt megtalálni. Jó érzés volt végre, hogy ott volt a közelemben, és egy lépéssel közelebb kerülhettem a célhoz, melyet kitűztem magam elé.
Megkérdeztem, mi foglalkoztatott, mióta a keresésére indultam, vajon merre találták meg. A választ hallva elnevettem magam.
- Hol máshol lehetett volna!! Mily’ kézenfekvő!! - ismételten nevettem, majd megingattam a fejem. Hogy én pont erre nem gondoltam?! Mi mást is hittem volna?! Még is miért vártam, hogy majd a tengerben lesz valahol?!
-Milyen érdekes, hogy mindenfelé kerestem, de ott nem, ahová nem húzott a szívem. - mosolyogva ingattam meg a fejem, majd simítottam egyet az üst oldalán, aztán Isak-re emeltem tekintetem, aztán válaszát hallva bólintottam egyet.
-Igazán hálás vagyok! - őszinte volt minden szavam, s mosolyom sem látszott elvándorolni arcomról. - Ha sikerül elintéznie, hozok egy üveggel… vagy többel. - mivel a művészetek embere, és nyilvánvalóan ismeri egy részem, talán azzal is tisztában volt, hogy sörfőzésre volt hivatott ez a kis aranyos. Szóval bátran ajánlgattam a dolgokat.
Már régóta szerepelt a listámon, és hogy talán megoszthatom a fiaimmal is, az maga volt az öröm.
Végül előszedtem egy névjegykártyát, és átadtam Isak-nek, hogy ha megvan minden, akkor azon a számon elér, és én már jövök is az üstért.
-Ha akar, egy imát is elmormolhat. Ígérem nem talál süket fülekre! - elmosolyodtam ismételten, miközben újfent zsebre tettem kezem, s vetettem még egy utolsó pillantást a katlan irányába.
Mily’ sok idő repült el azóta, hogy utoljára láttam, vagy éppen gondolataimba férkőzte magát… mily’ hosszú időre feledtem el, pont mint megannyi mást.
-Akkor tegyen úgy. Szívesen fogadom a tradíciókat. - minden apró ima jólesett, hisz erőt adott a hit, mi körbelengte azt.
Igaz megtehettem volna, hogy titkolódzok, és nem mondom el ki is vagyok, és miért van szükségem az üstre, de nem láttam értelmét a hazugságnak. Főleg nem úgy, hogy az igazsággal jobban elérhetem célom.
Nem bántam a kérdést.
- Mélyen az elmében csendül fel, mintha csak egy születendő gondolat lenne, vagy mintha a széllel érkezne, majd egyre erősödik. Kimondod a nevünk, és láss csodát, már hozzánk szólnak szavaid. Egyoldalú beszélgetés ez, de mindig meghallgattatik. Van ki cselekszik, és segít mind a mai napig, de kevesebb a fohász mint régen. - magyaráztam, azonban nem panaszkodni akartam. Nem akartam, hogy azt gondolja nem vagyok több valami nyafogós senkinél, pusztán tényeket közöltem.
-Nem állt szándékomban személyeskedni, a közvetlen megszólítással...ha zavar...zavarja… - rápillantottam az órámra, aztán ismét a jégóriásra.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

Kérdem én, Naplóm: hány jótettbe kerülne ember fiának megbocsátást nyernie az istenek előtt? Húsz? Netán harminc? Vagy tán száznál is több? Éget a kíváncsiság, vajh’ egy jégóriás esetében is hasonlóan elnézőek lennének Asgard nagyjai? Avagy több energia, s idő belefektetése szükségeltetik, mint amit egy egyszerű kis halandótól elvárnak? Néhány ima, egy-egy áldozat s hűségem megfogadása nem volna épp annyira becsülendő, mint mikor Midgard szorgos népe teszi ugyanezt? Vajon, s erre őszintén kíváncsi volnék, őseim bűne végett én magam is, ki bűnt el nem követett, megbocsátásra szorulok? Hiába szolgáltam megannyi éven át a színtiszta emberi művészetet, s hiába kutattam volna annak szépségét? Az ítéletet már meghozták, mielőtt napvilágot láttam volna?
Egy hang egészen halkan, tudatom legmélyéről suttogott nekem. Tudtam, kié volt, s figyelmen kívül hagytam mindvégig, miközben Aegir istent elvezettem rég elveszett kincséhez. Pedig ott duruzsolt fülemben, s ítéletet mondott felettem, akárcsak az istenek, mert jégóriás voltam, s mégsem azt tettem, mit bármely’ más fajtársam tett volna. Olyan volt ez, akár a népszerű ábra, mely’ szerint egyik vállamon egy apró Ördög, másikon egy angyal próbál segíteni a döntéshozatalban; az Ördög volt népem akarata, az angyal pedig sajátom. S be kell vallanom, nehéz volt eldöntenem, melyikre hallgassak. Ámbár nem volt ezen ellentét meglepetés számomra, mert - s ez egy újabb vallomás - valójában tudtam, mindig is tudtam, hogy nem tartozom sehova. Meglehet, fagyba borul a világ érintésem alatt, s meglehet, tiszteltem Asgard nagyhatalmú népét, jómagam nem tartoztam egyikhez sem. Sem a jéghez, sem az istenekhez, de még tán az emberekhez sem.
Ezen gondolatok hosszú, végeláthatatlan sorozata száguldott végig elmém sötétjén, akár egy vad ménes, iránya kiszámíthatatlan s mégis céltudatos volt. S mialatt létezésem értelmén, s hovatartozásomon törtem fejem, figyeltem, ahogy Aegir, a tengerek istene, múzsám uralkodója megejti találkozóját régi Üstjével, mely’ számára hatalmas kincset jelentett. Különös látvány volt, ahogy ő nosztalgikus tekintettel végigmérte Katlanját, óvatosan megérintette azt, s úgy körözött körülötte, mint sólyom, mielőtt lecsap áldozatára. Miközben papírra vetem ezt a sort, azon filozofálok, vajon milyen érzés lehet viszontlátni valamit, amit ily’ nagy becsben tart valaki, s amit tragikus módon elveszített a múltban? Miféle kemikáliák szabadulnak el egy ember testében, s miféle melegséget érez egy isten a szíve mélyén, mikor ismét egyesül régi vágyainak tárgyával?
Aegir, egyre érdekesebb számomra…
– Egy régről fennmaradt templomrom pincéjében, az Oksskolten hegy lábánál – válaszoltam kérdésére. S magamban visszaemlékeztem arra is, hogy egy kincsvadász csoportosulással futottat versenyt kutatóink. – Úgy három hónapja. Beletelt némi időbe, mire csapatunknak sikerült a romok alól kiásnia.
Érdekesnek véltem, hogy az Üst nem hagyta el a norvég határokat. Feltételeztem, hogy Midgard bármely’ pontjára keveredhetett volna, Egyiptom sivatagjaitól egészen Ausztrália szeszélyes vidékéig. S mégis, mintha önnön tudatában döntött volna úgy, hogy Észak-Norvégia legmagasabb hegyének lábánál fog megpihenni.
– Még ma fel fogom venni a kapcsolatot a megfelelő szakemberrel. Úgy hiszem, meg tudom győzni arról, hogy mihamarabb lásson munkához – mondtam ezt magabiztosan, s még egy halovány mosolyt is megengedtem magamnak közben. Nem zavart, hogy közelebb lépett hozzám, s nem is éreztem fenyegetésnek eme cselekedetét, sokkal inkább tűnt egy közvetlen gesztusnak, melyet nagyra értékeltem; hiszen ezzel úgy festett, szövetségre léptünk s meg kellett bíznunk egymásban.
Átvettem a felém nyújtott névkártyát, s néhány másodpercet igénybe vettem annak megszemlélésére. Szívesen nevettem volna a szituáció abszurdságán, de megtartottam magamnak eme kényszert.
– Különös belegondolnom abba, hogy manapság már telefonon keresztül is el lehet érni egy Asgardi istent – fűztem hozzá gondolatomat, mielőtt zakóm felső zsebébe rejtettem volna a névjegykártyát. – Néha érdemes a tradíciókhoz folyamodni, úgy hiszem – jegyeztem meg utolsó szavaira, s figyeltem, ahogy a lepel visszakerül a Katlanra, elrejtve annak igazi értékét. – Ha nem bánja, feltennék egy kérdést: mégis hogyan jut el egy ima az istenekhez? Éget a kíváncsiság. Megannyi variációt elképzeltem már, de valami azt súgja, ötleteim meg se közelítik a valóságot.

Isak && Aegir

Tartani akartam az adott szavam, s nem egy olyan alaknak lenni, aki nem képes ilyesmire. Sosem voltam az a fajta Istenség, aki csak hamis ígéreteket ad, amiket sosem vált be, ám cserébe azokért is ugyan úgy áldozatot vár el. Számomra fontos volt az adott szó, s ragaszkodtam is hozzá. Meg kellett tartani bármi áron.
Nem tudom mi volt jobb érzés, hogy megismertem egy jégóriást, aki szavahihetőnek tűnt, vagy hogy végre a célegyenes felé közeledtem. Belegondolva, mindegyik kedvemre való volt.
Mikor elindultunk kifelé az irodából, visszavettem arcomat, majd úgy ballagtam utána, elfordítva tekintetem mikor a kódot ütötte be a szerkezetbe, aztán zsebre tett kézzel mentem el odabent a rengeteg holmi között, amik még vagy kormeghatározásra, vagy pedig arra vártak, hogy kész legyen a kiállítóterem a számukra.
Odaérve, szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam a letakart katlant. Engedélyt kértem a megérintésére, így mikor azt megkaptam, léptem közelebb, fogtam meg a pányvát, amivel letakarták, s óvatos mozdulattal emeltem le róla, mit laza egyszerűséggel a végén magam mellé ejtettem.
Végignéztem formáján, mintázatán, fülének míves vonalán, aztán közelebb lépve simítottam végig rajta, miközben körbesétáltam. Sérülést kerestem rajta, esetleges pusztításnak nyomati, melyet elszenvedhetett, mikor csak úgy kihajítottál, ám semmi ilyesmit nem véltem felfedezni rajta, pedig elég alaposan megszemléltem.
Mikor már vagy harmadszor jártam körbe, megengedtem magamnak egy apró mosolyt, miközben tekintetem az óriásra emeltem, s zsebembe ejtettem jobbomat.
-Hol találták meg?  - tettem fel azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott, aztán, követte a többi is. - Mikor?
Nem számon kérni akartam, pusztán ott lüktetett a kíváncsiság, hogy vajon mennyivel hamarabb kellett volna elkezdenem keresni ahhoz, hogy megleljem, és ne kerüljön várakozásba, míg a birtokomba keveredik ismételten.
Jobban belegondolva,az én hibám volt, hogy elveszett, és teendőim mellett teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem valaha volt egy ilyenem is.
Míg válaszolta, addig ismételten odaléptem az üsthöz, s vésett mintáján állapodott meg tekintetem.
-Mikor tudja elindítani a másolat készítését? - közelebb léptem hozzá, s mellé érve leengedtem karjaimat testem mellé, amolyan testtartást felvéve, hogy biztos lehessen abban, nem állt szándékomban kért tenni benne, pusztán egyszerű kíváncsiság hajtott, s nem követelni akartam a gyorsabb intézkedést.
Belső zsebemből előszedtem egy névjegykártyát, majd felé nyújtottam.
-Ha elkészülne, és jöhetek érte, ezen a számon elér. Ha nem venném fel, vissza fogom hívni, mindenképpen! - biztosítottam. - A mobilom száma... de ha biztosra akar menni, csak mormoljon el egy imát. - kacsintottam egyet, aztán vetettem még egy pillantást a katlanra, aztán felvettem a leplet, majd laza eleganciával terítettem azt vissza rá.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

Kíváncsiságom minden egyes perccel egyre csak nőtt, s megannyi kérdés született fejemben, melyeket pusztán illemből tartottam meg magamnak. Pedig, Drága Naplóm, te is tisztában vagy vele, hogy tudásvágyam kielégíthetetlen, s válaszokat kell keresnem mindenre, mindig. Így akkor és ott különösen nagy önuralmat szükségeltetett gyakorolnom, hogy ne eresszem erre a hatalmas istenre kérdéseim árvízét, hiszen, ámbár a tengerek istene volt ő, meglehet, eme árvíz még őt is magával sodorta volna.
Így hát elhallgattattam belső hangomat, s a Katlan kicserélésének részleteit ecsetelgettem inkább, mely látszólag Aegirt is sokkalta jobban érdekelte. S így, hogy magyarázatot adtam mindenre, sikeresen megnyugtattam őt, hogy igenis jól döntött, mikor a szabályszerű eljárást választotta. Így ő megkaphatta, amiért jött, én pedig megtarthattam az állásomat, s a karrieremet sem fenyegette veszély. Mert lássuk be, ha a Nemzeti Múzeum úgy döntött volna, hogy szolgálataimat többé nem veszi igénybe egy ilyesféle csalás miatt, soha többet nem látott volna szívesen egyik ehhez hasonló intézmény sem. S onnantól kezdve olyasvalamivel kellett volna lekötnöm magam életem hosszantartó évszázadaira, amit egyáltalán nem élveztem volna annyira, mint a művészeteket.
– Ezt jó hallani – feleltem teljes nyugodtsággal, hiszen jeges szívemben a félelemnek nem volt helye, így még Aegir lélektükrének villanása sem rémisztett meg, pedig épeszű ember vagy lény mind elrettent volna tőle. Mert az istenek mind nagy hatalommal rendelkeztek, s a kegyetlenség nem állt távol tőlük.
Alig, hogy meghallottam válaszát, már ki is húztam magam s a zakómon igazítva elindultam irodám ajtaja felé. A túloldalon lévő folyosó jobb kéz felöli irányban kizárólag alkalmazottak számára volt elérhető, így ide csak és kizárólag belépőkártyával lehetett bejutni. Természetesen megannyi lény létezett, melynek nem okozott volna gondot bezúzni a folyosót védő ajtót.
Nem tellett sok időbe elérkeznünk a raktárhelyiségbe, hol a ki nem állított műtárgyakat s festményeket őriztük. S mivel munkaóráim egy jelentős részét itt töltöttem, már nem volt szükséges figyelnem a sorszámokat, azonosító jelöléseket vagy címkéket, pontosan tudtam, hova kell mennem.
A Katlant egy kíméletes, puha vászonnal fedtük le, hogy az esetleges por, vagy bármi egyéb ne ártson a felületének - ámbár tudtam jól, hogy ez annál sokkal strapabíróbb volt. S most ezt a vásznat lerántva róla felfedtem a rég áhított kincset gazdája előtt, kinek pillantása vágytól csillogott. Szinte már sajnáltam, amiért nem volt lehetősége ott és azonnal magához venni az Üstjét. Hiszen pontosan tudtam, mi járhatott a fejében, mert én is éreztem már ezt. Az űrt, melyet oly’ nehéz betölteni.
– Kérem – intettem a Katlan felé kérdése hallatán. Az ő tulajdona volt, így természetesen nem tagadhattam meg tőle, hogy hozzáérjen. Ezzel is szerettem volna tudtára adni, hogy bíztam benne, így jobban tette, ha állta a szavát.

Isak && Aegir

Csendesen hallgattam szavait, s közben elhintettem magamnak az aprócska gondolatot, hogy talán ő lehet az első  Jégóriás, akinek adhatok a szavára. Az első mindazok közül, akiket eddig ismertem. Vettem egy nagyobb levegőt, aztán közöltem vele aggályaimat, ámbár elfogadtam feltételeit.
Szavatartó alaknak tartottam magam, és lássuk be, ez egy hatalmas próbatétel lesz a részemről.
Szavaira rá emeltem újfent tekintetem, fél szemöldököm felvontam egy pillanatra, majd karba font karjaimat engedtem le testem mellé.
-Remek! Így már is jobb a helyzet! - bólintottam. Ám bár magam sem értettem, hirtelen miért kezdett el annyira érdekelni a Katlan, hisz hosszú- hosszú ideig még csak elmém eldugott bugyraiban sem született meg a gondolata.
A bizalom egy olyan kérdés, amit meglehet kapni, ám eljátszani annál sokkalta egyszerűbb volt. Nem akartam csalódni. Nem akartam elérni, hogy haragra lobbanjak irányában, mikor minden annyira egyszerűnek látszott. Talán túlságosan is egyszerűnek.
-A szavam mindig állom Isak! Alkut kötöttünk, és úgy illik, hogy tartsam a rám eső részét. - egyenesedtem ki, miközben kékjeim egy pillanatra megvillantak, majd mikor megemlítette, hogy megnézném e a katlant, egy pillanatra ökölbe szorult jobbom, majd lazítottam el pár mozdulattal. Hát persze, hogy látni akartam! Jó ideje vágytam már rá, hogy teljesüljön végre.
-Vezessen hát! - intettem az ajtó felé, majd indultam meg nyomában.
Az édes várakozás, mely olyasfajta izgalommal töltött el, mint mikor a gyermekek megkapják első kisautóikat. Mikor első alkalommal szállnak vízre, s merülnek alá, a hatalmas tengeri teremtmények közé. Úgy éreztem, valahogy ez az egész talán igaz sem lehet, szóval egy emberi szokás révén csíptem meg karomat, majd váltottam arcot, hisz másikkal jöttem be, így azzal is illenék kifelé elindulnom. Már ha éppen nem valami hátsó utakon érünk el a katlanhoz.
Csak olyan lehetett mint amilyenre emlékeztem. Nem lehetett benne változás. Se egy repedés, se egy horpadás. Ugyan olyan hatalmasnak kell lennie, mint amilyen valójában volt. Majd egy apró varázslattal úgy is kisebbítek rajta, és könnyebben szállíthatóvá válik, hacsak nem fogom megkapni egy hatalmas ládában, hogy aztán eltölthessen a várakozás izgalma, hogy végre megérinthessem.
Mikor odavezetett hozzá, megálltam előtte, s ha nem volt elzárva, hát pár lépést közelebb mentem. Mondjuk akkor is, hogyha be volt zárva, ám akkor tisztes távolságban álltam meg mellette.
Valóban látni akartam, s érinteni.
-Szabad? - pillantottam Isak felé, célozva ezzel arra, hogy megérinthetem e a katlant.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

– Hálásan köszönöm kedvességét – feleltem egy megkönnyebbült mosollyal, ahogy eme valódi istenség közölte, megbocsátja nekem hatalmas tévedésemet a nemét illetően. Ámbár; istenek, istenek… Van nemük egyáltalán? Naplóm, lehet valami ily’ hatalmasnak ehhez hasonló korlátja, hogy egy isten csak férfiként, vagy csak nőként létezik? S ha ez így volna, ki szabta eme szabályt? Ki volt az a még náluk is hatalmasabb erő, mely képes volt ily’ határokat meghúzni?
Nem vettem magamra előítéletességét, elvégre, minden oka megvolt a bizalmatlanságra. Habár nem ismerte ki személyiségem, mely elsőre épp oly’ hidegnek tűnt, mint fajtársaimé, s így nem láthatta valómat, kiben több szimpátiára lelhetett volna.
– Ilyesmiről szó sincs – csóváltam fejem, s ellöktem magam az asztaltól. – A valódi Katlan még nem szerepel az adatbázisunkban, így kicserélni egy másolatra egyszerűbb lesz, mint gondolná. Mindössze a másolat megalkotásának ideje húzódhat el, ámbár az sem tart olyannyira sokáig – tettem hozzá magyarázatom, s igyekeztem bizalomgerjesztő mosolyt fűzni hozzá.
Iránta érzett tiszteletem magasabbra nőtte magát, mikor úgy döntött, s elárulta, képes lesz az én szabályaim szerint játszani. Beleegyezése megnyugtatott, így már nem féltem attól, hogy karrieri bukásomat hozza rám eme hatalmas isten. Elvégre, megtehette volna, hogy nem törődik vele. Könnyűszerrel elvihette volna a Katlant, s hagyhatott volna engem egy süllyedő hajón, melyről nem lett volna menekvésre semmiféle lehetőségem. Hálás voltam, hogy szorult belé némi józan ész.
– Meglátja, ha létezik jégóriás kiben bízhat, az én vagyok – közöltem s közben elfogadtam jobbját, kézrázásunkkal pedig megpecsételtük egyességünket. – Nem fogok csalódást okozni, s remélem, a Maga szavai is megbízhatóak – adtam hozzá azt illetően, hogy követni fogja az én szabályaimat. Merthogy lehettem én becsületes, s őszinte, amennyiben ő nem kívánt az lenni, tervem ugyanúgy vékony jégre kerülhetett, s az a jég könnyedén be is szakadhatott alatta. Alattam.
Nem állt szándékomban ujjat húzni az istenekkel. Azzal, ki őrizte s uralta a számomra legkedvesebb tájat e halandó világban, pláne nem. S bíztam benne, hogy egy nap ő maga is rá fog jönni szavaim megtörhetetlenségére.
– Most, hogy ezt megtárgyaltuk, szeretné látni a Katlant? – kérdeztem, ámbár úgy éreztem, válaszra nem kell várnom.

Isak && Aegir

-Meglehet képesek ilyesmire. Emberi érzésekre, és megérteni a halandókat. – talán egy pillanatra morfondíroztam szavain, hisz maga az egész művészet, a festmények, szobrok, mind mind egyediek, és megismételhetetlenek voltak, pont mint maguk az emberek. Egy lélek, egy személyiség, melyből sosem lesz még egy ugyan olyan, s talán minket sem leget majd megismételni.
Hasonló tulajdonságok lehetnek, de ugyan olyan senki sem lesz talán.
-Hiszem, hogy akad közöttük olyan, aki sokat tapasztalt, és látja szépségüket is.- emeltem rá tekintetem, aztán bementünk az irodájába, ahol felvilágosítottam ki is vagyok én, majd meglepetésemre bátran elmondta a tényt, hogy eleddig nőnek vélt.
Minden esetre nem fedtem meg miatta, csak egy jóízűt nevettem, aztán ő maga is felfedte valódi kilétét.
Én meg remélhetőleg nem voltam túlon túl előítéletes szavaim megnyilvánulásával.
Hogy ne lenne ugyan olyan mint a többi, nos azt nem tudhattam akkor még, de élt bennem a remény, ha én magam is képes voltam változni, akkor ő is képes lesz rá.
-Meglehet.-mosolyodtam el halványan.- Elnézem ezt az aprónak aligha nevezhető tévedést.
Persze az előítélet lépten nyomon ott volt, főleg mikor közölte, hogy ő szerezte meg, bennem pedig felcsendűlt egy kérdés. Ha tudta volna létezem... Vajon zokszó nélkül visszaszolgáltatta volna a Katlant mindenek előtt?
Aztán felvetettem egy másolat gondolatát, s azon túl, hogy megoldható, nem sok bizalmat gerjesztő mondatot kaptam.
-A maga szabályai szerint, lefutni a becsület köröket, s talán hónapokig várakozni, míg talán sikerül elintézni a papír munkát, majd visszakapnom a Katlanom.- morfondíroztam, miközben az ablakhoz leptem, majd felé fordultam egy idő után.
- Legyen hát! A szabályai szerint fogok játszani. Pusztán remélni tudom, tartja a szavát! – közben odaléptem hozzá közelebb, majd felé nyújtottam jobbomat.- Remélem nem okoz csalódást, és akkor én is szolgáltatom az érméket.- ha elfogadta felé nyújtott kezem, hát határozott kézfogást kapott. Ha nem, akkor csak leengedtem magam mellé kezem, s úgy vizsgáltam arcvonásait.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

Gyarlóság lett volna embernek lenni? Szemeimben ők sokkal többek voltak ennél, hiszen művészetük tükrében láttam, micsoda mély és komplikált érzelmekre voltak képesek, hogy mily’ erőteljesen tudtak szeretni, gyűlölni, rettegni s gyászolni saját halottaikat, s hogy mindezt oly’ kreatív és csodálatos módon tudták átadni embertársaiknak, melyre nem hittem, hogy más lények képesek lettek volna. Kérlek áruld el, Naplóm, szerinted is gyarlóság lett volna ez?
– Épp ettől olyan érdekesek, Mr. Wiker. Hatalmasságuk ellenére ők maguk is képesek hibázni, bűnbánatot érezni, s talán őket is épp olyannyira lenyűgözik az ehhez hasonló alkotások, mint egy egyszerű halandót – mutattam az Aegir Katlanját ábrázoló festményre. – Szeretném azt hinni, hogy ők is látják a szépséget mindebben, és nem csak az emberi gyarlóságot ismerik.
Egy ideális világban így lett volna. A miénk azonban cseppet sem volt az, mégis reménykedtem benne, hogy legalább egyes istenek megtapasztalhatták ugyanazt a szenvedélyt, melyet állítások szerint csak az emberek képesek.
Később az irodámban folytattuk beszélgetésünket, ahol váratlanul, s engem igazán meglepve fény derült az igazságra; ezen kétségbeesett, türelmetlen férfi valójában Aegir volt, a Katlan jogos tulajdonosa, s egy valódi istenség. Kissé zavarodott volt elmém, hiszen lelki szemeim előtt - minden történet ellenére - ő női alakban létezett, ámbár meglehet, ez csupán a modern világ feminista hozzáállásának gyümölcse, mely’ egy részét én magam is átvettem. De az is lehet, hisz’ így gondolkodtam már régóta, hogy a tengerek kezdetektől fogva a nőiesség benyomását keltették bennem.
– Elnézését kérem. Meglehet, a régi Görög históriák Kalüpszója tehet róla – tettem hozzá, habár nem kívántam mentegetőzni, s művészi szemszögemből nézve, számomra a tenger továbbra is egy istennő volt, még úgy is, hogy őt Aegir uralta, ki férfi volt. Ezen nem tudtam változtatni.
Miután felfedtem magam, nem lepődtem meg túlságosan a Tengeristen reakcióján. Elvégre mi, jégóriások, nem voltunk az istenek kedvencei, s ez érthető is volt.
– Valóban az – mosolyodtam el jómagam is, majd kérdésére bólintottam. – Természetesen igen. Nem kívánom megismételni az őseim hibáit, ámbár én voltam az, ki megszerezte és ide szállíttatta a Katlant – utaltam az előbbivel arra, hogy annak idején jégóriások lopták el az Üstöt tulajdonosától, ahogy azt korábban Mr. Wiker - avagy Aegir - meg is említette. – Úgy vélem, egy másolat készítése megoldható. Elvégre, valódi asgardi ereklyéket egyébként is ostobaság volna közszemlére bocsátani.
Ötlete remeknek tűnt, habár kivitelezni így sem lett volna túlzottan egyszerű. Ámbár gyakori volt, hogy eredeti műtárgyaknak mindössze másolatait tudtuk kiállítani műtermeinkben, s meg is volt a megfelelő szakemberünk az ilyesmik elkészítésére, így az sem okozott volna gondot, hogy ezt megszervezzem.
– Nincs miért aggódnia, vissza fogja kapni. Ki volnék én, hogy egy valódi istennek ellent mondjak? – nyugtáztam egy újabb mosoly kíséretében. – Azonban arra kérem, játsszon az én szabályaim szerint, hiszen én jól ismerem a járást itt, míg Maga - már bocsánat -, nem igazán tűnik ismeretesnek ezen a téren – magyaráztam, s reméltem, hogy bízni fog a módszereimben és engedi, hogy az emberek számára elfogadható módon juttassam vissza hozzá a Katlant. – A Múzeum értékeli nagylelkű ajánlatát, s szívest örömest élnénk a lehetőséggel – feleltem az érméket illetően, hisz’ ilyesmiket mindig szívesen fogadtunk itt.

Isak && Aegir

Meglehetősen biztos voltam benne, nem csupán az egyszerű emberek lehetnek tudatlanok. Akadtak szépszerével olyanok is, akik, okosnak, s műveltnek tűntek, még is a legostobábbak voltak a vilàgon.
-Ahogy mondja.-bólintottam, aztán meséltem, majd következett egy újabb elmélkedés tőle, mi egy cseppet elgondolkodtatott.
-Meglehet igaza van, és meglepő az egész, de úgy hiszem az Istenek is lehetnek oly’ gyarlóak, hogy emberi érzésekkel bírjanak.
Tovább figyeltem a festményt, aztán következtek faggatózásai, mikre azon a helyen nem tudtam válaszolni, s inkább úgy döntöttem, megkérem folytassuk más helyen a beszédet, s szerencsére akadt erre alkalmas hely.
Odabent aztán magyarázatba kezdtem, s megmutattam mire vagyok képes, csak azért, hogy elhihesse mindazt, amit állítottam.
A feltételezése, hogy nő vagyok, egyszerre volt sértő, és komikus, de csak elnevettem magam rajta.
-Megesik olykor a mostani korokban.- aztàn figyeltem a kis bemutatójàt, s dolgozni kezdett bennem az előítéletesség. Jégóriás.
Ráncoltam hát homlokom, közelebb léptem hozzá, majd letelepedtem az egyik üres székre.
-Mily’ irónikus...- megengedtem magamnak egy mosolyt. Sóhajtottam. -Visszaadná? – felszaladt fél szemöldököm, miközben karba fontam mellkasom előtt karjaimat. -Sok mese kitalálható. Ismételt eredet vizsgálat, ami kiderítette, a tárgy hamisítvány... Vagy készítenek róla egy másolatot, az eredetit pedig magammal viszem, révén, hogy az enyém. -gondolkodtam hangosan, s közben a jégóriásra emeltem tekintetem.
Kíváncsi voltam vajon mit lép erre, hogy vajon megoldhatónak találja e az ötletet, mit felvázoltam elé.
-Nézze... Eddig nem volt rá szükségem, de már vissza szeretném kapni. Becses ajándék, melyet egy vita következményeképp veszítettem el. De ezt már említettem. – ismételten összefontam mellkasom előtt karjaim.- Ha megoldható lenne a másolat készítése, akkor nem tünne fel, hogy eltűnt...hogy is van a mondás? A Káposzta is megmarad, és a kecske is jóllakik, s cserében... Itt hagyhatok pár értékes érmét, mi múzeumuk éke lehetne...

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

– Egy egyszerű ember, kinek jó a szeme, mégis tudatlan s felelőtlen – egészítettem ki mondanivalóját, hisz’ tudtam jól, ha a Katlan rossz kezekbe került volna, annak akár borzalmas vége is lehetett volna. Épp ezért védelmeztem olyannyira, s éppen ezen okból próbáltam minél többet megtudni Mr. Wiker szándékairól.
Ámbár úgy tűnt, s egyre inkább gyanakvásra késztetett, hogy vendégem jóval többet tudott, mint amire elsőként számítottam volna tőle. Ugyanis oly’ hangsúllyal s nosztalgikus hangulattal mesélte az Üst eredettörténetét, mintha számára ez egy távoli emlék lett volna, mintha ő maga is jelen lett volna azon a napon, mikor Odin átadta Aegirnek ezt a bőkezű ajándékot.
– Érdekes, nemdebár, hogy az istenségek is épp oly’ konfliktusokkal és érzelmekkel szembesülnek életük során, mint a halandók, s ők is képesek elveszíteni valamit, ami számukra fontos. Ez némileg emberivé teszi őket… Egyetért? – kérdeztem, rá vetvén pillantásomat. Szemeimben emberinek lenni nem volt gyengeség, sőt. Alkalom adtán magam is azt kívántam, bár több emberség szorult volna belém. Bár képes lettem volna azt a szenvedélyt érezni, s nem csak azért, mert egy festmény ezt váltotta ki belőlem. Vágytam rá, hogy szívem lángra kapjon s felelőtlen döntésekre késztessen, mert úgy vélekedtem, ebben rejlik a teljes élet titka.
– Jogtalan vagy sem, ebben a roppant egyszerű civilizációban másképp működnek a dolgok, mint az asgardi istenek köreiben – feleltem sejtelmesen. S mintha csak gondolataim közt vájkált volna, Mr. Wiker egy privát beszélgetést ajánlott fel, hol megvitathattuk a találkozónk következő lépéseit. – Természetesen. Az irodám megfelelő lenne?
Ha elégségesnek gondolta saját irodám négy fala közt folytatni az összejövetelt, elvezettem hát oda. Egy mahagóni íróasztal fogadott bennünket, néhány köteg dokumentummal, egy számítógéppel, egy asztali lámpával és egy apró, cserepes növénnyel felszerelve, mögötte egy kényelmes irodai székkel, s mindezek körül néhány könyvespolc telis tele különböző kötetekkel s néhány oklevéllel valamint kitüntetéssel. Utóbbiakat mindössze azért tettem közszemle elé, hogy úgy tűnjön, számomra ezek fontosak voltak.
Az asztalnak támaszkodtam, s vártam, hogy elkezdje mondandóját. Arra, hogy az Üst jog szerint őt illette, kissé megugrottak szemöldökeim, elvégre ez volt az utolsó dolog, amit számítottam hallani aznap. Kifejezésem továbbra is semleges maradt, ámbár nem sokáig, ahogy Mr. Wiker állította, ő Aegir, a tengerek istene, s a Katlan tulajdonosa. S ha nem váltott volna alakot előttem ott és akkor, minden bizonnyal illetlenségből kinevettem volna őt - de így egészen belém szorította a szót. Nem volt róla mg halovány fogalmam sem, hogy erre mégis hogyan kellett volna reagálnom.
Még mindig támadtak kételyeim, s mintha ő ezt megérezte volna, tovább folytatta a műsort, s vizet mozgatott a levegőben, pusztán kezét, s talán gondolatait használva hozzá. Figyeltem a gömböt, próbáltam magyarázatot találni rá, miért is volt ez oly’ ügyes trükk, de nem volt ámítás, s ebből már megbizonyosodtam, hogy valóban Aegir állt előttem, teljes valójában. Az az Aegir, kinek köszönhettem a remény érzetének első csillanását lelkemben, megannyi évvel ezelőtt. S talán láthatta is most szemeimben, hogy kissé meglágyult jeges szívem.
– Valamiért nőneműnek képzeltem… – ez volt az első néhány szó, mely elhagyta számat végül. – Hiszek, emiatt nem kell aggódnia – feleltem, s most rajtam volt a sor, hogy felfedjem magam; a növényt mellettem lassan jégvirág terítette be, s közben íriszeim a kék egy igazán intenzív árnyalatában villantak fel. – Ahogy amiatt sem, hogy az Üstöt megtagadom Magától, hiszen a Maga tulajdona. Viszont figyelmeztetnem kell, továbbra sem lesz egyszerű a dolga, ugyanis papíron a Katlan a múzeumé, tehát ha eltűnik, a hatóságok keresni fogják, ráadásképp engem fognak gyanúsítani elsősorban. – Bármennyire is szerettem volna azon nyomban átadni ennek a hatalmas istennek a régóta vágyott kincsét, kénytelen voltam a saját érdekeimet is szem előtt tartani.

Isak && Aegir

-Egy egyszerű pasas nyilván csak otthon akarná nézegetni, vagy magán gyűjteménybe zárni azt a szépséget, nem tudván, micsoda felbecsülhetetlen érték lapul a birtokában.- magyaráztam, aztán egy pillanattal később már mentem is vele a terem felé, ahol a festmény ékesítette a falat.
Rég láttam már ama imádott tárgyat, s az igazat megvallva, sokkal jobban szerettem volna a birtokomban tudni. Használni, és ismét elmondani, hogy nálam van, mit egykor ajándékba kaptam.
Aztán meséltem cseppet, bár szándékosan nem úgy fogalmaztam, mintha nem én lennék én, mire ő egyetértett velem. Megengedtem magamnak egy rövid idejű mosolyt, majd  egy nagyobb levegőt vettem, leengedtem testem mellé kezeim. Nem volt elég az amit mondtam. Több kellett hozzá.
-Meglehet, elég volt hozzá egy vita. Egy vita, ami olyan hatalmasra rúgott, hogy ama tárgy elvesztéséhez vezetett.- magyaráztam mint valami elméletet, megvonva vállam, miközben vágyakozó tekintetem emeltem a festmény középpontjában álló üst felé.
Tisztában voltam vele, a két szép szemem nem lesz elég ahhoz, hogy láthassam a katlant, vagy hogy megkapjam. Kellett valami ahhoz. Valami, ami elégnek mondható, hogy teljesüljön a vágyam.
-A jogtalan birtoklás nem számít... Nem igaz? -vontam fel szemöldököm, aztán kedves mosoly költözött közben képemre, majd nemsokkal később vonásaim elkomolyodtak.- Van egy hely, ahol négyszemközt beszélhetünk, figyelő tekintetek nélkül? – pillantottam körbe, majd ha belement, és mutatott egy helyet, akkor beérve magunkra csuktam az ajtót, aztán felé fordultam.
Hangom nyugodtan, s megfontoltan csengett.
-Pénzel, erekjékkel, amire szükség lehet... De jobb szeretném visszakapni azt, ami jog szerint engem illet Mr. Kallevig.- elhallgattam egy pillanatra, széttártam karjaim. -Én vagyok Aegir.- vallottam meg, s abban a pillanatban arcvonásaim változni kezdtek. Fiatal valómban álltam ott elötte, kéken ragyogó lélektükrökkel.
Kabátom zsebéből előszedtem egy flaskát, amiben tengervizet tartogattam, hisz Aaron mellett sosem tudhattam mikor lehet rá szükségem.
Kiöntöttem a vizet, mi azonnal formálódni kezdett, s gömb alakban táncolt tenyerem felett, majd a fickó felé irányult, aztán visszavezettem a flaskába, amit aztán Mr. Kallevig kezébe nyomtam, hogyha nem hiszi...
-Kortyoljon ha nem hisz. Az üst engem illet. Szükségem van rá. -magyaráztam, miközben vártam türelmesen.
Ha nem vezetett el sehová, akkor az egész mutatvány elmaradt, és az álcám eltávolítása is. Akkor pusztán annyi történt, hogy elmondtam, mivel támogatnám a kiállítást. Szóval csak remélni tudtam, hogy nem kell erővel visszavennem a tulajdonom.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

Szüksége volt rá - állította oly’ magabiztosan, minthogyha egyértelmű információt osztott volna meg velem. Ámbár volt valami ebben a férfiban, egyfajta kisugárzás, mely nem hagyott nyugodni; mégis ki lehetett ő valójában? Türelmetlensége szinte kétségbeesett volt, s nem igazán tűnt úgy, hogy el fogja árulni valódi szándékait az Üsttel, hacsak ki nem kényszerítem belőle valamilyen úton vagy módon.
– Mi szüksége volna egy “egyszerű pasasnak” az istenek ereklyéire? – feleltem hát egy újabb kérdéssel, saját szavaival élve, s bár valóban kíváncsi voltam, hangsúlyom és arckifejezésem továbbra is nyugodt és tiszteletteljes maradt. Úgy rémlett, még sosem vesztettem el a hidegvéremet, bármennyire is próbált valaki provokálni, s ez ebben a kissé feszült helyzetben is éppoly’ hűvös maradtam. Legerősebb fegyverem a jég volt minden téren.
Szerencsémre - avagy a saját szerencséjére - Mr. Wiker együttműködő volt, s mikor arra kértem, kövessen a másik terembe, ő szó nélkül utánam eredt s velem együtt állt meg a vágyott műtárgyat ábrázoló festmény előtt. Láttam szemében a változást, tekintete felismerést, s az elveszett tárgy megtalálásának örömteli pillanatát tükrözte. Mint amikor egy számodra kedves fényképalbum váratlanul előbukkan egy poros kartondoboz legaljából. Fellapozván eme albumot, emlékeid százai, ha nem ezrei terülnek szét előtted. Rálépsz a nosztalgia ösvényére s lassacskán végigjárod múltad erdejének minden állomását, újra átélvén mindazt, miről úgy gondoltad, már rég elfeledted.
– Ennél jobban magam sem fogalmazhattam volna – értettem vele egyet, hisz’ tudtam én is, s ezek alapján talán ő is, hogy ezek nem csupán egyszerű legendák voltak. Léteztek. Erre jómagam is kiváló példa voltam. S egyetértésemből talán Mr. Wiker megérthette, amennyiben ő is az elfeledett mítoszok egyike volt, hogy én is tisztában voltam az igazsággal, sőt! Részese voltam annak.
Érdeklődőn hallgattam történetét, mely tökéletes pontossággal megegyezett azzal, mit hallottam édesapámtól. Ugyan ő is csak mint történelem lecke ismerte, hiszen ő maga sem volt egy ősi lény, csupán apró, nem túl neves leszármazottja a szintúgy névtelen jégóriásoknak. Családunk nem tudott felvágni nagy tettekkel, mi pusztán bábuk voltunk őseink háborúiban, katonák, kik vérüket adták a győzelemért.
– Elgondolkodtató, vajon hogyan tud egy ilyen hatalmas, értékes tárgy elveszni? Ha lenne rá módom, örömest megkérdezném a tulajdonosát – válaszoltam végül, egy apró mosollyal ajkaim szélén. Rengeteg mondanivalóm lett volna Aegir számára, többek közt tengerei iránt érzett végtelen csodálatom. Bár sejtéseim szerint ő maga is tudta jól, hogy milliónyi lélek inspirálódott már a hatalmas kékség látványából, s annál is több szerelmese volt szerte a nagyvilágban.
Most már erősebb jeleit láttam a kétségbeesésnek, habár meglehet, pusztán a képzeletem játszott velem. Úgy tűnt, Mr. Wiker erősen vágyott a Katlan megszerzésére. Egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy kifaggassam, mégis ki ő s mi okból keresi ennyire. Mert magyarázata, miszerint “szüksége volt rá”, nem volt elég. Naplóm, képzelheted… Patthelyzet volt ez. Mert mi lett volna, ha ő pusztán egy túlbuzgó halandó volt, kinek mániája az istenségek s mítoszok összes bizonyítékának megszerzése volt?
– Valóban a birtokunkban van, Mr. Wiker, habár úgy gondolom Maga is jól sejti, hogy egy még ki nem állított műtárgy megtekintéséhez több kell, mint pusztán az én engedélyem – magyaráztam, s reméltem, hogy valamivel megértőbb lesz ezek után. Az embereknek megvolt a maga szabályrendszere, s nekem azt be kellett tartanom, hiába voltam náluk erősebb lény.
Kissé felvontam szemöldököm a váratlan ajánlatra, s úgy gondoltam, egy halandó erre azonnal ugrott volna, de én nem, mert engem a pénz nem vonzott. A Múzeum bizonyára örült volna egy újabb befektetőnek, de ez már az üzleti oldal oly’ területe volt, melyet nem én felügyeltem.
– Mivel kívánná támogatni? – érdeklődtem, bár nem hajlottam ajánlata elfogadására, kíváncsiságom ebben a percben is hajtott, s minél több információmorzsát megpróbáltam összegyűjteni, mielőtt beadtam volna derekam s megmutattam volna neki Aegir Katlanját.

Isak && Aegir

Kézfogásom viszonzásra került, s nem kellett magammellé engednem kezem. Figyeltem arcvonásait, mozgását, de semmi érdemlegeset nem véltem felfedezni.
-Rémezemről a szerencse!-engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, aztán nemsokáig bírtam. Valóban türelmetlen voltam. Mindennél jobban akartam, hogy az üst ismét nálam legyen, s nem azért mert mennyire értékes volt. Nem azért mert szinte megfizethetetlen. Egyszerűen csak szükségem volt rá.
Kíváncsi volt, ahogy én is az voltam, bár talán bennem sokkal jobban dominált a türelmetlenség.
-Minek egy egyszerű pasasnak egy színarany katlan?-tettem fel a fel nem tett kérdést, ám végül mégis csak megvontam a vállam. -Mert szükségem van rá.- tettem végül hozzá laza egyszerűséggel, miközben zsebeimbe ejtettem kezeim.
A felszólításra magam is megindultam mögötte, s meglátva a kiállítás megnevezését, elmosolyodtam egy pillanatra, aztán vonásaim megkomolyodtak.
Vajon hány olyan tárgy lehet itt, aminek nem ez lenne a megfelelő hely?
Odavezetett egy olajfestményhez, mielőtt megálltam, s ha elég szemfüles volt, észrevehette lélektükreim felcsillanását.
-Mítostok és legendák...- elmosolyodtam.-Történetek, mik idomultak, finomodtak, és akad olyan, mi a homályba veszett...- a festmény felé emeltem kezem, aztán leengedtem félúton. -Én nem hiszem... Tudom.- nagy volt a késztetés, hogy megvillantsam lélektükreim, s levegyem a helyiek között ismert arcomat, de még nem tettem meg.
Újfent a festményre emeltem tekintetem.
-Egy látogatás, melyre a legtöbb Isten elment... Odin maga adta át az óriási katlant, melyben Aegir maga főzött Sert a vendégei számára első alkalommal. Aztán ellopták a jégóriások, kiktől fondorlatos csellel Thor maga szerezte vissza. Aztán az idő multával újfent elveszett.- vettem egy nagyobb levegőt, leemeltem tekintetem a festményről, s körbe hordoztam tekintetem a teremben.
-De nem a festmény miatt jöttem. Nem de? – kiemeltem kezeim zsebeimből.- Nézze Mr. Kallevig... -elhallgattam egy pillanatra lattolgatva vajon mit is mondhatnék.- Ha valóban a birtokukban van, szeretném megnézni...
Vártam cseppet csendesen, s csak reménykedni tudtam, hogy nem pusztán felesleges időpocsékolás volt az egész találka.
Mivel azt nem mondhattam, hogy fogom és viszem, hol ott az én tulajdonomat képezte, így ajánlatot kellett tennem.
-Hajlandó vagyok támogatni az Asgardi kiállításukat....- ráemeltem tekintetem újfent a festményre, majd a fickóra, ki még annyira kölyöknek látszott.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

Hajtott a kíváncsiság, nem fogok hazudni. Érdekelt, mégis miféle biznisz folytán keresett fel engem az a férfi, s miért pont az itt lévő műtárgyak legértékesebbikéről kérdezett - hisz’ megannyi más, különleges darab is bővítette kollekcióinkat, köztük dollármilliókat érő festmények, szobrok és vésetek. Válaszokat szomjaztam, szinte olyannyira, hogy már torkom is szárazságtól szenvedett.
Utólag nehezen tudnám megállapítani, mennyi ideig vártam az érkezésére, mindenesetre egyetlen percet sem töltöttem unalommal, ámbár eme kiállítást én magam terveztem meg s kiviteleztem, mégis úgy csodáltam minden egyes darabját, mintha épp akkor pillantottam volna meg őket először. Bevallom, emiatt sokak szemében tűnök romantikus alkatnak.
Szinte tökéletes pontossággal időzítve hallottam egy ismerős férfihangot a fülem mellett. Ekkor teljesen biztos voltam benne, hogy vendégem türelmetlen volt, vagy csak túlságosan buzgó. Távolságtartó, de barátságos mosollyal fogadtam őt, ahogy felé fordultam.
– Én volnék. Üdvözlöm az Oslói Nemzeti Múzeumban – feleltem kérdésére, s közben elfogadtam kinyújtott jobbját, hogy az emberi formaságokat követve hivatalossá tegyem bemutatkozásunkat. – Örvendek a szerencsének, Mr. Wiker – tettem hozzá.
Első benyomásra úgy véltem, egyfajta üzletemberrel van dolgom. Lehetséges, hogy régiség kereskedő volt? Avagy műgyűjtő? Bármit el tudtam volna róla képzelni, fantáziám nem ismert határokat. Felmerült bennem annak esélyessége is, hogy valójában Mr. Wiker nem ember. Hiszen nem rendelkeztem olyan képességekkel, melyek ennek megállapítására szolgálnak, így pusztán az ösztöneimre hallgathattam, vagy várhattam, hogy felfedje magát. Ámbár meglehet, ez mind csak túlgondolás, s ő egy a halandók közül.
– Elvégre ezért találkoztunk ma, nem igaz? – bólintottam. – Éget a kíváncsiság, mégis mi okból érdeklődik egy ilyen ritkaság iránt? – kérdeztem diszkréten, s hangsúlyommal igyekeztem jelezni, hogy színtiszta felelősségtudatosságból faggatóztam. Elvégre most épp az én feladatom volt őrizni az Üstöt.
Kissé megleptek a következő szavai, ám meglepetésemből még egy morzsányit sem mutattam meg előtte. Ebben kiemelkedően teljesítettem; érzéseim elfedésében, de ezt te tudod a legjobban, Naplóm.
Immáron megbizonyosodtam róla, hogy türelmetlenség hajtotta őt, nem pedig buzgóság. Nem zavartattam magam miatta, sőt, inkább izgalmasnak találtam, hiszen ezek szerint lapult valamiféle izgalmas történet kimért arckifejezése mögött.
–  Kérem, kövessen – válasz helyett ennyit szóltam, s jobbommal elegánsan a következő kiállítóterem felé intettem. Vártam néhány másodpercet, alig egyet vagy kettőt, majd amennyiben  Mr. Wiker beleegyezett kérésembe, elindultam a megfelelő irányba.
Közeledve a terem felé már könnyen el lehetett olvasni az “Asgard-i Legendák” feliratot. Átlépve a két helyiséget elválasztó boltív alatt, egy valamivel nagyobb térbe érkeztünk, hol a falakat mitológiai alakokat és históriákat ábrázoló festmények tarkították, a köztük levő térben pedig szobrok és különböző anyagokból készült edények voltak kiállítva. Utunk az előbbiek egyikéhez vezetett; egy olajfestményhez, mely találkozónk témáját keltette életre.
– Aegir Katlanja, avagy Üstje, sokak szerint pusztán legenda, akárcsak a Norvég mitológia istenei és más lényei – mutattam az arany színekkel vászonra vetett Üstre. – Azt állítja, régóta keresi. Ezek szerint Maga azon kevesek egyike, kik hisznek az istenek létezésében?

 ⌑ 446

Isak && Aegir

Telefonáltam, s minden követ megmozgattam azért, hogy valami használható információt szerezzek az üstömmel kapcsolatban.
Persze nem mondtam el ki is vagyok, mikor valaki egy kurátor számát adta meg, mondván, a pasas bármit megtud szerezni, amire csak szükségem lehet. Ez pedig, nos valljuk be, mindennél jobban kellett nekem.
A tulajdonomat képezte. Az enyém volt már ősidőktől fogva. Csak az enyém!
Szóval lebeszéltem a találkozót, s egy cseppet sem lepődtem meg azon, hogy pont a múzeumban akar majd találkozni.
Szóval szépen kiöltöztem, öltönyt húztam, magamhoz vettem némi pénzt, bár úgy terveztem, visszaveszem csak úgy, és ha kell erőszakot is alkalmazok az ügy érdekében, hisz miért kellene fizetnem azért, ami jog szerint engem illet?
Szóval még vetettem magamra egy pillantást a tükörben, megigazítottam a nyakkendőm, majd hagytam egy üzenetet, hogy el kellett mennem, de néhány óra múlva jövök, s még egy sms-t is írtam Aaron-nak. Talán már nem haragudtam rá annyira, de azzal tisztában voltam, hogy jobb ha tudja merre talál, ha esetleg szüksége lenne rám.
Bepattantam az autómba, s egyenesen a múzeumhoz hajtottam. Leparkoltam az épület mögött, majd megvettem a jegyem, s megkerestem a kortárs festők alkotásait tartalmazó termet.
Megálltam az egyik előtt, hátam mögé ejtett jobb karommal, aztán körbehordoztam tekintetem.
Szinte azonnal kiszúrtam a másfajta energiákat, így megindultam az öltönyös fickó felé, majd megálltam vele szemben.
-Üdvözletem! Maga Isak Kallevig? -kérdeztem, s ha megkaptam a választ, kezet nyújtottam, de nem azzal nyitottam, hogy Én vagyok Aegir, és azért jöttem, ami jog szerint engem illett. Helyette egyszerűen csak bemutatkoztam. - Magnus Wiker... beszéltünk telefonon.
Kevesen tudták, hogy ez a név kihez is kapcsolódik. Igyekeztem megőrizni az álcámat, mint abban a bizonyos filmben a piros-kék ruhás köpenyes fickó, amit egyszer Aaron-al néztem meg.
-Azt mondta, van információja Aegir katlanjáról... - furcsa volt magamról harmadik személyben beszélni, de nem nyithattam azzal, még így bemutatkozás után sem.
Nem vettem le róla kékjeim, csak figyeltem tekintetét, keresve a tipikus jeleit a legkisebb hazugságnak is, hogy aztán majd szépen kevésbé finomabb módszerekkel rávehessem arra, hogy odaadja azt, ami engem illetett.
Ha elfogadta a felé nyújtott kezem, egy határozott erőteljes kézfogást kapott, de nem felsőbbrendűsködőt. Csak egy olyan ember kézfogását, aki tudja mit akar. Aki pontosan tudja, mit akar.
-Kerüljük az átveréseket, a félrevezetést kérem. Már nagyon régóta keresem a Katlant. - végignéztem fiatalos ábrázatán, testtartásán, s mi feltűnt, az a sokat megélt, sok mindent látott pillantása volt.

- xxx szó  // zene: cím // :)  -
- ℤ -

have you lost something ?

Munkám során nem volt szokatlan, hogy egy műtárggyal vagy festménnyel kapcsolatban kerestek fel telefonon. Megesett, hogy történelem, vagy művészettörténet témájában, szakdolgozatokhoz gyűjtöttek információkat rajtam keresztül egyes diákok, s nálam jobb óriáshoz nem is fordulhattak volna, hiszen én igazán mindent tudtam a Nemzeti Múzeumban kiállított, vagy őrzött kincsekről. Kincseknek hívtam őket, hiszen számomra mindennél értékesebbek voltak.
A mostani telefonhívás sem volt különb, a számomra egyelőre ismeretlen férfi Aegir Üstje, avagy más néven Aegir Katlanja iránt érdeklődött, mely’ éppen három hete került a múzeum birtokába. Mivel rengeteg papírmunka és tervezés szükségeltetett ahhoz, hogy egy-egy új darab kiállításra kerüljön, egyelőre a többi nemrég beszállított műtárggyal egyetemben a raktárhelyiségben rejtegettük ezt is.
Különös kincs volt ez, drága Naplóm, melyről jómagam pontosan tudtam, hogy egy valódi istenhez tartozott. Így hát tudtam jól, hogy vigyáznom kellett rá bármi áron. Mintha csak a sajátom lett volna. Nem szándékoztam magamra haragítani egy istenséget, pláne azt, ki a tengereket uralta, hiszen te is tudod jól, hogyan éreztem a szavakkal leírhatatlan, kontinenseket összekötő víztömegek iránt.
Így hát, mivel kötelességemnek éreztem óvatosnak lenni egy ilyen nagy hatalommal s múlttal bíró műtárggyal, kissé vonakodva fogadtam el a találkozás lehetőségét az idegen érdeklődőtől, habár ezt egy pillanatig se mutattam, még hangsúlyom is barátságos és nyugodt maradt, miközben időpontot egyeztettem vele. Nem szerettem volna, hogyha úgy hiszi, ellenzem az összejövetelt. Hiszen meglehet, ő is csak egy volt azon ritka személyek közül, kiket nagyon is érdekelt a történelem, s azon belül is őseink művészetének régre visszanyúló históriái.
Helyszínül - természetesen - a Nemzeti Múzeum képzőművészeti kiállítását választottam, hiszen kurátorként mégiscsak egy ilyen helyen voltam képes igazán érvényesülni, s itt nyugalomban ki tudtuk vesézni Aegir Üstjének rejtelmeit. Pontosításként azt mondtam, a kortárs festők kiállítótermében várom. Az időpont egy kora délutáni óra volt. Ilyenkor nem akadt oly’ sok látogatónk, főleg hétköznapokon, s mivel az a nap éppen kedd volt, szerencsére csendesebbek voltak a termek. Annyira csendesek, hogy saját cipőm kopogása is visszhangzott a falak közt, szinte már kísértetiesen, ahogy lassan lépdelve jártam körbe festményről festményre a termet. Mindegyik kiváló alkotás volt, akár tanult szemmel, akár civil tekintettel nézve, stílusuk különleges volt és változatos, a kivitelezés profizmusról árulkodott - ámbár egyikük sem érte el fagyos szívem belsejét.
Karórámra pillantva feltűnt, hogy elérkezett a találkozó órája. Körbepillantottam, mintha tudtam volna, milyen külső mögött rejtőzött az ismeretlen férfi, mintha azt gondoltam volna, azonnal fel fogom ismerni amint meglátom. De nem így volt, s így csak bízni mertem abban, hogy eléggé úgy festettem, mint aki itt dolgozik, és napjainak mindegyikét ezen műalkotások közt tölti. Ha nem viseltem volna elegáns öltözetet, talán sikerülhetett volna beolvadnom a látogatók közé.

 ⌑ 423