Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

2020. szeptember 28. 21:38
A zsigereimet uraló, kegyetlen érzés ostorcsapásként hullámzott végig a testemen, miközben újra és újra a falra szerelt órát bűvöltem. Előtte már kilométereket tettem meg a steril folyosón, fel és le, fel és le, mintha ez az ösztönös, kényszerű járkálás megnyugtatott volna. Valójában csak még feszültebbé tett, már-már a hajamat téptem a lassúságtól, a kínzó csendtől, attól, hogy még mindig nem mondott senki semmit. Az orvosok és a nővérek, akik elsétáltak mellettem, együtt érző pillantásokkal ostromoltak, ami éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlem, kedvem lett volna utánuk nyúlni, jól megrázni őket, hogy beszéljenek végre, mi folyik a hármas és négyes műtőben.
Nagyot nyeltem, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy a világos felsőmbe töröltem a feleségem vérét, mostanra pedig az egész barna színre váltott. Ahogy néha lopva egy-egy tükröződő felületre lestem, tudtam, hogy az arcommal is hasonló a helyzet, tiszta maszat voltam, de azon kívül, hogy tudni akartam, mi van velük, más nem érdekelt.
A mutató csak haladt körbe és körbe, a fejemben pedig visszhangot vert az összes hang, amit kívülről érzékeltem. Csoszogás, rohanó léptek, újabb és újabb betegek, elfoglalt nővérek, papírokkal szaladgáló orvosok. Pattanásig feszült minden épen maradó idegszálam, már minden annyira távolinak tűnt, mintha kiléptem volna a saját testemből, és csak külső szemlélőként figyeltem volna, ahogyan a műtőből kisétáló orvos közli: részvétem.

2020. december 11. 10:26
Lopva néztem az órámra, a komótos tekintetem pedig szinte nyársra szúrta a velem szemben ülő nőt. Lassan három hónapja annak, hogy nem eszem rendesen, nem jön álom a szememre, néha pedig még arra sincs erőm, hogy beálljak a zuhany alá, és lemossam magamról az elmúlt időszak minden terhét és mocskát.
- És mit érez most, Mr. Hansen? - kérdezte, mint minden alkalommal, én pedig minden alkalommal elmondtam, hogy nincs jó válasz erre a kérdésre. Mégis hogyan érezhetném magam? Élénken emlékeztem az első találkozásunkra Dr. Silverstone-nal, arra a pillanatra, mikor először tette fel ezt a kérdést. A dühtől szinte nem is láttam, csak mondtam és mondtam, és előtte még csak nem is sejtettem, milyen agresszív vadállat tud előtörni belőlem, ha felpiszkálják. Mit kellene éreznie annak, aki elveszítette a feleségét és a gyerekét? Mégis mit várt tőlem? Mit kellett volna mondanom? Heteket töltöttem egy kibaszott zöld kórteremben, mire elhitték, hogy bevált a kezelésük, a gyógyszereknek köszönhetően pedig már nem akartam minden második órában lesétálni egy felhőkarcolóról.
- Nem érzek semmit - válaszoltam szín nélkül, ekkor már fel sem nézve rá, csak az ujjaimat bűvöltem, teljesen belesüllyedve a székbe. Gyűlöltem azt, ahogy kezeltek. Nem őrültem meg, mégis úgy bántak velem, mintha elment volna minden eszem. Mégis hogyan kellett volna reagálnom a történtekre? Kibaszottul elveszítettem mindent. Nem maradt semmim. Kiürültem, elfogytam, és minden, ami szép vagy jó volt, mára már nem létezett. Eltűnt a két koporsóval együtt a föld alatt. - És tehetne egy szívességet, ráírhatná végre arra a szaros papírdarabra, hogy semmi bajom, és inkább ne raboljuk egymás idejét hetente háromszor - fűztem hozzá, ekkor már egy jeges pillantásban részesítve. Biztosan nem én voltam az első, aki így beszélt vele, de azt akartam, hogy értse meg, bár soha ne lett volna szükségem rá. Bár soha ne ismertem volna meg, mert az azt jelentené, hogy a családom él.
- Tudja, hogy nem tehetem, Mr. Hansen. Még nem ért véget a rehabilitációja - nézett fel a jegyzeteiből, a hangja pedig nem árult el semmit. Bár nem is az volt a dolga, hogy vigasztaljon, vagy azt tegye, ami nekem tetszik. Mintha lett volna olyan, ami tetszhetne. Bizonyára remek disszertációt írt volna az esetemből, az ön-, és közveszélyes újságíróból, akinek elmentek otthonról. Ebből micsoda szalagcím lehetett volna.

Napjainkban
Magam mögött akartam hagyni mindent, ami rájuk emlékeztetett. Szívtelen rendszerben éltem, folyamatosan a képembe nyomták, hogy mit veszítettem, miközben azt állították, hogy segíteni akarnak. De nem segítettek, csak visszatartottak a továbblépéstől.
Megtettem egyedül, szó és nyom nélkül. Eltűntem, mint szürke szamár a ködben, árnyékká váltam, mint aki nem létezik, bár ezzel elég könnyen tudtam azonosulni. Még ennyi idő elteltével sem telt el úgy nap, hogy ne mélyedjek el a múltamban, abban, ami történt, és még mindig vissza tudtam idézni, képkockáról képkockára, ahogyan kioltják a családom életét. Csak én maradtam, mintegy büntetésként, mert ez járt annak, aki tiltott vizekre akart evezni. Azt akartam, hogy megszűnjön minden, de talán ostobaság volt országhatáron belül maradni. Talán a hatóságok már nem törődtek velem, de volt, aki igen. És tudtam, hogy Ő viszont a nyomomban van.