“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Nem fér a fejembe, hogyan lehet számára kérdés, hogy támogatom-e ebben is, hogy mellette leszek-e, ha lépéseket kell tennie az öccse érdekében. Lassan megrázom a fejem, tekintetemmel figyelmesen kutatva az arcát.
– A te problémád az én problémám is – mondom magától értetődően, szabad kezemmel odanyúlok az övéhez, hogy ujjaimat egyik kézfeje köré fonjam. – Nem számít, miből fakad, hogy közvetve érint vagy közvetlenül. Semmilyen terhet nem kell egyedül cipelned – biztosítom róla halk, de annál határozottabb hangon. Hálás csókjára lágyan elmosolyodom, az eddig a haját simogató kezem kézfejének hátuljával megsimítom az arcát, homlokomat finoman odadöntve az övének néhány pillanatra.
– Soha, semmiben – fogadkozom újra, halkan mormolva magunk közé a szavakat. Szeretem őt, a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenben mellette akarok állni, ahogy ő is mellettem van, bármivel kelljen is szembenéznem. Ez oda-vissza igaz.
– Tudod, hogy megvannak a saját kapcsolataim, és ott van Joe is, vagy Mikkel. Meg fogjuk találni ezt a Dorát, ha kell – nézek fel aztán rá, hogy üres ígéreteken kívül konkrétumokat is megpróbáljak elé tárni.
Amikor álmodozni kezd egy másik, egyszerűbb, nyugodtabb életről, engem is mosolyra fakaszt a képekkel, ki is egészítem azokat, de amikor eljutunk odáig, hogy belőlem mi lehetne, akaratlanul is feszültség költözik a szívembe. Elárasztanak a bizonytalan gondolatok, de mintha a hallgatásom is mindent elmondana neki, már fel is emeli a fejét, és elég rám néznie, hogy rögtön tudja, mi zajlik le bennem, és ettől ismét olyan mélyen önt el az iránta érzett szerelem, hogy úgy érzem, bele tudnék fulladni. Az első hasonlatára halkan fel is nevetek, érzem, hogy a mosolya, a szemeiben ülő puszta hit is olyan erővel tölt fel, amiről nem is tudtam, hogy létezhet.
– Említettem már, hogy kissé elfogult vagy? – mosolygok rá szerelmesen, hálásan, mert az, hogy ennyire bízik a képességeimben, ennyire hisz bennem, ennyi mindent lát a lelkemben, amit én a vele kapcsolatos érzéseimen kívül egy üres, sötét katlannak érzek... az mindennél többet ér. Ezzel a mély érzéssel a szívemben ígérem meg neki azt is, hogy mindig így várnám haza, így fogom hazavárni, bárhogyan is alakuljon és bárhová is vezessen az életünk, és azt a finom csókot így ugyanezzel a ragaszkodással a szívemben viszonzom. Érte úgyis meg fogok tenni minden tőlem telhetőt.
A tolószékkel kapcsolatos fenyegetését nyilvánvalóan nem veszem komolyan, ha nem érezném még mindig a tagjaimban az éjszakáról visszamaradt fáradtságot - és a hátsó felemben a fájdalmat, igen -, talán már ma futás után vettem volna egy új szettet. El is felejtheti, hogy ne akarjam ezt a módszert majd ismét hasznosítani, bár a saját érdekemben tényleg nem fogok még ezzel előhozakodni... egy kis ideig. Aztán rákérdezek, történt-e más is, a szívem pedig egy kicsit sem lesz könnyebb, amikor kiderül, hogy nagyon is, ráadásul éppen az apja. A nevetése ezúttal csak azért nem fakaszt mosolyra, mert érzem belőle a keserűséget, inkább csak nézem őt, figyelmesen, némi aggodalommal hallgatva a történetet. Halkan szusszanok, amikor a nevéhez ér, hiszen azt én mondtam el neki, így lényegében a saját csapdájába sétált bele a fickó, amikor ezen a néven mutatkozott volna be neki. A saját fiának. Erre a gondolatra már inkább fel is horkanok.
– Kedves tőle, hogy még mindig ragaszkodott volna ahhoz a névhez – mormogom az orrom alatt, aztán megrázom a fejem és sóhajtok egyet. – Először én sem tudtam hová tenni az ismerősségét. Így visszatekintve már annyira egyértelműnek tűnik, de meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán itt lehet – vonok vállat. Odanyúlok az egyik kezéért és magamhoz húzom, úgy kezdem simogatni, játszani az ujjaival, mert valamivel le kell kötnöm magam, és azt is szeretném, ha ő is érezné, hogy itt vagyok, miközben az apjáról mesél. Tudom, hogy ez neki mennyire nehéz téma.
– Érdekes, hogy végre volt mersze a szemedbe nézni – gondolkozom el az arcát fürkészve. Nem kérdés, hogy tudta-e, kinek a közelében sétálgat, hiszen ők ezt érzik, na meg a levele alapján egész életében figyelte és vigyázott rá, vagy mi. – Mi történt? Ezúttal adott bármiféle elfogadható magyarázatot? – kérdezgetem tovább.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Elnehezülő szívvel figyelem, miközben gondterhelten megosztja velem, hogy egyszerűen nem tud bízni az öccsében. Nem hibáztatom érte, mert az a viselkedés, amit most leírt, nem sok okot ad rá, ezt még látatlanban is alá kell írnom, de attól, hogy értem, még nem lesz egyszerűbb a helyzet. Nem akarom, hogy ezzel is meg kelljen küzdenie, hogy ennyi teher nyomja a vállát egyszerre, és ha eddig lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy lényegében elszakítottam és elszakítom a családjától, akkor ez most fokozottabbá válik. Továbbra sem értek egyet azzal, hogy ez az ő hibája lenne, de nyilvánvalóan a saját felelősségének érzi, és egyébként is az öccséről van szó. Hogy jövök én ahhoz, hogy tetézzem a problémáit még a sajátjaimmal is?
A Dora nevet megjegyzem, nyilván ebben a formában nem mond nekem semmit, de nem is a drogbizniszbe ért bele a kezem eddig sem. A kapcsolataim viszont ettől ugyanúgy megvannak, ráadásul ott van Mikkel és Joe is, akiknek a füleibe sok minden juthat bele. Ha utánakérdezek... ééés itt meg is szakad a gondolatmenet, mert először egyesszámban beszél, aztán olyan tekintettel néz rám, mintha ez kérdés lenne.
– Azt hittem, egy csapat vagyunk – vonom fel a szemöldökömet. – Szerinted hagynám, hogy egyedül mássz bele bármi ilyesmibe? – Ha ez akár csak meg is fordult a fejében, tényleg komolyan el kell kezdenem dolgozni az érzéseim jobb és egyértelműbb kifejezésén, mert akkor továbbra sem érti, hogy nekem ő a legfontosabb.
A lelkem pedig ezután sem lesz könnyebb. Elmeséli, hogy kis híján újra rohama volt, megint fényes nappal, megint a puszta emlékektől és érzésektől, de ő sem tudja, hogyan segíthetnénk, segíthetnék ezen. Kibaszottul tehetetlennek érzem magam, hasztalannak, mintha csak a partvonalról nézném, ahogy szenved, pedig bármit megtennék az ellenkezője érdekében, még helyet is cserélnék vele, ha tudnék. Nem mondok semmit, mert nem tudok, nincs más a kezemben a támogatásomon és a szívemen kívül, de az... nem elég. Ennél többet viszont nem tudok adni, mert nincs másom.
– Akkor marad a favágás – vonom le a következtetést halványan a hajába mosolyogva. Még mindig nem érzem jól magam, de ezeket a kedves képeket nekem is jól esik elképzelni. Egészen addig, míg el nem jutunk oda, hogy én mit csinálnék, mert akkor érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándul egy kissé. Fogalmam sincs, hová tart az életem, de ha hasonló vége is lesz a mostani helyzetnek, mint szeretnénk, akkor sem tudom, hogyan leszek képes beilleszkedni a... társadalomba. Nem tudom, helyt tudok-e majd állni. Nem tudom, hogy valaha elég leszek-e, méltó leszek-e hozzá, mellé, de nem hiszem, és ez... megijeszt.
– Mindig így várnálak haza – súgom inkább, újra végigsimítva a fején. Megemlíti a fáradtságát, én pedig próbálom megnyugtatni, és bár a lelkiismeretem ismét szinte hasogatni kezdi a tudatomat, amikor meglátom a mosolyát, aztán felemlegeti a futást, legalább azt érzem, hogy most jó úton járok. Szándékosan a járókeret emlegetésével válaszolok, halk nevetésének hangja pedig beragyogja a gondolataim felett lebegő sötét fellegeket is.
– Majd megpróbálom visszafogni magam – mormolom somolyogva, viszonozva a szoros ölelést, élvezve a csókját a halántékomon. Igazából azért kérdezek rá, hogy történt-e más is, mert remélem, hogy nem, de aztán már mondja is az ellenkezőjét. Nem merek tippelni, ki volt az a valaki, és amikor elmondja, hogy az apja... Hát, ennyit a beragyogásról, már vissza is térnek a sötét fellegek. Halk, lemondó nyögést hallatok, beletúrok a hajamba, aztán magam alá húzom a másik lábamat is, úgy ülök tovább felé fordulva, a térdeimre támaszkodva.
– Mesélj el mindent – kérem halkan, pillantásomat az arcára függesztve. Ha mindezek után még az apjával is találkozott, akkor már megint egy olyan napon van túl, mint a múltkor is, és ezen a ponton biztossá válik, hogy én már nem is akarok elmesélni neki semmit. Nem fogom a saját nyomorommal is tovább terhelni, majd beszélek Cameronnal és utánamegyek én is egy-két dolognak.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Egy hosszú, gondterhelt sóhajjal bólogatok a szavaira, jól emlékszem, miket mesélt annak idején, még ha csak nagy vonalakban is, de az azért lényegesen más volt. Attól nem lett ennyire rossz érzésem.
– Persze, hogy emlékszem. – Az arcomra csak egy egészen rövid pillanatra költözik halvány mosoly, mert bár amiről beszélünk, az egyáltalán nem könnyű vagy vidám, az emlékhez az is hozzátartozik, hogy mi mindenhez vezetett az az este, és hogy pontosan milyen körülmények közül kellett Axelnek a rendőrségre mennie az öccséért. Ezután viszont én is visszakomolyodok, meg dörzsölöm a halántékomat, miközben elgondolkozva simogatom finoman a tarkóját, mint valami pótcselekvés. – Mennyire vészes a dolog? Ez a banda, meg a kokain. Csak kipróbálta, vagy ennél komolyabbról van szó? Esetleg van más is? – nézek rá figyelmesen. Ezekre a kérdésekre már nem hagyom, hogy ne válaszoljon, mert fontos. Megvannak a kapcsolataim ahhoz, hogy súlyosabb mélységekből is ki tudjuk szedni, de akkor tudnom kell a pontos körülményeket... és még úgy sem lesz könnyű, ha Aaron nem akarja, hogy segítsenek rajta. Azt viszont tudom, hogy Axel nem fogja hagyni lecsúszni, márpedig én nem csak a saját viseltes dolgaimra értem magunkat az egy csapat fogalma alá.
A történet következő része egy újabb mély sóhajt vált ki belőlem. Bólogatok a kérdésére, persze, hogy értem, mert ez már tényleg egy beteges szint, de fogalmam sincs, mit mondhatnék. Az biztos, hogy ez valami pszichés eredetű probléma lehet, de én és a lélek gondjai? Ennél távolabb nem is állhatnék a pszichológiától. Legfeljebb abban tudnák segíteni, hogy nyomja el teljesen az érzéseit, de nem hiszem, hogy annak Axel vagy az édesanyjuk örülne. Ezután ráadásul elmeséli, hogy őt pedig ismét kis híján belehajszolták egy rohamba az emlékei, és ettől szabályosan érzem, hogy az én vállam is megsüllyed egy kicsit, mert ez is olyasmi, hogy... egyszerűen rohadtul tehetetlennek érzem magam. Oké, ott vannak a bevett módszereim, amikkel ki tudom szedni egy epizódból vagy vissza tudom hozni annak a széléről - hol finomabban, hol erélyesebben -, de ez nem megoldás semmire hosszútávon.
– Hogyan tudnék segíteni? – kérdezem halkan, homlokomat odatámasztva a halántékához. – Mit lehet ezzel kezdeni? Mit csináljunk? Tudod, hogy itt vagyok. Bármiben számíthatsz rám, csak... egyszerűen fogalmam sincs, hogy segítsek, pedig nagyon szeretnék – simítom végig a haját újra és újra, a szavaim végén pedig felemelem a fejem és egy csókot nyomok a halántékára. Amikor odadől hozzám, addig a fejét simogató kezemmel átölelem a vállát és a másik kezemet simítom a hajára. Magamhoz ölelem, a fejemet az övére hajtom, beszívom a haja sós illatát, és lágy mosollyal hallgatom a felvázolt álomképet. Még a szemeimet is lehunyom egy kicsit, hogy jobban lássam magam előtt, a mosolyom pedig a helyzet ellenére is élettel telibbé válik.
– A halászat mindenképpen testhezálló lenne, de azért megnéznélek favágás közben. Mindenképpen olyan házat vennénk, amit fával tudunk csak fűteni – egészítem ki egy kicsit a képet, mielőtt nyomnék egy csókot a feje búbjára. – Fogalmam sincs, én mit tudnék csinálni, de kitalálnánk valamit – mormolom a hajának. Tényleg nem tudom magam elképzelni semmilyen normális emberi munkában, de Axel előtt soha nem is gondolkoztam ilyesmin. Érte viszont... érte megtenném. Érte megoldanám.
– Egyáltalán nem – szusszanok fel a kérdésére, megrázva a fejem. Az eddig a fejét simogató kezemet most az arcára csúsztatom, nem engedem sokkal távolabb, csak finoman ösztökélem, hogy nézzen rám. Halványan, de bátorítóan próbálok mosolyogni rá, szemeim az ő kékjeit kutatják, miközben hüvelykujjam az arcát simogatja.
– Túl sok minden történik most egyszerre, túl sok dolgot kellene tudnunk megoldani párhuzamosan, ráadásul a nyakunkba szakadt ez az egész... új világ. Nem tudom, lesz-e elég időnk egyáltalán feldolgozni – vonok vállat. A következő kérdésére már halkan elnevetem magam, mert eszembe jut a reggeli déli beszélgetésünk.
– Igen, és képzeld, a görgős járókeretet sem kellett elvinnem hozzá – vonom fel a szemöldököm kihívóan, mosollyal a szám sarkában. Szándékosan emlegetem fel a dolgot, még ha a saját káromra is, mert szeretném egy kicsit felvidítani. Nem akarom, hogy egyszerre ennyi teher nyomja a vállát, és ezen után már nem is szívesen számolnék be neki arról, ami itt történt. Vagyis inkább történhetett volna. Nyomok egy puszit az arcára, aztán ismét rápillantok, a szemeit fürkészve.
– Más nem történt? Nem mintha ez nem lenne elég... – engedek meg magamnak még egy kis mosolyt.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Őszintén reméltem, hogy erről a találkozóról is úgy jön majd haza, mint legutóbb, olyan vidáman, felszabadultan és megkönnyebbülten, de hamar kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről. Félbehagyom a pakolást, inkább leülök mellé a kanapéra, kérem, hogy mesélje el, mi történt. Próbálom az érintésemmel nyugtatni, de ehhez most én is kevés vagyok, és figyelmen kívül hagyja minden szavamat is, nem válaszol a kérdéseimre sem. Ezt egy halk sóhajjal veszem tudomásul, aztán inkább arra kérem, folytassa, mert tudom, hogy van itt még más is.
Továbbra sem értem, mire fel ez a rengeteg elfojtott düh, hogy miért érzi magát jobban attól, ha ezt a saját bátyján vezetheti le, hogy miért lesz neki attól jobb, ha megütheti, verekedik vele. Tényleg nem fér a fejembe, hogyan hibáztathatja őt mindenért, azt pedig pláne, hogy Axel miért hiszi ezt el, de nem hozom fel még egyszer a kérdést.
– Korábban is voltak ilyen problémái? – pillantok rá. Lehet, hogy a gyász okozta feszültség szabadított el ennyire az indulatait, és most nem tudja kezelni, hogy Axel visszatért, vagy... nem tudom. Nincs más ötletem, sosem voltam egy nagy lélekbúvár, főleg, ha heves érzelmekről van szó. Az érzelmek teljes hiányához több közöm volt mindig is.
– Mi? – kérdezek vissza aztán megütközve, kissé döbbenten, amikor elmeséli, hogy majdnem karamboloztak is. – Ennek semmi értelme. Meg sem nevezted az apátokat, és ennyitől ilyen hevesen reagált? – Megcsóválom a fejem és elgondolkozva meredek a szemközti falra. Ez tényleg nem normális viselkedés, kicsit sem, bár a megfejtéshez továbbra is kevés leszek. Ezután viszont tovább mesél, a tekintetem pedig a bárka szó hallatán visszavillan rá, aztán amikor megnevezi Ránt is, gondterhelten, mélyen sóhajtok fel.
– A francba... – Közelebb ülök hozzá, karomat megtámasztom a hátán, úgy kezdem el újra simogatni a haját. Tudtam, hogy jól láttam azokat az árnyékokat a szemeiben. – Rohamod volt? Vagy sikerült elkerülni? – kérdezem lágyan. Én nemrég végignézhettem mindkettőt, a komplett- és a majdnem-rohamot is, egyik sem volt kellemesebb a másiknál, bár ha vezetés közben érte és nem lett belőle baj, akkor inkább arra tippelnék, hogy a szélén állt, de még időben visszanyert az irányítást.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Miután magamra maradok a lakásban, nekem azon jár az eszem, hogy egyrészt feldolgozzam mindazt, amit megtudtam, másrészt pedig azt próbáljam kitalálni, hogyan tálaljam ezt majd Axelnek. Nem azt a részét, hogy kinek a kicsodája vagyok, hanem azt, hogy már megint - még mindig? - vérdíj van a fejemen, és hiába úsztam ezt most meg könnyedén, köszönhetően annak, hogy a rossz embert bérelték fel, ez egyben azt is jelenti, hogy nyitott szemmel kell járnunk, mert hiába a gyanús csend a Cég részéről, továbbra sem ők az egyetlen ellenségeink. Ha pesszimista akarnék lenni, lehet, hogy bele is keserednék egy kicsit a gondolatba, miszerint vége lehet-e ennek valaha, de nem erre akarok koncentrálni. Próbálok hinni. Hinni abban, hogy az, amilyen módon jelenleg is átalakulóban van az életem, az életünk, az jelent valamit.
Mégis, ezek a gondolatok csak addig nyomasztanak, míg Axel haza nem ér, de kivételesen nem azért, mert már a puszta látványa, a hazaérése ténye is megdobbantja a szívemet és felvillanyoz. Elég úgy igazán megnézni őt magamnak, hogy azonnal meglássam az arcán a gondterheltséget és a szemeiben azt a végtelen fáradtságot, és nekem máris nem az a legnagyobb bajom, hogy hogyan tálaljam neki a történteket, mert úgy látom, van ennél nagyobb problémája is. Elég sokatmondó, hogy a kérdésemre is csak egy sóhajjal felel, A tenger említésére keserű mosoly költözik az arcára, és pontosan olyan választ ad, amit sejtettem is. Aggódva nézek utána, ahogy bemegy a fürdőbe, de nem megyek utána, mert tudom, hogy úgyis el fogja mondani, mi történt, amikor akarja és összeszedte a gondolatait. Amíg ő a fürdőszobában van, én elkezdem elpakolni a zacskók tartalmát a konyhában, és közben megjegyzem magamban, hogy ha ennyire szörnyen alakult a délután, akkor az is nagy szó, hogy tényleg elment bevásárolni.
A szemem sarkából figyelem őt, amikor a kanapához sétál, de amikor látom, hogyan dörzsöli meg az arcát, inkább csak leteszem a kezemben tartott kenyeret a pultra. Találkozik a tekintetünk, olyan elveszetten néz rám, hogy érzem, egy kicsit összetörik a szívem. Megkerülöm a pultot, úgy döntök, hagyom a pakolást a fenébe, ráér később is, inkább odamegyek hozzá és leülök mellé, egyik lábamat magam alá húzva, hogy felé tudjak fordulni. Aggódó pillantásomat ráfüggesztem, őt figyelem, miközben szavait hallgatom, és bár a "pukkancs" kifejezés más esetben megmosolyogtatna, valahogy érzem, hogy azok után, amit elmesél, nem sok kedvem lesz mosolyogni.
– Mi történt? – kérdezem ismét halkan, egyik kezemmel végigsimítva a haján, míg ő az orrnyergét masszírozza fáradtan. Figyelmesen hallgatom, amikor beszélni kezd, a homlokom már a kokain említésére gondterhelt ráncba szalad. Hogyan kerül egyáltalán kokain egy középiskolába? Oké, persze, manapság már minden szart be lehet csempészni, elfogy egy-két füves cigi a hátsó udvaron, na de a kokain az egy teljesen más kategória... Ráadásul úgy, hogy tudta, Axellel fog találkozni. A bátyjával, akit egészen idáig halottnak hitt, de most visszatért és szeretne vele több időt tölteni... hát, megértem Axel ingerültségét, mert ennél egyértelműbben nem is lehetne átvitt értelemben beinteni a másiknak. Nem értem, bár az nagyobb szó, hogy ő sem érti, mert én nem is ismerem. A beteges dührohamokat akár a kokainnal is össze tudnám kötni fejben, de valami azt súgja, hogy ez elhibázott következtetés lenne, máskülönben Axel is összekötötte volna fejben a pontokat.
Ezután viszont elkezdi önmagát hibáztatni, nekem pedig ki is megy egy kicsit a fejemből az előző gondolatmenet. Megütközve nézek rá, a homlokom újra ráncba szalad.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez a te hibád? – kérdezek vissza csendesen, szemeimmel az arcát, vagy ha rám néz, a tekintetét fürkészve. – Hibáztathat téged bárki azért, mert a saját életedet élted? Úgy gondolod, fel kellett volna adnod mindent, amire valaha vágytál, amiről álmodtál, azért, hogy itt maradj és az öcséd apja legyél az igazi apja helyett? Szerinted ez lett volna a helyes? – nem gúnyolódom, halkan, nyugodtan beszélek, keresve a válaszokat. Tényleg nem tudom, hogy ezek az ő gondolatai-e, hogy szerinte máshogyan kellett volna-e élnie az életét, vagy csak nem tud, nem akar mást hibáztatni, esetleg egyenesen az öccsétől származnak-e ezek a gondolatok. Nem ismerem Aaront, nem akarok ítélkezni, de amit eddig megtudtam róla, el tudom képzelni, hogy ő Axelt hibáztassa mindenért, és ezt még az orra alá is dörgölje alkalomadtán. Pedig kevés annál önzőbb dolog van, mint a saját elhibázott döntéseinkért másokat hibáztatni.
– Nem vehetsz minden felelősséget a saját válladra, Axel – simítok végig a haján ismét. – Tudom, hogy apa nélkül kellett boldogulnotok, hogy soha nem volt egyszerű a helyzetetek, hogy egyfajta családfői szerepet kellett magadra venned, de senki nem vetheti a szemedre, hogy nem szentelted ennek az egész életedet. Te is apa nélkül nőttél fel, nem csak Aaron, és nem hiszem, hogy bárki elvárhatta volna tőled, hogy átvedd ezt a szerepet a családban. Neked sem kellene elvárnod magadtól. Minden jogod megvolt ahhoz, hogy a saját utadat járd, azt pedig kötve hiszem, hogy ne gondoltál volna rájuk mindig, és ne töltöttél volna velük időt, amikor lehetőséged volt rá. – Sóhajtva csóválom meg a fejem. Persze, rengeteg időt töltött távol, de nem becsülni és tisztelni kellett volna inkább azért, amit csinált? Előhozakodhatnék a saját életemmel, de inkább nem teszem, mert én is meghoztam a magam rossz döntéseit, látjuk, hová lyukadtam ki... de hiába veszítettem el mindkét szülőmet, soha nem nyúltam szerekhez és pláne nem jutott volna soha eszembe, hogy a bátyámat hibáztassam bármiért is. Akkor sem, ha épp nem volt mellettem. Nem vártam tőle, hogy vegye át a szüleink szerepét.
Beletúrok a hajamba, majd szusszanva nekidőlök a vállammal a kanapé támlájának, az eddig a haját simító  kezemmel most a hátát kezdek simogatni.
– Mi történt még? – kérdezem halkan, ismét ráfüggesztve a pillantásomat. Nem azt kérdezem meg, hogy történt-e még valami, mert azt egyértelműen látom rajta, hogy igen.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Hiába veszek búcsút Camerontól - ezúttal már normálisan, hétköznapi emberek módjára köszönünk el az ajtóban, nem olyan a jelenet, mint az érkezése volt -, a gondolataim még mindig akörül a rengeteg dolog körül forognak, amiről beszélgettünk, és ami történt. Bőven van mit feldolgozni, kezdve a látogatása indokával, ami már önmagában megannyi kérdést hagyott maga után... bár ebben a tekintetben valószínűleg okosabbak leszünk nemsokára, hála neki. Ez viszont továbbra is olyasmi, amiről mindenképpen beszélnem kell majd Axellel; minden mást is szívesen elmesélek neki, a lakásban maradást vagy nem maradást viszont át kell majd rágnunk, közösen. Cameron megnyugtatott ugyan, hogy nem akadt volna a nyomomra és nem talált volna el idáig, ha nem érzi meg rajtam, hogy félvér vagyok, de ez innentől kezdve akkor is veszélyfaktor, amit nem hallgathatok el Axel elől. Az már csak hab a tortán, hogy emellett még kiderült, hogy viszonylag közeli rokonok is vagyunk, bár valami azt súgja, hogy onnantól kezdve, hogy Odin a nagyapám, akad még néhány rokonom a nagyvilágban. Ezt még úgy is meg merem saccolni, hogy én nem vagyok olyan jó ismerője a mitológiának, mint például Axel. Mondjuk, ha minden igaz, Cameron ezen is segíteni fog majd.
Hogy az összes többi mellett pedig még egy másik létező fajjal is kiegészültek a világgal kapcsolatos ismereteim, szinte már meg sem lep, bár lassan ott tartok, hogy számon sem tudom már tartani az újdonságokat, és pláne nem merem megtippelni, miről nem tudhatunk még.
Elmosogatom a két poharat, miközben a gondolataim elkalandoznak egy kicsit, az iménti beszélgetés emésztgetése mellett eszembe jut az is, hogy vajon hogy alakult Axel délutánja az öccsével. Remélem, hogy pozitívan, és úgy hiszem, sokat nem is kell várnom, hogy megtudjam, mert a futást és a Cameronnal való beszélgetést is nézve azért jócskán elütöttem én magam is ezt a délutánt. Ezt a sejtésemet igazolja is, hogy alig törlöm meg a kezem, már jön is az a jól ismert érzés, amitől mosoly költözik az arcomra, és rögtön tudom, hogy amikor lenyomódik a kilincs az ajtón, akkor ki fog belépni rajta. Azért nem rontok rá azonnal, megvárom, hogy ki tudja nyitni az ajtót, de már úton vagyok oda a konyhából, azzal az ismerős jó érzéssel a mellkasomban, amit az ő hazavárásával azonosítok.
– Szia – pillantok rá ebből fakadó boldogsággal, hogy miután bezáródott mögött az ajtó, már be is zsebelhessem a megérdemelt üdvözlő csókomat. Ugyan rögtön feltűnik, hogy milyen sós íze van az ajkainak, nem hervad le a mosolyom, csak akkor komolyodik el egy kicsit az arcom, amikor utána újra rápillantok és jobban megnézem magamnak. Nem is az a furcsa, hogy homok van a hajában - bár ez is felvet bizonyos kérdéseket -, sokkal feltűnőbb a látható fáradtsága, és a szemei. Ismerem azokat a sötét árnyakat a tekintete mélyén.
– Jól vagy? Mi történt? – fürkészem a szemeit aggódva, mielőtt félreállnék, hogy helyet adjak neki, hadd tudjon nyugodtan levetkőzni és lepakolni.
– Úgy látom, tényleg teszteltétek a tengert is – jegyzem meg egy apró, kétes mosollyal, bár az aggodalmam ettől még nem múlik el. Az tény, hogy az arcáról eltűnt a múltkori ütés nyoma is, de ettől még sokféleképpen alakulhatott a délutánjuk... és ez nem magyarázza azt a túlontúl ismerős fáradtságot a szemeiben.

show me where it hurts || coded by eirik