Kristian & Lisa

Olyan sokat menekültem már az életem során, hogy már egészen rutinosan ismerem fel, ha valaki a nyomomba szegődik, ha engem figyel és még azt is felismerem, hogy ez cseppet sem az a flörtölős, szemezgetős nézegetés, hanem valami más. A pasas, aki engem bámul, nem azért bámul, mert épp irtóra megtetszett volna neki a mosolyom, a kisugárzásom vagy akármim, hanem mert az a feladata, hogy figyeljen és ez egész más fényt költöztet egy ember tekintetébe. Egész másképp figyel, mást néz rajtad és másképp reagál, ha feláll a padról, ahol addig ücsörögtél, hogy elillanj kíváncsi tekintete elől.
Rögtön a nyomomba szegődik, az pedig, ahogy követ, elárulja, hogy nem ez az első eset, hogy ilyesmit csinál, de valószínűleg én valamivel komolyabb tapasztalattal rendelkezem, mert a buszra szállva sikeresen le is rázom. Csak pár pillanatot engedek meg magamnak, hogy szusszanjak, hogy lankadjon a figyelmem, de amint leszállok és újra az utcákat rovom, tekintetem ismét a körülöttem lévő alakokat fürkészi, mintha lenne bármi esély arra, hogy képes volt követni a turista járatot. Valamennyire meg is nyugtat ez a gondolat, gondolatban már a lakásom felé vezető utat tervezgetem, miközben sietős léptekkel tovább bámészkodok, de arra igazán nem számítok, hogy szó szerint abba a férfiba ütközök a következő saroknál, aki korábban a téren figyelt.
Nagy lendülettel csapódok mellkasának, szinte le is pattanok róla, de mielőtt ez megtörténhetne, máris karjaimra fog, de nem egyértelmű, hogy ezt azért teszi, hogy ne vágódjak hanyatt vagy inkább azért, hogy nehogy elslisszoljak ismét előle. Bár szavaival igyekszik rögtön megnyugtatni, már a "csigavér" is erre utal, én mégis próbálom lerázni magamról karjait, miközben furcsálló tekintetem továbbra is arcát kutatja, még akkor is, mikor végül elenged annyira, hogy valamivel hátrébb léphessek tőle. Legalább annyira, hogy az intim szférámat megőrizhessem magamnak, újabb szavai hallatán pedig elnevetem magam. -Hogy vigyázz rám?- kérdezek vissza hitetlenkedve, alaposan végig mérve a pasast és nem, mintha a fizikuma nem lenne meg hozzá egyébként, hogy testőrként funkcionáljon, de azért mindennek van határa. -Úgy nézek ki, mintha bajban lennék?- kérdezem végül kétkedve, téve még egy kósza lépést hátrébb, hogy felvegyem azt az egészséges egy méternyi távolságot, majd a fejemet csóválva elpillantok az utca túloldalára és ajkaimat összepréselve próbálom felfogni, hogy mit is művelt most a drága bátyám csak azért, hogy az Ő kezében maradhasson az irányítás. Visszarángatni nem tud, ezt már felfogta, helyette viszont a nyakamba akasztja az egyik emberét, hogy "vigyázzon rám". Nevetséges.
Körülbelül akkor pillantok vissza rá, mikor megformálja ujjaival az idézőjelet, ahogy a bátyám szavait elismétli, amiben már, csak azért sem tudok kételkedni egy percig sem, mert tipikusa Fredrik logikájára vall.
Az is oké, hogy Kristiannak hívják az idegent, aki valami önjelölt testőrömmé akar avanzsálni, de mielőtt még túlságosan beleélné magát a szerepbe, sóhajtok egy nagyot és közelebb lépek hozzá, hogy finoman a vállára paskoljak. -Örülök, hogy megismertelek, Kristian, de az a szomorú helyzet, hogy nincs szükségem rád, szóval akár foglalhatod is az első repjegyet Oslo-ba.- közlöm rezzenéstelen tekintettel, feszült hangnemem ellenére is mosolyogva, miközben felkutatom a férfi tekintetét és, ha mást nem, hát megpróbálom bevetni a jó öreg képességeimet a szemkontaktus által, hogy legalább egy kis időre megszabaduljak tőle. -Mondd meg a bátyámnak, hogy nem kérek sem az üzletéből, sem a védelméből, sem az irányításmániájából és mindezt, ha lehet személyesen. Köszi.- súgom végül halkan a szavakat, felhasználva azt a kis energiát is, amire jelenleg futja, mert azt azért nem mondhatnám, hogy olyan állatian jó sorom lenne errefelé. Ügyelnem kell arra, hogy kerüljem a feltűnést, így a táplálkozást sem vihetem túlzásba, nehogy még a végén utánam kezdjen szaglászni fél London, annyira meg még nem sikerült kiismernem a várost, hogy keressek pár hozzám hasonlót és kiderítsem, miként juthatnék vérhez. Szóval, mondhatni elég sok energiát feccölök abba, hogy ezt a Kristian-t lekoptassam magamról és, csak remélni tudom, hogy van még bennem annyi szufla, hogy sikerüljön.

Kristian & Lisa

Akármennyire is mosolyogtam, ahogy tekintetünk egymásra talált, belül inkább fortyogtam a dühtől, amiért a bátyám képtelen élni hagyni anélkül, hogy felügyelni akarna, mert abban totálisan biztos vagyok, hogy ez a férfi nem a két szép szemem miatt bámult olyan feltűnően. Mondjuk az is lehet, hogy flörtölni próbált, csak én már teljesen paranoid lettem a bátyám miatt, de ezt a gondolatmenetet azonnal el is vetem. Ismerem azt a tekintetet, a ragadozó pillantását, amikor szemmel tartja az áldozatot, figyel, lapít és vár a megfelelő pillanatra, szóval ez a férfi rohadtul nem flörtölt és ezt kellően igazolja az is, hogy egy pillanatra még látom az idegen arcok között, miután sikeresen felrugaszkodok a buszra.
Egy pillanatra elmosolyodok. Valahol, még élvezem is ezt a kis kergetőzést, főleg most, hogy sikerült leráznom, mert az ajtó csukódásakor egyértelművé válik, hogy nem fog tudni követni, nem ért utol, tehát holnap maximum megpróbálhat majd ugyanitt keresni, csak épp rohadtul nem jár majd sikerrel. Kismillió hely van még, ahol kávézhatok és nem vagyok akkora idióta, hogy ugyanide jöjjek majd vissza, mert ennyi erővel, akár tálcán is felkínálhatnám magam.
Sóhajtok egy nagyot megkönnyebbülten, ahogy elindul a busz, bár ujjaim még mindig olyan erősen markolják a kapaszkodót, hogy csoda, hogy nem törik el vagy horpad be, mégis lassacskán sikerül megnyugodnom, ahogy a körülöttem ücsörgő embereket vizslatom. Egy pillanatra el is gondolkozok azon, milyen jó érzés lenne ezek után falatozni egyet valakiből, bele is szimatolok a levegőbe, mintha csak a tökéletes menüt keresném magamnak, de végül ismét Fredrik emberére kezdek inkább koncentrálni, mert könnyen lehet, hogy ennyivel még nem sikerült megúsznom az egészet. Mondjuk az sem teljesen egyértelmű számomra, hogy vajon csak haza akar toloncolni az illető, vagy netán a bátyám kellőképpen megunta a játszadozásaimat és inkább úgy döntött, hogy megválik tőlem. Sosem tudtak, még a szüleink sem irányítani. Ő sem fog és ezt, talán már ő is belátta, így a kérdés most már, csak az, hogy vajon beletörődik-e ebbe -őt ismerve, ezt őszintén kétlem- ,vagy megpróbál továbbra is irányítani.
Jó pár megállót követően az ismerős környékre pillantok, ahol valamivel több időt szoktam tölteni, mert a lakásom innen, már csak pár utcányira van és fel is készülök arra, hogy elhagyjam a tökéletes kis menekülő járgányt. Előtte azonban a megálló környékén várakozó és sétálgató embereket veszem szemügyre, felmérem a terepet, nem-e szúrok ki valami gyanúsat, de mivel nem így történik, az ajtó nyílását követően - magam elé engedve pár alakot- én is elhagyom a buszt és célirányosan elindulok a lakásom felé vezető útvonalon, mivel tökéletesen biztos vagyok abban, hogy senki sem követ. Többször is hátra nézek, bár igyekszem ezt nem gyanúsan csinálni, hanem inkább úgy, mint egy ámuldozó turista, fürge lépéseimre pedig, maximum az lehet mások magyarázata, hogy sietek valahova, nem pedig az, hogy talán üldöznek. Akármi is történjen, nem akarom feleslegesen felhívni magamra a figyelmet, jobb szeretek úgy éldegélni, mint egy árnyék, bár úgy tűnik, hogy most nem voltam kellően óvatosan, ha Fredrik embere máris rám talált. Akárki is volt az a férfi, nem egy buta kis kezdő, leszámítva a hibáját, hogy felhívta magára a figyelmemet.
Hátra is sandítok újfent a kereszteződés előtt, mert ha valami gyanúsat fedezek fel, biztos, hogy nem hazafelé veszem az irányt, ugyanis nem igazán szeretném bárkinek is a tudtára adni, hogy hol élek, de épp ezzel követek most el egy óriási hibát, mert amikor újra előre fordítom a fejemet, már nincs előttem egyéb, mint egy mellkas, aminek lendületből neki is koccanok, kis híján le is pattanok róla, de ujjaim még időben marnak a férfi karjába kapaszkodót keresve. -Nem tud a lába elé nézni?- rivallok a tagra dühösen, fel is pillantok az arcába, a dühöm pedig egyetlen momentum alatt csap át őszinte ellenszenv és elképedés furcsa elegyébe, amint felismerem a férfit. Hátrálok is azonnal tőle, az imént még karját markoló kezem, most inkább taszító mozdulatot tesz, miközben futólag végig mérem a környéket, hogy vajon hány kíváncsi szempár szegeződik ránk és dühösen fintorogva veszem tudomásul, hogy elég sok.-Intézzük ezt el gyorsan, rendben? Nem fogok visszamenni, szóval akár fel is ülhet az első gépre és hazakulloghat.- villantok a pasasra egy gúnyos mosolyt, de közben már felkészülök arra is, ha esetleg kicsit erőszakosabban szeretne majd mégis hazatoloncolni vagy, ha mondjuk egész más a feladata. Bár érzem az illatán, hogy nem a halandókhoz hasonlít, ettől függetlenül nem könnyíteném meg a dolgát semmiképp sem.

Kristian & Lisa

Olyan érzés újra Londonban lenni, távol a családi drámáktól, Fredrik hülye szabályaitól és üzleteitől, mintha hosszú idő után végre újra hozzájutnék egy mély lélegzethez. Mintha eddig, csak épp, hogy annyi levegőt kaptam volna, se többet, se kevesebbet, mint ami létfontosságú, de most hirtelen újra szabad vagyok, újra fellélegezhetek és a magam ura lehetek. Nem akarja senki megszabni, hogy mit, mikor és hogyan csináljak, egyszerűen csak élem az életem épp úgy, ahogy én akarom. Mint akkor régen, amikor megszöktem a suliból és egy teljesen új életet kezdtem egész más emberekkel körülvéve magam, mintha csak beújítottam volna egy másik, jobb családot, ahol tényleg úgy érzem, hogy van helyem.
Hasonló érzés jár át, miközben a kis kávézó teraszán a Tate múzeum új kiállításáról szóló cikket olvasom a bögrém mögé rejtve mosolyomat, mert már most kinéztem magamnak legalább három cuccot, amiket tudom, hogy régóta keresnek gyűjtők és körülbelül bármit megadnának azért, hogy az övék lehessen. Egy melót, már sikeresen véghez vittem, mióta itt vagyok, nem is nagyon kell szűkölködnöm semmiben, kicsit büszke is vagyok magamra, hogy mindezt egyes egyedül kiviteleztem, mégsem tudok nyugton maradni, mert élvezem, mert felpezsdít a gondolat, hogy valamit megszerezhetek, amiről mindenki más azt gondolja, hogy biztonságban van. Kapzsi vagyok, de ezt soha nem is tagadtam.
Lapozok egyet, miközben kortyolok a kávémból, alaposan megnézem magamnak az egész közelről lefotózott, szín aranyból készült kis szobrot, szinte már a kezemben érzem a súlyát, amikor belém hasít az a különös és frusztráló érzés, hogy valaki figyel. Nem idegen ez számomra, hiszen Fredrik mellett folyamatosan így éreztem magam az elmúlt években, mert amint kitettem a lábam, valamelyik kutyája úgyis szemmel tartott a bizalom legfőbb jeleként -bár állítása szerint, csak a védelmem miatt volt erre szükség-, így azt már régen megtanultam, hogy semmiképp se kezdjek el a fejemet kapkodva, látványosan kutatni a rajtam megtelepedő, kíváncsi tekintet után. Hiszen, ez az a pont, ahol előnyre tehetek szert, hiszen a megfigyelőm, még sokáig lehet abban a hitben, hogy nem tudok a jelenlétéről, miközben én már pontosan tudom, hogy itt van.
Kényelmesen hátradőlök a székemen, egyik lábam átvetem a másikon és a kávém utolsó cseppjeit úgy fogyasztom el, hogy közben nézegetem az előttem levő forgatagot, mintha csak a városi életképet szippantanám magamba, pedig valójában mindent és mindenkit alaposan szemügyre veszek. Aztán pillantásom megakad egy rám szegeződő szempáron és a tulajdonosa arcán megjelenő alattomos vigyoron, mire én magam is fölényesen elmosolyodok és eltüntetem az utolsó korty kávémat is, meg nem szakítva a szemkontaktust. Nem ismerős a pasas, de az a mosoly a képén semmi jót nem sejtet és amellett, hogy eszembe jut a bátyám, mint lehetséges közreműködő, még számtalan más lehetőségre is gondolok. Akadnak ellenségeim bőven, az a vigyor pedig minden, csak nem barátságos.
A látószögembe téved egy nagyobb embercsoport, minden bizonnyal kirándulók lehetnek, ami pont kapóra jön ahhoz, hogy amikor a nem szívesen látott idegen takarásba kerül, én abban a pillanatban az asztalra ejtsem a kávé árát és már kapjam is vállamra a táskámat, hogy a halandók közé olvadva velük együtt sétáljak el onnan. Az első lehetőségnél leválok róluk, az utcát fürkészem, mintha csak a lehetséges útvonalakat venném sorra, végül az éppen érkező buszra pillantok és a megállóban várakozókra. Mégis csak gyorsabb egy ilyen emeletes szarral eltűnni innen, mint végig tipegni a fél városon, így aztán fel is lépek a járatra, a busz közepéig meg sem állok -onnan még mindig két irányba lehet lelécelni-, majd a kapaszkodóra markolok és sóhajtok egy nagyot. Azt hiszem, akárki is volt az, sikerült leráznom, mondjuk alapból nem is lehet egy okos figura, ha így felfedte magát előttem, de amint ez a gondolat megfordul a fejemben, az is eszembe jut, hogy talán szándékosan bámult rám olyan nyilvánvalóan.