Demetrius & Silje

Kedvesen mosolyodtam el a kérdésre. Az emberek mindig is szerették a romantikát, a régi korok sóvárgó, várakozó, szinte majd belepusztulós romantikáját pedig még jobban, ezért is volt akkora keletje a kosztümös filmeknek. Régen minden lassabb volt, az emberek tudtak várni, sokszor nem is egymást, hanem a másik ideáját szerették, és magát a vágyakozást, amikor pedig sokszor kiderült, hogy élőben már nem azt kapták mint amit elképzeltek maguknak, akkor is kitartottak az „asszonysors” és a társadalmi kötöttségek miatt.
- Végül igen. Az ükunokájuk hozta be a dobozt.
A titkos rekesz kérdésére félrebiccentettem a fejem. Ezek annyira általában nem is voltak annyira titkosak, hogy ne lehessen rájönni az illeszkedésből, főleg ilyen régi daraboknál már az anyag nem illeszkedett tökéletesen, ám a férfi akarta, hogy legyen itt még valami, hogy a kis levelesdoboz több legyen, mint ami. Valami titkot keresett, misztériumot, ám hiába.
- Nem, ennek tudtommal nincsen, vagy ha van, hát én sem bukkantam rá. Ám sok más tárgyat tudok mutatni, amiben vannak rejtett rekeszek, titkos tárolók, sőt, még kinyithatós gyűrűm és nyakláncom is van, olyan, aminél nem egyértelmű, hogy lehet bele rejteni valamit.
Ilyenkor pedig általában ki is szokott bukni, hogy mi volt a valódi ok, mire s vágytak – legalábbis mit gondoltak, mi volt az, amire igazán vágytak. Különlegesség a feleségnek… Ez olyan… Sablon szöveg volt végülis, legalábbis egy olyan ember szájából mindenképp, aki képes volt percekig keresgélni egy titkos rekeszt egy dobozon. Volt itt még több is, éreztem, a kérdés csak az volt, hogy akartam-e a dolog mélyére nézni, hogy az az ajándék tényleg tökéletes legyen, vagy csak adjak neki valamit, aminek a nők örülni szoktak. A magyarázat utána már valamivel bővebb volt, házassági évfordulóra akart adni ajándékot, ami nem ékszer… tehát olyasmi kellett, aminek többlet jelentése volt.
- Értem… Nos mindjárt megnézem mit tehetek. – látványosan az egyik polc felé léptem, és elfordultam tőle, de közben megérintettem egy rövid ideig a karját, mintha csak kicsit arrébb akartam volna tolni. Nem akartam, hogy lássa, amikor elfeketedik az íriszem és a szemem fehérje is, miközben az elmémet megrohanták a villanásnyi képek. Két nőt láttam, ám csak az egyik volt a felesége. Láttam az emlékeiben, hogy gyermek is volt a képben, vagyis egy gyermek vágya talán… terhesség? És farkasokat. A férfi berserker volt. Ezekkel az információkkal pedig már tudtam dolgozni. Lecsuktam a szemem, hogy az visszaáljon a normális, emberi kékjére. Mindez éppen csak egy pillanatig tartott szerencsére, nem kellett hosszú időt végignéznem.
- Azt hiszem… Már tudom is a tökéleteset. – néztem fel a férfira, majd hátrébb sétáltam és leguggoltam, hogy az egyik polc aljában levő kartondobozban kezdjek el keresgélni. Volt egy zenedobozom, amibe lehetett ékszereket tenni, és a külsején farkasalakok üldöztek egy szarvast. Egy régi skandináv altatódalt játszott, és ha jól emlékeztem, akkor meg is volt javítva, hogy szép legyen a hangja. - Csak… egy… pillanat. Áhh, megvan!
Győzedelmesen emeltem fel a zenedobozt, majd felálltam és odanyújtottam a férfinak.
- Norvég altatódalt játszik, kellemes, megnyugtató dallam, és ha a kedves felesége is olyan, mint ön, akkor a farkasok és őzek bizonyára el fogják nyerni a tetszését.
Az emberek előtt titkolózni szoktam, mert eddig mindig megviselte őket a természetfelettivel történő első találkozás. Sokáig vártam vele, és komoly bizalomnak kellett ahhoz kialakulnia, hogy bárkit is beavassak a világ valódi működésébe, ám azokkal a természetfeletti lényekkel, akik nagyjából tisztában voltak azzal, hogy több volt itt, mint amiről az egyszerű halandók tudtam, nem óvatoskodtam annyira. Persze tapintatos voltam, legalábbis úgy gondoltam, hogy az vagyok.

Demetrius & Silje

Szerettem a bolt csendjét. Körülöttem a múlt szinte megelevenedett, én pedig mint magányos őrzője ültem a kincstáram közepén. Időnként végigmentem a tárgyakon, leporoltam őket, beleültem a székekbe, kipróbáltam a zenedobozokat, hogy érezzék a törődést, hogy még használják őket, és néha, nagyon ritkán még beszéltem is hozzájuk. Sokszor vádoltak már azzal, hogy személyekként kezeltem őket, de mások nem érthették, hogy a történetük számomra valóban személyiséget adott nekik. Megannyi élet, és még több történet, és még annál is több emlék kötődött hozzájuk, amiket egyedül én láthattam, néhány pedig olyan régi volt, hogy már tényleg senki sem emlékezett, csak én. Ez a bolt azért volt, hogy új életet kapjanak, új történeteket, hogy még több emlék és még több élet részei legyenek. Nekem ezek többek voltak, mint csetreszek, ahogyan néha Asa hugom nevezte őket.
Szabadulj ki néha a csetreszek közül.
Nem érthette, hogy nekem ez nem börtön volt, hanem második otthon, nem engem őriztek ők, hanem én őket.
Néha persze unalmassá vált. Volt olyan, hogy egész nap egyedül ültem bent, mert nem jött be senki. Mindenki rohant, kevesen voltak, akik megálltak szemlélődni, és akik meghallgatták az egyes tárgyat történetét is. Csak a funkció érdekelte őket, hogy illik-e egy-egy darab a modern otthonukba, működik-e még a zenedoboz, kényelmes-e a fotel, vagy el kell-e vinniük egy kárpitoshoz. Én persze ilyenkor is mosolyogva válaszoltam a kérdéseikre, mert itt, Midgardon, még a nornáknak is élniük kellett valamiből. Már hazamentem volna, ha lehetett volna, ha a Mindenek Atyja nem zárja le az átjárókat a Kilenc Világ között az átok miatt, ám mivel itt ragadtunk, kénytelen voltam azzal dolgozni, amim volt. Amellett persze, hogy a húgaimmal próbáltuk megoldani is a problémát.
Hátul, egy tál vízbe meredve kerestem a többiek nyomait, hogy merre jártak most a nornák a világban, és főképp merre járt az az egy bizonyos, akivel mindenképp beszélnünk kellett, és talán meg is büntetni, ami előre elszorította a torkomat. Még csak azt se tudtuk, hogy hogyan csináljuk. Mi lenne büntetés neki. Megölni semmiképp sem akartam. Az nem vallott volna ránk. Ekkor meghallottam az ajtó fölé szerelt kis csengőt. Valaki bejött a boltba, így kénytelen voltam Urból újra átvedleni Siljévé. Nagy sóhaj kíséretében pislogtam néhányat, hogy a szemem egy színű feketéből újra normálissá váljon, fehérjével és kék íriszekkel, utána pedig kiléptem az eladótérbe, hogy figyelemmel kísérjem a férfit, aki betért.
Elegáns volt, markáns arcéllel biztos kedvelték a nők, az arcában volt valami arrogáns, a mozgása viszont egyszerre volt kimért, mégis vadállati. Nem tudtam elsőre megállapítani, hogy emberről volt-e szó vagy sem, addig semmiképp, ameddig nem pillantottam bele a múltjába, de igazából nem is számított. Vásárló-jelölt volt, ennyi volt a lényeg. Felvett egy dobozt, szemlélte, forgatta, mintha keresett volna rajta valamit, de úgy sejtettem, hogy bármi is volt az, azt nem a dobozban, sőt talán nem is ebben a boltban fogja megtalálni. Lassú, nyugodt léptekkel sétáltam oda hozzá.
- Segíthetek esetleg valamiben? – kérdeztem, majd én is gyorsan felmértem, melyik dobozkát is nézte ki a sok közül. - Ó ez egy igazán kedves darab. Nagyjából százötven éves, orosz munka. Amikor hozzám került visszaadtam belőle egy köteg levelet a leszármazottaknak. Igazán szép történet a hölgy a háborúban szolgáló tábornok kedvesétől kapott leveleket őrizte benne, mondtam is az utódoknak, hogy ha nekik nem kellenek a levéltárak örülni fognak a történelem ilyen apró darabjainak. Ezért is nincs benne gyűrűknek és fülbevalóknak való párnák.
Nem tudtam segíteni magamon, ilyenkor mindig éreztem egy belső kényszert, hogy megosszak ilyen történeteket a vásárlókkal.

Itt az idő, hogy beszerezzem az újabb ajándékot az eltöltött év emlékére. Vagy ki tudja, hogy mi az igazi ok. Tán a jutalom, hogy elviselt még egy évig, vagy a fizetség egy része. Normális házasságokban és embereknél ez nyilván egyfajta hála, esetleg örömszerzési forrás. Nem mondom, bennem is meg van a késztetés, hogy valami olyat szerezzek be aminek egy kicsit is tud örülni. Egy huszadik semmitmondó karperec a Tiffany-ból vagy valami hasonló szarságnál most többet szeretnék. Talán a bűntudat ami egyre csak gyűrűzik minden egyes pillanatban s csupán akkor múlik el, mikor VELE vagyok.
Ujjaim a kilincsen s egy pillanatra megtorpanok amikor gyűrűs ujjaimra siklik a tekintetem. Valami olyat ami igazán tetszeni fog neki.
Megannyi tárgy bizonyosan mindegyiknek meg van a múltja. Valami különleges kell, amit nem kaphat meg más, nem az ára a lényeg, hanem az, hogy tetszen neki. De mi az aminek igazán tudna örülni? Vészesen pörgetem magamban a beszélgetéseinket miközben a régi bútorok, tárgyak között lépkedek. Kezemet mélyre süllyesztem az öltönynadrágom zsebében, megfontoltan haladok tárgyról-tárgyra, hogy semmit se hagyjak figyelmen kívül. Hátha valami megfog és rögtön tudom majd, hogy ez az igazi. Izzadva gyöngyözik a tenyeremen a bőr, ahogyan felfogom, hogy mennyire fontos is most ez a vásárlás. Fel akarom hozni neki a titkot, no nem az enyémet hanem az övét. Annyit vártam, hogy elmondja végre tudnom kell miért nem teszi meg. Miért titkolózik? Ennek örömteli dolognak kéne lennie habár még én sem tudom mit érezzek ezzel kapcsolatban. Nem jut eszembe, nem is kell belegondolnom ennek az egésznek a súlyába hiszen most van más problémám, sokkal jobban leköt a titok ténye, hogy van mint maga a lényege. Észre sem veszem, ahogyan ujjaim ökölbe szorulnak. El kellett volna mondania. De ha tovább is lépünk ezen a nagy híren, az évfordulós ajándéknak egyben az örömhírt is képviselnie kell, megünnepelni. Az lenne a legjobb ha találnék valamit ami kettő az egyben és nem kéne két külön tárgyat venni. No nem  a pénz miatt hanem mert így lenne frappáns.
Megakad a tekintetem egy dobozon, ujjaimmal óvatosan végig simítanak a mívesen faragott kis tárolón. Túl egyszerű lenne? Felemelve körbe forgatom, egyszerű , nincs rajta semmi nagy cicoma és még is borzalmasan aprólékos. Közelebb emelem, tekintetemmel végig pásztázva a faragványokat, aprólékosan kitalált minták egy történetet mesélnek körbe a doboz peremén. Mutató ujjam begyét végig vezetem a történet nyomán, nem  vagyok elég tájékozott ahhoz, hogy tudjam melyiket is meséli el. Felnyitom, belül nem béleli anyag nincs benne semmi, s még is olyan mintha lenne. Újra körbe forgatom keresve egy kulcsot vagy reteszt. Nem lehet ez ennyire egyszerű és még is bonyolult,  a gyönyörű mintával a szélén és csak ennyi. Olyan kívülről mintha nem rejtene többet, avatatlan szemnek csupán egy gyönyörű dísz, mely a készítője által csodálatot ébreszt, de éppen csak egy pillanatra, hogy aztán tovább csússzon a tekintet egy mosollyal valami másra. Akár csak Sigrith, csodálatos kívülről, de sokan csupán ennyit látnak benne, egy szép díszt. Még az apja is csupán ennyit lát benne, de én már az első pillanattól tudom, hogy több lakozik odabent. De nem hagyja, hogy előcsalogassam, s én meg tán nem is akarom igazán. Legalábbis azt nem, hogy más is lássa, hogy más előtt is nyilvánvaló legyen, hogy van benne valami amit nem enged feltörni, csak nekem mutassa meg, de nem teszi. Túl fegyelmezett és túl zárt ahhoz, hogy megtegye.  Azt is pontosan tudom, hogy ez a doboz nem csak egy dísz, lennie kell valahol egy titkos retesznek rajta, de nem találom, miként a feleségemet is képtelen vagyok teljesen megfejteni.