“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Örülök annak, hogy a reggelünkből nem csak az marad meg, amikor ledobtam a riadalom-bombát azzal, hogy elmondtam Axelnek, miért is bukkant fel a küszöbünkön tegnap Cameron. A lelkiismeretem is megnyugszik, amikor ő is lecsillapodik, aztán rövid időre meg is feledkezem mindenről, vagy legalábbis a háttérbe szorítom a problémákat, hogy rá tudjak figyelni, míg megosztja velem az érzéseit, az elköteleződését, ahogy én is vele a sajátomat. Az érzéseink feltöltenek engem erővel, mint mindig, bár a gondolataim elterelését kiválóan fenntartják azok a kis incselkedések is, amiket már az asztalnál ejtünk meg. A gyors reggelit követően összepakolunk, amolyan búcsút veszünk a háztól azzal, hogy tisztázzuk, nem a négy fal milyensége és elhelyezkedése számít, aztán el is indulunk, én pedig közben érdeklődésére Cameronról és a látogatásáról mesélek neki. Az is eszembe jut, hogy az apámmal mennyire más beszélgetéseink voltak eddig, és bár egy kicsit aggaszt a gondolat, szerencsére nem veszi rossz néven, hogy felhoztam az apa-tényezőt.
– Majd közösen tanulunk belőle – bólintok mosolyogva, amikor jelzi, hogy a Cameron által ígért könyv még neki is hasznos lehet majd. Nekem fel kell hoznom a tudásomat, neki pedig kiegészíteni és tisztába tenni azt, amit már megtanítottak neki, csak ki tudja, mennyi volt benne az igazság. Mesélni kezd az ázokról és a vánokról, én pedig mosolyogva hallgatom és közben bólogatok egy kicsit.
– Az apám mintha említette volna ezt, legalábbis az ázokat, hogy ő is közéjük tartozik, szóval ebben lehet valami – merengek el egy kicsit. Most már nem is érint meg annyira, hogy valóságként beszélünk ilyen dolgokról, azt hiszem, kezdek átlendülni ezen a hitetlenségi mi a franc történik fázison. Aztán szóba hozza Aegirt - így, Aegirt, nem az apját - és a származását, mire megjelenik az arcomon egy olyan kis zavart mosoly, mintha épp rajtakaptak volna valamin.
– Iiiiigen, lehetséges, hogy rákérdeztem az Aegir-ágra... – vallom be sunnyogva, a szemem sarkából sandítva rá. Eszembe jut az is, hogy este ezen a ponton jutott eszembe, hogy még tartozom neki a beszámolóval, csak aztán elterelte a gondolataimat a méreteivel. Most viszont eldöntöm, hogy nem sétálok bele a hosszú ujjak és egyéb vonzataik csapdájába, inkább másfelé terelem a témát. – Egyébként azt mondta, ők is léteznek. Úgy értem, az óriások faja. Csak hogy ne legyen elég a vérfarkas, vámpír, és minden egyéb más – sóhajtok fel.
Visszakérdez még egy kicsit Cameronra, arra, hogy jól emlékszik-e, amit róla és a segítőkészségéről mondtam, én pedig igyekszem megnyugtató választ adni számára, hiszen tényleg ezt mondta. Kezemet az övére simítom, de csak puhán, hogy ne zavarjam meg a vezetésben, aztán mosolyogva figyelem, ahogy ujjaimra fogva az ajkaihoz emeli a kezem. Rajta felejtem a pillantásomat, a mellkasom ismét megtelik szerelemmel ettől a kedves mozdulattól, aztán halk, elégedett szusszanással fonom ujjaimat az övéi köré, amikor nem is engedi el a kezem. Persze amikor szüksége van a kezére, elengedem, hogy aztán elmosolyodjak, amikor minden alkalommal újra a kezemért nyúl. Út közben irányítom, ahol kell, míg végül Gamle külvárosi részéről kiérünk egy kieső, nyugodtnak tűnő területre, a célunkhoz.
Leállítja a motort, én pedig a szemem sarkából figyelem, ahogy felméri a terepet. Hasonló feszültséget érzek felőle, mint amikor Mikkelnél jártunk a papírok miatt, és azt hiszem, értem is, miről van szó. Továbbra sem örülök annak, hogy mindebbe bele kell őt rángatnom, de nem is lehetnék hálásabb a jelenlétéért és a támogatásáért. Azt azért felajánlom, hogy itt is megvárhat, ha szeretne, és bár gondolkozik egy kicsit a válaszon, végül úgy dönt, velem jön. Rámosolygok, aztán kiszállva átsétálok az ő oldalára, mert az a ház, ami nekünk kell, a bal oldalon van. Igazából nincs ráírva semmilyen megkülönböztetés, én is csak azért tudom, hova kell menni és mit kell csinálni, mert már ismerem a járást. Csak az ajtón belépve látszik, hogy ez odabent kevésbé apartman jellegű, bár nem is kifejezetten szálloda-recepciós feeling.
Egy középkorú fickó ül egy étkezőasztal mögött, ránk pillant, kíváncsian mér végig mindkettőnket, egyesével; nem ismerem, akkoriban még nem ő volt itt, de ettől nem veszítek a magabiztosságomból. Előveszem a zsebemből a papírjaimat, átnyújtom neki a hamis személyit - Axeltől nem kérem el, mert elég az enyém is, arról is be tudja azonosítani Mikkel ráhatását az előtte levő laptopon -, aztán nagyon röviden elmondom, miért vagyunk itt. Tényleg rövid vagyok, annyit mondok, hogy szállásra van szükségünk, és hogy előre láthatóan négy hétre. Arcizma sem rezdül, néhány percig a laptopot nézi, aztán ismét felém fordul és egyszerűen csak bólint egyet. Ekkor nyújtom át neki a pénzt, amit még otthon kiszámoltam, ez bőven fedezi a négyheti itt tartózkodást, és nem is fogjuk visszakapni, ha hamarabb elmennénk innen, de hát ez egy ilyen dolog. Elteszi a pénzt, aztán feláll az asztaltól és átsétál a helyiség másik felébe, majd leakaszt a parafa-tábláról - amin körülbelül a kulcsok egynegyede hiányzik csak - egy kulcsot a 7-es számmal.
– Odabent találtok egy pótkulcsot. Távozáskor elég, ha mindkét kulcsot az asztalon hagyjátok. – Ennyit fűz hozzá, aztán visszaül a laptop elé és láthatóan már nem is érdekeljük. Elteszem a személyit, aztán a kulccsal a kezemben megfordulok, hogy Axellel együtt visszamenjek a kocsihoz. Odakint rámosolygok, bátorítóan érintve meg a kezét, aztán beszállunk a kocsiba, hogy megkeressük a 7-es házat. Nem lesz nehéz, mert nagy számokkal virít az oldalukon az azonosító.
– Minden szempontból – felelem, kihangsúlyozva a "minden" szót. – Ide már olyan kapcsolatokkal jutottam el, amihez nekik nem volt közük. Amerikában volt egy... hát, mondjuk úgy, pártfogóm, aki nagyon szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik szerte a világban. Ő kötött össze Mikkellel, amikor elmondtam neki, hogy Oslóba fogok jönni, és Mikkel hozott el engem ide. Ez a hely az ő ellenőrzése alatt áll, ami azt jelenti, hogy az oslói bűnszervezetek sem nagyon szaglásznak erre, mert mindenki kényes arra, hogy jóban legyen vele. Úgy gondoltam, ez hasznos szempont lehet, ha esetleg több helyen is vérdíj van a fejemen – magyarázom el neki a mögöttes gondolatokat is egy kicsit. Tudom, hogy nem szívesen gondol ebbe bele, de sajnos számolnunk kell vele, hogy akár a pitibb bűnözői réteg is szagot foghat(ott), ha elég csinos az összeg. Így viszont nyerhetünk némi semlegességet és biztonságot.
Közben elérjük azt a mobilházat, aminek egy nagy 7-es van az oldalán. Két ház között van annyi hely, hogy mellette is meg lehessen állni az autóval, de megvárom, hogy Axel úgy álljon meg, ahogy neki kényelmes. Kiszállva magamhoz veszem a táskámat is hátulról, aztán megvárom Axelt, mielőtt felmennék az ajtóhoz vezető rövid lépcsőn, hogy kinyissam a kulccsal az ajtót. Odabent valóban nincs nagy luxus, de nem is azért jöttünk; igazából olyan az egész, mint egy nagyobb lakókocsi, egyetlen nagy, tágas bódéban vannak leválasztva egymástól a terek. A funkcióját viszont bőven kiszolgálja: ahogy belépünk, van egy apró előtér fogassal, hellyel néhány pár cipőnek, jobb kéz felé egy kisebb nappali helyiség két fotellal és egy régebbi típusú tévével, velünk szemben egy konyha-étkező, a kettő között pedig keskenyebb folyosó vezet egyik oldalon egy hálószobához, a másikon pedig egy fürdőszobához. Tisztaság van, még csak dohos szagot sem érezni, szóval annyira azért nem rossz.
– Hát, úgy tűnik, most egy darabig kisebb helyre leszünk összezárva – pillantok Axelre egy kis mosollyal, hiszen a lakás ennél körülbelül kétszer, vagy két és félszer nagyobb volt. Engem mondjuk nem zavar, ha folyamatosan a közelemben lesz itt, szó szerint. Leveszem a bakancsomat és a kabátomat, a táskámat pedig egyelőre az egyik fotelba teszem le, míg bejárom a lakást, de a többi helyiségben is rendezettség és tisztaság fogad, még ha látszik is, hogy nem mi vagyunk itt az első lakók.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

A reggeli kétségbeesésnek szerencsére már nyoma sincs, ahogy beszélgetni kezdünk a konyhában. Igazából az, hogy nem tudom, hogyan tudott éppen engem a szívébe engedni, csak egyfajta vallomás részemről, nem vártam volna, hogy kifejtse és megindokolja, hiszen nekem a tudat is bőven elég, de amikor mégis megteszi, nem tudok a szendvicsekre koncentrálni többé. Csak hallgatom őt, ahogy szavakba önti az érzéseit és mindazt, ami belesodorta ebbe, nézem a mosolyát, csillogó szemeit, és közben újra és újra megkérdezem magamtól, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mivel érdemeltem őt ki. Fogalmam sincs, hogy láthat bennem ennyi mindent, ennyi szépet és jót, de nem veszem a lelkemre azt sem, hogy nem csak ezekről tesz említést - innen tudom igazán, hogy komolyan beszél. Nem is akarnám, hogy tökéletesnek lásson, hiszen éppen azzal láncolt magához végérvényesen, hogy úgy fogad el és úgy szeret, ahogy vagyok, ezt pedig neki is elmondom.
Nem tagadom azt, amit mond, ami miatt belém szeretett, tényleg bármit megtennék érte, a legapróbb dolgokban is segítenék neki, ha ettől bármi könnyebbé válna számára, de mindketten tudjuk, hogy nem csak ennyi van bennem. Ott van az a hatalmas teher is, ami velem együtt jár, ami miatt most is menekülni kényszerülünk, és ami ki tudja, meddig lebeg majd még sötét árnyként a fejünk felett. Érte viszont minden megéri. Tudom, hogy tegnap éppen erről beszéltünk, de ez nem olyasmi, amin változtatni tudnék, vagy akarnék. Vele szeretnék egy viszonylag normális, nyugodt, élhető jövőt, vele akarok lenni, miatta vágyom minderre, ez ilyen egyszerű. Ettől még nem feledkezem meg az egyre bővülni látszó családomról sem, nem csak köré építek mindent, de a központi elem akkor is ő marad. Az ő szavai pedig ugyanezt sugallják nem sokkal később.
Ahogy asztalhoz ülünk, már könnyedebbé válik egy kicsit a hangulat, jó szokásunkhoz híven. Élvezem vele ezt a játszadozást - is -, még akkor is, ha tudom: valójában csak a kötelességtudat akadályoz meg minket abban, hogy ez meg is maradjon játéknak. Látom a szemein, a karján finoman megfeszülő izmokon, hogy igazából képes lenne lecserélni azt a szendvicset rám, hogy valami egészen mást reggelizzen, és bár én is kellemesen megborzongok a gondolattól, mindketten féket teszünk a vágyainkra. Rendesen reggelizünk meg, közben megbeszéljük a viskó-keresés részleteit, aztán míg én elmosogatok, ő pakolni kezd. Nem sokkal maradok le, akkor váltjuk egymást, amikor ő végez a hálóban, de aztán nem is váratom sokáig. Hamar összepakolok én is, talán ezért sem sajnálom az időt arra, hogy még a nappaliban lopjak magamnak egy hosszú, ragaszkodó ölelést. Érzem rajta, hogy ő is megszerette az itteni közös életünket, bármilyen rövidnek is bizonyult az itt töltött idő, de aztán ugyanazt mondja ki, amire én is gondolok: attól lesz valami otthon, hogy együtt vagyunk. A szívem újra és újra megtelik szerelemmel, elraktározom magamban a pillanatot, ahogy elveszek csillogó szemei forgatagában, szoros ölelésében, az orromba kúszó illatában, lágy, szerelmes csókjában. Tényleg ez az, amit akarok. Nem számít, hol van a négy fal és a tető, ameddig ő mellettem van, és én mellette.
Ezután tényleg elindulunk, bár a bukósisakok láttán még ismét kimondja a kimondatlan gondolataimat, ami a motorcserét illeti. A lakásból kiérve Cameronról kérdez, én pedig örömmel kezdek neki mesélni bővebben is róla és a találkozásunkról - gondolom, így már ő is jobban tud figyelni, mint amikor még csak a menekülési kényszerre koncentrált. Elmondom neki azt is, hogy nekem kicsit meglepetés-szerű volt, hogy vannak még háború-istenek, a válaszán pedig halkan elnevetem magam.
– Csak félig – vakarom meg a tarkóm egy zavart mosollyal. – Van mit bepótolnom, de ígéretet kaptam arról is, hogy kapok majd egy könyvet. Nem sima könyvtárit, hanem egy feldolgozott verziót, amiben csak az van, ami valóságos is, mert Cameron szerint elég sok a zagyvaság és az ellentmondás a mitológiában – vonok vállat. Nem lennék meglepve, tapasztalataim szerint minden vallásos dologban sok a zagyvaság, még ha erről már én is tudom, hogy ott rejlik valahol az igazság is.
A vigyorára egy ravasz pillantással és egy ahhoz illő mosollyal felelek. Én is örülök ennek, tényleg nagyon várom már, hogy felfedezhessem az önmagamban rejlő lehetőségeket, de már nem abból a célból, amire régen az addig ismert képességeimet használtam. Most már azt látom magam előtt, hogy hogyan tudnám kamatoztatni ezt az ellenük folytatott harcban; azért, hogy megszabaduljak tőlük, azért, hogy megóvhassuk tőlük mindenki mást, akit hozzám tudnának kötni és ezért veszélybe kerülhetne. Ez az én új motivációm.
Közben beülünk az autóba, én pedig nagyjából belövöm az úticélt, a pontos címet nem is tudom, csak ott irányítom majd. Addig is amikor elindulunk, egy kicsit még folytatom a gondolatmenetet, bár ahogy szóba kerül az apám is, már más okból is Axelt kezdem figyelni, nem csak azért, amiért általában (mert szeretem őt nézni). Hiszen ő tegnap találkozott először az apjával, és még csak azt sem mondhatnám, hogy különösebben jó élmény volt neki. Persze, végre eljött a pillanat, hogy szembenézzen vele, de az... meg sem közelítette az én találkozásomat az apámmal. Mi egymásra találtunk, nekik viszont rengeteg akadályt kell még leküzdeniük Aegirrel, és csak remélem, hogy a végére jól jönnek majd ki belőle. A kérdése ránt vissza a valóságba, bár azon halkan nevetek egy kicsit, amikor bevallja, hogy nem igazán figyelt ezekre a részekre reggel.
– Igen, mindenben számíthatunk rá – bólintok aztán mosolyogva. – Egyelőre annyit beszéltünk meg, hogy ezt a szálat elvarrja, vissza fog menni a fickóhoz, aki felbérelte, ki akar szedni belőle mindent, aztán gondoskodik róla, hogy legalább ő ne küldhessen a nyakamra valaki mást. Azt is mondta, hogy a bátyjánál is kérdezősködik majd egy kicsit, hátha ő többet tud kideríteni arról, kering-e a nevem ilyen körökben – fejtem ki egy kicsit bővebben is a dolgot. – Mindenképp jelentkezni fog ezekkel az infókkal, de megadta a számát is, hogy ha bármi van, fel tudjam hívni. Beszélgettünk a helyzetemről, tényleg segíteni akar – biztosítom mosolyogva, kezemet a karfán átnyújtva - vagy ha az ő keze a karfán van, akkor csak odáig nyúlva - az övére simítom.
Majdnem teljesen áthaladunk Gamle területén, mikor szólok neki, hogy hol térjen le jobbra. Egy fás területek mellett haladó útra jutunk, ahol még körülbelül negyed órát kell mennünk, áthaladva a sűrűbben lakott területeken, majd egy újabb örökzöldekkel tarkított szakaszra érünk. Itt mutatok rá egy nem messzi mellékútra, ami végül elvisz minket a célig, a fák között megbúvó mobilház-sorig. A környék csendes és nyugodt, igazából olyan az egész, mintha a turistáknak lenne itt, de én tudom, hogy már most figyelnek minket, hogy ha turistaként kérdeznék itt szállás után, azt mondanák, teltház van - de azt is, hogy nincs mitől tartanunk, és nincs teltház.
– Egyelőre állj meg itt az út szélén nyugodtan – mutatok előre, és amikor megáll, kikötöm magam és felé fordulok. – Be akarsz jönni vagy megvársz itt? Nem lesz hosszú idő, legfeljebb negyed óra. – Nem bánom, ha nem jön be velem, még ha nincs itt veszélyben sem az autó, sem a cuccaink. Ha nem jön, akkor egy rövid csókkal búcsúzom tőle, mielőtt kiszállnék, ha jön, akkor viszont csak kiszállok és megvárom az autó mellett. Tényleg nem lesz hosszú művelet, tudom; tíz-tizenöt perc és már a kezünkben lesz az egyik ház kulcsa.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Természetesen ő azt nem érti, hogy én mit nem értek, ez nálunk kölcsönös lehet, de nem nevetem el magam rajta, mert szinte azonnal magyarázatba fog, és ezzel maximálisan eltereli a figyelmemet. Felemlegeti a repülőutat, hogy milyen sokat jelentett neki az, hogy ott voltam, nekem pedig egyszerre lágyul és nehezül el a szívem. Tudom, hogy szörnyű neki együttélni a rohamokkal, de nem tudtam, hogy ez ekkora hatást gyakorolt rá, miközben... nekem csak természetes volt.
– Nem tudtam volna tétlenül nézni, ahogy megküzdesz vele – magyarázom meg az egészet egyetlen mondattal, puha hangon. Ennél jobban nem tudom megindokolni, mert egyszerűen ennyi az igazság. Annyi mindent tett értem, olyan fontossá vált nekem emiatt rövid idő alatt is, hogy nem létezhet olyan valóság, ahol nem próbáltam volna meg segíteni neki valahogy, akárhogy. Amikor folytatja, halkan elnevetem magam a hasonlaton, na meg azon az ellentéten, amit felhoz, de ez a nevetés sem változtat azon, hogy hogyan nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy az én szemeim is ugyanazt tükrözik, mint ahogy ő figyel most engem, az érzéseim intenzitása még mindig szinte görcsbe rántja a gyomrom, a jó értelemben. Aztán visszakérdez, nekem pedig lágy mosoly költözik az ajkaimra.
– Azt hiszem, nekem ott kezdtük megásni a gödröt, amikor elmondtam neked, mi voltam, és te csak mosolyogtál, aztán annyit mondtál, hogy nem baj, mert az a lényeg, hogy már kiszálltam – vallom be elrévedő tekintettel, ahogy eszembe jut az az este. – Olyan önzetlenül álltál mellém és döntötted el, hogy segíteni akarsz nekem, bármi történjék is. Szíriát leszámítva alig ismertél, mégis bizalmat szavaztál nekem, annak ellenére, amit megtudtál rólam... Elfogadtál. Minden hibámmal együtt, úgy, ahogy vagyok. Saját magammal szemben is előítéletes lennék, hogy megérdemlem-e a segítséget, te viszont nem gondolkodtál ezen, sőt... – Halkan felszusszanok, amikor eszembe jut az az este, amikor meglőtték őt miattam, de nem veszem le róla a szemeimet. Lágy mosollyal, gyengéd érzelmekkel teli szemekkel fürkészem szeretett arcát, miközben próbálom megfogalmazni, megtalálni az okokat, bár tényleg nem egyszerű feladat.
– Nem a múltad számít és nem a problémáid. Képmutató lennék, ha ezekből indulnék ki – rázom meg a fejem egy kicsit kesernyésebb mosollyal. – Azért szerettem beléd, mert nők ide vagy oda, hatalmas szíved van, amibe őket nem engedted be, de engem igen, és akármilyen elcsépelten hangzik is... azért is szeretlek, amivé teszel. Senki nem váltotta még ki belőlem azt, amilyen veled vagyok. Nem tudtam, hogy egyáltalán létezik ez az oldalam, hogy... nekem is van szívem. Te ébresztettél fel, Axel – fejezem be halkan, elveszve csillogó szemeinek kék forgatagában. Megtöltik a mellkasomat az érzéseim, intenzíven és erőteljesen, mint mindig, és ha egy kicsit el is kanyarodik a téma, nem sokkal később ugyanide térek vissza, miután a családjától egy kicsit visszakanyarodunk kettőnkhöz.
Látom a szemeiben az elhatározást, hogy tényleg, komolyan engem választana, ha szükség lenne rá, de megszakad a szívem, ha belegondolok, hogy egyszer választania kelljen. Elnehezülő mellkassal, az elkötelezett szerelmétől mégis szárnyaló szívvel osztom meg ezt vele is, simítom meg az arcát és lépek is egy kicsit közelebb hozzá, amikor ő a derekamra simítja a kezét. Mosolygok, boldog vagyok, amiért ezt mondja, tenyeremet a tarkójára csúsztatom a lágy, már-már eskünek ható csók erejéig. Tényleg nem akarom, hogy valaha választania kelljen, de nem lehetnék ennél hálásabb a szerelméért.
Az asztalnál már oldottabb dolgokról beszélgetünk, természetesen egy kicsit elkezdjük húzni egymás agyát, jó szokásunkhoz híven, de le sem tagadhatnánk, hogy ezt a részét is élvezzük a kapcsolatunknak. Mondjuk az, hogy folyamatos felemlegetjük a mézet, azért jelentősen megnehezíti a dolgomat, főleg, mert most is úgy néz rám, hogy nem tudnak nem eszembe jutni bizonyos emlékek. Érzem, hogy egy kicsit felmelegszik az arcom is, mert nagyon is tudom, hogy mit tudna művelni velem, ha úgy döntene, engem fal fel reggelire, és... Na jó, itt be is fejezem a gondolatot. Inkább nem is mondok semmit, csak az ajkamba harapva bólogatok egy kicsit, mintegy megígérve, hogy lesz még rá alkalma, ha rajtam múlik.
Reggeli - a tényleges reggeli - közben sokat beszélünk még a tervekről a házzal kapcsolatban, és ismét olyan összhangban dolgozunk, mint egy már jó összeszokott csapat... de talán azok is vagyunk. Az biztos, hogy ezúttal még a yachtnál is jobban kell csinálnunk. Mégsem aggódom, mert már ott is győzhettünk volna, itt viszont nem tudnak minket sarokba szorítani sem, és lesz segítségünk, ha kell. Bizakodó vagyok. Akarom azt a közös életet vele, és kész vagyok ezért nagyjából mindenre és bármire.
Reggeli után én pakolok el, persze csak miután loptam egy csókot az arcáról, aztán mosogatás után lopok még egyet, ezúttal az ajkairól, az ő hathatós közreműködésével, amikor a háló felé tartva éppen szembe találkozom vele. Készséggel hajol le hozzám, hogy megvalósíthassam a tervet, mosolyogva nézek rá egy pillanatra, arcom bizsereg a puha érintés nyomán. Emiatt sem érzek elkeseredettséget pakolás közben, bosszant ugyan, hogy mennünk, menekülnünk kell innen, de ameddig ő mellettem van, nem számít, hol vagyunk. Tudtuk, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Gyorsan és hatékonyan pakolok össze, mindent, ami kellhet vagy fontos, aztán leteszem a táskát az előszobában, hogy lejelentsem magam nála.
Mielőtt még elindulnánk, az ölelésembe vonom, hevesebben dobbanó szívvel simulok a karjai közé, lehunyt szemekkel veszve el a pillanatban, élvezve keze simítását a hajamon is. A béke szigete ez itt, az ölelése. Ugyanazt fogalmazza aztán meg, amire én is gondoltam pakolás közben, ezért pláne mosolygok, ahogy felpillantok rá, egyetértőn bólogatva.
– Egyetértek. Nem számít, hol vagyunk, ameddig te mellettem vagy – simítok végig a hátán, aztán ahogy felém hajol, én is rásegítek a mozdulatra, hogy hamarabb be tudjuk zárni a köztünk levő távolságot. Puhán, de ragaszkodón csókolom ajkait, és csak azért vagyok hajlandó elválni tőle, mert tudom, hogy mennünk kell.
Rábólint az indulásra, úgyhogy az előszobába megyek, felszerelkezem a Berettával és a bakancsaimba rejtett tőrökkel - csak a szokásos -, aztán belebújok a kabátomba, miközben tekintetem végigfut a lakáson, nem hagyunk-e valamit itt, ami fontos. Kiszúrja, ahogy a bukósisakokra pillantok, én pedig elmosolyodom a szavaira.
– Igen, muszáj leszek megkérdezni Joe-t, mit tud tenni értem az ügyben – fejezem ki az egyetértésemet. Visszaadom neki a Ducatit, ez nem kérdés, de talán tud is nekem segíteni abban, hogy szerezzünk helyette egy terepre valót. Miután mindennel megvagyunk, magunk mögött hagyjuk a lakást, és ahogy elindulunk lefelé, visszakérdez Cameronra, én pedig újfent mosolygok egy kicsit.
– Igazából az érkezési körülményeit leszámítva nagyon jó élmény volt az egész, örülök, hogy megismertem – kezdek bele. – Nem tudta, kinek a lánya vagyok, szóval lényegében közösen derítettük fel ezt a fél-unokatestvér szálat. Még a családfát is felrajzolta nekem, vagy legalábbis egy részét, mert állítólag az egész konyhapult sem lett volna elég a teljeshez – nevetem el magam halkan. Persze, ez Axelnek talán kevésbé lehet újdonság, ő jobban ismeri a skandináv mitológiát, mint én, aki csak a hangzatosabb nevekkel vagyok tisztában. Közben kiérünk a lépcsőházból, de azért körbepillantok, mielőtt folytatnám. – Ez az én műveletlenségem, de fogalmam sem volt, hogy több háborúisten is van, szóval ez egy kellemes meglepetés volt. Nagyon sokat beszélgettünk a képességeinkről, vagyis hát az övéiről és arról, hogy ezzel összefüggésben mi mindent tudhatok még én is. Azt mondta, szívesen gyakorol velem, hogy minél többet tudjak felfedezni ebből – teszem hozzá érezhető izgalommal a hangomban. Ha már megtudtuk, mik vagyunk, szeretném kihozni ebből a maximumot, már csak azért is, mert bármi, amit megtanulok, a mi érdekünkben lesz majd felhasználható, ellenük. Közben elérünk az autóhoz, szóval addig elhallgatok, míg betesszük a táskákat és beszállunk, aztán még el is kanyarodok egy kicsit a témával, hiszen én tudom, hová is kell mennünk.
– Induljunk el Gamle felé, ott, a külvárosi részen lesz majd a cél – igazítom útba, hogy tudja is, merre kell vennie az irányt. Ahogy elindulunk, a gondolataim visszatérnek egy kicsit Cameronhoz és ehhez az egészhez.
– Furcsa egyébként, hogy Cameronnal volt az első ilyen jellegű beszélgetésem. Azt hiszem, az apámmal túlságosan elmerültünk abban, hogy... létezik a másik. Én abban, hogy van egy apám, és ő abban, hogy van egy lánya. Túl sok mindent kellene bepótolnunk és viszonylag keveset szenteltünk ennek az isteni-félisteni résznek – szólalok meg elgondolkodva.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Elnevetem magam a szavain, aztán a szemem sarkából rápillantok, vigyorogva figyelem, hogy mér végig tetőtől talpig a pillantásával. Ez az a tekintet, amit érezni is bőven szoktam magamon, de most csak azért is végignézem, hogyan mustrál; még akkor is, ha közben az ajkát harapdálja, amitől kedvem támad azonnal megcsókolni. Szeretem, hogy élvezi a látványt, ráadásul ennyire láthatóan, és amikor nagysokára visszatalál a tekintete az enyémhez, egyszerűen csak rákacsintok, jóváhagyva a nézelődést. Visszatérnék a szendvicsekhez, amikor felteszi a kérdését, de azt meghallva mégis inkább visszafordulok még hozzá egy kicsit.
– Igazából még mindig rejtély számomra, hogy hogyan tudtál éppen belém szeretni, de örülök, hogy így történt – vallom be egy kis mosollyal, figyelve még egy kicsit őt, ahogy azzal az apró, imádnivaló mosollyal a szája sarkában néz engem, miközben a szemei szerelemtől csillognak. Nem vonom kétségbe az érzéseit, sosem tennék ilyet, hiszen most is látom a tekintete mélyén, de tényleg nem fér a fejembe, mivel érdemeltem ki ezt.
Mikor úgy érzem, hogy már eleget gyönyörködtem a látványában, folytatom a reggeli elkészítését, és közben hangot adok az aggodalmamnak is: hogy így a családjától is távolabb kerül majd. Még mindig küzdök a lelkiismeretemmel, különösen a tegnap este után, és bár én magam mondtam neki, hogy nem szabadna önmagát hibáztatnia mindenért, hogy nem várhatja el tőle senki, hogy felvegye az apa szerepét a családban... Nem is szakíthatom őt el tőlük. Főleg nem akkor, ha az öccse problémásabb lehet, mint gondoltuk. Hallgatom őt, valahol félúton ismét felfüggesztem a ténykedésemet, hogy igazán rá tudjak figyelni. A szavai megérintik a szívemet, a lelkemben érzem, hogy komolyan is gondolja, amit mond, és ettől egyszerre tudnék szárnyalni és meghasadni. Leteszem a kést, hogy kezemmel oda tudjak nyúlni, kicsit közelebb is hajolva, kézfejem hátuljával megsimítva az arcát, komoly szemeit fürkészve.
– Szeretlek, Axel. Csak nem szeretném, hogy valaha választanod kelljen – felelem puhán, egy kis mosollyal, mert egyelőre nem érzem úgy, hogy ez a veszély fenyegetne, csak szeretném biztosítani arról, hogy én sosem állítanám választás elé. Őszintén remélem, hogy mások sem. Soha nem akarom, hogy ilyen döntésekkel kelljen szembesülnie.
Miután kész vannak a röptében összerakott szendvicsek, asztalhoz ülünk, noha ezt a műveletet is sikerült egy kissé más vágányra terelnie azzal, hogy először ötleteket ad egy tökéletes visszavágásra, aztán engem vádol meg csábítással.
– Legközelebb vigyázz, hová nézel, ha utána csak szendvicset reggelizel – mosolygok rá szemtelenül, visszautalva az előző bámészkodására, és lehet, hogy egy kicsit célozgatva az előző mézes utalására is. Ha már én lettem a gaz csábító, akkor nem hazudtolom meg a szerepemet.
Azért nem akarom tényleg elcsábítani - oké, nem ellenkeznék, nyilván, de azért néha én is tudok uralkodni magamon -, szóval ismét komolyabb témára terelődik a beszélgetés. Megvitatjuk a lehetőségeket, hogy hogyan is lehetne megtalálni a megfelelő kunyhót, melyik opciónak mi az előnye és a hátránya. Én a papírok alapján történő választásra szavazok, úgy is tudunk értéktelenebbet választani, a szálakat pedig majd elvarrjuk utána. Amit mond, az egyébként is jó pont, mind abban a tekintetben, hogy tényleg figyelnünk kell erre is, mind pedig abban, hogy ez előnyünkre is válhat.
– Szerintem meg tudjuk oldani – bólogatok egy kicsit. – Joe csapatában elvileg van egy nagyon tehetséges hacker, szerintem ő az online adatbázisokkal és a szolgáltatói rendszerekkel is el tudna bánni. Biztosan segítenek nekünk, ha tudnak – vetem fel. Persze nem ingyen várnám ezt el, még Joe-tól sem, csak egyszerűbb, ha az ember megbízható kapcsolatoknál próbálkozik. Ha ők nem, akkor Mikkelnél is lehetne kopogtatni hasonló témában, de a lényeg, hogy biztosan kivitelezhető a dolog. Azon már fenn sem akadok, hogy valószínűleg ezzel lopnánk a vizet és az áramot - őszintén, tényleg ez a legkisebb tétel a számlánkon, szóval csak összemosolygok vele.
Miután befejeztük az evést, ezúttal magamra vállalom a romeltakarítást, őt pedig elküldöm addig összepakolni. Elmosolyodom azon, ahogy ő mosolyog a puszitól az arcán, egy-két pillanatig hagyom magam elveszni a szépen csillogó szemeiben, de aztán tényleg kiviszem a tányérokat és a poharakat a konyhába. Szinte esküdni mernék, hogy a fenekemet nézi közben, még ha most nem is olyan intenzív a dolog, de csak az orrom alatt somolygok ezen. Elmosogatok, míg ő összepakol, éppen akkor jön ki a hálóból, amikor én elindulok arra, szóval kihasználom a lehetőséget és a derekát elkapva egy pillanatra magamhoz húzom egy rövid csókra, aztán elégedett mosollyal a képemen folytatom az utamat a hálószobába. A tipizált nőiességet ezúttal is meghazudtolom, nekem sincs különösebben sok cuccom, egyébként is világ életemben a hirtelen továbbállásokra voltam felkészülve, így most sem okoz ez gondot. Egy nagyobb sporttáskám van, abba minden belefér, ami most a szekrényben sorakozik. Mivel nem tudom, mennyire kompromittálódott a hely, vagy mikor térünk ide vissza legközelebb, minden mást is elpakolok: az íróasztal rejtett fiókjából a Glockot, a töltényeket, a telefont, a pénzt, aztán az éjjeliszekrényből az ereklyéimet is gondosan elsüllyesztem a másik oldalzsebbe. Az ágytámla letört darabját a fiókban hagyom, de előtte azért még jókedvűen vigyorgok rajta egy sort. A fürdőből is összeszedem, ami kell, bár az alap felszerelésem egy samponnal, egy hajkefével és egy hajgumival több csak, mint az övé lehetett. Mikor minden megvan, nem viszem már messzire a táskát, leteszem az előszobában, aztán egy kis mosollyal az ajkaimon sétálok vissza hozzá a kanapéhoz.
– Kész vagyok – pillantok rá. Ha felkel, még nem engedem rögtön kabátot venni, először magamhoz húzom és átölelem, hosszan, szorosan, még a szemeimet is lehunyva arra a néhány pillanatra. Csak érezni akarom őt, elveszni az illatában és a karjaiban, hogy ne sajnáljam annyira, ami történik. Talán tényleg kár volt egyre inkább egyfajta közös fészeknek érezni ezt a lakást, de most már mindegy. Egy kicsit akkor is bánom, hogy magunk mögött kell hagynunk és talán sosem nézhetünk szembe újra a szomszédokkal. Miután elengedem, még megsimogatom az arcát, puha csókot hintek el az ajkain, csak aztán veszem le róla tényleg a kezeimet és lépek hátrébb.
– Mehetünk? – kérdezem egy kis mosollyal. Elindulok az előszoba felé, felöltözni és felszerelkezni, közben pedig a bukósisakokra téved a tekintetem, de úgy döntök, a motort egyelőre itt hagyom. Első az átcuccolás, úgyis vissza kell majd még jönnöm lerendezni a lakás körüli dolgokat, majd akkor elviszek minden maradék cuccot, azok már úgyis apróságokra, el tudom vinni a motorral is majd.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Mire felöltözve kijutunk a konyhába, Axel már érezhetően más hangulatban van. Egy kicsit oldottabb, még ha nem is feledkezett meg a történtekről, már nem a kétségbeesve menekülni vágyást látom rajta, hanem a gondos tervezgetést, amit sokkal szívesebben nézek én is. Meghallgatom, amit kitalált, tetszik is az ötlet, csak az nem, hogy a szóhasználata alapján először arra következtetek, hogy ezt egyedül akarja végigcsinálni. Azért megnyugtat, hogy nem így gondolta, csak tényleg magára az építés részre értette a dolgot, de amikor hátulról átölelve a kalapácsról beszél úgy, mintha az valami roppant erotikus dolog lehetne a kezemben... akkor azért muszáj kuncognom egy kicsit.
– A nőiesség nem csak abban merül ki, hogy tetszik a fenekem – sandítok rá, ajkaimra pedig mindentudó mosoly költözik, miközben elenged. Sejtem, mire gondol, de nem vagyok olyan aljas, hogy szóvá tegyem vagy rákérdezzek. Egyébként is jobban aggaszt, hogy ez nem fog-e nehézséget okozni a családja ügyében, hiszen épp tegnap este beszéltünk róla, hogy az öccsével több lehet a gond, mint eredetileg gondolta. Eszembe sem jut, hogy ne vette volna ezt számításba, egyszerűen csak aggódom, hogy megint miattam kell túlbonyolítania az életét. Egyetértőn bólintok arra, hogy az apjának kapnia kell egy esélyt, aztán kelletlenül elhúzom egy kicsit a számat.
– Igen, én is erre gondoltam – mormolom. Ha Aaron körül tényleg ennyi galiba van és lesz, az nagyban megnehezítheti a dolgainkat, és én nem akarom, hogy Axel valaha is választásra kényszerüljön. Valószínűleg nem is hagynám neki, de ez már egy másik kérdés. Inkább átadom neki az egyik tányért, aztán a kis megjegyzésével el is tereli a figyelmemet, mert eszembe jut egy csípőből elkövetett visszavágás, de mégsem adok neki hangot. A nevetéséből ítélve mondjuk egyébként is tudja, mit akartam volna mondani... és igen, én is megkapom a magamét, ezzel pedig biztossá is válik a dolog.
– Én?! – kérdezek vissza tettetett felháborodással, felvonva a szemöldökömet. – Te kezdted el emlegetni a kalapácsot meg a fenekemet – bökök rá, a szám sarkában bujkáló mosollyal.
Nekilátunk a reggelinek, közben megkérdezi, hogy egyébként mi a véleményem erről az egészről, szóval kifejtem neki a gondolataimat. Nincs baj sem a távolsággal, sem a nyugalommal, én szerintem még szeretni is fogom a dolgot, különösen, hogy együtt leszünk ott, egy ilyen kis házikónak pedig tényleg megvannak a maga kikezdhetetlen előnyei a mi szempontunkból. Mosolygok az egyetértésén és azon, hogy majd felturbózza, aztán rákérdezek, hogy hogyan tudunk majd nekiállni felkutatni a tökéletes viskót. Ha ezek tényleg annyira rejtve vannak, nem feltétlenül lesz egyszerű feladat. Tűnődve bólogatok a szavaira, járni kezd az agyam, latolgatom a lehetőségeket.
– Mindenképp az lenne a legjobb, ha nem lennének nyomai sehol, semmilyen rendszerben vagy papíron, mert úgy csak a szerencsén múlik, hogy megtalálja-e valaki. Ilyen alapon viszont nekünk is a szerencse lehet csak a legjobb barátunk, ami idő szempontjából nem feltétlenül kedvező – mélázok el egy kicsit, miközben eszek egy feladatot.
– Megpróbálhatom megszerezni ezeket a papírokat – folytatom aztán a gondolatmenetet. – Lehet, hogy egyszerűbb lenne hozzájutni a tulajdoni lapokhoz, és ha van, akkor kiválasztani azokból a tökéleteset. Még innen is el lehetne varrni a szálakat. Papírokat megsemmisíteni gyerekjáték, és igazából a megfelelő kapcsolatokkal az elektronikus nyilvántartásokból is ki lehet törölni minden nyomot. Ezzel időt takaríthatnánk meg, egy megfelelően félreeső, értéktelen viskó senkinek nem fog hiányozni, talán még a tulajdonosának sem... de ha mégis, azon is lehet segíteni – vonok vállat végül, aztán annak ellenére, hogy tényleg nem mutattam be, amire az imént gondoltam, azért igyekszem gyorsan elpusztítani a szendvicset. Leöblítem egy pohár vízzel, és ha Axel is megette, felkelek az asztaltól. Megfogom a tányérokat, aztán odahajolok hozzá és arcon csókolom, csak mert megtehetem, mielőtt kivinném azokat a konyhába.
– Kezdj el összepakolni – mosolygok rá felegyenesedve. Ezúttal magamra vállalom a mosogatást, hacsak Axel nem zavar el onnan, és közben már azon gondolkozom, hogy az apámnak mindenképpen üzennem kell majd, hogy ne itt keressen. És valószínűleg Cameronnak sem ártana, ha meglepetés-szerűen akart volna beugrani azzal a könyvvel.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Örülök, hogy nem rohant ki azonnal a lakásból, hogy meg tudtam állítani és rá tudtam venni a beszélgetésre, a végiggondolásra. Úgy tűnik, legalább egy kicsit sikerült megnyugodnia, olyan értelemben, hogy a fejvesztve menekülésről már letett, a többivel viszont én sem vitatkozom. Miután én is felöltöztem, kimegyünk a konyhába, ahol elkezdtem kifaggatni, felteszem a kérdést, amit addig magamban tartottam. Részletesen kifejti az ötletét, a gondolatait, én pedig a szavaival párhuzamosan képzelem magam elé azt a lakot a fák között, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Igazából egyáltalán nem idegen számomra a gondolat, sőt; nem csak azt értem, hogy miért szolgálná ki az a céljainkat, hanem abba is belegondolok, hogy szívesen lennék vele egy ilyen helyen. A magányhoz hozzá vagyok szokva, a nagyvárosi forgatag távolsága nem okoz gondot, és ha ő is ott van, az már igazából maga a tökély.
Azon azért fennakadok egy kicsit, hogy egyesszámban fogalmaz, és szóvá is teszem, még ha láthatóan meg is lepem ezzel első körben. Aztán viszont megérti, miért a visszakérdezés, mosolyogva sétál mögém, amikor pedig hátulról átölel, a testem már automatikusan simul oda az övéhez. Szavaira először elmosolyodom, de aztán úgy fejezi be a mondatot, hogy azon már kuncognom kell - fogalmam sem volt, hogy a kalapács szó egyszer még kaphat némi szexuális mellékzöngét a szájából.
– Nem sokan vádoltak még nőiességgel – sandítok rá a szemem sarkából már sokkal könyedebb hangon, mint eddig, aztán folytatom a reggeli készítését. – Ami azt illeti, fogtam már kalapácsot a kezemben... khm, ami azt illeti, több célból is, de ezek egyike a rendeltetésszerű használat volt, esküszöm. Szóval számíthatsz rám. Szerencsére Norvégiában nyáron is be tudna fagyni a seggem, úgyhogy attól nem kell félned, hogy forrónacival terelem majd el a figyelmed – vigyorodom el, ismét rápillantva.
Tovább hallgatom, bár a lakberendezésnél ismét elmosolyodom, mert remélem, nem azt feltételezi, hogy én gyakorlott vagyok az otthonossá tételben. Annál személytelenebb lakásokat még nem hordott a hátán a föld, mint amikben én valaha éltem, de... ezen végülis lehet segíteni. Talán majd ő erre is megihlet. Amivel befejezi, az már sokkal garantáltabban testhezálló feladatnak tűnik.
– Mondjuk úgy – biccentek egy kis mosollyal, aztán ismét rápillantok. – Nem lesz gond – biztosítom róla. A módszert nem kérdezi, én pedig nem is állok neki kifejteni, mert egyébként is soktényezős kérdés az ilyesmi, majd akkor eldől, ha kiderül, ki lesz az a valaki. Ha mondjuk egy világháborús veteránnak számító idős bácsi nevére szólna a tulajdonosi lap, semmiképp nem bántanám, inkább megegyeznék vele, hogy kiegészítem a nyugdíját. Nekem is megvannak a magam határai. Inkább arra kérdezek rá, hogy neki, nekik nem fog-e gondot okozni, ha távolabbra kerülünk innen, bár láthatóan ezzel is meglepem, pedig szerintem nagyon is érti. Először csak halkan, nem túl meggyőzően mosolygok, amikor elvicceli a kérdést, de aztán bólogatni kezdek.
– Szerinted tényleg bízhatunk benne, hogy vigyázni fog rájuk? Aegir, úgy értem – kérdezem aztán, visszautalva az előző mondatára. Én biztosan nyugodtabb lennék a tudattól, de nem tudom, ő mennyire bízik ebben a gondolatban. Amikor készen vannak a szendvicsek, az egyik tányért átnyújtom neki, aztán közlöm, hogy úgy álljon hozzá: ez mind meg kell ennie, addig nem indulunk el. Az asztalhoz sétálunk, de amikor meghallom a válaszát... Először csak elmosolyodom. Aztán ez a mosoly szélesedni kezd, míg a végén az ajkamba kell harapnom, hogy leküzdjem a feltörni akaró kuncogást. Megköszörülöm a torkom, miközben leülök.
– Azt hiszem, mindkettőnk érdekében jobb, ha nem mondom ki, amire gondoltam – magyarázom meg neki az előzőeket még mindig a sokatmondó mosolyomat próbálva elfojtani. Azt már inkább ki sem mondom hangosan, hogy és nem is mutatom meg. Inkább enni kezdek, normálisan, mint bármelyik ember. Csak amikor meghallom a kérdését szakítom meg a reggelit, bár már a felvetés is megmosolyogtat, hogy bármi kifogásom lenne ez ellen.
– Veled még remete is szívesen lennék – mosolygok rá, szabad kezemet kinyújtom, hogy megsimíthassam az övét. – Nekem sincs bajom azzal, ha távol vagyunk a várostól. A tömegnek megvan az az előnye, hogy el lehet veszni benne, de egy ilyen helyet jól szemmel lehet tartani és meg lehet védeni, és önmagában is el van rejtve a természetben. Így tulajdonképpen nem is kell sehova beolvadni. Ha már az is feltűnik, hogy valaki közeledik, nehéz lehetne meglepni minket – fejtem ki egy kicsit jobban is a gondolatot.
– Mennyi idő alatt lehet meg a tökéletes hely? – kérdezem aztán, mielőtt folytatnám az evést. Gondolom leginkább autodidakta módon lehet ezeket felkutatni, hacsak nincs valami gyűjtőhelyük, ahonnan lehet válogatni, szűkíteni a lehetőségeket.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Teljesen egyértelmű, hogy ezzel az egésszel sokkal hangosabb vészharangot kongattam, kongattunk meg a fejében, mint számítottam rá. Vitatkozhatnék, győzködhetném, hogy nem olyan forró a talpunk alatt a talaj, ami az azonnali menekülést indokolná, mégsem teszem. Nem teszem, mert egyszer megígértem neki, hogy egy csapat vagyunk, közösen hozzuk meg a döntéseket, és ha ő itt nem érez minket többé biztonságban, akkor nekem ezt el kell fogadnom és közre kell működnöm a továbbiak kitalálásában. Nekem is megfordult a fejemben, hogy talán bölcsebb lenne továbbállnunk, ezért sem kérdőjelezem meg nyíltan a dolgokat. Inkább öltözni kezdek, közben pedig a lehetőségeken agyalok, és hamarosan meg is világosodom, méghozzá a lehető legjobb opcióval.
– Akár egy hónapot is – pillantok rá a válasz erejéig, aztán egy vékony pulóverért nyúlok a szekrénybe, miután begomboltam a nadrágot. – Amikor a városba jöttem, én körülbelül hat hétig voltam ott, az időtartammal csak akkor lehet gond, ha túl sokat forgolódunk, mert egy idő után megjegyezhetik az arcunkat a környéken. Maga a hely teljesen biztonságos, Mikkelnek vannak ott kapcsolatai, ezért szinte senki nem meri megkockáztatni, hogy ott balhézzon. Különálló épületek vannak, nyilván nem egy ötcsillagos hotel felszereltségével, de semmit nem kell közös helyiségekben megoldani – fejtem ki, miközben belebújok a pulóverbe is. Nekünk úgyis ennyi a lényeg, nem az, hogy luxuskörülmények között éljünk.
Még felhozom Joe-t és az apámat, amolyan B-tervek gyanánt, de nem vitatkozom, amikor egyelőre nem akar ezekkel a lehetőségekkel élni. Inkább odalépek hozzá, az arcára simítom a tenyeremet, magamra vonva a figyelmét. Látom a szemein, hogy még mindig nagyon jár az agya, de az, hogy leengedi a kezeit és inkább a derekamra helyezi őket, már megnyugtat, ahogy a válasza is. Hüvelykujjammal megsimogatom az arcát, aztán a tarkójára csúsztatom a tenyerem és magamhoz ölelem néhány pillanatra. Lehunyt szemekkel szívom magamba az illatát, ezzel megnyugtatva saját magamat is, aztán elengedem, és arra kérdezek rá, mennyire érzi sürgetőnek az indulást.
– Oké – bólintok rá, részemről rendben van, ameddig ő ettől jobban érzi magát és nyugodtabb lesz egy kicsit, addig felőlem mehetünk azonnal is. Vagyis majdnem azonnal, mert először a konyhába megyek, ő pedig követ. Vizet töltök magunknak, az egyik poharat odaadom neki, és miután elvette, nem tartom magamban tovább a kérdésemet.
Figyelő szemeimet rajta tartom, miközben hallgatom. Felvonom a szemöldökömet, amikor azt mondja, megteremti a helyet, de kíváncsian, nem kétkedően. Elkezdi kifejti a gondolatot, én pedig egyre inkább értem, miről beszél és miért jutott éppen ez az eszébe. Ezzel is egyfajta erődöt tudunk varázsolni magunknak, csak most nem a vízen, hanem a szárazföldön. Miután kiürítettem a poharam, visszasétálok a pult másik oldalára, de fél szememet rajta tartom, míg beszél, csak közben munkához is látok, hogy gyorsan legyen valami reggelink.
– Építkezel? – állok meg a mozdulatban, fennakadva az utolsó szón és egy pillanatra letéve a kést a kezemből. – Egyesszámban? – vonom fel a szemöldököm. Nem tudom, miért akarja megint egyedül magára vállalni a feladatot, hacsak nem olyasmi nyelvbotlás volt ez, mint tegnap este az, hogy egyedül menjen-e azután a Dora után vagy velem együtt.
– Én akasztottam ezt a problémát is a nyakadba, Axel. Nem fogom hagyni, hogy mindent egyedül akarj megoldani, akkor sem, ha épp építkezésről van szó. Azt hittem, engem kell majd gyakrabban emlékeztetni az egy csapat részre – teszem hozzá egy sanda oldalpillantással. Nem akadok fenn különösebben a dolgon, úgysem fogom engedni, hogy egyedül csináljon mindent, főleg nem olyasmit, amiben én is tudok segíteni, ketten pedig még hamarabb is végeznénk. Folytatom a két szendvics összerakását, de közben ismét rápillantok.
– Mennyire vannak messze ezek a várostól? Nem lesz baj, hogy... távolabb vagy? – kérdezek rá óvatosan. Még mindig taszít a gondolat, hogy akaratomon kívül még jobban elszakítsam a családjától, de talán vannak emészthető távolságban is ilyen lakok.
– Amint ennek megetted az utolsó morzsáit is, összepakolunk és indulhatunk – fogom meg aztán a tányérokat, amikor kész vagyok a gyors-reggelivel. Az asztalhoz sétálok a szendvicsekkel, leülök, és amint ő is elhelyezkedett, enni is kezdek. Ha tényleg hosszabb időre akarunk elköltözni innen, a pakolásra is több figyelmet kell majd fordítani, mielőtt elindulunk.

sound the alarm || coded by eirik

“we're holdin’ our breath, creepin’ around, we’re getting restless, the time is now, this is how It all starts
 

Axel && Aviva

Látom, hogy hiába próbálom megnyugtatni, nem igazán sikerül. Talán egy egészen kicsikét, mert már nem olyan, mint az épp most üldözött vad, nem hadar és kapkod, hagyja, hogy megállítsam a szobában és végig is hallgat. Persze kevésbé elégedett azzal, amit hall, és amikor ennek hangot is ad, halkan sóhajtok egyet. Értem, miért mondja ezt és meg is értem, ha róla van szó, én sem elégednék meg kevesebbel, mint 110%, de ezzel nem tudunk mit csinálni. Hiába vagyok kiképezve, hiába az ösztönöm, hiába tanultam ki a megfigyeléselhárítást, még az én határaim is végesek, amit lehetne szépítene, csak éppen teljesen felesleges. Soha nem leszünk teljesen biztonságban, amíg pontot nem teszünk ennek a végére. Márpedig most, hogy az egyéb problémák is egymás után szakadnak folyamatosan a nyakunkba, az az igazság, hogy egyre kevésbé látom a végét. Túl sok minden rakódik egymásra, túl sok fonalat kellene felgöngyölíteni, és ennek a nagy része hozzá és a családjához gyűrűzik vissza, amitől csak még sokkal önzőbbnek érzem magam, mint eddig. Nem vehetném el a hangsúlyt a családjáról, az öccséről, nem szabadna, hogy magammal rántsam egy másik szakadékba. Az én szakadékomba, amibe csak azért zuhanna velem együtt, mert túl hatalmas szíve van ahhoz, hogy hagyjon egyedül megküzdeni a mélységgel. Mégsem kényszeríthetem örökösen menekülésre, nem akkor, ha erős gyökerek kötik ide, de mégis mit tehetnék, ha én is képtelen vagyok elengedni? El fog jönni a pillanat, amikor a városból, de talán az egész országból el kell tűnnöm, lehet, hogy éppen ez az a pillanat, de...
Nagy sóhajjal kérek bocsánatot, magam sem tudom, pontosan miért, talán mindenért egyszerre. Amikor erre az a válasza, hogy arcomat a kezei közé véve a homlokomnak támasztja a sajátját azzal az ismerős mozdulattal, akkor kiszakad belőlem egy hosszabb lélegzet, mert a szívem egyszerre dobban nagyot és akar megszakadni. Szabaddá vált kezeimmel lágyan fonom át a hátát a derekánál és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Ebben igaza van, ez nem az én hibám, de minden más igen. Most mégsem szállok vele vitába. Felszusszanok, érezhető ragaszkodással viszonzom azt a kis csókot is, de aztán én is leveszem róla a kezeimet, amikor elenged. Inkább öltözni kezdek, közben pedig kérdésekkel bombázom, olyanokkal, amit egyszerre mutatnak előre és talán nyugtatják is meg egy kicsit azzal, hogy agyalásra ösztönzik. Kíváncsian pillantok rá, mikor azt mondja, majd ő megoldja, hová megyünk az átmeneti helyről, de nem faggatom, mert gondolom úgyis elmondja majd.
– Tudok még egy pár helyet, nem lesz gond. Hosszabb ideig is maradhatunk – fűzöm hozzá, míg felveszem a nadrágomat is. Nem tudom, mennyi időre van szüksége ahhoz a titokzatos tervhez, mondjuk nem is olyan fontos. Az ilyen félreeső motelekben egyrészt nem keltünk feltűnést, másrészt könnyebb szemmel tartani a környéket is, sőt... Igen, igazság szerint már meg is fogalmazódik a fejemben, hogy hová kellene mennünk. Az első oslói szálláshelyem tökéletes lesz erre, már csak azért is, mert Mikkel sem véletlenül vitt éppen oda. Ahol neki kapcsolatai vannak, az tényleg afféle elbaszott béke szigete a szartenger közepén.
Felhozom az apámat és Joe-t is, amikor Axel felhívja a figyelmet a B tervünk hiányára, csak hogy jelezzem: végső esetben is mindig lesz támogatásunk. Azt hiszem, most már Cameronra is számíthatnánk, ha minden kötél szakad. Mindenesetre bólintok a válaszára, én sem érzem most égető szükségét a telefon felemelésének, csak az volt a lényeg, hogy ő megnyugodjon egy kicsit. Mire végzek az öltözéssel, már látom is rajta ezt, ugyan még mindig gondterhelten ráncolja a homlokát és szinte hallom, hogyan járnak a fogaskerekek a fejében, de ez lényegesen jobb, mintha idegesen járkálna fel-alá és azonnal menekülőre akarná fogni.
– Megnyugodtál egy kicsit? – lépek oda hozzá, lágyan érintve meg és figyelve az arcát. Ha legalább biccent, az nekem már megér egy apró mosolyt, mielőtt megsimítanám az arcát, aztán elengedném.
– Tartsuk a napirendet, vagy inkább minél hamarabb mennél? – kérdezem még őt figyelve. Rábízom ezt, mert én továbbra sem érzem úgy, mintha kergetnének, részemről nem sietős, de ha ő nagyon rá van erre feszülve, akkor jobb, ha megyünk és nem állok az indulás útjába. Mindenesetre akármit is mond, először a konyhába megyek, mert ha az edzést nem is akarja most megejteni, evés nélkül azért biztosan nem fogunk elmenni innen.
A tegnap este félig kipakolt zacskót egyelőre csak leteszem a földre a konyhaszekrény mellé, mert ha előbb vagy utóbb összecuccolunk, akkor nem is éri meg kirakosgatni belőle a dolgokat, egyszerűbb lesz vinni magunkkal. Kezdetnek töltök magunknak egy-egy pohár vizet, és ha nem jött utánam, én viszem neki oda az övét.
– Min gondolkozol? És ne mondd, hogy semmin, mert látom rajtad, hogy már tervezgetsz – bökök rá felvont szemöldökkel, mielőtt belekortyolnék a vizembe, hogy meghallgassam, mi jár a fejében.

sound the alarm || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

Összességében elég szörnyen érzem magam, hogy elrontottam a reggelt, de ha belegondolok, talán még rosszabb lett volna, ha mindezt tegnap este teszem meg. Nem hiszem, hogy kevésbé reagált volna hevesen, hiszen arról van szó, hogy megint a nyakamra küldtek valakit, de amilyen feszült, fáradt és kimerült volt... Nem. Nem tudom megbánni, hogy hallgattam róla tegnap, mert így legalább egy olyan estét és éjszakát tudtam neki adni, ami alatt képes volt ellazulni és kipihenni magát. Hiába mondja azt, hogy nem rendelhetek alá mindent neki, ha lenne lehetőségem újrakezdeni, akkor is ugyanígy csinálnám.
Persze egyáltalán nem jó érzés látni, hogy milyen idegessé és aggódóvá válik, a bűntudatom is igen erőteljesen jelzi a jelenlétét, miután rávilágít, hogy ezzel az ő biztonságát is veszélyeztetem, bár... tulajdonképpen a puszta létezésemmel ezt teszem. Az ágyból is hamarabb felkel, mielőtt utána tudnék nyúlni, és mire utolérem, már szinte fel is öltözött, csak abban sikerül megakadályoznom, hogy kimenjen a szobából. Elmondom neki, hogyan talált meg Cameron, hogy segíteni akar és fog; nem akarom meggyőzni a maradásról, csak szeretném elérni, hogy egy kicsit megnyugodjon és tisztább fejjel gondolkodjon. Mondjuk egyelőre nem úgy tűnik, hogy ez sikerülni akar, mert továbbra is idegesen hadar.
– Távolabbról követett, nem volt meg az aktában ez a környék – osztom meg vele is, amit Camerontól megtudtam. – Ezt sehol nem fogjuk tudni elkerülni. Hacsak nem zárkózunk be valahova a négy fal közé és rendeljük házhoz még a bevásárlást is, mindig lesznek helyek, ahol megláthatnak minket. Oda lehet figyelni, lehet vigyázni, az esetek 95%-ában meg lehet úszni, de manapság, ahol minden sarkon és utcasarkon térfigyelő kamerák vannak, egyszerűen nem lehet biztosra menni. – Nyugtatóan, türelmesen magyarázok, tudom, hogy ezekkel ő is tisztában van, csak szeretném eloszlatni a gondolatairól a feszültség okozta összevisszaságot, hogy tisztán tudja átlátni a helyzetet. Egy vérfarkas orrától vagy egy isten megérzésétől sehol nem lennénk biztonságban, akárhová is költözünk.
– Nem, nem ők küldték – rázom meg a fejem egy mély sóhajjal. – Én inkább valami bosszúhadjáratot sejtek, de biztosat majd akkor fogunk tudni, ha Cameron kiszedte belőle, amit tud. Annyit sikerült beazonosítanunk, hogy arab akcentusa volt a fickónak, de... ezt még mindig nem szűkíti le túlságosan a kört – köszörülöm meg egy kicsit a torkomat. Talán nem meglepő, hogy a Moszad az arab területeken az egyik legaktívabb. – Abban biztos vagyok, hogy ők szivárogtatnak. Senkinek nem lehetne meg nélkülük az aktám a valódi nevemmel.
Figyelem, ahogy idegesen a hajába túr és újra sóhajtok egy nagyot. Bűntudatom van, de már csak nem azért, mert nem mondtam el neki ezt hamarabb, hanem azért is, mert ennek kicsit olyan szaga van, hogy... eddig tartott az a kis boldogság-buborék, ami eddig körülvett minket. Talán hiba volt ebbe ringatnunk magunkat, de azért mégis volt benne valami jó. Valami megszokott. Valami... otthonos.
– Sajnálom – vakarom meg a tarkómat. Ez most egy kicsit olyan, mintha az egész életemért bocsánatot kellene kérnem, de ha kellene, megtenném.
– Szeretnéd, hogy átmenetileg elmenjünk valahova? Egy olyan helyre, mint a motel volt? Valószínűleg nem lesz egyszerű új helyet találni, szerződés nélkül kell megoldani a dolgot, hogy ne kerüljünk be a rendszerbe, de arra csak kevesen hajlandóak. – Közben én is öltözni kezdek, mert bár én nem érzem sürgetőnek a dolgokat, ha ő most azonnal indulni  akar valahova, nem fogom tetézni a feszültségét azzal, hogy ellenállok.
– Második opciónak mindig ott lesz az apám. Biztos vagyok benne, hogy gondolkodás nélkül segítene, ha búvóhelyre lenne szükségünk. Kérjünk segítséget tőle most is? Vagy hívjam fel Joe-t? – találgatok, folyamatosan őt figyelve. Próbálom kitalálni, mi nyugtatná meg a leghamarabb, de talán csak idő kell neki, hogy leülepedjen benne a felismerés, és akkor ő is képes lesz higgadtan leülni és átgondolni a dolgokat.

show me where it hurts || coded by eirik

“show me where it hurts, let me be the cure. sometimes life can be a curse, so just show me where it hurts and I'll take away the pain
 

Axel && Aviva

A tegnap este Axelben dúló feszültség után igazi megváltásnak érződik ez a békés reggel, leszámítva persze a beszoruló levegőt. Epizód ide vagy oda, amint túl vagyunk rajta, olyan békés és nyugodt, hogy engem is magával ragad a pillanat, amibe legszívesebben egyszerűen csak belevesznék. Élvezem a közelségét, az érintését, az illatát és a teste melegét, nem is akaródzana elmozdulni a karjaiból még mondjuk egy napig, vagy inkább egy egész hónapig, de a lelkiismeretem akkor is túl élénken dolgozik, ha tudom, hogy ezzel el fogom rontani a pillanatot. Csak azt remélem, hogy nem túlságosan. Hiába könyökölök viszont fel tettre készen, ha békés arcának látványa első nekifutásra egy egészen másmilyen vallomásra sarkall, amit nem is tartok magamban. Mosolya, nevetése bearanyozza a lelkem, gyenge vagyok és hagyom, hogy elhúzza egy kicsit a csókunkat, de amikor megérzem simítását a póló alatt, tudom, hogy ha ennek még sokáig nem parancsolok megálljt, akkor még jó darabig nem fogok tudni megosztani vele semmit.
Elégedetlen szusszanása apró mosolyt csal az arcomra, amikor pedig megállapítja, hogy ezt már rosszul indítom, akkor kicsit bocsánatkérőn mosolygok rá, de nem tagadom a nyilvánvalót, és nem is kérem számon rajta, hogy nem ígérte meg, amit kértem. Egyébként sem ígértetnék meg vele ilyesmit, csak remélem, hogy tényleg nem fog nagyon haragudni. Mesélni kezdek a tegnapi találkozásunkról Cameronnal, az arckifejezése pedig kezdetben kíváncsi és érdeklődő lesz, ami talán nem meglepő mondjuk, ha azt nézzük, hogy egy családtag felbukkanásában még tényleg nincs semmi rossz. Azután viszont rátérek arra, hogy miért is volt itt, és nem is kell többet mondanom annál az egy szónál. Gondterhelten felsóhajtok, ahogy hirtelen felül, majd megrázom a fejem, amikor végignéz rajtam, bár szerintem ő is tudja, hogy nem bántott.
– Nincs semmi bajom... – kezdenék bele békítően, még ha ezt ő is tudja, és valószínűleg nem is igazán ez érdekli, hanem mondjuk úgy minden más ezzel kapcsolatban. Nem kell befejeznie a kérdését, hogy kitaláljam, mit szeretett volna mondani, bűnbánó pillantással állom a tekintetét, míg kéz kezébe fogja az arcomat.
– De... – kezdenék ellenkezni, mert egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ne rendelhetnék mindent alá neki, amikor viszont folytatja, elhallgatok, nem szakítom félbe. Nem veszem magamra a nyilvánvaló idegességét, mert tudom, hogy nem igazán nekem, mint inkább értem szól, és amikor a biztonságban legyélt kiegészíti azzal, hogy biztonságban legyünk, akkor érzem, hogy egy kicsit összeszorul a mellkasom, mert ezzel igazán betalál. Ez volt az, ami tényleg motivált engem is, ami mindig motivál engem is, nem érdekel, hogy velem mi történik, de ő...
– Sajnálom. Tudod, hogy sosem sodornálak veszélybe... – mormolom, de félbeharapom a mondatot, mert ez még az én fejemben is rohadtul sántít, és nem tudom, hogyan javíthatnám ki megfelelőre. Amióta újra betoppantam az életébe, mást sem teszek, csak veszélybe sodrom. Nem igazán találhatnák jó kifejezést ennek az ellenkezőjére, ha egyszerűen nincs.
– Axel... – nyúlok utána, ahogy elenged és kiszáll az ágyból, de gyorsabban mozdul, mint hogy elérhetném. Frusztráltan túrok a hajamba, szusszanva tolom le magamról a takarót, hogy utánamenjek, miközben a morgását hallgatom.
– Ők egészen biztosan nem halhatatlanok – vetem ellen a farkasok említésére, bár jobban belegondolva nem biztos, hogy ezzel segítek a helyzeten. Cameron sem tudott meglepni, őt is éreztem, felkészülten vártam, bár tény, hogy egy istennel szemben valószínűleg sovány vigasz az ilyesmi.
– Axel! – lépek oda hozzá, mert bár már felöltözött, amint lehúzza magán a pólóját, megfogom mindkét kezét, és ha kell erővel tartom ott, hogy ne tudjon azonnal kimasírozni a hálószobából, vagy talán egyenesen a lakásból, hogy feltúrja az összes albérlet-hirdetést az utcákon. – Legalább beszéljük meg, kérlek – mondom lágyan, de azért elég határozottan. Ha nem néz rám, egyik kezemmel magam felé fordítom az arcát, hogy figyeljen, szemeimmel igyekszem fogva tartani a pillantását.
– Nem mondom, hogy ne költözzünk el. Én magam is gondolkodtam rajta, és még mindig nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás, de nem kell azonnal fejvesztve menekülnünk. Gondolkodhatunk előtte – folytatom hasonló hangon, próbálva egy kicsit csillapítani, de nem elmismásolni a dolgokat, mielőtt esetleg jobban felhúznám azzal, hogy nemtörődömnek lát.
– Cameront is rögtön erről kérdeztem. Már az aktámból tudta, hogy kivel, vagyis inkább hogy mivel van dolga, a szemszínem alapján rögtön beazonosította, hogy félvér vagyok, és azt mondta, csak és kizárólag ez alapján tudott megtalálni. Tudod, hogy éreznek minket. Azt mondta, hogy ha nem érezte volna, mi vagyok, nem talált volna ide, és én hiszek neki. – Nyugodtan beszélek, de ha kell, közben még mindig fogom a kezét, hogy ne mehessen el, míg nem hallgatott végig. – Segíteni akar nekem. Megígérte, hogy vissza fog menni ahhoz, aki felbérelte, és ki fog szedni belőle mindent, mielőtt gondoskodna róla, hogy mást ne küldhessen utánam. Ezek alapján van időnk átgondolni mindent – folytatom, továbbra is komolyan nézve a szemeibe. – Csak és kizárólag ezért nem mondtam el már tegnap este. Ha azt nem is hiszed el, hogy magamért eléggé aggódom, akkor magad miatt hidd el, hogy ha akár csak egy pillanatig is úgy éreztem volna, hogy közvetlen veszélyben lehetsz, ha hazajössz, még estig sem vártam volna, hanem megkerestelek volna, mielőtt egyáltalán a környékre érsz, hogy a közelben se láthassanak meg – teszem hozzá komoly arccal. Tudom, hogy tudja: igazat beszélek. Lehet, hogy magamért nem aggódom eléggé, de érte talán túlságosan is, és ezzel ő is tisztában van. Most már elengedem a kezét, ha ki akar menni a szobából, hagyom, de előtte még hozzáfűzök egy mondatot.
– Elköltözhetünk, ha úgy biztonságosabbnak érzed, nem fogok ellenkezni, csak annyit kérek, hogy nyugodj meg egy kicsit és gondoljuk át, beszéljük meg a lehetőségeket. Jó? – simítok végig az arcán.

show me where it hurts || coded by eirik