Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

2021. január 28. 21:38, Oslo
A zsigereimet uraló, kegyetlen érzés ostorcsapásként hullámzott végig a testemen, miközben újra és újra a falra szerelt órát bűvöltem. Előtte már kilométereket tettem meg a steril folyosón, fel és le, fel és le, mintha ez az ösztönös, kényszerű járkálás megnyugtatott volna. Valójában csak még feszültebbé tett, már-már a hajamat téptem a lassúságtól, a kínzó csendtől, attól, hogy még mindig nem mondott senki semmit. Az orvosok és a nővérek, akik elsétáltak mellettem, együtt érző pillantásokkal ostromoltak, ami éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlem, kedvem lett volna utánuk nyúlni, jól megrázni őket, hogy beszéljenek végre, mi folyik a hármas és négyes műtőben.
Nagyot nyeltem, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy a világos felsőmbe töröltem a feleségem vérét, mostanra pedig az egész barna színre váltott. Ahogy néha lopva egy-egy tükröződő felületre lestem, tudtam, hogy az arcommal is hasonló a helyzet, tiszta maszat voltam, de azon kívül, hogy tudni akartam, mi van velük, más nem érdekelt.
A mutató csak haladt körbe és körbe, a fejemben pedig visszhangot vert az összes hang, amit kívülről érzékeltem. Csoszogás, rohanó léptek, újabb és újabb betegek, elfoglalt nővérek, papírokkal szaladgáló orvosok. Pattanásig feszült minden épen maradó idegszálam, már minden annyira távolinak tűnt, mintha kiléptem volna a saját testemből, és csak külső szemlélőként figyeltem volna, ahogyan a műtőből kisétáló orvos közli: részvétem.

2022. április 10. 13:35, London
Járulékos veszteség. Még vissza-visszaköszöntek Fredrik szavai, mikor minden elcsendesedett körülöttem, és nem maradt más, csak én, egy-két önmarcangoló gondolat társaságában. Már a szavak elhangzásakor gyanakodnom kellett volna, hogy talán többet tud, mint amit elmond vagy megoszt velem, és hiába tűnt néha a megtestesült ártatlanságnak, mi mind tudtuk, hogy Ő a valódi, báránybőrbe bújtatott farkas, a családom vére pedig szintén a kezein száradt, de még nem értettem az összefüggéseket. A gyász hosszú ideig nem is engedett gondolkodni, mindenre és mindenkire dühös voltam, de akkoriban még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Fredriknek köze lehet ehhez a kegyetlen mészárláshoz. Nem állt össze a kép, pedig minden az orrom előtt történt, csak össze kellett volna raknom a kirakós darabjait. Hiába kerestem a motivációit, nem volt oka, nem lehetett oka ezzel büntetni, mert nem követtem el semmit. Nemcsak neki, de az anyámnak is hűséggel tartoztam.
Előre dőltem a padon, könyökömmel a térdemen támaszkodtam meg, és összefontam magam előtt ujjaimat, kifújva egy mély levegőt, mintha csak éppen merengenék valamin, bár ez nem is állt távol az igazságtól. Fredrik abba a hitbe ringatta magát, hogy az Ő utasítására jöttem egészen Londonig a húga után, egyértelmű parancsként kiosztva, hogy tartsam rajta a szemeimet. Nálam jobban valószínűleg csak Lisa rajonghatott Fredrik-ért jelenleg, nem mintha a húgán túl nem lett volna oka arra, hogy fájjon a feje, talán éppen ezért nem adta rögtön egyértelmű parancsba, hogy vigyem haza a húgát. Egyelőre csak csendes megfigyelőként voltam a nyomában, látszólag készen állva arra, hogy ha füttyentenek, én majd ugrok. De eszem ágában sem volt többé szót fogadni.
Felemeltem a fejemet, szinte letarolva tekintetemmel az embertömeget, csak hogy pár másodpercnyi kutakodás után megpillantsam a lányt, az egyik sarki kávézó teraszán. Amikor megérkeztem Londonba, eleinte még volt bennem törekvés, hogy megpróbáljak elrejtőzni előle, úgy leskelődve utána, mint egy rossz szatír, de elég hamar átlátott a szitán. Nyilván ismerte a bátyja módszereit, éppen azok elől menekült ki tudja, hogy mióta, az én módszereimről viszont nem tudott sokat, ráadásul nem néztem ki belőle, hogy rögtön kereket old majd ebből az országból is, ha észreveszi, hogy figyelik.
Ahogy a távolból figyeltem Őt, gondolatok armadája tört utat a fejemben, karöltve valami furcsa elégedettséggel, mert a bosszú lassan érni kezdett, a bátyja pedig olyan helyről fog pofonokat kapni, ahonnan nem számít rá. Ha ehhez eszközként kellett tekintenem valakire, aki soha nem ártott, és az egyedüli vétke, hogy rossz családba született, hát készen álltam rá.
Tekintete végül összefonódott az enyémmel, ahogy felemelte a fejét, a szám sarkára pedig egy alattomos vigyor rajzolódott.