Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

A szörny felém indul nagy elámmal, hogy még a föld is belezeng. Több sebből is vérzik már, de a pofája elszántságról árulkodik, na meg némi dühről, hiszen hangosan morog és fröcsög a nyála, de nem ijeszt meg. Megvetem lábaimat, kardom markolatán szorosabbra fűzöm ujjaim és rezzenéstelen arccal várom a pillanatot, hogy megérkezzen. Körülöttünk kardok csattannak egymásba, jajveszékelés és dicső ordítások alkotják a háború szimfóniáját, de nem terelik el figyelmem a három tonnás jószágról. Még úgy harminc méter, bár amilyen hatalmas lépésekkel szeli köztünk a távot, csak háromnak tűnik. Az adrenalin dolgozik bennem, a szívem vadul kalapál és minden izmom megfeszül, készülve az összecsapásra. Ahogy a szörny egyre közelebb ér, ordítva fordítom felé a kardomat, Blodtørstig-ot, melyet Alvis készített nekem és eddig igen jó szolgálatot tett. Mármint a kard, nem a törp, hiszen visszatáncolt a lánykérésből, bár a tény, hogy ez engem még mindig bánt, még inkább szítja haragomat. De nem terelheti el most a figyelmem, mert a dög elrugaszkodik és rám veti magát...

Felriadok, körbe pillantok. Az iroda üres, csak egyetlen kollégám sétál befelé az asztala felé, valószínűleg arra riadtam fel, ahogy szolidan hagyta bevágódni maga mögött az ajtót.
Biccentünk egymásnak, ahogy elhalad mellettem, de más egyebet nem teszünk. Nem elegyedünk beszélgetésbe, nem sztorizgatunk egymás életéről és nem haverkodunk, vagy legalábbis tudják, hogy ez nem igazán szokásom. Utálom a felesleges beszélgetéseket, melyek olyan dolgokról szólnak, amik úgy igazán nem is érdekelnek, pedig az emberek folyton ezt csinálják. Megkérdezik minden nap egymástól, hogy van a másik, a válasz meg mindig ugynaz: jól. Akkor is, ha nem igaz. Az egész olyan felszínes és nevetséges, nem kívánok benne részt venni, ellenben, ha az ügy, amin dolgozok megkívánja, hogy szóba elegyedjek velük, hát megteszem, de a munkára szorítkotom. Teszek én az utódjukról készült fotókra meg a párkapcsolataikra.
Már több, mint tíz éve köztük élek, mégis furcsák nekem. Valahogy hajlamosak könnyedén megfeledkezni a fontos dolgokról, mit sem tudnak már arról, mi az a becsület, a hűség vagy a tisztelet. Rólunk sem tudnak már, szinte semmit, egyszerűen megfeledkeztek rólunk és talán, csak pár mesekönyvben vagyunk futólag megemlítve, mintha csak a fantázia szüleményei lennénk. Ezek lettünk mi. Meseszerű lények, akiket már nem tisztel senki, mert a modern, realista ember számára, csak fikciók vagyunk, semmi többek. Pedig, itt vagyunk köztük. Próbálunk beilleszkedni és emlékeztetni őket valahogy arra, hogy honnan erednek, kinek köszönhető a létezésük.
Egyszerű halandókat bálványoznak és imádnak, cafkákat, akik egy szál latexben vonaglanak a színpadon, szinte semmit sem hagyva a fantáziára, mintha bármivel is különbek lennének a többinél. Embereket követnek vakon, akik magasztos szavakat prédikálnak, melyek mindegyike hazugság és manipuláció, de a jelen kor embere, már csak ilyen. Könnyen megtéveszthető és könnyen el lehet terelni a figyelmét a lényegről. Ez a tökkel ütött sem ér egy petákot sem, fogalma sincs arról, hogy mi az a hűség, mert bár most mászott ki a hitvesi ágyból a felesége mellől, már a telefonon egy másikkal enyeleg.
Szememet forgatva pillantok le a kartonra, mert az ilyen dolgoktól meg végképp rosszul vagyok, bár tudom, hogy ez nagyrészt a saját csalódásomnak köszönhető, még akkor is, ha az én esetem teljesen eltér ettől. Engem nem csaltak meg, nem egy másik nő miatt lettem félre hajítva -legalábbis, nem jutott tudomásomra, hogy így történt volna-, csak egyszerűen nevetségessé tettek mindenki előtt. Pedig, én őszintén kedveltem Alvist, sőt, igazából fülig szerelmes voltam belé és valószínűleg épp emiatt nem vettem észre, hogy mire megy ki a játéka. Azóta sem értem, hogy miért épp velem tette ezt, miért csinált belőlem bohócot, hiszen a többi istennel ellentétben én soha nem néztem rá másként, soha nem érdekelt a származása, sőt, inkább felnéztem rá amiatt, hogy mi mindent képes létrehozni. Órákig dolgoztunk együtt egy-egy fegyver tökéletességén és végül épp ez hozott minket közelebb egymáshoz, míg végül elém állt azzal a gyönyörű gyűrűvel is, amit a mai napig őrzök, de mindez, ma már mit sem számít.
Most itt élek, Oslóban az emberek világában és jobb híján nyomozóként dolgozok, ahol ritkán ugyan, de esélyem van kiélni a harci kedvemet, ráadásul élvezem ezt a munkát is.