Ravnefjaer

A jóisten engem soha nem szeretett, amikor kegye osztogatásáról volt szó hajdanán a teremtéskor. Talán a tervezés során sem szánt már nekem semmit, csak kínt, vöröslő falú elmegyógyintézetet, ahol a fehér festéket napi rendszerességgel új rétegben lep el a frissen, fémesen illatozó vér. Ezt érdemeltem, illetve teljesen mellékes és érthetetlen képességet arra, hogy megbabonázzam az embereket. De ugyan, ezt mire tudom használni ebben az országban? Itt nem a kérdés babonáz, hanem a velősen elénkvetett igazság: ez az ország nem érdekel senkit, innen már nincs menekvés. Ezt pedig a vezetés kihasználja, ahol csak éri.
Már az autó motorhangjának csillapodása sem sejtet semmi jót. Túl közel hallottam megállni. Túl közel hallom a lépteket, és egyre csak felém haladnak. A pokolba is, értem jöttek. Próbálom az utolsó pillanatig ártatlannak tettetni magam, aki alszik és nem hallotta meg a vészjósló kopogást, a még terhesebb szavakat. Csak az ajtó roppanásakor ugrok ki az ágyból, és indulok meg az ablak felé. Természetesen azonban ebben az országban nem csak az emberek vannak egymás ellen, a saját házad is elárul, ha nem figyelsz rá eléggé. A párkányból kiálló szög végigszántja a bal lábszáramat, ahogy felhúznám magam a szökéshez pont elég nagy ablakba. A fájdalom villanásként ér, és a következő pillanatban már próbálnak is visszahúzni. Többen, legalább három kéz tapad vértől áztatott lábamra, amivel kétségbeesetten kapálózok. De a három kéz több, mint egy láb. Egy fegyver a tarkómon pedig több, mint amit érdemelnék egy normális világban.
Nyugalom elvtárs... - visszhangzik fejemben, ahogy magamhoz térek. Érzem, hogy a lábam, amit végigkarcolt a rozsdás szög, lassan zsibbad. Felkelnék, hogy elszorítsam a sebet a térdem alatt, de nem tudok. Kába vagyok, immáron a tarkóm is mérhetetlenül sajog, és amúgy sincs itt rendben semmi.
Lassan tisztul csak a látásom, még mindig a padlón fekszek, de már a konyhában. zsebeim kiforgatva, házam feltúrva, a helyiségben pedig mérhetetlen mégis ismerős bűz terjeng. Oldalra kapom a fejem, és mit sem törődve azzal, hogy megszédülök, kétségbeesetten keresem az asztalt, ami nincs a helyén. Azonban már a disznó sincs...
- Elvtárs, kérem... - hanyatt esek, ahogy újabb fájdalom hasít végig a lábamon. - Kérem... a lábam... - nyögöm, és már mit sem törődök a disznóval. Úgyis elvisznek, de megölni csak nem itt helyben akarnak. Csak szorítsák el, az sem érdekel, ha lerohad. Hátha betesznek egy intézetbe, akkor nem kell ennyi mindenre figyelni. Gyógyszerezzenek be, vagy csak tegyék azt, amit tenniük kell, és öljenek meg út közben.

A kommunizmusban az a szép, hogy mindenkinek megvannak a feladatai. A vezetők boldogok, tehát a nép is boldog, a vezetők nem éheznek, tehát a nép sem éhezik. Mégis, valahogy ez Oroszországban gördülékenyebb – már ha Sztálin diktálta nyílt terrort annak lehet nevezni. Az MVD tagjaként Ivánnak – ahogy ekkoriban nevezte magát Huginn -, nem volt nehéz bekerülni az ÁVH berkeibe, itt Magyarországon. Jó munkás emberként pedig tette, amit a párt nagyra becsült vezetője mondott, betartatta a törvényt.
S ha van valami, amiben ekkor is kiváló volt, az az, hogyan hozza másra a frászt. Hogy élvezte?Időként igen. Ahogy most is élvezettel szívja be az éjszaka levegőjét miközben fejében az egyik mozgalmi dal szól "Száraz ágú juharfán madár ül a fészken, azért vagyok géppuskás, nékem is van fészkem. Megtudhatná akárki, ha támadni merne, nem a gólya kelepel, géppuska szól benne." , s ahogy leáll a Volga motorja nyitja is az ajtót. Nyikorog. - Kun elvtárs, mielőtt reggel leadja a szolgálatot, legyen rá gondja, hogy megolajozzák az ajtókat. - rá sem pillant a másikra, aki megdermed egy pillanatra kiszálltában az autóból.
- Igenis, Dragunov elvtárs! - az engedelmesen pattanó válaszra elégedetten igazítja a fejére a tányérsapkát, és körülnézve indul is a ház irányába. Nincsenek az utcán, ahogy az elvárt, hisz ilyenkor a dolgozó munkásember még javában alszik. Vagyis aludnia kéne, de érzi a csendes pillantásokat, szinte hallja a lebbenő függönyök mögötti összesúgást „Vajon kiért jöttek?”, mert míg az mindenkit rettegéssel tölt el, ha az ő ajtaja felé indul meg netán ha egy szerette háza felé, az már kárörvendő elégedettséggel, és nyers kíváncsisággal, ha egy utált szomszéd, vagy ellenlábas az áldozat. Na persze,miket is beszélünk! Itt nincsenek áldozatok, valaki vagy a kormány és dicső Rákosi mellett van, vagy ellene. S ha az utóbbi, akkor nem érdemli meg az áldozati státuszt.
KOPP. KOPP. KOPP.
Keményen ütődik bütyke a fának, mögötte a megtermett három férfi felsorakozik. Igen, három, mert a példastatuáláshoz nem elég kettő, no meg persze mi van ha a rettegő díszpolgár ki szándékozik ugrani a célállomás előtt a kocsiból?
Nem érkezik felelet, de még motozás sem kél. Kezdődik a móka!
Biccentésére szakad a zsalupánt, száll az ajtófélfa törmeléke, és vad csattanással vágódik az ajtó a falnak, valószínű a vakolat is pereg vele.
-Államvédelmi Hatóság! - kiáltják, és becsődülve kezdik el keresni az itt lakó férfit,  Iván lassan sétál csak be, villanyt sem olt, hisz neki nem nehéz tájékozódnia a sötétben, úgy néz ki minden a helyén, de a szőnyeg sarka csak-csak felgyűrve, s az asztal sem olyan patika pontosan a közepén, mint azt elvárná egy takaros háztartás. Míg a társai kiugrasztják az ágyából a hétalvót, addig ő eltolja az asztalt, és félrerúgja a szőnyeget. Dulakodás hangja, épp mielőtt feltépné a pincét, s ugyan az zárva, az nem lenne indok arra, hogy ne is nézze meg, mi bújik meg odalent. Ereje miatt pedig még igazán a kulcs sem kéne, amit a derék dolgozó bizonyára alaposan elrejtett. De a hangok csak-csak kiáltásba fordulnak, s lemondva tervéről elégedetlenül áll fel, és indul irányba. Pisztolyát elővéve néma léptekkel halad, a hálóban veszett csata zajlik, ketten próbálják visszaszedni az ablakon távozni akaró díszpintyet, míg ketten félájultan igyekeznek  - segédkezni nem tudván-, nem útban lenni.
Ennyi kétbalkezes kommunista faszt.
Mély sóhajjal lép közelebb, rántására máris könnyebb az a test befelé, mint kifelé, a pisztoly markolatával pedig jókorát sóz a delikvens tarkójára, remélve jó kommunistaként igyekszik összeesni, és nem virgonckodik tovább. -Nyugalom elvtárs,érted jöttünk nem ellened!- zengi a hangzatos mondatot, amit mindig, ha épp megakar nyugtatni valakit.Hogy ez nem sikerül mindig? Annyi baj legyen!

Vérvörös színt fest az égre a hajnal

"A félelem holló, s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest."
RUHA || ZENE || XXX szó || MEGJEGYZÉS: ... || ℤ

Ravnefjaer

1950-es évek eleje, a Magyar Népköztársaság szovjet fennhatóság alatt áll, vezetője Rákosi Mátyás.

Mondanom sem kell, hogy nem a lebukásra játszom. A disznó élelem. Tokától bokáig hasznosítható a legkreatívabb módokon. Fülét, nyelvét, szívét, veséjét disznósajtban, sonkáit kötözve, zsírját egyéb módokon más étekben felhasználva. Mindennek csak a képzelet és az éhség szabhat határt, így jött létre a sült disznóvérr is. Általában hagymával meg egy kis zsírral, de az igazi tisztán, sütés nélkül. A falunak viszont nem érdeke ez. Sietni kell, más nem számít.
Az éj leple alatt, vakon hadonászunk a késsel, mégis már rutinból szorítom össze a disznó pofáját, amikor kényes területhez érünk. Minden a forgatókönyv szerint halad. Perzselés nélkül, a koszt vizes késsel kapartuk le. Teljesen mindegy - súgta valami apró negatív gondolat. Vagy a szomszéd volt? Biztos hallotta, amit elkezdtünk, és számíthat egy kis húsra, ha tartja a száját. Nehéz helyzetben ismerszik meg az ember...
Vége a vágásnak, a nekem segítő szomszéd nyugodtan haza is megy. Úgy tűnik, nincs miért félni, elült a veszély. A másik szomszéd szintén folytathatja zavartalan éjszakáját, én viszont óvatlan vagyok. Hallgatok a hívószóra, és ujjamat mártom a forró vérbe. Előbb csak mutatóujjam esik áldozatul a sűrű, vörös testnedvnek, majd a középső is társul hozá. Ekkor hallom meg a távolban közeledő Volga zaját. Hányszor hallottam már, mégis minden alkalommal megáll bennem az ütő. Még sosem vittek el. De ha elvisznek, talán soha nem is térek vissza...
Egyedül élek, tehát gyanús vagyok. Az egyik szomszéd kedves velem, a másik kevésbé, tehát gyanús vagyok. Ártatlan test, elszánt tekintet. Mondanom sem kell, hogy gyanús vagyok pártunk és kormányunk jóságos, törődő és elkötelezett álszent, pökhendi és annál inkább kövér vezetőjének szemében. Nem bánom.
Közel parkol. Légzésem egyre szaporább, homlokomon látszik, hogy lever a víz. Kezemmel óvatosan letörlöm a verejtéket és piszkos ruhámba törlöm véres kezemet. A pince ajtaja zárva, rajta szőnyeg, azon asztal. Nem szabad, hogy bármit is megtaláljanak. Kezem mégis árulkodik. A körömágyra telepedő száradó vér nem akarja, hogy biztonságban legyek.
Talán az a sorsom, hogy elvigyenek, és ha ide jöttek... nem adhatom magam könnyen. Nagy levegőt veszek, lefekszek az ágyba, és nyakig betakarózok. Hajnali egy óra lehet, én pedig békés állampolgárként nyugovóra tértem már legalább két órája. A mélyen tisztelt pártelnök úr sem akarhatja keményen dolgozó földművelőit a munka rovására vegzálni.