A múltad meghatároz, de nem lehet teher

minden a mély felszín alól

Brynhildr már a kezdetektől fogva egy cserfes leány volt a valkűrök között. Komolytalan volt, állandóan úgy viselkedett, mint aki képtelen komolyan venni a munkájukat, a kötelességüket, mindent elpoénkodott, és úgy tett, mintha semmi sem érdekelné a világon a szórakozáson kívül. Habár teljesítményére soha nem lehetett panaszkodni, sokan úgy gondolták, hogy Brynhildr nem méltó a valkűrök közé éppen ezen tulajdonságai miatt. Imádta túlfeszíteni a húrt, mindig a határokat feszegette viselkedésével, azt kóstolgatva, meddig mehet el, mennyit tűrnek el tőle - különösen Odin türelmet szerette próbára tenni. Végül akkor ásta meg a sírját, amikor egy csatában nem azt a személyt ölte meg, akiére Odin parancsot adott, hanem azt a férfit, akinek Odin megígérte, hogy életben marad, ez pedig olyan vétek volt, amely Odin szavahihetőségén ejtett csorbát. Brynhildret ennek hatására Odin megfosztotta valkűri hatalmától, és egyszerű emberként kellett élnie. Ez az időszak bizonyos szempontból benövesztette Brynhildr feje lágyát, megtanulta, hogy tetteinek következményei vannak, és még szerelembe is esett, majd csúnyán elárulták. Összetört szívét soha nem tudta ismét hibátlanul összefoltozni, s habár később ismét beállt a valkűrök sorába, már nem volt ugyanaz, mint korábban. Vicceskedő, komolytalan tulajdonságait a mai napig sem hagyta el, ám a múlttal ellentétben most már arra használja fel ezeket, hogy azt a látszatot keltse, minden rendben vele. A szívében azonban egy hatalmas űr maradt, amit már mindennel megpróbált kitölteni: dorbézolt, verekedett fejetlenül, sok egyéjszakás kalandban is volt része. Imád gondolkodás nélkül mély vízbe ugrani, mindig a lehetetleneket célozza meg, és semmi sem képes elrettenteni, sőt, minél félelmetesebbnek, minél reménytelenebbnek tűnik egy helyzet, ő annál jobban élvezi azt. Kísérti a sorsot, habár ő erre azt mondja, pusztán a pillanatnak él, és kiélvezi a jelen minden egyes mozzanatát. Azt mondja, hogy feldolgozta már a múltját, és nem fél a jövőtől, ám ez nem annyira igaz. Egyedül egyetlen vágy hajtja: a megbánás és a benne lakozó űr. Ezt pedig nem számított, mivel próbálta elűzni, egy-egy pillanatra sikerült megfeledkezni róla, ám hosszútávú hatása nem volt viselkedésének - még mindig úgy érzi, hogy valami hiányzik, valami hibádzik. Sejti, hogy a problémát az okozhatja, hogy túlságosan felszínes életet él, igazi, mély kapcsolatok nélkül, ugyanakkor fél megbízni bárkiben is, miután már egyszer elárulták (ez alól csak Heimdall és valkűr társai kivételek), és retteg a kötödéstől is. Ha úgy érzi, hogy komolyra fordulnának a dolgok akár egy barátságban, akár egy párkapcsolatban, rögtön felhúzza a nyúlcipőt, és gondolkodás nélkül kereket old legtöbbször egyetlen szó nélkül.