Okosabbnak kellene lennem. Sokkal okosabbnak, de mintha beszippantott volna egy spirál, ami azzal a kibaszott ajakharapdálással kezdődött a kocsiban, és csak egyre rosszabb lesz attól kezdve, hogy meglátom Atlát abban a pántos felsőben. A legrosszabb pedig nem is az, hogy alaposan megnézem a tökéletes vonalakat - ki ne nézné meg, ha lehetősége adódik rá? -, hanem az, hogy amikor némi fáziskéssel a szemeibe pillantok, azokban nem rendreutasítás ül, hanem valami egészen más csillog. Valami olyasmi, amitől kedvem lenne fél kézzel a tarkója mögé nyúlni és átvenni az irányítást a további történések felett, de ezen a ponton még van önuralmam. Még.
Ez az önuralom aztán lassan foszladozni kezd, de az igazán erős szálak akkor szakadnak el benne, amikor a szemei megint túl árulkodóak, és én biztosan tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem az alvásra gondolt az ágyba kerüléssel kapcsolatban. De még ezen a ponton is tartom magam. Még mindig nem húzom vissza a fürdőszobaajtóból, mikor a törölköző behozása után távozni készül rajta.
Abban viszont nem tud megakadályozni, hogy zuhanyzás után megkeressem őt a lakásban. Ha már úgy nézett rám azokkal a gyönyörű szemekkel, akkor látni akarom, milyenné válik a tekintete, amikor nem ő veszi le rólam a zakót gondolatban, hanem tényleg nincs rajtam. Nehéz eldönteni, hogy ironikus vagy épp sorsszerű, hogy a hálószobájában találom meg, de ezen a ponton már az sem tart vissza, ha előbbi az igaz. Az ágyon ülve fordul felém, és ahogy végigmér, még azok a kibaszottul puhának tűnő ajkak is elnyílnak. Már ettől lassú mosoly költözik az arcomra, de amikor kicsúszik a száján az elégedett kis hümmögés, kis híján felmordulok, mert mindennél erőteljesebbé válik a késztetést, hogy ezt a kis hangocskát még tovább fokozzam.
– Így várjalak meg? – kérdezek vissza egy kicsit elmélyült hangom, pillantásommal sötéten, mégis élesen figyelve a felém közeledő lépteket, és azok tulajdonosát. Érzem, hogy minden múló másodperccel egyre többet veszítek az önuralmamból, és ezen nem segít, hogy újra és újra végignéz rajtam, pontosan olyan kíváncsi éhséggel, mint amit én is érzek. És ami, ha nem vigyázok, hamarosan a törölköző alatt is látszani fog.
– Egy darabig elég türelmes szoktam lenni... – mormogom el neki a választ ugyanolyan kétértelműen, mint ahogy ő feltette a kérdését.
Nem veszem le róla a szemeimet - nem is tudnám -, de amikor eltipeg mellettem, már ökölbe kell szorítanom a kezeimet, hogy ne nyúljak utána. Nem mozdulok meg, csak a fejemet fordítom utána, élesen figyelve minden mozdulatát, mintha csak vadászaton lennék, csakhogy a préda most különösen értékes. Amikor a felsője aljához nyúl, szinte az összes izom várakozón feszül meg a testemben, és ahogy lehúzza magáról a ruhadarabot, halkan fújtatok egyet. Ujjaim az ajtófélfára feszülnek, a fa szinte elroppan a markom alatt, mintha azzal fognám vissza magam, miközben a kecses, meztelen hátat figyelem. Amint eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött, két lépéssel teszem meg addig a távolságot, de az ajtó előtt mégis lecövekelek.
Mit csinálsz, baszd meg?! Összeszorított állkapoccsal próbálom észhez téríteni magam, a józan gondolatok és érzések utolsó foszlányába kapaszkodva. Nem tudom, mi vesz rá, hogy el tudjak hátrálni az ajtótól, pláne hogyan jutok be a vendégszobába, de az biztos, hogy a józan eszem utolsó szikrája az egyetlen kiútra sarkall: menekülésre. Gyáva dolog, de néha kifejezetten hasznos, és most különösen az lenne, ha nem akarom A) beverni a falat, B) elkövetni egy kibaszott nagy hibát. Egy kibaszott nagy és kibaszott csábító hibát. Újra ökölbe szorul a kezem, de mielőtt még elhatározhatnám magam az öltözés és az azonnali lelépés mellett, már hallom is, hogy megszűnik a vízcsobogás.
Mozdulatlanul, sötét árnyékként állok a szobában és nézem végig, hogyan lépdel el Atla az ajtó előtt az ő szobája felé tartva. Tökéletes rálátásom nyílik a nagyon rövid törölközőre, és a pillanatra, amikor a haja a vállaira omlik. A döntésem pedig megszületik - vagy inkább megtörik az ösztöneim alatt. Csendes, de hosszú léptekkel követem, aztán úgy állok meg a szobája ajtajában, hogy szándékosan elzárom az egészet, mintha csak azt akarnám üzenni neki, hogy ha ezt folytatjuk, innen nincs kiút - legfeljebb ha én akarom. Talán egy kicsit azt remélem, hogy megijed tőlem, mert az bőven elég vágyölő hatást generálna.
– Keresel valamit? – szólítom meg halk hangon. A pillantásom most még élesebb, de a szemeim nem rejtik el előle, mi jár most a fejemben; és ha nem látok rajta félelmet, én sem fogom tovább rejtegetni előle.
Egyelőre nem mozdulok meg, csak figyelem őt, de ha ismét felém lép, vagy csak bármilyen kihívó szót hallat, csábító mozdulatot tesz, addig tartott az önuralmam maradéka. Ha kell, egy lépéssel átszelem a köztünk maradó távolságot, de ha már előttem van, csak megragadom a derekát, majd fordítok rajta egy kicsit, hogy a következő lépéseim már a fal felé tereljék. Nem vagyok durva vagy erőszakos, de kellő határozottsággal szorítom be a fal és közém. Szabad kezemmel megtámaszkodok a feje mellett a falon, aztán lehajolok hozzá, hogy a füle mellett magamba szívhassam az édes illatát.
– Nem szabadna ezt csinálnunk, ugye tudod? – mormogom a füle mellett. A derekán nyugvó tenyerem feljebb emelem, most engedve az előző késztetésnek simítom meg az ujjaimmal álla szép, kecses ívét, mielőtt hüvelykujjammal megérinteném az ajkát, amit állandóan harapdált előttem. Még puhább is, mint amilyennek elképzeltem. – Fogalmad sincs, mit művelsz velem – súgom kissé rekedt hangon, az önuralmam utolsó morzsáit rugdosva a földön.

 

For too long, I dream of you
all that you do
I watch you float on

Az autóban történt nem csekély malőrt követően biztosan tudom, hogy a lehető legbölcsebb döntés az lesz, ha nem időzök el Atla lakásán sem hosszabb, sem rövidebb időre. Csak és kizárólag addig, míg beviszem a holmijait, egyetlen másodperccel sem tovább. Nem iszok meg egy pohár vizet, nem megyek el a mosdóba, nincs udvarias körbevezetés, pláne nem bájcsevej, ami ne adj' isten egy újabb ujj- és szájharapdáláshoz vezethet.
Éppen ezért, ha hinnék abban a bizonyos istenben, biztos lennék benne, hogy ő szórakozik velem, amikor a lakás ajtajához érve olyasmit hallok odabentről, amit nagyon nem kellene. Mondjuk, még ha így is van, akkor most is - mint eddig mindig - emberére talált, ugyanis ha valamit, hát a munkámat kibaszottul komolyan szoktam venni, és nem most fogom elkezdeni ennek az ellenkezőjét. Még akkor sem, ha Atla rohadtul veszélyes rám nézve - ez csak önuralom kérdése, a testi épsége viszont most tényleg rajtam múlik.
Szerencsére bebizonyosodik, hogy igaza volt a macskájával kapcsolatban, de valahogy nehéz kivernem a fejemből a félelem villanását, amit a szemeiben láttam, amikor kinyitotta az ajtót. Vagy talán csak erre fogom, hogy miután végigjártuk a lakást, és senkit nem találtunk odabent, mégis inkább maradni akarok. Ezen szándékomat vele is közlöm, míg a lábammal kissé odébb kotrom a váza maradványait, hogy véletlenül se léphessen bele mögöttem, a fegyveremet pedig visszasüllyesztem a tokba. A mosolyát igyekszem a megkönnyebbülés örömének tulajdonítani, semmi másnak, ahogy a vidámságát is, amikor mintha arra akarna utalni, hogy túlságosan is szigorú szabályokat vezetek be azzal, hogy zárja be az ajtót. Lehet, hogy ebben egyébként igaza is van, de legfeljebb annyiban adom meg neki a győzelmet, hogy megjelenik a szám sarkában egy kis mosoly; az utasításból nem engedek, és meg is állok odakint a folyosón egy pillanatra. Amikor hallom a zár kattanását, elégedetten mosolyodom el újra és megyek le az autóhoz a táskámért.

Mire újra felfelé haladok a lifttel, magamban már ezerszer elátkoztam a döntésemet a maradásról, de már nem vagyok hajlandó visszatáncolni. Szinte hallom a fejemben visszhangozni Andy önelégült röhögését. You fucked up, big time, Mal, mondta volna; de ő sem engedte volna, hogy ne szálljak be a liftbe. Különösen akkor nem, amikor meglátta volna, amit én: Atlát a feltáruló ajtó mögött, pulóver nélkül, pántos felsőben. A franc se gondolta volna, hogy egyszer még azt fogom mondani, izgató lehet egy pántos top, vagy jótékony egy pulóver, de úgy tűnik, ma este sok mindent meg kell kérdőjeleznem magamban.
Ellenállok a kísértésnek, hogy megköszörüljem a torkomat, inkább elszakítom a tekintetem a kibaszottul tökéletes vonalairól, hogy beljebb sétálhassak. Megengedek magamnak egy kis féloldalas mosolyt az egyébként jogos megállapítás hallatán, miközben a táskával besétálok a - valóban felfedezett - vendégszobába - nem kell titkosügynöknek lenni ahhoz, hogy meg tudja állapítani az ember, melyik szoba van rendszeres használatban -, letéve azt a padlóra. Az ajánlatai hallatán lenne még egy dolog, ami eszembe jut, de persze előbb döglenék meg, mint hogy ezt most kerek-perec kimondjam neki. Még akkor is, ha sikerül rajtakapnom, hogy a fürdés emlegetésére nem az arcomat nézi.
– Egy zuhany jól esne a repülőút után – válaszolom, mert bár először egy pohár vízre szavaztam volna, a pillantása meggyőzött az ellenkezőjéről. Talán szeretem kísérteni a sorsot. – Gyors leszek, hogy utána minél hamarabb ágyba kerülhess – teszem hozzá, bár rohadtul nem kellene egy mondatban emlegetnem őt és az ágyakat.
Jó lesz, ha féket teszel magadra, baszdmeg, próbálom észnél tartani magam. Nehéz eldönteni, hogy ő van-e rá ennyire rohadtul őrjítő hatással, vagy a helyzet, hogy most úgy kell visszafognom magam, mint szinte soha, esetleg egyszerűen csak én is rohadt fáradt vagyok... de felesleges az okokon feszülni. Nem keverem a munkát a magánélettel. Pont.
Valószínűleg ezért is nehéz megmagyarázni, hogy miért nem nyúlok a táskámba ruhákért, amikor végül megkapom a törölközőt. Megtehetném, hogy beviszek magammal alsót és pólót, de nem tudom kiverni a fejemből azt a pillantást sem, ahogy az előbb nézett rám, szóval megelégszem a törölközővel, a táskámból pedig csak a tusfürdőm és fogkefe kerül elő.
A fürdőben valóban gyors vagyok és hatékony, az ilyesmi megmarad az emberben, így alig tíz perc alatt végzek mindennel, hogy aztán a törölközőt a derekam köré tekerve lépjek ki onnan. A hajamat csak áttöröltem, így még enyhén nedvesen csillan a lámpák fényében, míg megkeresem Atlát - vigyázva a macskára, hogy rá ne lépjek, ha a környéken császkál valahol. És igen: megtehettem volna, hogy felöltözök, mielőtt megkeresem a nőt, de nem tettem meg. Ha már egyszer kíváncsinak tűnt...
– Megvárlak, míg te is végzel – szólalok meg, amikor rábukkantam. A nyelvemen van, hogy hozzátegyem: az alvással, de az már túl magyarázkodónak hatna, elvégre mi mással várnám meg?

 

For too long, I dream of you
all that you do
I watch you float on

Örülök, hogy nem megyünk bele abba a bizonyos rosszabba. Talán meg már nem lepődök ezen - Atla bizonyította már, hogy nem célja mások életében kéretlenül kutakodni -, azért mégiscsak érdekesnek találom. Ha valaki szinte kirakatként éli a saját életét, az ember azt hinné, ugyanilyen természetességgel üti bele az orrát mások dolgába is, de én semmi ilyesmit nem tapasztaltam, sőt. Újabb üdítő változatosság, ami cáfolja az előítéleteket.
Amikor a fáradtságára apellálok, ő pedig tagadással válaszol, felé fordítom a fejem néhány pillanatra. Kétkedő mosollyal vonom fel a szemöldökömet, egyértelműen megkérdőjelezve az állítását, de amikor már a fáradtságot is egyértelműen letagadná, ő sem bírja ki nevetés nélkül. Megengedek magamnak is egy rövid nevetést és megrázom a fejem.
– Akkor én egy egészen picit biztos vagyok benne, hogy jobb lesz, ha hazaérve azonnal ágyba kerülsz... – felelem, csak épp elkövetem közben azt a hibát is, hogy hiába láttam a szemem sarkából az "egészen pici" vizuális bemutatását, utána még felé is fordulok.
Ez pedig csak annyira apró és jelentéktelen hibának bizonyul, mint amennyire magabiztosra sikerül a mondatom vége; az utolsó két szó már kissé elhal a számon, ugyanis végigkövetem a szemeimmel azt a kibaszottul csábító mozdulatot, ahogy a hüvelykujja eltűnik az ajkai között. Ha nem akarnék annyira rohadtul profi maradni, megesküdnék rá, hogy direkt csinálja, de ugye az akarok maradni. A tekintetem ott felejtem az ajkain, így arra is premier plánból nyílik rálátásom, hogy ezután még harapdálni is kezdi a száját, és ezen a ponton kedvem lenne felnyögni kínomban.
Visszafordítom a figyelmem az útra, már csak azért is, mert vezetek, és közben igyekszem nem túl feltűnően venni egy mély levegőt. Azt meg sem kockáztatom, hogy egy kicsit helyezkedjek az ülésben, de az tény, hogy ha Atla nem ülne mellettem, most imádkoznék azért, hogy ugorjon ki elém egy szarvas figyelemelterelés gyanánt.
De legalább egyben az is biztossá vált, hogy tényleg a lehető legrosszabb ötlet lenne a lakásán tölteni az éjszakát.

Még soha nem tűnt ilyen rohadtul hosszúnak az út a reptérről a városba; szinte el sem hiszem, amikor leparkolok a kocsival az épület előtt. Rendesen leteszem az autót, mert a csomagjait mindenképp el fogom vinni az ajtajáig - de csak miután kiélveztem a friss, hideg éjszakai levegő józanító hatását. Atla illata a kocsiban olyasmi, amibe szívesen belefulladnék, de erős hátrány, ha az ember eszénél akar maradni. A liftben újra lelassul egy kicsit az idő, aztán a folyosóra lépve már szinte látom a fényt az alagút végén, de nem veszítem el a profizmusomat, nem fogok a saját gyengeségem miatt idő előtt véget vetni a munkaidőnek.
És milyen jól teszem.
Amint meghallom a lakásból a csörömpölést, a táskákat elengedve már nyúlok is a zakóm alá a fegyveremért az egyik kezemmel, míg a másikat kinyújtom Atla elé, megakadályozva, hogy bemehessen a lakásba. A figyelmem most már odabentre összpontosul, de amikor megérinti a karomat és megszólal, a szemem sarkából rápillantva hallgatom. A tartásom épp csak egy hangyányit lesz kevésbé feszült; tudom, hogy nem hazudik - miért hazudna egy macskáról? -, de nem bízhatom a véletlenre a kérdést. Biccentek, de továbbra sem engedem be a lakásba, legalábbis nem magam előtt.
– Azért körülnézek odabent – jelentem ki. – Maradj mögöttem – teszem hozzá, előtte lépve be az ajtón, és az eddig előtte kinyújtva tartott kezemet hátravezetve terelem magam mögé finoman, míg belépek. Ráfogok azzal a kezemre is a fegyveremre, a szemeim nem rezzennek meg a hirtelen jövő fényre, néhány pillanat alatt megszokják azt.
Bejárom a lakás minden egyes helyiségét, benézek az ajtókon, és minden olyan helyre is, ahol esetleg elférhetne egy kisebb termetű ember. Atlát végig magam mögött tartom, mert egyrészt ha ránk támadnának odabent, gond nélkül el tudnám őt rejteni a termetemmel, másrészt pedig sokkal kockázatosabb lenne az ajtónál hagyni, míg én ki tudja hány ajtóval beljebb járok éppen. Szerencsére valóan nem találok odabent semmi gyanúsat - hacsak a macskát nem számítjuk annak -, viszont beköltözik a tarkóm mögé egy érzés, amit egyszerre szeretnék és nem szeretnék rossz előérzetnek elkönyvelni. Annál mindenképp jobb lenne, hogy ezt jelnek tekintsem a maradásra, főleg, mert mielőtt még meggondolhatnám magam, meghallom a saját hangomat.
– Talán mégis jobb lenne, ha maradnék – pillantok Atlára, miközben visszaérünk az előszobába. A pisztolyt visszateszem a fegyvertokba, aztán kinyitom az ajtót, hogy a folyosón hagyott táskáit is bevigyem a lakásba. – Leugrok a kocsihoz. Zárd be az ajtót, és csak nekem nyisd ki újra – mondom aztán újra Atla szemeibe pillantva, hacsak nem ellenkezett az előbb.
Még mindig borzalmasan szar ötletnek tartom ezt, és az autóhoz leérve eljátszom a gondolattal, hogy talán mégis jobb lenne, ha hazamennék, végül mégsem szállok be. Csak a kis sporttáskát veszem ki a csomagtartóból, amiben az én cuccaim vannak, aztán újra bezárom a kocsit, és visszamegyek a lakáshoz, bekopogva az ajtón, remélve, hogy Atla követte az utasításomat. Elhessegetem a gondolatot, hogy talán az lenne a legjobb, ha nekem sem nyitna ajtót.
Egy éjszakát csak kibírsz, te szerencsétlen.

 

Let me tell you a thing or two
I got a kink about girls
like you

Eleinte nem gondoltam volna, hogy kellemes változatosságként fog érinteni, ha hosszú idő újra terepmunkát vállalok, de viszonylag gyorsan be kellett látnom, hogy bizony belekényelmesedtem az irodai munkába, és üdítő volt ismét aktívnak érezni magamat. Néha ugyan nehéz volt eldönteni, hogy ezt tényleg a munkának köszönhetem-e, vagy annak, aki a munkámat jelenti perpillanat, de épp elég hosszú idő áll mögöttem ahhoz, hogy professzionális tudjak maradni. Néha kellemetlenül is, de újabb üdítő változatosság, hogy Atla Hedeby nem csak azt bizonyította be a londoni út során, hogy sokkal intelligensebb, mint azt a legtöbb szakmájában dolgozó elmondhatja magáról, hanem azt is, hogy nem bánja, ha rajta kívül valaki más is komolyan veszi a munkáját. Amikor nem akartak beengedi a fotózására, nemhogy nem kaptam meg tőle a szokásos kézrátételes minden rendben van-t, hanem türelmesen megvárta azt a körülbelül fél percet, míg a tekintetem és a termetem megtette a maga hatását, és csak akkor indult el, amikor a fotós asszisztense virgoncan fel-le járó ádámcsutkával ellépett a utamból.
Persze a fotózás közben is ugyanarról győzködtem magam, mint most, az autóban ülve: hogy csak azért nézek a nőre újra és újra, hogy megbizonyosodjak a hogylétéről. A fotózáson a biztonsága miatt volt erre jó okom, most pedig azért, mert olyan fáradtnak tűnik, hogy míg átsétáltunk a reptéren, nem voltam biztos benne, hogy nem ölben kell majd elcipelnem végül a kocsihoz. Valahogy mindig találok erre jó okot... de az, hogy a telefonja sem világít éppen a kezében, talán tényleg aggasztó egy kicsit. Mindig nála van az a szar.
Mégsem szólok semmit, mert a tekintetemmel is fel tudom mérni a szemem sarkából hogy baj egyébként nincs, és nekem ugye csak ez a lényeg. Késő van, az utak üresek, így könnyedén veszem a város felé az irányt a GMC-vel. Én is érzem magamon a fáradtságot, de nem zavar; szinte észre sem veszem az elnyomott ásításomat. Kellett már sokkal rosszabb körülmények között is ébren maradnom. Csak Atla finom hangjára figyelek fel.
– Ugyan, volt már ennél rosszabb is – pillantok rá egy mosollyal, mielőtt újra az utat kezdeném figyelni. – Ilyenkor már legfeljebb az egyik buliból a másikba igyekvő tinédzserek tudnak fenntartani a városban, hamar hazaérek majd – teszem hozzá.
Azt persze nem árulhatom el neki, hogy kicsit sem érezném biztonságban őt - magamtól -, ha egy fedél alá kerülnénk éjszakára. Alapvetően nem csinálnék ebből problémát, mert rá nem erőltetném magam, ha pedig ő sem véletlenül néz rám néha úgy a szempillái árnyékából, garantáltan jó éjszakát szerezhetnénk egymásnak, de a munkát és a magánéletet nem keverem. Soha. Felesleges komplikációkhoz vezet.
– Egyébként is túl fáradtnak tűnsz ahhoz, hogy még egy vendéggel is foglalkozz – hozok fel egy újabb érvet, bár nem tudom, kit akarok igazán meggyőzni: őt vagy magamat.

 

 Let me tell you a thing or two
 I got a kink about girls
 like you