Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Elágazások. Döntések. Szabad akarat.
Sokan azt hinnék, hogy a mi létezésünk okán ezek valójában nem is léteznek, hogy minden döntés már előre elrendeltetett, hogy amikor kiválasztod, melyik úton mész tovább, az valójában nem is a te választásod, hanem már előre bele van kódolva a sorsodba. De, mint ahogyan nem, vagy egyre kevésbé hisznek a mi létezésünkben is, úgy ez is egy hatalmas tévedés.
A döntéseket nem mi hozzuk. Gyakran még a kérdéseket sem mi írjuk.
Az egyik legkülönösebb dolog, amit itt, Midgardon tanultam az emberektől az volt, hogy a sorsuk alakulását a legkülönbözőbb dolgoknak szokásuk tulajdonítani. Jó szerencsét vagy épp balszerencsét hozó szokások és történések, bolygóállások, holdfázisok... Van, aki a véletlenekben hisz, van, aki a sorban, de utóbbi sem látja a saját döntéseinek súlyát. Megannyi hiedelem és babona határozza meg az életüket, amit minden különösebb gond nélkül elhisznek szinte mindannyian, pedig senkinek nem az határozza meg az életútját, hogy a születése pillanatában esetleg a Mars épp egy vonalba került a Jupiterrel.
Hogy én vagyok-e a Halál megtestesülése? Nem, a legkevésbé sem. Ugyanolyan vagyok, mint az összes húgom és nővérem, csak épp én gyakran olyasmivel foglalkozom, amire nem szívesen gondol a többség. Mennyivel egyszerűbb arra gondolni, hogy a nornák egyetlen küldetése az, hogy üdvözült mosollyal simogassák a sorsok fonalát, amelyek minden esetben valami epikus, felemelő, elsöprően boldog véghez vezetnek, és az út is rózsaszirmokkal van felszórva... Ahol nincsenek rossz döntések, mert összességében az út ahhoz a bizonyos emelkedett pillanathoz vezet, ahol még a halál is gyönyörűnek hat. Ebben az esetben valahogy senki nem hiányolná a pontot a történet végén, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" utáni tényleges lezárást - pedig valakinek ezt is meg kell tennie.


Nem a halál hírnöke vagyok. A Végzet még csak nem is egyenlő a Halállal, kizárólag egyetlen ponton válnak eggyé, az út végén, amikor egy sorsfonal véget ér. Nem én döntöm el, kinek mikor ér véget az élete, nem hozok döntéseket senki helyett, az egész folyamatban csak egy végrehajtó vagyok, aki figyeli minden egyes entitás saját döntéseit, és ennek megfelelően gondozza az életük vonalát. Létezik persze egy nagyon igaz mondás: a sorsodat nem kerülheted el. Mindenki számára ki van jelölve egy életút, egy végcél, az út melletti mérföldkövek, az útitársak, amelyek így vagy úgy, de bekövetkeznek és eljönnek, csak épp azt nem látja át senki - rajtam és a nővéreimen kívül -, hogy ezt mindenki a saját döntéseivel befolyásolhatja. Ha találkoznod kell valakivel, találkozni fogtok, de ha te egy elágazásnál nem jobbra, hanem balra mész, akkor lehet, hogy ezt a találkozást eltolod néhány évvel. Ha valaminek meg kell történnie az életedben, az meg fog történni, gondoskodom róla, de ne hidd, hogy te nem vagy befolyással a sorsodra. Hátradőlhetsz és ülhetsz ölbe tett kézzel - de már ez is egy döntés.
Hogy elhozom-e a halált? Igen, amikor eljött az ideje. Nincs fekete, csuklyás köpenyem, de még kaszám sem, nem kopogok be senkinek az ajtaján, közölve, hogy az életéért jöttem, de bizonyos morbid értelemben megállná a helyét a hóhér megnevezés; csak épp nekem az egyetlen kivégzésre alkalmas fegyverem egy olló.
Hogy élvezem-e mindezt? Nem. A legtöbbször inkább hidegen hagy. Túl hosszú ideje élek, túl sok mindent láttam már ahhoz, hogy meghatódjak egy haláltusa látványán, valaki gyászán, vagy akár egy ténylegesen szép halálon. Ugyanígy nem hat már meg az új élet születése sem; ez ugyan nem az én feladatom, de mivel ezekhez is döntések vezetnek, nem maradok ki belőle teljesen. Már csak azért sem, mert előbb-utóbb a megszületett új élet is a saját döntéseire támaszkodik majd, és ez nem mindig egyszerű feladat; különösen igaz szokott ez lenni az istenek félvér ivadékaira - mert az istenek soha nem tanulnak a hibáikból.
Minden egyes ciklusban rálépnek ugyanarra a tévútra, amiben az előzőben is, mindig ugyanazokat a hibákat követik el, mindig ugyanazokat az ellentéteket élezik ki, ugyanabba a gödörbe esnek bele vagy épp ugyanabba a szakadékba lökik egymást. A körítés változik, a körülmények és a részletek mindig egy kicsit másképp festenek, de a lényeg ugyanaz marad.
Minden. Egyes. Alkalommal.
Legalábbis eddig úgy tűnt.


Az, ami most történik, nagyon is új. Sokáig nem értettem pontosan, mi változott meg, pedig már jóval a tényleges kezdete előtt éreztem és láttam, hogy valami közeleg. Először csak biztos távolból figyeltem, meghúztam magam az emberek világában felvett helyemen és nem léptem közbe egyik oldalon sem, csak megfigyeltem. Aztán elkezdtem megérteni, hogyan lehetséges, hogy lassan elkezdtek kicsúszni a dolgok az eredeti koncepcióból, hogyan tudtak elmosódni a határok, az ösvények, hogyan kanyarodtak el a kijelölt utak, hogyan változtak meg az örökösen egy irányba haladó döntések; de még akkor is kivártam.
Aztán, ahogy egyre sűrűbbé és hangosabbá vált a suttogás az átokról, arról a bizonyos felejtésről, akkor kísérletezni kezdtem, hogy aztán újabb érdekes felfedezésre bukkanjak: rá kellett jönnöm, hogy erre nem tudok hatással lenni. Senkinek a döntései nem mutattak ilyen irányba, nem vezettek ide ösvények vagy elágazások, egyszerűen csak... megtörtént, minden egyértelmű jel nélkül. Tudom, mert ellenőriztem. Olyasvalami ez, ami a hatalmunk felett áll, ez pedig magával hordozza a legfontosabb kérdést: akkor kinek áll hatalmában? Hiszen még az istenek sem avatkozhatnak bele a mi dolgunkba.
Ettől persze csak egyre jobban érdekelt a dolog, és azt hiszem, talán ezzel sikerült végül bevonzanom azt a látomást. A kép, amit láttam, sok konkrétumot hanyagolt. Valakinek a szemszögéből láttam az egészet, de azt egyértelműen éreztem, hogy az a valaki nem én vagyok; törékeny, kecses, tejfehér bőrű kéz nyúlt előre - nem az enyém -, a csuklóján egy karpereccel, aminek a képe azon nyomban bele is égett a tudatomba. Felmértem a méretét, az alakját, a színeit, szemeim alatt szinte felizzottak a fémbe karcolt rúnák, mintha csak el akarták volna olvastatni magukat velem, de nem értettem. A látomáshoz nem társultak hangok, de enélkül is tudtam, miről van szó, csak a részleteket kellett összeraknom a fejemben. És, ahogy ez tudatosult bennem, a látomásbeli énem felemelte a tekintetét, és szemein keresztül megpillantottam egy nagyon érdekes valakit.
Felismertem a jégóriások királyát.
A kérdések viszont adták magukat: mi köze van neki ennek az egészhez? Mi a karperec szerepe? Kié a karperec? Csupa megválaszolatlan kérdés, amit ki kellett derítenem, de ahogy másoknak sem súgott soha egy felsőbb hatalom, úgy én sem láttam előre, hogy a kérdéseimet nagyon rossz helyen tettem fel először.
Honnan is tudhattam volna, hogy a saját nővérem állít majd tőrt a hátamba?