Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány a birodalmak legfagyosabb és legkegyetlenebb földjén, kinek egyik fele egy gyönyörű szép leány képét mutatta puha, hófehér bőrrel, selymes fekete hajjal, és nagy, ártatlanul csillogó szemekkel, amelyeknek szépségéről mind a kilenc birodalomban ódákat lehetett volna zengeni. Ám másik fele olyan ocsmány volt, amelytől minden és mindenki irtózott. Egy bőr nélküli húshalmaz volt, aminek minden ínát és izmát látni lehetett, miközben a rothadás orrfacsaró bűze lengte körbe. Ez a kislány maga a halál – mondották, s a közelébe se mentek, nehogy pusztán a jelenléte rontást hozzon az élőkre. Egyedül testvére volt az, ki nem félt tőle, és nem hagyta magára. Ő volt az, ki bundás teste hőjével tartotta melegen őt, s akinek hála a kislány nem feledkezett meg arról, milyen élőnek lenni. Egy napon azonban megjelentek az istenek, és elválasztották a három testvért egymástól. A kislányt az alvilágba hajították, mondván, ott van méltó helye egy élőhalottnak. Büntetésnek, sőt, száműzetésnek szánták ezt, a kislány azonban nem így érezte. A holtak ugyanis nem féltek tőle, s ő sem rettegett tőlük. Egy része úgy érezte, végre otthon van, végre ő is képes barátokat szerezni. Mielőtt bárki észbe kaphatott volna, a holtak lelkei már mind hűségesen követték a kislányt, lesték minden szavát és parancsát. S így szólították őt: Hel, az Alvilág királynője.

- Boldog halálnapot! – emeltem koccintásra pezsgős poharam, miközben vörös ajkaimmal mosolyt formáltam. Szemeim pajkosan csillogtak, mutatva, hogy milyen jól éreztem magam a közös vacsora ideje alatt. A velem szemben ülő barna hajú férfi azonban összevont szemöldökkel nézett rám, mintha valami furcsaságot mondtam volna. – Jaj nekem, azt mondtam halálnapot? – kaptam meglepetten számhoz kezemet ártatlanul. – Csak nyelvbotlás volt – rántottam egy aprót a vállamon, miközben kiszélesítettem mosolyom. – Úgy értettem, boldog születésnapot, drágám – javítottam ki magam, igazán elbűvölően pillantva az előttem ülő férfire, aki nem tudva ellenállni tekintetemnek, végre kiengedte a levegőt a tüdejéből, és ellazította megfeszített izmait. Ő is megragadta a saját poharát, és a levegőbe emelve azt fogadta köszöntésemet. Ezt látva még szélesebb lett a mosolyom, és aprót kortyoltam az alkoholos italból.
Ebben a pillanatban egy teherautó fényszórója világított át a mellettünk levő ablakon keresztül, majd mielőtt bárkiben is tudatosulhatott volna, hogy mi történik, a hatalmas jármű már száguldott is megállíthatatlanul az étterem belseje felé. Én eközben, mintha semmiség lenne az egész, nyugodtan letettem az asztalra a poharamat, és felvettem a szalvétámat. Ekkor hatalmas zsibaj közepette a teherautó áttört az üvegen, aminek szilánkjai a szélrózsa minden irányába szétrepültek, és egyenesen belecsapódott az előttem ülő férfiba, elsodorva még a kettőnk között levő asztalt is. A férfi agyvelője és vére az ütődés hatására az arcomra fröccsent, amit úgy töröltem le a kezemben levő szalvétával, mintha csak egy az étkezés után hátramaradt morzsa lett volna. A robbanást hatalmas csend követte, ám ez néhány másodpercig tartott csak. A következő pillanatban már minden vendég sikoltva rohant ki az épületből, miközben valaki a mentők telefonszámát tárcsázta.
Mivel már nem volt előttem asztal, amire visszatehettem volna a szalvétámat, csak a hátam mögé dobtam azt, miközben lassú mozdulattal álltam fel a székemről. Kisimítottam fehér koktélruhámat, amire szerencsére semmilyen emberi belsőség nem fröccsent, majd vörös magassarkú cipőmben a teherautó vezetőülése felé vettem az irányt, gondosan kikerülve a törmelékeket. Vetettem egy szánakozó pillantást a randevúpartneremre, akiből nem maradt semmi, csak egy kilapított húskupac, miközben elsétáltam mellette, de ennél több figyelmet nem szenteltem neki. A ma esti célpontom ugyanis más volt. Meg egyébként is, ha nagyon akartam volna, még találkozhattam volna vele Helheimban. Bár tény, ehhez nem volt elég jó parti.
A becsapódás következtében a vezetőülés ajtaja csak a zsanérjain lógott, alig tartotta már valami, míg a sofőr az utolsókat rúgta. Láttam, ahogy az autó valamelyik alkatrésze átszúrta a tüdejét, és néhány végtagja is természetellenes szögben volt kicsavarodva. Nem kellett az alvilág királynőjének lennem ahhoz, hogy meg tudjam mondani, nem fogja túlélni, amíg a mentők ideérnek. De ez így volt a legtökéletesebb számomra. Széles mosollyal az ajkaimon álltam meg a lógó ajtó előtt, annak kitörött ablakán keresztül pillantva a férfira.
- Üdv! – köszöntem vidám hangon, amit hallva a férfi megpróbálta a fejét felém fordítani, bár jól láthatóan nem igazán ment neki. – Én a helyében nem igazán mozgolódnék. Minden egyes moccanásával a tüdején levő lyuk kiszélesedik, rohamos léptekkel megrövidítve az élők között töltött idejét – jegyeztem meg a férfi erőlködését látva továbbra is vidám hangon, mintha csak az esti menüt soroltam volna. A férfi valahogy még ködös agyával is képes lehetett felfogni szavaim értelmét, mert egyszeriben abbahagyta a mozgást, bár arról is lehetett szó, hogy már annyi ereje se maradt, hogy mocorogni próbáljon. Valószínűleg inkább ez utóbbiról volt szó.
- Lenne egy ajánlatom a számára – csacsogtam tovább, enyhén oldalra billentett fejjel, miközben figyelmesen lestem a haldokló minden vonását. Habár arca továbbra se felém volt fordulva, biztos voltam abban, hogy figyelt rám. – Először is, szeretném, ha tudná, ez nem egy baleset volt. Az ismerősei közül valaki szándékosan tönkretette a jármű fékberendezését, ezért nem tudott megállni – rántottam egy aprót a vállamon, mintha csak úgy mellékesen jegyeztem volna meg, hogy valaki a halálát kívánta, és nagyon úgy tűnt, az illető terve sikerrel is fog járni. Persze ez nem egy véletlen elejtett megjegyzés volt a részemről. Szándékosan akartam, hogy a férfi tisztában legyen ezzel, és bosszút akarjon állni. Elvégre, ki ne akarta volna igazságtalan halálát megbosszulni? Az emberek akármilyen kiszámíthatatlanok is tudtak lenni, meglepetést okozva még egy több ezer éves istennek is, voltak dolgok, események, amelyekre mindenki ugyanúgy reagált. Így volt ez a halállal is.
- Biztos vagyok abban, hogy számos olyan dolgot fel tudna sorolni, hogy miért szeretne életben maradni. Egy szerető, család, gyerek, vagy akár egy álom megvalósítása… De még ha ezek egyike sem mondható el Önről, ugyan ki ne akarna élni? – nevettem fel halkan, majd rájőve, hogy egy kicsit elkalandoztam, ismét elkomolyodtam, habár arcomon továbbra is mosoly játszott. – Az ajánlat maga voltaképp igencsak egyszerű. Ha elfogadja azt, visszahozom a halálból, és segítek magának bosszút állni az igazságtalan haláláért. Cserébe magának is teljesítenie kell majd nekem valamit, ám erről beszélünk majd akkor, ha a bosszúját beteljesítette. Nos, mit szól hozzá? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mire végre nagy nehezen felém fordította a férfi a tekintetét, miközben vért öklendezett fel. Nem igazán volt gusztusos látvány, ám én továbbra is csak mosolyogtam rá, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Valójában persze ez így is volt.
- Tudja, nem igazán a türelmemről vagyok híres, ezért maximum tíz percet kap, hogy eldöntse, elfogadja-e az ajánlatomat, mert attól tartok, tizenkét percen belül kileheli a lelkét végleg – pillantottam rá, mire láthatóan némileg összerezzent, mintha eddig ő maga se jött volna rá, mennyire kevés ideje maradt. Talán a helyében én is féltem volna, csak hát, tudjátok, félig holt lévén, nem igazán lehetett volna engem megölni.
A másodpercek csiga lassúsággal vánszorogtak, miközben én továbbra is mosolyogva figyeltem a férfi minden arckifejezését, aki egyetlen pillanatig úgy tűnt, mintha komolyan átgondolná az ajánlatomat. Valójában persze tudtam, hogy nem igazán forogtak az agykerekei ehhez elég jól. Jelenleg két gondolat visszhangozhatott a fejében: meg fogok halni és nem akarok meghalni. Pontosan amiatt mosolyogtam még mindig, mert tudtam ezt, így azt is, hogy mi a lesz férfi válasza. Végül amikor egyetértőn bólintott egy aprót, a mosolyom még jobban kiszélesedett.
- Remek! – kiáltottam fel boldogan, és a kezeimet is majdnem összecsaptam, bár ezt a késztetést inkább legyőztem. A melltartómból kihúztam egy névjegykártyát, és óvatosan kikerülve a lógó ajtót behajoltam a férfi fölé, hogy a ruhája egy belső zsebébe bedugjam azt. – Amint felébredt, kérem, jöjjön el a névjegykártyán látható címre, és én mindenben segíteni fogok Önnek – mosolyogtam rá a férfira melegen, majd elhúztam a kezemet tőle, mielőtt bármi mocsok rátapadhatott volna. – Akkor nem sokára találkozunk – köszöntem el a férfitól, majd óvatosan elhátráltam az autótól, és sarkon fordulva  elindultam az épületen tátongó lyuk felé, hogy hazafelé vegyem az irányt, miközben dúdolni kezdtem egy vidám dalt, elvégre, éppen most sikerült még egy taggal kibővítenem az egyre gyarapodó draugr hadseregemet.
Hamarosan eljön az én bosszúm ideje is – gondoltam magamban, miközben egy ördögi mosoly költözött ajkaimra.