Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Anya

Tavasz volt már, és anya, mint minden nap, ha éppen nem dolgozott, akkor eljött értem az iskolába. Nyolc éves voltam, és boldognak kellett volna lennem. Az is voltam, de aznap valahogy szomorúbban és keservesebb ábrázattal lépegettem mellette a kis piros lakkszandálban.
- Anya! Mit jelent az, hogy stréber?- néztem fel rá hirtelen, és zafírszín íriszeimmel kíváncsian kutattam az olyannyira imádott vonásokat. Anyám hosszú, puha ujjaival megsimogatta a hajam és lágyan elmosolyodott.
- Ezt ki mondta neked?
- A többiek.- szerettem volna ha nem hallatszik a hangomon mennyire rosszul esett ez nekem, és mennyire éreztem, hogy a szó jelentése valami rossz, valami gúnyos, valami olyasmi, amit nem éreztem magamra igaznak. Nem akartam, hogy strébernek hívjanak, és azt sem, hogy állandóan ezzel piszkáljanak. Apró ajkaim dacosan biggyedtek le.Nem vigasztalást vártam a mamától, hanem, hogy határozottan jelentse ki, hogy nem vagyok ilyen. Ám ő bölcsen hallgatott egy kevés ideig, majd halkan beszélni kezdett mellettem.
- A stéber azt jelenti, hogy valaki szorgalmas, hogy sokat tanul. Többre szeretné vinni az életben, és vannak akiknek ez nem tetszik.
- De ez a szó valami rosszat jelent, ugye?
- Attól függ honnan nézzük. Vannak akik ezt arra szánják, hogy bántsanak másokat. De ha egy egészen új szemszögből vizsgáljuk a dolgot, akkor strébernek lenni különleges dolog.
Ezt a beszélgetést még sokszor idéztem fel magamban, valahányszor úgy éreztem, hogy a többiek érthetetlenül néznek rám, vagy gúnyolnak. Hiszen anyám megtanította nekem, hogy egy-egy helyzetnek nem csupán egyetlen nézőpontja van, és persze nem feltétlen a sajátunk a helyes, de ez nem jelenti, hogy minden kizárólag jó vagy rossz. Én pedig megtanultam mindent sokféle módon szemlélni.

Aegir

Szinte gyerek voltam még. Abban az évben lettem tizennyolc.Sok időt töltöttem magányosan a tengerparton, a sziklákon támasztva meg a hátam és a lábaim, ölemben egy könyv hevert. A lágy, de hűvös szél gyakran a hajamba kapott, amit én vidáman sepertem odébb. Az egyetemi felvételimre készültem, és a legjobb formámat akartam hozni.
Egy őszi délután történt. A nap már lemenőben volt, lágy fényekkel simított végig a horizonton, és szelet ígért a vörösre pingált égbolt. Eső illatát lehetett érezni a víz felől, a hullámok szinte haragvón csapódtak neki a sziklának.Mintha valaki a dühét adta volna ki ilyen módon. Mint később megtudtam, valóban így volt.
Látomásnak hittem először, a szemem játékának, káprázatnak, ostoba képzelgésnek, a fáradtságom egyik jelének, amikor láttam őt lassan megszületni a hullámokból. Kezemből a könyv kihullott, és csak néztem miképpen ölt testet ott előttem, miként válik olyan elevenné és emberivé az amit még csak szavakkal sem tudtam volna körülírni.
Miattam jött. A nyugalmam és csendem miatt. Ki tudja mióta kisért figyelemmel, mióta látott engem mindig a tenger mellett, a könyveimmel az ölemben, vagy éppen almát harsogva, nevetve az ostoba illusztrációkon, vagy éppen szemüveget biggyesztve az orromra, amikor már szürkült. A víz közelsége mindig megnyugtatott, noha az okát sosem tudtam volna megmagyarázni.Néha hajlamos vagyok azzal áltatni magam, hogy mindez az ő műve volt. Így akat közel csalogatni magához.
Kiegészített engem, és én kiegészítettem őt. Én voltam a csend, a vihar után, én voltam neki a lassan elcsendesülő, ringató hullámok éneke. Ő volt a csobbanó víz, a tovafutó zenélő patak, a zúgó folyó, a szürkén hömpölygő tenger, a kékmély csenddel csábító óceán.
Tudtam, hogy nem maradhat örökre, ahogy azt is tudtam, hogy máshoz tartozik. De valójában, ott mélyen legbelül jól tudtam, hogy az ő hajója az én partjaimnál kötött ki. Mégis vissza kell mennie, mert a hajók arra születtek, hogy a végtelen vizeket járják.
Sokszor és sokáig vártam őt vissza. És ő jött. Egy ideig….aztán ezek a látogatások megszűntek. Én azonban érzem, valahányszor a végtelen víztükröt nézem, hogy visszavágyik. Hozzám. Egy halandóhoz.

Axel

Mikor megtudtam, hogy várandós vagyok, először lehetetlennek hittem. Aztán valami olyasminek, amivel az istenek tréfálkoznak velünk, emberekkel. Végül elhittem. Elhittem az én kis csodámat, az életet, amely bennem fejlődött, az ajándékot, amelyet Aegir adott nekem.
Vártam, hogy az apja majd visszajön hozzánk, hogy látni akarja majd, átölelni, elhinni, hogy két világ találkozásából valami különleges, tán megismételhetetlen születik. Ám ő nem jött többé. Nem volt ott, amikor megszületett. Nem hallotta a hangját, nem hallotta az első nyöszörgését. Mégis tudtam, hogy tudja. A tenger aznap szokatlanul nyugodt volt. Bársonyos hullámain a holdnak ezüst fénye mosolygott. És mint szirének oly gyönyörű éneke, a sziklákon a vízcseppek csodaszép muzsikát játszottak gyémántcsobbanással.
Axel visszavonhatatlanul, szinte ösztönösen lett a vizeknek szerelmese. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy hamarabb tanult meg úszni, mint járni.
Féltőn óvtam őt. Egy nő addig nincs tisztában azzal, hogy mennyi mindenre képes, hogy mi mindent képes feláldozni, vagy mi az amit meg mer tenni, ameddig a gyermekről nincs szó. Olyankor rádöbben, hogy sokkal erősebb mint hiszi.Különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, és bár talán hajlamos voltam időnként túlzásokba esni vele kapcsolatban, de abban biztos voltam, hogy nagy dolgokra hivatott.
Más tündérmeséket olvas esténként a gyermekeinek, én az apjáról meséltem neki. A vizek mindenható uráról, aki talán egy napon majd visszajön hozzánk. Talán egy napon majd megismerheti őt. Az én hibám tudom, hogy egy illúziót ültettem el benne, mely nem vált valóra, és ez csalódást okozott benne.
Nem foghattam el örökké Axel kezét, de a lelkem mélyén sosem engedtem el. Még akkor sem, amikor már a saját útját kezdte járni. Én voltam neki a hátország, a hely ahova mindig visszatérhet, a menedék, ami mindig nyitva áll a számára, bárhol is járjon a világban.
Szívfájdalmam, hogy Aegir sosem jött el hozzá….sosem ismerhették meg egymást. Pedig milyen nagyon hasonlítanak. Axel talán a két fiam közül, aki leginkább az apjára hasonlít. Nem csak külsőleg.

Aaron

Majd két évtized telt el az első találkozásunk után, amikor egy hajnalon apró esőcseppek kopogtak az ablakpárkányon. Csendes, nyugalmas eső volt, az a fajta, amibe az ember szeret kiállni, és hagyni, hogy a hűvös cseppek vidoran csiklandozzák a bőrét.Mondhattam volna neki, hogy menjen el, hogy ha eddig nem jött, akkor most már ne zavarja össze az életünket, mi remekül megvagyunk: Axel jó gyerek, jobbat nem is kívánhattam volna, noha talán vannak dolgok, amelyeket nehezen fogadok el. De lassan ezt is megszoktam. Közel a negyvenhez már arról is lemondtam, hogy valaha apát találjak a fiamnak, aki segít felnevelni. Bár ez azt hiszem alapjaiban halott ötlet, hiszen még csak minimálisan sem lenne senki, aki felérne hozzá bármiben is.
Aaron egy csendes, nyugodt, majdhogynem hihetetlenül kellemes esős éjszakának volt a gyümölcse. Ezúttal sem ígérte, hogy marad, ahogy azt sem, hogy visszatér.Egy újabb fiúval ajándékozott meg, és én boldogan, odaadóan fogadtam, hogy megint várandós lettem.
Aaron más mint a bátyja. Mondják, hogy az anyák mindig büszkébbek az idősebb gyermekükre, de a fiatalabbat szeretik jobban. Szeretném azt mondani, hogy ez nem így van, de végülis kit akarok becsapni? Axel mindig is jobban boldogult a saját erejéből, Aaron viszont még az útja elején jár, noha nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek immáron egyedül boldogulni vele. Aegir azonban, ahogy az elmúlt harmincöt évben, úgy most sem jött el, hogy megismerje a fiait. Talán csak abban bízom, és azért könyörgöm neki, hogy ha a szükség úgy hozza legyen ott mellettük. Segítse őket.
És remélem a szavaim meghallgatásra találnak….