Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Megint megtette. Legutóbb könyörgött, esküdözött, hogy többé nem fog előfordulni, mert amúgy is csak egy kósza szórakozás, egy kis játszadozás az egész azzal a halandó nővel, de most mégis megtette újra. A saját szememmel láttam, hiszen követtem. Már az első alkalom óta nem bízom benne és azt hiszem, már soha nem is fogok tudni újra bízni, de ami a legrosszabb, hogy a tettei olyasmiket csalnak elő belőlem, amiket nem kellene. Kételkedés, önmarcangolás, bizonytalanság és én egyáltalán nem ilyen vagyok. Tudom, hogy mindig, mindent a lehető legjobban csináltam. Igyekeztem tökéletes feleség lenni már hosszú évek óta, de neki ez nem elég. Neki én nem vagyok elég, hiszen máskülönben nem tenné ezt velem. És itt nem az afféron van a lényeg, hogy elszórakozik egy halandóval, mert ezt még el tudnám nézni neki, hanem arról, hogy felcsinálta. Már másodjára. Mégis, miféle esküdözés és bocsánatkérés kellene ahhoz, hogy ezt hajlandó legyek újra lenyelni? Mégis, hányszor akar még így megalázni? Hiszen, míg egy affér titokban maradhat, két félisten gyermekre ez már nem feltétlenül igaz és, miközben ő az élvezetet hajszolta, azt észre sem vette, hogy engem lassacskán elveszít. Mert minden egyes ilyen tett kiirtott belőlem valamit. Minden alkalommal, amikor más nőnél keresett vigaszt, szinte ellökött magától, így most, amikor esküdözik és könyörög, már nem érzek semmit. Egykor mindennél jobban szerettem őt. Bármire képes lettem volna érte, de most, ha ránézek nem érzek mást, csak szánalmat.
Odafent valószínűleg vihar tombol, mert a dühöm viszont eléggé nyilvánvaló és miközben mindenféle cifra átkot vágok a fejéhez, még arra is megesküszöm, hogy jóvá fogom tenni a hibáit; végzek azzal a két ivadékkal, hogy legalább a becsületemen esett foltot megpróbáljam valahogy eltüntetni. Azt viszont, már nem kötöm az orrára, hogy feltett szándékom lelépni és hátra hagyni mindent, ami eddig voltam. Az otthonunkat, Őt, a házasságunk, amiről azt hittem, hogy örök lesz majd és mindent kibír. Hát ezt, már nem bírja.

- - -

Hetek teltek már el azóta, hogy eljöttem otthonról és igazság szerint, egy pillanatra sem bántam meg. Végre úgy érzem, hogy újra élek, hogy újra boldog vagyok és kiléptem egy olyan ajtón, ami mögött ott hagytam minden rosszat. A legfurcsább az egészben, hogy egyáltalán nem hiányzik, mert egy egészen új, más világot és életet fedeztem fel, ahol végre csakis azzal kell foglalkoznom, hogy Én mit akarok. Aegir viszont hallottam már, hogy kerestet. Valószínűleg előadta a szegény, pórul járt férjet, akit ott hagyott az a hálátlan, ribanc asszony, akiért ő mindent megtett. De nem számít, mert idővel úgyis fény derül a mocskos dolgaira, én meg úgysem megyek hozzá vissza. Majd elszórakozik a halandó nőcskével, aztán ha az hamarosan meghal és elporlad, rájön, hogy olyasmit dobott el magától, amit nem kellett volna, csak épp engem az már nem érdekel.
Az viszont, hogy a becsületemet rendbe tegyem, még mindig fontos szegmense az életemnek. Azt a kis félvért egyszer már megpróbáltam eltiporni, de a drága férjem közbe avatkozott, így kénytelen voltam visszavonulót fújni, de nem adom fel. A fattyú, már tudja, hogy mi a célom vele. Éljen csak rettegésben, nem tudva, hogy vajon melyik pillanatban fog rá lecsapni a haragom. Én meg közben habzsolom majd az életet...