Annak dacára is, hogy a tarkómon a pihék már akkor is borzongtak, amikor először szemben találtam magam Reidunnal, és, hogy az ösztöneim, a farkasom, tudatosították velem, hogy veszélyes, és sokkal, sokkal erősebb, mint én, nem hagyom magam megfélemlíteni, elnyomni, lenyomni. Az sem különösképpen hat meg, hogy éppen az idegein táncolok, esetleg, vagy, hogy kihúzom a gyufát. És még akkor sem adom magam könnyen, amikor – valószínűleg – az elmémbe mászik, és úgy szórakozik velem, meg az emlékeimmel – a dédelgetettekkel, Darióról. Tudom, hogy ez csak valamiféle illúzió. Legalábbis, szeretném azt hinni, hogy Dario – ha valóban van túlvilág, és a lelke ott kering, száz, meg százezer másik lélekkel – nem így emlékszik rám, nem így gondol vissza rám. Persze, nem tudom blokkolni a nőt, pláne nem kiűzni a fejemből őt is, meg a képeket is. Végül magától teszi meg ezt.
Ugyan konkrétan nem lepett meg az, hogy a farkasokon, a félisteneken és az isteneken túl vannak más, természetfeletti lények is, ugyanis nem is olyan régen Aviva szavai is ezt sugallták, akinek pedig az apja hintette el ezt a cseppet sem elhanyagolható, igencsak fontos információt. Nem, mintha terveztem volna bárkivel is összetűzésbe keveredni ebben az istenverte városban, de várható volt, már-már borítékolható, éppen csak arra nem számítottam, hogy a másik maffia családon túl vannak itt más, nagyobb kutyák is. Mint például az istenek. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a nő, itt, velem szemben, valami olyasmi. Nyilvánvalóan ezért sem elégedtem meg azzal, hogy kinyírom azt a csicskát ott, helyben, a laktanya udvarában, és dobom a tengerbe a hulláját. Nyilvánvalóan most sem viccből, vagy jókedvemből vagyok itt. Oh, de nem ám! Ha már így alakult, akkor bizony tudni szeretném, hogy mégis... miféle szörnyetegek lakják még a várost rajtam kívül.
- Zombi, vagy vámpír, nekem aztán kurva mindegy. Élőholtak. Emberek, akik meghaltak, és most visszatértek – most rajtam a sor, hogy hanyag eleganciával megrándítsam a vállamat, továbbra is fegyverrel a kezemben, miközben összegzem a draugr-okról szóló rizsát. Hogy ezeknek is karót kell-e döfni a szívükbe, mint a filmekben, ahhoz, hogy feldobják a bakancsot, vagy elég golyót repíteni a homlokuk közepébe, azt egyelőre nem tudom. Voltaképpen azt sem, hogy egyáltalán véget lehet-e vetni második életüknek, vagy sem. És azért annyi eszem nekem is van, hogy ne kérdezzek rá egyelőre ilyen nyíltan a dologra, mert legyek bármekkora, érzéketlen seggfej, azért azt én is látom, hogy mintha egy egészen kicsit a szívére vette volna, hogy milyen közönséges szóval illetem-, s mintegy becsmérlem a draugr-okat.
Már, persze, ha van egyáltalán szíve.
Egyáltalán nem zavartatom magam akkor sem, amikor felnevet, vagy kinevet, még rá is kacsintok – szenvtelenül. És épp ilyen apatikus, és rezzenéstelen arccal nézek a szemeibe akkor is, amikor a munkára kerül a szó, és arra, hogy ki-mit nem szeret. Meglehetősen nyíltan adom a tudtára, hogy nem szokásom baszakodni, nem vagyok az a túszejtős fajta, még akkor sem, ha bankrablásról van szó, nem fenyegetőzök hosszú órákig, meg napokig feleségekkel meg gyerekekkel, mert azok nem érdekelnek. Engem a célpontok érdekelnek, azok mozgatnak, azok után vetem magam, mint egy ragadozó. Bár azt nem kötöm az orrára, hogy mit értek az alatt, amint az imént mondtam. Nem érdekel, ha egy hitvány, gyenge szarnak gondol, valószínűleg, hozzá képest az is vagyok. Azonban van valami a lélektükreiben, ami azt az üzenetet hordozza magában, mintha mindarról, ami történt, amiket elkövettem korábban, meg Dario halála után, ő már tudna – ki tudja, kitől, honnan, és mióta, hogy ez is része volt-e a tervének, meg a nagy egésznek.
Végül az irodában folytatódik az audiencia, ahol is sikerül egyezséget kötnünk, meglepő könnyedséggel és gyorsasággal. Ezt már szeretem, sokkal inkább ínyemre való a dolog így és ebben a formában. Persze, kérdésem az akad bőven, egyelőre még talán nem is a mi kis bizniszünkkel kapcsolatban, hanem olyasvalamivel, ami teljesen új és szokatlan számomra. Félreértés ne essék, nem kételkedtem Avivában, amikor azt állította, hogy neki is vannak képességei, és, hogy egy valódi, igazi, megismételhetetlen, hús-vér (vagy mi) isten lánya, éppen csak más eggyel éppen szemközt ülni. Pláne akkor, amikor ez az isteni entitás, aki Helnek nevezi magát, felveszi az eredeti alakját, amelyet kínosan ügyelve elrejt az emberek elől. Más, normális ember valószínűleg ebben a pillanatban pattanna fel, mintha csak izzana alatta a kanapé, ragadná meg a fegyvert, és hanyatt-homlok menekülne. Milyen jó, hogy nem vagyok teljesen százas, mi?
Számára nyilvánvaló hülyeség a kérdésem, aminek hangot is ad azzal, hogy kinevet.
- Hogy mondtad? – újra felszalad egyik szép ívű szemöldököm. – Gondolom, azok sem olyanok, mint a Hófehérkében – röviden és karcosan nevetek. – Mi van még ebben a rohadt városban, amiről nem tudok? Óriások? Boszorkányok és varázslók? Tündérek? Dzsinnek? Sellők? – valószínűleg feldúltabbnak kellene lennem, mint, amilyen vagyok, mindennek fényében és tudatában, de a hangom nyugodt, még az ajkam szegletében is mosoly játszadozik. Vagy legalábbis annak kellene lennem, annak apropóján, hogy lassan tudatosulnia kellene bennem, hogy megőrültem, már csak azért is, mert hiszek a nőnek, elhiszem, hogy ő Hel, egy kibaszott isten.
Arra persze nem számítok, hogy ilyen részletesen kezd mesélni a családjáról, de nem bánom. Minden nap tanul valamit az ember lánya, nem igaz? Minden megtisztelő figyelmemet neki szentelem tehát.
Berserker, tehát ez vagyok én, és a falkám, és minden hozzánk hasonló fenevad.
- Érdekfeszítő – ennyit fűzök hozzá csupán, legalábbis első körben. – Nem ígérhetek semmit – gyalázatos vigyorra feszül ajkam, amikor felhívja rá a figyelmemet, hogy okosabb volna kerülnöm a másik testvérét, a megjegyezhetetlen nevű, óriáskígyót, meg a szüleit. Akik közül az egyik biztosan óriás. – A kilenc birodalomból ez az egyik, gondolom – mint mondtam, nem vagyok túl jártas a skandi mitológiában. – Miért nem vagytok a saját birodalmatokban? – kérdezem, nemes egyszerűséggel, aztán kétes mosolyra rándítom ajkam szegletét. – Félre ne értsd, eszem ágában sincs elzavarni téged, főleg most, hogy megegyeztünk. Kíváncsi természet vagyok, ez minden – álszentül-, szinte ártatlannak tetszőn elmosolyodom.
Kijelentésére felvonom egyik szép ívű szemöldököm.
- Ez roppantul jól esik, Hel – elmosolyodva biccentek a nő felé. – Megtisztelsz vele és elfogadom az ajánlatot. Milyen áron? – kérdezek vissza, mert azt gondolom, hogy az ő világában mindennek ára van, üzlet, partnerség, szövetség, ide, vagy oda.

Bármennyire is szeretném kitaszítani az érzést-, vagy éppenséggel őt, magát, Reidunt az elmémből, nem sikerül. Nem tudom, hogy mit tehetnék ellene, nem tudom, hogy hogyan vehetném blokád alá az agyamat, hogy ne férjen hozzá az emlékeimhez (és, talán, a gondolataimhoz). Fogalmam sincs, hogy mit művel velem, de szinte érzem, ahogy elterjed a fejemben-, és a testemben, mint valamiféle gyilkos, burjánzó szepszis. Nem merem elengedni azt a képet, ami újra, élesen felsejlik lelki szemeim előtt, bármennyire is szeretnék megszabadulni tőle egy életre, mert félek, ha egy másik emlékbe kapaszkodnék, akkor azt is megfertőzné. A sziklákba kapaszkodom, Catanzaro fölött, igyekszem a tengerre szegezni a pillantásomat, arra fókuszálni, nem menekülök, nem vetem le magam a szirtről, nem nézek hátra, de akkor is érzem – a szagot -, hallom a hangját – a vértől elfúlót -, és a forró tenyér érintését a vállamon – mintha én is vele együtt égnék azon a ponton, ahol hozzám ér ebben a transzban. A farkasom kétségbeesetten szűköl, farkát két hátsó lába közé húzza, és vonyítva keresi a párját.
Elképzelésem sincs, hogy mennyi idő telhetett el, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, amikor meghallom Reidun hangját, mely olyan, mintha egy feneketlen kútba lekiáltott szavak visszhangja volna. Nagyon közel van hozzám, de még most sem teszek egyetlen lépést sem hátra, ajkaimat összepréselem, és elképzelem, ahogy a koponyája reccsenve törik szilánkosra állkapcsom, fogaim között. És, bár megviselt a cseppet sem kellemes élmény, nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa rajtam: vonásaim élesek, vasszigora fagytak, makacs öszvér módjára állom a tekintetét, nem is pislogok, éppen csak hevesen emelkedő és süllyedő mellkasom árulkodhat arról, hogy milyen gyötrő kínzásnak vetett alá, és mennyi lelkierő kell nekem ahhoz, hogy ne tépjem le a fejét itt helyben.
Draugr – forgatom a szót, csupán gondolatban. Soha nem hallottam ez előtt róluk, még csak mítoszokból sem, merthogy egészen idáig magasról tettem a skandináv mondakörre.
- Mint a zombik, akiknek nem zápult meg az agyuk, és nem indultak oszlásnak – nem kérdésnek szánom, csupán továbbfűzöm a gondolatot, tekintetemben kíváncsiság villan. Így már azért értelmet nyert, hogy miért volt olyan jeges a Kristoffer nevű faszkalap érintése, és az a furcsa, beazonosíthatatlan szag (most már azt is sejtem, hogy mi volt az: a halál esszenciája), ami körbe lengte. Ez persze nem teszi kevésbé vérfagyasztóvá, vagy hátborzongatóvá a nőt. Sőt! Eszembe jut, amiről nem is olyan régen beszéltünk Avivával: az istenekről, és a hitről. És, ha valaki hisz abban, hogy van mennyország, hát, lennie kell pokolnak is, és hülyének kellene lennem, ha azt gondolnám, hogy Reidun valamiféle éteri teremtmény. Gondolom, a skandiknak is megvan a maguk Dis Patere – csak éppen ez nő. – Érdekfeszítő – teszem hozzá blazírt képpel. A múltkori után, amit Aviva mesélt az apjáról, meg Bjørn-ről, Axelről, meg saját magáról, már meg sem lepődök annyira, mint elvárt volna.
Költői kérdésére nem válaszolok, helyette kaján vigyor feszül a képemre.
- Majd odafigyelek – hajolok kicsit előre, mintha meg akarnék hajolni előtte, de eszem ágában sincs, meg is állok a mozdulatban és pofátlanul még rá is kacsintok. Tudok én viselkedni, ha akarok, de általában nem akarok. Nem mindig voltam ilyen, de megtanultam, hogy nem kell mindig, mindenkinek megfelelni, és egy olyan életben, amit én élek, az ember lánya elszokik attól, hogy bármiféle normának megfeleljen. Minek? Egy pont után már nem kurva mindegy? Ha olyan dolgok futnak át a kezeid között, amiknek törvényileg nem szabadna, ha olyan dolgokért mész el, akár a világ másik felére is, amikről, ha kiderülne, nálad vannak, ki tudja, hány évre-, évtizedre ítélnének börtönbüntetésre, ha megölsz valakit – szánt szándékkal -, már nem ráz meg, onnantól nem számít semmi sem. Úgy élni az életet, hogy tudod, egyetlen ballépés, egyetlen malőr, és a rend hű őreinek kezére jutsz, vagy menekülnöd kell, megteszed. Mert, ha nem, vége a dalnak. De ahhoz előbb el kell kapniuk.
Reidun úgy beszél a kínzásról, és arról, hogy én biztosan tudom, mire gondol, mintha tényleg így lenne, és nem kérdőjelezem meg, elhiszem neki.
- Abszolút – felelem röviden és tömören, mielőtt áthelyeznénk a meetinget az irodájába, ahol ő közli velem az ő feltételeit, javaslatát, és nagylelkű ígéretét, én pedig, mivel, mint mondtam, nem szeretem a baszakodást, és úgy érzem, ennyi megjár neki, ha már partnerséget fogadunk, elárulom neki: attól függetlenül, hogy elhagytam Olaszországot, a kapcsolataim továbbra is élnek és virulnak. Válaszára, az övéhez hasonló, kétes, ravasz rókavigyor felszül képemre.
Amikor a Smolenskykre terelődik a szó, felvonom egyik szép ívű szemöldökömet. Ők nem voltak ilyen nagylelkűek és osztozkodásra sem igazán mutattak hajlandóságot. Persze, megértem én, ha esetleg fenyegetve érezték magukat a jelenlétünk végett, én pedig azt éreztem fenyegetőnek, amikor megjelentek a laktanyánál. És egy sarokba szorított vadállat igen veszélyes tud lenni, jobb is, ha ennyiben maradunk.
Csak akkor villannak meg lélektükreim, amikor a testvérére terelődik a szó, és arra, hogy mi – a falka, meg én – a teremtményei vagyunk. Megütközve-, összevont szemöldökkel nézek rá.
- Hogy mi van? – ez az az alak, akiről Aviva beszélt, és Bjørnnek nevezett, aztán pedig Fenrirnek, aki valószínűleg továbbra sem a Harry Potterből ismert figura. – Na, jó, figyelj, egészen idáig kurvára hidegen hagyott a skandi mitológia – a hangom nyugodt, nyugodtabb, mint kellene lennie, de érdeklődő -, úgyhogy kicsit nehezemre esik feldolgozni a tényt, hogy Fenrir teremtett minden hozzám hasonló farkast. Illetve, a felmenőinket – azt azért mindig is tudtam, hogy a farkas-lét különleges ajándék, de, hogy isteni, vagy valami ahhoz hasonló, idáig még csak nem is sejtettem. Dario mindig azt mondta vicceskedve, hogy biztosan annak a nőstényfarkasnak a leszármazottai, aki felnevelte Romolust és Remust. Én ebben is kételkedtem és csak vele együtt nevettem.
Ha már erre terelődik a szó, úgy nyilvánvalóan az is érdekel, hogy személyében kihez lehet szerencsém. Vagy szerencsétlenségem, ezt majd a sors eldönti. Nem kerüli el a figyelmemet az a maliciózus mosoly sem, ami az arcán rajzolódik, sem pedig az a szívdobbanásnyi idő, ami alatt felfedi valódi lényét: a jobb oldala mit sem változik, ellenben a ballal. Nyúzott, emberi tetem, melyen az izmok és az inak feszesen a csontra tapadnak, üres szemgödör, mely úgy tátong, mintha mindent, ami él, magába akarna szippantani, mint valamiféle feketelyuk. A halál szaga az orromban robban.
- Áu - ennyire futja csupán. – Ki tette ezt veled? – kérdezem. – Vagy... így születtél? – nem tudom, hogy mennyire helytálló a kifejezés, mert az is lehet, hogy teremtették. Van ilyen, gondolom.

Fogalmam sincs, hogy miféle erővel találtam szemben magamat, és éppen ezért – meg azért, mert bennem már igencsak kevés félelemérzet maradt -, nem foglalkozok annyira a nő kisugárzásával, mint kellene. Sejtem, hogy valami olyasmi lehet, mint Aviva, vagy én, de... nem, valahogy mégsem. Más talán félne, és fülét-farkát behúzva behódolna, vagy eliszkolna, de, mint azt mind tudjuk, én nem vagyok az a menekülős fajta. Nem söpörnek ki a ruszkik sem, és ez a nő sem fog – még akkor sem fogom hagyni magam, ha zsigeri szinten érzem, hogy megtehetné, ha nagyon akarná -, ahogyan az a másik banda sem tudott nem, hogy elkergetni azonnal Milánóból-, de még csak megölni sem. Mondjuk, utóbbi a vak szerencsén múlt csupán, de a tényen nem változtat.
Roppantul kíváncsi vagyok, hogy mi volt az a hókuszpókusz, amit a férfi művelt velem, és az elmémmel, az emlékeimmel, de biztos vagyok benne, hogy köze van ahhoz, amiről a minap beszéltünk Avivával. Ő is valami olyasmi, amiről eddig még csak fogalmunk sem volt. És, ezek után, ki tudja, hogy a nő miféle szörnyeteg lehet valójában.
Kérdését szóra sem méltatom, csak röviden biccentek, mert azért azt magamtól is kitaláltam, hogy Reidun tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi történt – még akkor is, ha nem ő adta a parancsnak ezt a konkrét, aprócska-, de cseppet sem elhanyagolható részletét.
Észre sem veszem, hogy mit csinál, tulajdonképpen fel sem tűnne, egészen addig a pontig, amíg újra piszkálni nem kezdi azt a bizonyos emléket: nem azt, amire emlékezni akarok, nem azt, amelyik valóban megtörtént, nem a szépet, hanem azt, amelyiket a csicskája eltorzított. És, bár ezúttal nem vesztem el az eszméletemet, mindent látok, hallok és érzek magam körül, nem csavarodok a reminiszcenciába úgy, ahogyan azt a laktanyában tettem. A tudatomnál vagyok, és úgy idéződik lelki szemeim elé a kép. A véres, lógó húscafatokból álló, szétégett Dario. Egy ideg rándul meg a szám szegletében, az orrom mellett az arcomon, megfeszült állkapcsomon, összeszorított fogaim résén állatias morgás tör fel a torkomból, de még mindig nem pislogok, nem szorítom össze a szemeimet, mert attól tartok, az csak felerősítené ezt az egész szemfényvesztést.
- Hagyd abba – sziszegem, ökölbe szorított kezekkel, jobbom mutatóujja a ravaszra feszül, ugyan nem emelem rá a pisztolyt, de nem is hátrálok, és valahogy sikerül megőrizne a hidegvéremet, és a tartásomat is. Egészen idáig azt gondoltam, hogy nincs többé gyenge pontom, mert őt már elvették tőlem, megfosztottak mindkettőnket a közös élet, a magunk boldogságának ígéretétől. Elvégre, az a legvakmerőbb játékos, akinek nincs veszíteni valója, és engem már aligha tudnak bármitől is megfosztani. Nagyon-nagyon kevés dolog fontos már számomra ezen a planétán, és róluk is tudom, hogy képesek megvédeni magukat és egymást, ha én esetleg már nem lennék.
- És miféle lény ez a bizonyos Kristoffer, hogy így bele tudott mászni a fejembe, és uralni az elmémet? – ha kajak dzsinn, itt, helyben lemegyek hídba, baszd meg. Voltaképpen ezen a ponton kezdem kapizsgálni a dolgot... hogy miféle szörnyeteggel állok szemben. Hogy Reidun nem csak egy egyszerű félisten, hanem annál egy kicsit hatalmasabb.
- Ó, nem, félreértesz, Reidun – ingatom meg a fejemet, gyalázatos mosolyra vont ajkakkal. – Nem zavar a vér – nem mennék bele messze menő sztorizásba azt illetően, hogy mennyi vér tapad a kezemhez, és mennyi, de mennyi kioltott, emberi élet szárad a lelkemen. – Engem a baszakodás zavar. Hiszen én is szeretek gyors és precíz munkát végezni – villannak acél színű lélektükreim a nőre. Nem hazudok neki: soha nem játszottam a célpontjaimmal, soha nem használtam a családtagjaikat, soha nem kínoztam még senkit. Soha. Mindig gyorsan végeztem velük: gázolás, robbantás, egy golyó a fejbe, egy elmetszett torok itt, egy köldöktől, orrhegyig felhasított torzó amott, egy letépett fejű tetem meg az erdő közepén, a dögevők lakomájaként. Mindig. Kivéve Dario halála után. Azok a faszkallantyúk többet érdemeltek – és kevesebbet, a könnyű és gyors halálnál. És minden percét élveztem a halálhörgésük melódiájának, a tusának, amit az életért folytattak, a könyörgésüket, a rimánkodásukat, a sírásukat.
Végül úgy dönt a nagysasszony, hogy mégis csak a kényelmes irodájában lenne kedve tárgyalni velem, noha egyelőre csak sejtésem van, hogy miről. Eredendően az volt az elképzelésem, hogy a Smolenskykhez hasonlóan csak meg akar félemlíteni, vagy, rávilágítani arra, hogy nem illik más területére húgyozni, és, hogy jobb volna, ha elhúznék innen, a csapatommal együtt, melegebb éghajlatra. Csakhogy erre nem fog sor kerülni. Nem, egészen addig, amíg meg nem találtam az apámat. De most már inkább azt gondolom – igazából azóta gondolom ezt, hogy nem lövetett le már abban a szentségtelen pillanatban, amikor megvetettem a lábamat a Vortexben -, hogy üzletet akar ajánlani. Annak ellenére, hogy megértem, hogy miért nevet ki, elvégre ő-, meg a ruszkik régebb óta vannak itt, és ők inkább a Norvég alvilág uralkodói, semmint én, akit legfeljebb csak alfának csúfolnak, felhorkantok.
Az irodába érve kényelembe helyezem magam a casting kanapén, ha már ilyen kedves volt, és hellyel kínált. A válaszára szkeptikusan felvonom a szemöldökömet, de nem mondok semmit, és nem szólok közbe, mert, hát ennek a mondatnak lesz folytatása. A fejemet tenném rá.
És nem is tévedek nagyot, mert egy szívdobbanással később újra megszólal a nő, én pedig minden megtisztelő figyelmemet neki szentelem.
Nem gondolkozom sokáig a dolgon, nem igazán fontolom meg azt, hogy felvilágosítsam-e, avagy sem. Nem kenyerem a köntörfalazás, a játszmázás, a szórakozás, a mismásolás, meg az ezekhez rettentően hasonló, alantas dolgok. Elvégre... van még betyárbecsület a világon, nem igaz?
- Részemről sem lenne fair – vonom ravasz rókavigyorra ajkam szegletét -, ha nem közölném veled, hogy nem Oslo a világ kibaszott közepe, és eléggé sok mindent meg tudunk szerezni neked-, vagy az embereidnek a kontaktjaink révén, a világ számos pontjáról – nos, az igazat megvallva, szinte bármit. Kivéve talán az ember-, és vadállat kereskedelmet. Nem szívesen dolgozok élő, lélegző lényekkel – sem pedig a részeikkel. – De, persze, legyen. Affare fatto – nyújtom felé a jobbomat. – Két dolgot regélj már el nekem, kérlek. Miért nem a ruszkik? Miért mi? És, ha már te, meg a csicskád is járkáltatok az emlékeim között, igazán elmondhatnád, hogy mivel van szerencsém a te képedben, Reidun – pislogás nélkül függesztem rá, átható, acélkék lélektükreimet.

Cseppet sem kétségbeesve-, vagy feszélyezve várom a főmuftit, és, bár nem fognak rám fegyvereket, az sem érdekelne, ha így tennének. Már annyi mindent éltem túl, hogy eléggé szánalmas lenne, ha éppen itt, éppen most, és éppen így dobnám fel a bakancsot, nem igaz? Fogalmam sincs, hogy mit művelt velem az az idegen, de tudni akarom, és a főnöke örülhet neki, hogy életben-, mi több: egy darabban hoztam vissza ide. Ha nem teszi azt velem, amit tett, akkor valószínűleg nem érdekelne, ugyanúgy elengedtem volna, vissza apucihoz anyucihoz, mint a Smolensky verőlegényt, de emlékekkel baszakodni, Dario emlékével baszakodni, és kifordítani a világomat a négy sarkából, vért kívánt – és magyarázatot.
Nem is kell soká várnom, már messziről hallom az ajtó nyitódását, a beszédet, aztán a csukódást és a léptek zaját-, a cipősarkak éles koppanását is. Annak dacára is, hogy a velem szemközt álló nőnek van egy iszonyatosan erős kisugárzása – és itt most nem a fizimiskájára, meg az attitűdjére gondolok, hanem a másikra, a megmagyarázhatatlanra -, minek hatására vissza kellene fognom magamat, és befogni a pofámat, de nem teszem.
- Hagyok időt – teszem hozzá, az övéhez hasonlatos, fenyegető éllel a hangomban, azt sugallva neki, hogy felőlem akár az atyaúristen is lehet (és, ezen a ponton még komolyan nem tudom, hogy kivel állok szemben, és, hogy Reidun voltaképpen maga a nőstényördög!), nem fogok tágítani, magyarázatot követelek, és legnagyobb bánatára még csak össze sem szarom magam tőle. A dühöm és a kíváncsiságom erősebb mozgatórugó, semmint az a borzongató érzés, amit kiváltott belőlem a nagysasszony, a farkasom is óvatosságra int, de érzem: ő sem akar behódolni.
Aztán újra röhögnöm kell, valósággal Reidun szépen metszett arcába nevetek röviden.
- Tudod, annyira vicces, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszed fel nekem, amikre én is keresem a válaszokat, amiket valószínűleg csak te adhatsz meg – ingatom meg kissé a fejem, még mindig mosolyogva, végig farkasszemet nézve a nővel. – De, ha tudni akarod, akkor megpiszkált egy emléket – az emlék valós volt, éppen csak belekevert az a faszkallantyú valamit, amitől újra összetört a szívem, amitől szinte lebénultam, ami a mélybe taszított. Azt persze nem kötöm Reidun orrára, hogy a férjemről szólt, és, hogy egyébként szép emlék volt, amit a csicskája eltorzított. – Azt hiszem, elvesztettem az eszméletemet, vagy transzba estem, vagy ilyesmi, és, mire magamhoz tértem, már az autó felé vonszolt – teszem hozzá marón, rámutatva arra az aprócska tényre, amit az imént már említettem: az lett volna a feladata, hogy ide hozzon engem, csak elbaszta.
- Mindenképp – biccentek röviden, villogó tekintettel. – Kevesebb galiba, kevesebb vér, kevesebb mocsok... – nos, igen, mindketten jobban járnánk, ha így történne, és, ha lesz legközelebb. – Ó, hát, mindent értek – fogatom a szemeimet. – A kommunikációs skilljeivel megérné egy kicsit többet foglalkoznod, vagy foglalkoztatnod valakivel, mert ez hosszú távon nem biztos, hogy kifizetődő – én nem-, de lehet, hogy más azonnal sarkon fordult volna, vagy kérdés nélkül szétlövi a fejét annak a szerencsétlennek. De, értem én, nem kell magyaráznia, és szerintem látja is az arcomon: Reidunnak csak egy a sokból, járulékos veszteség lett volna.
Élesen szívom be a levegőt, és megfeszített állkapoccsal követem a nőt az irodájába, pár lépéssel lemaradva mögötte, elnyújtott-, nyugodt léptekkel.
- Nem akarok én semmit, végképp nem uralni az alvilágot – az maradjon egyelőre az én magánügyem, hogy akkor mégis, mit keresek itt. Az meg részletkérdés, hogy az itt tartózkodásunk ideje alatt is meg kell élnünk valamiből, és, ha ez esetleg szúrja a ruszkik szemét, hát... tale è la vita.
Ebben a pillanatban érkezünk meg az irodájához, belépek előtte, aztán elfogadom a nekem kínált helyet, és szofisztikált úrinő módjára, hanyag eleganciával ereszkedem le a kanapéra, hátamat a támlának vetve. A pisztolyt éppen karnyújtásnyira tőlem fektetem le az asztalra, és pusztán véletlen lehet, hogy Reidun szemezhet a csövével, ha nagyon akar.
– Nem tudom, és nem is érdekel, hogy egészen pontosan mivel foglalkoznak a Smolenskyk, hogy mi a profiljuk, hogy hány ügyfelüktől fosztottuk-, és fogjuk még megfosztani őket, de nem fogom hagyni magam – és azt sem venném jó néven, ha a csapatom, a falkám bármely tagjának esetleg egyetlen haja-, vagy szőrszála is meggörbülne. Ha bizonygatni akarnám a saját igazamat, és közölni vele a tényeket, akkor felhívnám rá a szíves figyelmét, hogy nem tegnap kezdtem.
– És, mondd csak, Reidun – dorombolom a beálló csendbe -, neked mégis mi hasznod volna abból, ha patronálnál egy hozzánk hasonló társaságot, hm? – mert, hát ez a legfontosabb kérdés, ha már ide hozatott, ha már itt vagyunk, és, ha már idáig fajult a beszélgetésünk. És persze ez: - Mit vársz cserébe? – ugyanis nem gondolnám, hogy puszta szívjóságból tenne ilyesmit.

Az igazat megvallva nem is az a meglepő – és most sem az volt -, hogy valaki rám eresztette az egyik emberét azzal a célzattal, hogy megfélemlítsen, hogy ilyen erőszakos módon-, de az alvilági körökben bevett módszerként audienciára hívasson, vagy éppenséggel megölessen, hiszen ezt a Smolensky-k-, és előttük mások is, máshol, más országokban, de hasonló körülmények között megtették már korábban. Egyáltalán nem volt sem váratlan, sem meglepő, számítottam rá, fel voltam készülve az ilyen-, és ehhez rettentően hasonló rajtaütésekre és invitálásokra. Ebben a mai esetben is sokkal inkább az volt a furcsa, mi több, az érthetetlen, az ez előtt soha meg nem tapasztalt, nem e világi és rettenetes dolog, amit ez az idegen alak tett a kaszárnyában. Lehet, hogy valóban földönkívüli entitás.
Az autóban ülve, miközben a Vortex nevű intézmény felé haladunk, még mindig Dario eltorzult, szétégett arca, és véres cafatokból álló teste lebeg lelki szemeim előtt. Próbálom elfelejteni ezt az élményt, ezt a víziót. Mert ugye ez csak az, se több, se kevesebb? Ha Dario nyughatatlan lelke mind a mai napig itt van, ha ott kóborol velem, farkasként a Hold ezüstös fényében, az erdő fáinak oltalma alatt, ha ott ül, egy nem e világi síkon, mellettem a Chevyben, ugye nem így gondol rám? Szeretném azt hinni, és úgy gondolni a történtekre, hogy nem én tehetek róla. Persze, sokáig bennem volt, és talán még most is így érzem, hogy megállíthattam volna, hogy visszafordíthattam volna az események sodró lendületű folyamát, hogy meg nem történté tehettem volna az egészet... és ezzel együtt élni eddig sem volt egyszerű, de most újra felnyílt egy régi seb, és a szívem valósággal vérzik a férjemért.
Próbálok a jó dolgokra emlékezni, és elűzni ezt a horrorisztikus képet róla, mert nem hiszem, hogy Dario ilyen lenne, hogy ő valóban ezt gondolná, vagy mondaná. Próbálom felidézni a közös életünk legszebb pillanatait, és, amíg még megtehetem, amíg még nem érünk oda a pubba, belekapaszkodni ezekbe az emlékekbe. A találkozásunkra gondolok, a szabadságra, ami farkasként ölelt körbe bennünket, a tengerparti fövenyre, a kalandjainkra – Monacóra, Mexikóra, Kubára -, az együtt töltött napokra és éjszakákra, a szerelemre, ami nekünk adatott, még, ha csak rövid ideig is, az esküvőre a szabad ég alatt, egy tikkasztó, nyári napon. A boldog pillanatokba süppedek, hogy megnyugodjak, és felszívjam magam az elkövetkezendőkre.
Fogalmam sincs, hogy mire számítsak, és őszintén szólva, nem is érdekelnek a következmények sem akkor, amikor az autóban ültem, sem most, amikor erélyesen vágom be magam előtt az ajtót, hogy a küldöncöt magam elé lökjem. Nagyot nyekkenve borul a földre, vére átszivárog a frissen lőtt sebből, a ruhán keresztül a földre, de érdekes módon már közel sem annyira bőven, mint korábban. Nem lépek rá a hátára, csak mellette haladok el, és az első emberhez szólok, akit megpillantok – és, aki határozottan nem ez a titokzatos Reidun. A férfitől nem is kérdezek semmit, hacsak nem ő a helyi basszájba, de mivel iramtempóban vág hátraarcot, és siet el valahova, gyanítom, nem ő az én emberem.
Türelmet tettetve várok tehát, amíg fel nem bukkan a nő. Pofátlanul és leplezetlenül mérem végig, de a mosolyát nem viszonzom, e helyett megvillannak acél színű szemeim.
- Joe – javítom ki. – Részemről egyelőre nem akkora az öröm – teszem hozzá szemtelenül, annak ellenére is, hogy Reidun jelenléte meglehetősen felborzolja a farkasom kedélyeit, és nem kevésbé az enyémeket is; borzongás fut végig a gerincfüzéremen, és a pihék a tarkómon meredeznek, óvatosságra intve. Valószínűleg ez az oka annak, hogy barátságtalan szavaim ellenére a hangomból kiveheti, hogy nem fenyegetően cseng. Amikor a férfire tereli a szót, pff hangot hallgatok. – Túl sokat nem, de éppen többet a kelleténél – vetem oda, már-már foghegyről. – Ha lesz legközelebb, inkább dobj egy üzenetet – teszem hozzá. Aztán csettintésére a kutyái elhordják magukat, meg a Kristoffernek nevezett egyént, és minden olyan – leszámítva a padlón a vérfoltot -, mintha semmi sem történt volna.
Kérdését hallva röviden és karcosan nevetem el magam, inkább kínomban, mint jó kedvemben.
- Nem. A kérdés az, hogy én mit keresek itt? Ha jól sejtem – márpedig minden bizonnyal jól sejtem -, eredetileg az lett volna a terv, hogy nem én hozom vissza a talpnyalódat, hanem ő hoz el engem ide – nos, sikerült beleköpnöm a levesébe, azt hiszem. – Tehát – emelem fel karjaimat kissé, nem törődve a fegyverrel a kezemben -, mit akarsz tőlem? – szegezem neki a kérdést, és nagyon bízok benne, hogy egzakt választ-, vagy válaszokat fogok kapni. E helyett az irodájába invitál, mintha tényleg egy kibaszott dáma lennék, mint ő. Mert azért azt első blikkre is meg tudtam állapítani, hogy ő az. A szép ruha, a tökéletes haj, a még tökéletesebb smink, a parfüm illata, ami körbe lengi, azzal a megmagyarázhatatlan esszenciával keveredve, amit egészen idáig nem ismertem, és az a fennkölt előkelőség, amivel ugráltatja az embereit, mind-mind erre utalnak.
- Teszek az udvariasságra – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és mosolyra ajkam szegletét. – Nekem mindegy, hogy hol kapok választ a kérdéseimre – teszem azért mégis csak hozzá, és, ha az irodájában óhajt velem beszélni őméltósága, hát, akkor ott, és követem az odáig vezető úton, ha itt, akkor itt.

Félreértés ne essék, számítottam ilyen jellegű fogadtatásra, de kezd kicsit tele lenni a nem létező tököm azzal, hogy mindenféle alakok, nagyon-nagyon rövid időintervallumokban azzal a célzattal tűnnek fel a laktanyában – ami egyben a birtokunk, a házunk is -, hogy eltegyenek láb alól. Tudom én, hogy nem szép dolog mások területére betévedni, szimatolni, meg üzletfeleket gyűjtögetni, és ilyen-olyan köröket kialakítani, de szóból ért az ember. Meg a farkas is. De már csak azért sem fogom vissza magamat, vagy takarodok el olyan hirtelenséggel, mint, ahogyan megjelentem; minden akció reakció, én ugyanis nem bántok senkit, amíg, nos... meg nem próbálnak eltenni láb alól, vagy a falkám épségét nem fenyegetik. Nem venném jó néven, ha a csapatom tagjainak egyetlen hajszála-, vagy szőrszála is meggörbülne, jobb is, ha ennyiben maradunk.
Így esett tehát, hogy az a furcsa alak is hasonlóképpen járt, mint az a másik, a Smolensky verőlegény. Idegen szaga már a megjelenése pillanatában szúrta érzékeny orromat, és még most sem tudom megmondani, hogy pontosan mihez is lehet hasonlítani. Soha nem éreztem még csak ilyesmit sem. Halk-, és szűkszavú figura, először az autók felől érdeklődött, nekem meg komolyan megfordult a fejemben, hogy az adóhatóság embere, úgyhogy minden szavamat megfontoltam, mielőtt kiejtettem volna őket a számon. Aztán persze igazán hamar borult a bili, amikor megragadta a csuklómat, és magával akart vonszolni, ki tudja, hova. Az érintése hideg volt, túlságosan is. Erővel próbáltam kitépni magamat az ujjak szorításából, de ettől csak még elvakultabb és dühösebb lett. Ismerem a módszereiket, a rosszabb fajtáknak, a maffia vezéreknek, el tudom képzelni, hogy milyen következményekkel járna, ha esetleg mégis csak üres kézzel térne haza a gazdájához.
Megpördít a tengelyem körül, hogy mögém kerüljön és még jobban béklyókba tudjon szorítani, hogy meg se tudjak mozdulni, de a lábára taposok, erőből, amire gyengül a fogás, így a gyomorszájába tudok könyökölni, amitől kissé meggörnyed. Kihasználva a pillanatnyi fájdalmát, és meglepődöttségén, kiszakadok a karjai közül, az autóm felé szaladok, ő meg utánam – az ajtót erőből vágom árva testének, amikor kinyitom azt, hogy aztán a kesztyűtartóból előkerüljön a stuki.
Ráfogom a pisztolyt, a homlokának nyomom a bőrénél is hidegebb csövet.
- Kifelé – dorombolom, de ő csak elneveti magát. A kacagása visszhangot ver a laktanyában, csigolyáimon ugrándoznak az akkordok, végig a gerincfüzéremen, egészen a koponyámig, ahol is robbanásszerűen szűnik meg a világ. Eltűnik a hó és a hideg. Catanzaro egyik szikláján találom magamat, az egyik szirten üldögélek, a lábamat a semmibe lógatom, a végeláthatatlannak tűnő kékség fölött. A Nap hevét a bőrömön érzem, csupasz vállaimon, az arcomon, alig tudom nyitva tartani a szememet. Ciao, amore – hallottam a lépteit, ahogy felém közeledik, de Dario hangját hallani ennyi év után, olyan, mintha kifacsarnák a szívemet. Azonban, amikor hátra fordulok, egy véres húsmassza néz vissza rám, ami azonnal mozdul, ujjait a torkomra fonja, és úgy dönt a tenger fölé, ami már sokkal inkább szurokfekete és viharos. A te hibád – vérfagyasztó nyugalommal közli a tényt. Aztán az arcomba ordít: - A te hibád! A te hibád! – katatón ismétli, a tenger morajlása, a visszhangja üvölt a fejemben.
Lelök a mélybe.
Ekkor térek vissza Oslóba – fogalmam sincs, hogy mi történt, vagy mennyi idő telhetett el, a szemeim előtt apró, fekete pontok kergetik egymást, mint egy szorgos hangyaboly, kis katonái az autó képe előtt, aminek a csomagtartójába valószínűsíthetően szándékában áll betuszkolni. A szürke földbe markolok, a szemem sarkából, a könnyeimen át, a távolban tompán felvillanni látom a fegyveremet. A szívem harci dobok tamtamjának ritmusára dübörög mellkasomban, mint egy kibaszott kalapács. Azt hiszem, hogy hányni fogok, úgy zsibong a fejem, és liftezik a gyomrom, amikor mégis a pisztoly után vetem magamat – a furcsa idegen meg utánam. Fel kellene adnom, amikor megpróbál maga alá gyűrni, én meg úgy vergődök már megint a karjai között, mint egy leölésre szánt állat, úgy érzem, mintha az izmaim elernyedtek volna, és nem akarnának engedelmeskedni nekem, a csontjaim mintha higanyból lennének, a fejem pedig ólomsúllyal bukik előre kissé.
Valahogy mégis sikerül elérni a pisztolyt, és amikor ez megtörténik, erőt veszek magamon, félig ülőhelyzetbe tornázom magam, és meglövöm – na, nem fejbe, hanem csak a felkarjába, ezt a Smolensky nehézfiútól tanultam. Fájdalmasan ordít fel, én pedig kihúzom az egyik lábamat alóla, és az arcába taposok, majd magam alá feszítem.
- Elég szar ötlet volt velem baszakodni – a fején támaszkodok szabad kezemmel, és egészen közel hajolok hozzá, hogy a fülébe suttoghassam szavaimat. De a helyett, hogy szétlőném a koponyáját, a földbe eresztek pár golyót. Összerezzen. Végre valami érzelem! – Mit akarsz tőlem? – ez után az intermezzo után végül az anyósülésen fuvaroz a Vortexbe, mintha valami kibaszott dáma lennék. Heves mozdulattal nyitom ki az ajtót, és erővel lököm be rajta szürke eminenciást – és nem, egy cseppet sem érdekel, hogy összevérzi a padlót.
- Reidunt keresem – meg sem próbálom elrejteni a pisztolyt, amikor az első, utamba kerülőnek szegezem a szavaimat. – Van egy kis elintézni valónk – és még bájosan el is mosolyodok. Mint egy kibaszott dáma.