“not sure if I could change, the damage has been done, keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs
 

Tyr && Aviva

Tagadhatatlanul a számomra még nem olyan régi ismerősnek tekinthető lelkiismeretfurdalás szorongatta a mellkasomat, ahogy a telefon elsötétülő képernyőjére pillantottam. Felengedtem az oldalsó gombot, majd nehéz sóhajjal, rutinos mozdulattal szedtem szét a készüléket; hátlap le, akkumulátor ki, SIM-kártya ki, hátlap fel, majd ment minden a hálószobában levő asztal rejtett fiókjába. Visszapattintottam a fiók aljára a lapot, aztán felegyenesedtem - túl hirtelen mozdulattal. Megrándult az arcom, ajkaimról halk, sűrű héber szitkok peregtek le, miközben jobb kezemet a csípőmre szorítottam, ujjaimat fájdalmasan mélyesztve a húsomba, hogy legalább a másik oldalon is fájjon. Jól tűrtem a fájdalmat, mások előtt kiválóan tudtam leplezni is, de itt, egyedül, a négy fal magányában nem volt szükség rejtegetésre; az az átkozott varrat pedig kibaszottul fájt.
Nem akartam lemondani a találkozót az apámmal. Ő volt az egyetlen, aki még fenntartotta az ép elmémet, az egyetlen, aki miatt megérte volna élve kikeveredni ebből az egészből, de előtte hiába próbáltam volna rejtegetni a fájdalmaimat. Tudtam, hogy átlátna rajtam, az pedig kérdésekhez vezetne, és nekem igazat kellene mondanom, mert nem akartam neki hazudni, és nem volt kérdés, hogy ha megpróbálnám is átlátna rajtam. Végül is, nem volt akkora hazugság, hogy nem érzem jól magam, legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magam, míg megfontolt léptekkel elindultam kifelé a hálószobából. Csak egyetlen pillanatra torpantam meg, tekintetem balra vetült, az ágy mellett álló egyik éjjeliszekrényre, de ellenálltam a késztetésnek, hogy odalépjek a fiókhoz. Már a gondolat is elég erőt adott ahhoz, hogy vegyek egy óvatos, de mély lélegzetet és újra kihúzzam magam, megfeledkezve a fájdalmas lüktetésről.
Elhelyezkedtem a kanapén, bekapcsoltam a tévét, aztán viszonylag gyorsan ki is kapcsoltam, mert minden a tegnap történtek hírével volt tele. Azt a részt azért még megvártam, amiben gondosan ecsetelni kezdték, hogy egy katonai tapasztalattal rendelkezőt férfit keresnek nagy erőkkel. A női lét egy újabb ajándéka, hogy valószínűleg bárkit körberöhögtek, aki nem férfi elkövetőről nyilatkozott. Elmosolyodva nyúltam a dohányzóasztalon álló vodkásüvegért, meghúztam, hogy tompítsam egy kicsit a fájdalmaimat, de aztán majdnem ki is köptem. Ezúttal még egy fantomkép is felugrott a képernyőn, amit állítólag az egyik szemtanú vallomása alapján rajzoltak, és akárhogyan is néztem, a szögletes állú, borostás, tüsihajú fickóban egyáltalán nem tudtam magamra ismerni. Nevetnem kellett, amitől csak még jobban fájt a rohadt varrat, ráadásul a vodkát is kis híján félrenyeltem, de annyi baj legyen. Inkább ki is kapcsoltam a tévét, hátradőltem, fejemet megtámasztottam a támlán, és lehunytam a szemeimet.
Nem akartam aludni, mert az álmok egyetlen dolgot jelentettek, inkább megmasszíroztam az orrnyergemet, hátha eltűnik a szemeim mögött kezdődő fejfájásom. Úgy voltam vele, hogy ha néha megcsípem magam - a sebbe nyúlást nem mertem volna megkockáztatni -, akkor majd biztos nem fogok elaludni, de végül mégis sikerült elbóbiskolnom egy kicsit. Talán nem is volt ez akkora csoda, tekintve, hogy hajnalok hajnalán értem csak haza Joe-tól, de szerencsére nem tudtam elég mélyre merülni az álomban ahhoz, hogy igazán mélyre süllyedjek benne.
Egyébként is túl hirtelen ért a kopogás zaja, egy pillanat alatt éberré váltam, bár az ösztöneim nem jelezték, hogy aggódnom kellene. Első körben valamelyik szomszédra gyanakodtam, hagyhattam volna az egészet megválaszolatlanul, de nem akartam gyanakvást kelteni senkiben. Fintorogva feltornáztam magam a kanapéról, aztán az ajtóhoz sétáltam, hogy ki tudjak lesni a folyosóra...
És aztán egy kicsit megállt a szívem is. Bassza meg. Nem kellett volna meglepődnöm. Rohadtul nem kellett volna meglepődnöm. Hát persze, hogy átlátott rajtam. A számat harapdálva próbáltam úrrá lenni az idegességemen, szokatlanul nehéz volt magamra varázsolnom a szokásos nyugodt álarcomat, mert előtte nagyon nehéz volt fenntartani ezt. Egyébként is valószínűsítettem, hogy át fog látni rajtam - ebben is -, mégsem tehettem meg, hogy nem nyitok ajtót.
Vettem egy mély levegőt, elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán lenyomtam a kilincset és szélesre tártam az ajtót. Elmosolyodtam, és még ha nem is ez volt a legragyogóbb mosolyom, nem volt benne őszintétlenségnek helye, mert tényleg örültem, hogy láttam. Csak épp jöhetett volna olyankor, amikor nem érzem magam úgy, mint akit bedobtak a mosógépbe és még ki is centrifugázták.
– Szia – köszöntöttem inkább, szinte a kérdésével egy időben állva félre az ajtóból, hogy be tudjon jönni. – Hát, ha már idáig eljöttél, egyébként sem hiszem, hogy visszafordulnál – fűztem a mozdulathoz egy választ is, de a szemeimen és a mosolyomon láthatta, hogy ezt nem rosszindulatból mondom. Ha például lázas beteg lettem volna, vagy ilyesmi, és nem kellett volna titkolóznom előtte, kifejezetten jól esett volna, hogy nem hagy főni a saját levemben; így is hálás voltam, csak közben aggódtam is, hogy fenn tudom-e majd tartani az álcámat.
– Aggódtál, mennyire vagyok rosszul? – kérdeztem rá óvatoskodva, elvégre azt mégsem kérdezhettem meg, hogy azt gondolta-e, kifogásokat keresek.
Becsuktam mögötte az ajtót, megvártam, hogy levegye a kabátját és a cipőjét - ismerte már a járást itt, tudtam, hogy nem kell neki segítség -, aztán kíváncsian a kezében tartott zacskóra pillantottam, amit az előbb is felmutatott.
– Mit hoztál? – érdeklődtem, először a zacskót, aztán a már ismerősnek tűnő zöld szempárt figyelve. Tényleg fogalmam sem volt, mennyire vagyok átlátszó a szemeiben, de egy kicsit tartottam attól, hogy nagyon.

last survivor || coded by eirik