Okkal vagyok egyedül. Okkal hagytam ott az istenek mezsgyéjét, a nővéreimet, az apámat, és azt a lelketlen, önző fivéremet. Okkal nem kerestem társat – semmilyen értelemben. Felszínes, futó románcok, kalandok, igen, csupán egy-két, igazán szoros, baráti kötelék, de semmi több. Soha. A legtöbb isten, vagy isteni entitás valószínűleg amúgy is megvet, és a legszívesebben belém törölnék a fenséges lábukat, amiért én Midgardot választottam, őhelyettük. A halandók pedig... törékeny, múlandó lények, akiket egy szemvillanás alatt felőröl, porrá zúz az idő vasfoga. Miért is akarnék átélni ekkora fájdalmat újra, és újra, és újra? Maga lenne a ciklikusan-, örökké ismétlődő tortúra, elveszíteni mindenkit magam körül, aki valaha, ha csak egy kis időre is, de fontos volt számomra.
Ezért is olyan furcsa, hogy most így érzek, mert hozzászoktam, mi több, erővel, kényszerből hozzászoktattam saját magamat, hogy már-már megközelíthetetlen legyek, elérhetetlen, fellelhetetlen, soha meg nem nyugvó, soha le nem telepedő – mint egy kavics, amit kacsázásra hajítottak a tó felszínére. Persze, a kezdetek-kezdetén sokszor megkérdeztem magamtól, hogy vajon meddig bírom így, meddig élhetek egyedül, meddig lehetek saját univerzumom, kihűlt, szurokfekete óriása, ami már bekebelezett maga körül mindent...? De hozzá lehet szokni, mint a legtöbb dologhoz az életben, ehhez is. Rugalmasságunkban, adaptivitásunkban mégis csak hasonlítunk hát egymásra a halandókkal. Meggyőztem tehát magamat, hogy jobb nekem egyedül, jobb nem kötődnöm, hisz ez mégis csak kevesebb, fájdalmas elengedéssel párosul.
Egészen ma estig, addig a pontig, amíg a férfi óceán kékjeihez nem kapcsolódott brandy színű pillantásom. Egészen addig magától értetődő és természetes volt. Most? Most valahogy olyan, mintha az egész univerzumom megrogyott volna, egészen idegennek tűnik annak a gondolata, hogy ennek valóban így kell-, vagy kellene lennie. Valamilyen elemi szinten bánt, hogy soha többé nem látom, pedig a kőszívem legmélyén tudom, sőt, érzem, hogy nem szabadna elengednem ezt a vékonyka, fényesen izzó szálat, ami még ide köthetne Midgardra, ide, Oslóba. Úgy érzem, hogy bele kellene kapaszkodnom ebbe a fonalba, és nem ereszteni, és addig gombolyítani, mígnem valami történne, vagy legalábbis válaszokat kapnék a fel nem tett kérdéseimre.
És, annak ellenére, hogy nem tudom megmagyarázni ezt az egészet, mert egyszerűen nem e világinak tűnik, éppúgy tartok tőle, hogy csak valami csúf, gyermeteg tréfa Odin részéről. De, ha így is lenne, már rég megtehette volna, alkalma akadt rá egynéhány. Miért épp most? Azt gondoltam, már réges-régen elengedett, hátat fordított nekem végleg, s nem kíváncsi többé rám; a kegyvesztettre, a kitaszítottra.
Ami pedig a legrémisztőbb az egészben, hogy mindennek dacára nem ijesztő fenyegetést érzek a levegőben szikrázva pattogni, hanem valami egészen mást. Valami olyasmit, amibe kapaszkodni szeretnék.
- Oh – nyílnak el ajkaim, miközben kezeit a zsebeibe süllyeszti. – Rosszul érzi magát? Mégis csak megsérült? – kérdezem, úgy is, hogy sejtem, hogy nem. Mert nem igazán vettem le róla csokoládé íriszeimet, azt gondolom, láttam volna, ha baja esik. Amúgy is... miért érdekel? Nem szabadna... aztán el is hallgatok, és pillantásom megállapodik az ő kékjein.
- Bárcsak tudnám – felelem, már-már kétségbeesettnek is hatható kérdésére, nem kevésbé lemondón, vagy reménytelenül. Bárcsak tudnám – visszhangzik fejemben e két szócska. Mennyivel egyszerűbb is volna, nem igaz? Tudni. Mindig, mindent. A válaszokat. Csak, sajnos, arra is rá kellett jönnöm, hosszú életem során, hogy az életben sokszor előfordul, hogy nem kapunk választ a feltett kérdéseinkre, bármennyire is szeretnénk tudni és érteni. Néha csak egyszerűen... el kell fogadni a dolgokat úgy, ahogyan azok megtörténnek, legyen az bármennyire is fájdalmas. Mint ez a találkozás most. Én is hasonlóan érzek – ezt akarom mondani, de e helyett csak felkarjára fektetem a tenyeremet, puhán végigsimítok rajta, ha nem látná, talán nem is érezné a kabát vastag anyaga révén. Indokolatlanul nehezemre esik elengedni. Nem csak úgy, fizikailag, szívem szerint átbeszélném vele az éjszakát, nem is csak erről a konkrét esetről, hanem mindenről; a lelkébe akarok látni.
Végül persze csak tárgyilagosan bólintok.
- Nem tudom, hogy téved-e, vagy sem, de, ha mégis, akkor ketten élünk tévedésben, Liam – ajkam szegletében féloldalas mosoly játszadozik, ahogy lesütöm pillantásomat, éppen az előtt, hogy becsusszannék a nyitott ajtón a volán mögé, hogy aztán magam mögött hagyjam.
Hazáig csak őt látom lelki szemeim előtt, és azzal nyugtatom magam, ha ez a valahol félúton találkozás valóban fontos volt, látjuk még egymást.

Annyi hang és annyi irányból kezdett el beszélni hozzá, hogy nem igazán volt lehetősége megválaszolni a nő kérdését; talán néhány perc, és egyértelművé válik majd Mika számára is, hogy egy nyomozóval hozta össze a sors ma este, amibe ha Liam most belegondolna, biztosan elnevetné magát rajta. Ő minden furcsa, megmagyarázhatatlan helyzetből viccet szokott csinálni, de most valahogy még sem érez erre késztetést, nem csak a történtek és a sérültek fényében, de annyira mély ponton találja el ez az egész találkozás, hogy nem talál benne semmi vicceset.
Ott van mindhárom sérültnél, amikor beteszik őket egyesével a mentőkbe, de leginkább a barna hajú lányra figyel, mert őt maga Liam szedte ki az autóból, és meg akart bizonyosodni arról, jó döntést hozott. Időközben a lány magához tért, ezért a mentőben a férfi váltott vele néhány szót, és megerősítette ismét arról, amit Mikának is elmondott többször; minden rendben lesz, és nagyon szerencsések, amiért mindannyian néhány karcolással, vagy a barna hajú lány esetében egy kicsit komolyabb, de még mindig nem vészes sérüléssel megúszták ezt a mai estét. A mentőből kinézve éppen elkapja a nő tekintetét, és mivel látja, hogy indulni készül, ekkor dönt úgy, hogy a végére jár ennek a furcsaságnak, ami körbelengi őt egy idegennel, akit még sosem látott életében.
Mindez azért annyira furcsa – gondolja, ahogy kiszáll a mentőből és elindul a nő után -, mert Liam számára bármilyen jellegű kapcsolódás viszonylag hosszú ideig tart. Az egyetlen kapcsolat az életében, ami magától értetődő és mindig is természetes volt, az az ikertestvérének hála van meg neki. A maga módján az is egy kicsit megmagyarázhatatlan, néha szinte leírhatatlan kötődés, de a saját véréről van szó, egy testvérről, akivel zigóta kora óta együtt növekedett. Semmihez nem tudná hasonlítani a vele való kapcsolatát, és nem akar semmiféle párhuzamot vonni, de ezt sem tudja hová tenni. Természetes, mégis idegen, magától értetődő, de közben értelmetlen, és amennyire fura, annyira tetszik kerek egésznek.
Majdnem kihányja ezt a rengeteg gondolatot egyetlen szóhalmazként, amikor megáll a nő előtt, de inkább visszanyeldesi az egészet egyelőre, még mindig kifogásokat keresve arra, miért lehet mindez. Ennyire életében nem volt még fáradt, hiszen ő mindig a földön jár és mozog, sosem kalandozik el túl hosszú ideig az elméjében, tehát a fáradtság sem indokolná ezt az egészet. Amikor a konyak szemek kérdezik most őt, egy pillanatra elhallgat, és úgy csinál zsebre tett kezekkel, mintha a most már finomabb pelyhekben szállingózó hó fontosabb lenne, mint az a rengeteg minden, amit érez, és, amikre gondol.
Liam életének viszont nagy része, ha csak a munkáját vizsgáljuk abból áll, hogy kockáztat, mert muszáj neki, ezért miután megvakarja a tarkóját, ezzel is elővetítve a furcsaságot, amit mondani fog, végül belekezd. - Nem, ami azt illeti, elég furcsán érzem magam. – Ez a része még nem is annyira emészthetetlen, csak éppen azt nem érti, miért akarja megosztani ezt ennyire természetes módon egy idegennel, és miért látja azt a konyakokban, hogy érdekli a másikat is, ami éppen Liam fejében jár.
Vesz egy mély levegőt, és fehér pára formájában fújja finoman kettejük közé a lélegzetet, mielőtt ismét megszólalna. - Kérem, ezt most ne értse félre, de nem találkoztunk már korábban? Van valami nagyon ismerős magában, de nem tudom felidézni, minek a kapcsán. – Minden vonása rájátszik arra, amit mond; a szemei sarkában a szarkalábak láthatóbbak, a ráncok a szája körül kiemelik az ajkait, amik formálják a szavakat, és valamennyire a szemöldökei is összetalálkoznak, de nem akkora mértékben. Viszont minden vonásából kilátszik, mennyire nem érti ezt az egészet.
Aztán mintha a józanész szépen óvatosan, mégis határozottan felképelné, a vonásai lágyulni látszódnak, és két keze is elhagyja a nadrágjának zsebeit, gesztikulálva azt, amit mondani szeretne. - Elnézést Mika, valószínűleg tévedek, vagy összekeverem valakivel. Nem is szeretném tovább feltartani, várja a tea és a forró fürdő. Ha a jövőben bármire szüksége lenne, a rendőrségen megtalál az időm nagy részében. – Biccent, és még udvariasságból úgy van vele, megvárja, amíg a nő beül az autójába és elhajt a dolgára, talán örökre.

Egy kicsit talán, a kőszívem legmélyén, a sötétben, a hidegben, a hóviharban, a mentők szirénájával a távolban, a férfivel szemben, tényleg azt kívánom, amit csak percekkel később mondok ki: hogy bárcsak máskor, más körülmények között találkoztunk volna. Vagy, hogy bár ne az lennék, aki vagyok, és ne történt volna velem-, és körülöttem az, ami, mert végtére is, azok a dolgok formáltak ilyenné. De, ha mindaz nem történik meg, akkor is találkoztunk volna? Akár most, vagy máskor, más körülmények között. Vajon tényleg olyan sorsszerű ez az egész, mint, amilyennek én képzelem? Saját magamnak sem igazán merem bevallani, hogy nem véletlenül érzem azt, amit, már csak azért sem, mert korábban, ez előtt még csak hasonló érzés sem futott végig a gerincfüzéremen. Tudni akarom, hogy ő is ugyanígy érez-e, hogy érzi-e ezt a felfoghatatlan, ugyanakkor már-már kézzelfogható, élettől pulzáló erőt, ami idegensége ellenére lágyan ölel a pillanatba.
És ugyanakkor, ugyanezért meg is rémít.
- A dolga? – kérdezek vissza, összevont szemöldökkel, ami szól a becenevemnek is, de szóvá nem teszem. Nem zavar, mi több: természetesnek tetszik. Valószínűleg csupán azért, mert a barátaim – az a kevés, aki van nekem, és, akiknek vagyok én – is így szólítanak. Ettől eltekintve furcsán kellene hangoznia egy vadidegen szájából.
A szín akkor sem törik meg, vagy bomlik szét a bura, amikor szinte egy emberként vesznek körbe bennünket a mentősök, a helyszínelők, a rendőrök, a nyomozók, és még ki tudja, kik; nem is érdekelnek, nem, amíg Liam a kezemet fogja. Nem annyira messze ajtók csapódnak, hordágy csapódik tompán a földre, de a hó elnyeli a hangját szinte teljesen, a beszélgetés, a hangosabb szavak, mind-mind bábeli zűrzavarrá minősülnek, és egy szívdobbanás erejéig azt hiszem, úgy érzem, hogy láthatatlanok vagyunk, s csupán a másik számára láthatók. Alig láthatón, nemlegesen megingatom a fejemet, ezzel is azt közölve a másikkal, önkéntelenül is, hogy ez nem lehet a valóság, annyira szürreális. A szavai, amelyeket épp most mondott ki, mosolyra késztetnek, tekintetemet lesütöm, pilláim sátorként borulnak arcomra. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem így lenne, ha már holnap elfelejtene. Meg, különben is, mikor is találkoztunk? Úgy tíz-tizenöt perce.
Letaglóz a kijelentésével, valósággal földhöz vág, a hideg, hóval fedett betonba szegez.
- Az nem volna szerencsés – felelem én, sanda mosolyra görbült ajkakkal. Mert mind tudjuk, hogy mi történt Syverrel, és beláthatjuk, hogy egy magamfajtához közel kerülni-, ne adja ég, szeretni, felér egy halálos ítélettel, nem igaz? Pedig szerelemről szó sem volt...
Amikor az egyik, decensebb ruhát viselő rendőr felé veszem az utat – mert, hát gyanítom, hogy ő itt a góré -, még hallom, ahogy a férfi nevét ismételgetik többen is, valószínűsíthetően a kollégái, és a hogyléte felől érdeklődnek. Bár azt mondta, hogy ő sem orvos, azért, és csak azért, pillantok hátra még egyszer, hogy lássam, kikkel van.
Jó fél óra telik el, a biztonság kedvéért engem is megvizsgál az egyik mentős, a szemembe világít, a pupilláimat vizsgálja, meghallgatja a légzésemet és a szívverésemet, valamint megméri a vérnyomásomat. Csodák-csodájára, minden a legnagyobb rendben, nem esett rajtam egyetlen karcolás sem, a hajam szála sem görbül, és még csak ki sem hűltem. A kabátomat idő közben visszakaptam, az egyik eszméletlen sofőrnek jó szolgálatot tett, aztán kikérdeztek, elmeséltem mindent, válaszoltam minden felmerülő, feltett kérdésre, és, természetesen hozzátettem, kifizetem a kárt, amit a Volvóban okoztam, amikor belecsúsztam. Időnként Liamet keresem átható pillantásommal a kialakult sürgés-forgásban, igyekezve kerülni a tekintetét. Majd, ha eltűnök innen akkor-, majd, ha már nem leszünk itt-, ha holnap (vagy ma?) hajnalban felkelek, jobb lesz. Nem fogok emlékezni rá, mi több, el is fogom felejteni.
- Ugye, mind jól lesznek? – ragadom meg az egyik mentős felkarját, és karcos hangon kérdezem, hogy szavaimmal megállítsam egyetlen szekundumra, és, bár siet, én pedig nem akarom feltartani, annyit azért csak elmondhat, hogy jól tettük, amit tettünk.
Ezt hallva valamelyest megkönnyebbülten megyek tovább, vissza az autómhoz, de még mielőtt kinyithatnám az ajtót, a nevemen szólít Liam. Igen. Ő. Mert megismerem a hangját, számomra kicseng a tömegből, ezer közül is megismerném, azt hiszem.
Egész alakommal felé fordulok.
Egy lélegzetvételnyi ideig elgondolkozom rajta, hogy mit felelhetnék. Levegőt veszek, és szóra nyílnak ajkaim. Te is érezted? Vagy csak én? Játszol velem talán? Vagy csupán valakinek a bábja vagy? Mondd csak, Liam, te is érzed?
De a szó valahol elakad a szívem és a szám közt félúton.
- Igen, persze – és valóban fáradt mosoly ül az arcomra. – Igazából már csak egy forró teára meg egy még forróbb fürdőre vágyom, azt hiszem – pár, kósza tincset a fülem mögé tűrök. – És ön? Minden rendben? – óvatosan puhatolózva teszem fel a kérdést, de a válasz nagyon is érdekel.

Ő is érzi a buborékot, ami mintha szépen lassan nőne köré, meg a nő köré, ki nem hagyva belőle a barna hajú lányt, de közben mégis így tesz. Nézi a nő konyakra emlékeztető, sokatmondó szemeit közben, és bólint a szavaira, szinte egyetértve azzal, mi lehet a probléma a sérült lábával. Pontosan ezért engedi el végül a sebet, hiszen már nagyon közel jár a mentő, a hangja egyre inkább be kellene, hogy fúrja magát a beszélgetésük közepére, Liam mégis az ismeretlen nő hangját hallja csak igazán. Valahol várja, hogy ennek az egésznek vége szakadjon, és ő elhihesse magáról, hogy ennek ellenére is megtett mindent, viszont minél közelebb kerül fizikailag ehhez a nőhöz, annál kevésbé érzi már az önzőséget, és az ebből fakadó bűntudatot, aminek még mindig kevés értelmét látja, ő pedig szereti érteni a körülötte létező és lélegző világot annyira, amennyire csak lehetséges.
A mentő szirénája hamarosan elhallgat, miközben a kezét nyújtja a nő felé, és továbbra is mosolyog, maga sem tudja, minek örülve ennyire. Egyáltalán nem zavarja azonban, hogy az idegen nem fogadja el a nyújtott kezet, csak akkor, amikor már ő is áll a két lábán, sőt, teljesen megérti a helyzetet. Vannak, akiken a stressz könnyek, elhaló, vagy éppen erőteljes hang, vagy éppen pánik formájában jelentkezik, de az idegen valószínűleg inkább Liamre hasonlít. Mert viszont vannak azok a személyek, akik szeretnek akkor is egységesnek, és egyben látszódni, amikor pont az ellenkezője történik. - Nem tesz semmit, Mika. Ez a dolgom egyébként is. – Szinte észre sem veszi, hogy máris becézni kezdte a nőt, aki valószínűleg nem lát többet, még ha a gyomra arról is árulkodik, hogy szeretné. Nincsenek válaszai, talán még a miérteket sem érti jelen helyzetében, csak az erős, határozott kézfogásra figyel, ami többet jelent számára, mintha engedte volna a nő, hogy segítsen neki talpra állni.
A szava elakad a következő néhány sor hallatán; nem tudja eldönteni egyáltalán, hogy azért, mert néhány ismerős kolléga már be is járja a terepet, mintha koreográfiaként betanulták volna, vagy azért, mert ennyire rossz, vagy éppen jó helyen találták meg a nő szavai. Hiába a rengeteg ember körülöttük, a rohanó mentősök, a szalaggal körbekerítő rendőrök és nyomozók sokasága, ő csak a nőt nézi, amitől egyre kellemetlenebbül érzi magát. Ő ennél sokkal fegyelmezett szokott lenni, de mintha az egészet dobhatná ki az ablakon; hiába az érzés, hogy ez nem méltó sem hozzá, sem a nőhöz, van valami megnyugtató mégis az egészben, ami csak tovább fokozza benne az értetlenséget. - Magára emlékezni fogok egy másik életben is. – Olyan hirtelenséggel mondja ki mindezt, amikor hosszú másodpercek múltán képes elengedni a másik kezét, mintha nem is ő mondta volna; hallotta a saját hangját, érezte mozogni a hangszálait és az izmokat a nyakában és a szájában, ahogy megformálódott a hangja, de mintha testen kívüli élmény lett volna, amihez ritkán van szerencséje.
Sosem volt még ilyen fáradt, gondolja magában, miközben néhány kollégája a nevén szólítja, és azt kérdezik, jól van-e. Ő csak nézi a távolodó nőt, amint a többi rendőr felé igyekszik, teret adva a mentősöknek, és mindenki másnak is, de közben odaakad valami a torkára, amit ki akarna mondani, egyelőre viszont nem mozdul, csak biztosítja a kollégáit arról, hogy jól van, és elmondja azt, amit tud, és amit látott.
Egy fél órába is beletelik, amíg mindhárom sérült már a kórház felé tart, és a gépek is megérkeznek, amikkel elvontatják majd a roncsokat az útból, hogy a forgalom ismét megindulhasson mindkét irányba. Liam amit tehetett, azzal még megtoldotta a mai estét, a szemei sarkából azonban lopva néhányszor a szépségre nézett, mintha abban reménykedne, megérti majd a helyzetet a vonásaiból, vagy a konyak színű tekintetéből. Akkor mozdult csak meg azonban felé, még egyszer utoljára, amikor a rendőrök útjára engedték a nőt, és ő megindult az autója felé. Liam néhány lépéssel igyekezett lefaragni közöttük a távolságot. - Mikaela. – Szól utána, és amíg a hangjára az idegen megfordul, addigra már csak néhány lépést választja el őket egymástól.
És valamiért gondolkozás nélkül is tudja, mit kellene most mondania. – Nem szeretném feltartani, biztosan elfáradt. Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól érzi magát, és minden rendben, azok után, amit itt látott. – Pedig a kézfogásából már tudta, ezt a nőt nem kell féltenie, de csak így tudja a kötelességét is tenni, valamint feltartani kicsit annak ellenére, hogy nem tudja, miért csinálja ezt tulajdonképpen.

Azt már azért eléggé korán megtanultam, hosszú életem során, hogy az élet – legyen az földi-, vagy nem e világi – nem mindig egyszerű és világos. Most sem az, és, ha a fejébe látnék, és olvashatnék a gondolatai között, mintha csak egy nyitott könyv volna – pedig távolabb aligha állhatna ettől a férfi, lévén nem ismerem -, egyet kellene értenem vele abban, amit érez. Önzőséget. Én is hasonlóképp látom magamat kívülről, amint alig tudom levenni róla a szememet, azon tűnődöm, vajon miért olyan ismerős, és, hogy miért érzem magam ilyen rettentően furcsán. Nem rá kellene figyelnem, pedig zsigeri szinten érzem, hogy megérdemelné, kiérdemelni minden megtisztelő figyelmemet, sőt, mi több, kérés nélkül adnám. De valahol, e gondolat-, vagy érzésfolyam mentén ott áll a racionalitás, és a part menti föveny sarába nyom, tapos. Miért tennék ilyesmit? Miért érzek így? Kíváncsi vagyok, de nem annyira, hogy a fel nem tett kérdéseimre adott, nem létező válaszok után kapjak, mint egy dacos, irigy gyerek.
A magam ostobasága helyett a sérültekre kellene-, és koncentrálok is. Annyit azért még felírok a képzeletbeli lapszélre, mintegy jegyzet gyanánt, hogyha ez csupán valamiféle szemfényvesztés, vagy isteni játék, arra úgyis rá fogok jönni, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, és végét veszem. Az sem lepne meg, ha Odin keze lenne a dologban, nem, mintha annyira fontosnak kellene lennem számára, hogy ily’ játékokat űzzön velem.
Leguggolok a férfi és a lány kettőse mellé, és, amíg társam a sérült végtagot vizsgálja, addig tenyereim közé veszem a fejét, és az ég felé fordítom az arcát, óvatosan kisimítva a kósza tincseket – lélegzetvétele fölötte kering, hideg, fehér pára formájában.
- Zúzódás, vagy zárt törés lehet – felelem halkan, mintha csak ő és én lennénk, és a világ zaja nem zavarhatna meg minket. Pillantásommal az övét követem, ugyan csak a földön guggolva, a fák törzsei között-, a sziklafalakról visszaverődve-, a hópelyheken-, és a ködön játszadozva keresem a hanghoz tartozó fényt, és annak forrását. Amikor pedig visszafordulok, földöntúli nyugalom lesz úrrá rajtam, ami a férfi mosolyában rejlik. Kemény tekintetem ellágyul, a vonásaim pedig finomodnak, ajkam szegletében pedig mosoly bujkál. Lehet, hogy nem mindent a nagy könyv szerint tettünk, lehet, hogy lehettünk volna gyorsabbak, körültekintőbbek, vagy jobbak, de jókor voltunk, jó helyen. Ha mástól nem is, a fagyhaláltól biztosan megmentettük őket. Élni fognak, és csak ez számít. Aztán tekintetem a szőke lány felé réved.
- Tudom – nézek újra a férfire, keserédesen és röviden rá mosolyogva. – Tudom. Köszönöm, hogy megállt segíteni, nagyon hálás vagyok – biccentek röviden, de jelentőségteljesen. Tényleg komolyan gondolom, amit mondok, meg azt is, amit nem mondok ki: nem tudom, mi lett volna maga nélkül. Mintha valaha is szükségem lett volna bárkire. Mintha nem állnék meg a saját lábaimon. Én, Sigrun! Már csak a puszta gondolat nyomán is elszégyellem magam.
Így, hát a felém nyújtott kezet már el sem fogadom.
- Ez a dolguk – felelem én. – Nem, mintha nagy segítség lennék – teszem hozzá, hiszen tudja, hogy én is a baleset után érkeztem. A felém nyújtott kezét csak most fogom meg, és szorítom meg erélyesen, de nem annyira, hogy kiszorítsak a tagból minden csepp vért. – Mikaela Eriksson – következő szavai pedig szinte ismerősen csengenek. A szívem mélyén remélem, hogy nem egy romantikus filmből, vagy egy drámából idézte, amit én is láttam korábban. – Nem. Valóban nem – biccentem kissé jobbra a fejemet, még mindig a kezét fogva. – Ez így volt megírva – teszem hozzá -, talán majd egy másik életben szerencsésebbek leszünk – mert, hát, a sors – vagy isten, vagy nevezzük, aminek csak akarjuk azt a mindent átszövő, figyelő, terelő, irányító hatalmat - útjai kifürkészhetetlenek, nem igaz? És, miközben azon rágódok, hogy valóban sorsszerű volt-e a találkozásunk, vagy sem, hogy akarom-e még látni valaha is, vagy sem, még mindig belé kapaszkodok, mintha ő lenne az egyetlen, aki ide köt, ehhez a világhoz, Midgardhoz.
Nevetségesnek érzem magam.
Hirtelen szakítom ki a kezemet az övéből.
- Itt vannak – a szirénákat kikapcsolták, csak a fényük játszadozik a sötétségben, mintha csak karácsonyi izzók villódznának, az érkezők felé fordulok, akik úgy lepik el a helyszínt, mint a szorgos méhek a mezők virágait tavasszal. – Minden jót, Liam! – elszakítom pillantásomat a kékjeitől, még egyszer, utolsónak gondolt mosolyommal búcsúzok, mielőtt hátat fordítanék neki.

Van az a furcsa pillanat megint, amit egyáltalán nem tud a maga minőségében elhelyezni, sem a helyzetben, sem az időben, sem sehogy, ha őszinte szeretne lenni. Árad valami ebből a nőből, ahogy a telefonja fényében kicsit jobban látja már az arcát, ami olyasminek érződik, mintha ismerné. Pedig semmilyen információt nem tárol a fejében róla, most találkozott vele életében először, mégis érzi a belőle szivárgó bátorságot, talpraesettséget, és mintha biztosra tudná venni, segíteni fog neki, bármit is kérjen tőle.
Meglehetőségen önzőnek érzi mindezt, mert semmi helye nincsen most itt legalábbis, hiszen az a dolguk, hogy megtegyék a legtöbbet, amíg a mentők megérkeznek. Az arca eddig talán határozottnak tűnt, és azért is akarna tovább cselekedni és mozdulni, hogy ne látszódjon, hogyan akadnak majdnem össze a szemöldökei erre az egészre. Amíg ellenőrzi az első ülés viszonylagos, szabad útját, igyekszik összerántani a gondolatait, amik valamiért szétesni látszódnak; néhány másodpercen belül pedig elkönyveli fáradtságnak, és annak, hogy alig egy órája vért kellett vizsgálnia a havon. Próbálja előkeresni a fejéből az összes hatást, amit a helyszínelései rá szoktak gyakorolni, de gondolja már magát annyira edzettnek, hogy ne akarjon idegenekbe kapaszkodni ilyen módon, amikor valami hirtelen éri az elméjét.
Ahogy az előbbi zavara, ez is hamar tisztulni látszik, mert az idegen már indul, hogy segítsenek a barna hajú lány esetén, ő pedig felveszi azt a helyzetet, ami a legelőnyösebb lehet, amikor a lába majd kiszabadul az ülés szorításából. - Igyekszem majd kiemelni a járműből, amint kiszabadul. Utána lehet, megint kell segítség. – Mert hiába kereste, nem talált vérző részt, viszont a sok felgyűlt vér még elpattinthat bármit a bőr alatt, amitől legalább annyira tart, mint a gondolattól, hogy akár még néhány percig így maradjon a lány. Nem él olyan hosszú ideje, de arra bőven akadt ideje, hogy a kisebbik rosszat felismerje, és vállalja is ezt a döntését, amivel úgy tűnt, az idegen nő is egyetért.
Figyel a számolásra, arra azonban már kevésbé, mitől mozdul az ülés olyan egyszerűen, mikor, ha mindez igaz, a nőnek sokkal nehezebb dolga kellett volna, hogy legyen. Ilyenkor ő annyira koncentrál másokra – és egyébként általában mindig, nem csak most -, hogy semmisnek tűnik ez az információ, és még csak nem is feltűnő a számára. Most egyetlen dolgot tart fontosnak, hogy amikor a nyomás megszűnik, ő óvatosan kiemelje a lányt az autóból, és a Volvo sofőrje mellé tegye le az útra, szinte azonnal minden figyelmét a lánynak szentelve.
- Guggoljon ide. – Kéri meg a nőt a helyzethez képest is viszonylag lágy hangon, és mivel hideg van, nem akarja eltépni a lány nadrágját, hanem inkább csak a lábszárnál nyúl alá, hogy kitapogassa a dudort, amit eddig a pozíciója miatt nem láttak vagy éreztek a legjobban. - Érzésre elég kemény. – Sóhajtja az éjszakába és a nőnek, mintha az lett volna az utolsó dolog, amit a lányért tenni tudnak volna. A tekintete először a ködös éjszakába mered, mintha a mentő hangjához keresné már annak villódzó fényeit is, aztán amikor már nem nyúlik annyira a nyaka, és visszahelyezkedik guggolásba, a tekintete összeakad a nőével ismét.
Mosolyog rá halványan, mintha biztatni akarná, hogy nem lesz semmi baj, erre pedig azzal szeretne ráerősíteni, hogy finoman ráfog a vállára. – Minden rendben lesz, ne aggódjon. Senki sincsen életveszélyes helyzetben. – A tekintete csak egy pillanatra szakad el az idegen nőétől, hogy még egyszer rápillantson a szőke lányra is, mielőtt már látná a mentő és a közeledő rendőrautók fényét. – Biztosan fel fognak tenni Önnek néhány kérdést azzal kapcsolatban, mit látott, rendben? – Ezzel kapcsolatban a hangja már úgy cseng, mintha az érkező rendőrökhöz tartozna, és ahogy egyre inkább közelednek feléjük, ő feláll, és nyújtja a kezét a még guggoló nő felé, hogy felsegítse, ha szüksége van rá. – Liam Andreassen. Örültem volna, ha más helyzetben ismerhetem meg, de ezeket nem mi válogatjuk ki magunknak, nem igaz? – Fogalma sincsen, hogy a bemutatkozásához ezt miért fűzte hozzá, és csak reménykedni tud, hogy ebben a szörnyű helyzetben, amit az előbb mondott, nem veszi ki magát ostobán. Érzett valamiféle késztetést arra, hogy kimondja, és összemosva a furcsa érzésekkel, amiket a nő keltett benne, nem érzi annyira furcsának, de ezeket ő érezte, és nem lehet biztos benne, hogy fordítva is ugyanez a helyzet.

Ez most más. A helyzet kritikus, de nem annyira, igyekezni kell, sietni, de semmi esetre sem kapkodni, mert azzal itt és most csak jobban ártanék, mintha egyáltalán bele sem avatkoztam volna az esetbe, legfeljebb azzal, hogy értesítem a mentőket. Sok rossz dolgot láttam már, szörnyű dolgokat, és sok embernek segítettem – legalábbis én szeretném ezt hinni -, de ennyire hétköznapian tragikus dologhoz még nem volt szerencsém-, vagy szerencsétlenségem korábban. Úgyhogy igen, ez most más, ez új, az aggodalmam nem is a történteknek szól, hanem a szereplőinek, az elszenvedőinek. Ezeknek a törékeny, véges lényeknek.
Nem igazán mérem fel a helyszínt olyan értelemben, hogy ki a hibás, nem keresek bűnbakot, nem érdekel, hogy ki-, és miért okozta ezt az egészet, ez már igazán nem rám tartozik. Ha nem véletlen baleset volt csupán, hanem felelőtlenség okozta karambol, hát az elkövetőjének muszáj lesz szembenéznie tettei következményével. Ha nem ma éjszaka, akkor majd holnap reggel, vagy, amikor magához tér. Úgy érzem, nekem nincs jogomban bíráskodni felettük, ítélkezni, Damoklész kardját lóbálni a fejük fölött, s, ha tudnám is, hogy valamelyik sofőr hibázott, szánt szándékkal sodorta veszélybe a másik autót, és az utasait, nem büntetném. Egyszerűen... nem áll jogomban. És akkor nem lennék jobb azoknál, akiket olyan mélységesen megvetek, akik felsőbbrendűek, akik úgy játszadoznak az emberekkel, mint holmi sakk figurákkal; az isteneknél.
És vajon ez is csupán az ő játékuk, szertelen mókázásuk eredménye? Ez, és az a különös és megmagyarázhatatlan érzés, ami akkor uralkodik el rajtam, amikor a férfi tekintete összefonódik az enyémmel. Elrejtem. Még csak ne is lássa, hogy valami megmozdult bensőmben, amit még én sem tudok megmagyarázni önnönmagamnak, nem még neki, akinek a nevét sem tudom. Olyan, mintha arca az én képmásom, tükörképem volna, vagy, legalábbis, lelkem kivetülése orcájára. Összevonom a szemöldökömet, mert úgy vélem, ez már nem egyedi, ez már nem csak az én gondolatom, és érzésem, ugyanakkor feszélyezve elhúzódnék, elfordulnék, hátat fordítanék, elsétálnék – magam sem tudom, miért és mi végett.
- Jó... – ennyit felelek csupán kurtán, még mielőtt megindulnék a másik oldal felé. Amikor a gerincoszlopot tapintom végig, óhatatlanul, már-már akaratomon kívül réved pillantásom a velem szemben vizsgálódó férfi felé, amikor felgyúl a telefon lámpájának a fénye, és földöntúli, szinte éteri aurába vonja az arcot. Gondolataim ezer felé cikáznak: a Volvo sofőrje körül keringenek, vajon tényleg nem lesz baja? Aztán a szőke hajú lány arcélét vizsgálom, majdhogynem fehér pilláira éleződik ki tekintetem, vértől összetapadt szemöldökének szálaira, makulátlanul fiatal, szép profiljára, és csak arra tudok gondolni, azért fohászkodom egy felsőbb hatalomhoz, hogy ne kényszerüljön porhüvelye alkotta tokba kényszerülni. És az idegen. Furcsa teremtmény. Nyugalom és szilárd erő lengi körbe, szinte érezni lehet, ahogy páraként pulzál a bőréből, pórusain át.
Pillantásom hirtelen ugrik a fénypászmákra, hümmögő hangot hallatok, mielőtt megkerülném az autót, és nem kell gondolatolvasónak lennem – egyébként orvosnak sem - ahhoz, hogy tudjam: nem maradhat úgy a barna hajú lány, sem pedig a lába. Látom, amit ő is lát, és sejtem, ha így marad, meglehet, hogy később már egyáltalán nem lesz. Azt pedig nem engedhetjük. Az idegen mozdulatait figyelem, szavára, kérésére azonnal mozdulok, lépek.
- Rendben – bólintok, és, ha helyet kapok, előveszem én is a telefonomat, és ezzel együtt a beépített lámpa fényét, azzal világítok körbe elöl. Megkeresem az ülést mozgató kart – alul van -, aztán, mielőtt bármit is csinálnék még, a sofőr lábait is ellenőrzöm, hogy nem akadtak-e be valamilyen természetellenes szögben. A telefont a farzsebembe süllyesztem, aztán megragadom a kart, és az ülés támláját. – Oké, én felkészültem, ha maga is – szemem sarkából pillantok a sors által verbuvált társamra. Ha megkapom a jelet, háromig számolok, aztán a kart felhúzom, a másik kezemmel előre tolom az ülést. Lehet, hogy egy hasonló termetű nőnek ez nem sikerülne, vagy legalábbis nem ilyen egyszerűen, vagy nem ennyire simán, már-már puha mozdulattal, és igazából át is villan az agyamon e gondolat, de nem hiszem, hogy ezek után valaha találkozni fogunk, hogy magyarázkodnom kelljen, de, ha mégis, hát majd a sokat emlegetett adrenalinra fogom majd. Az ülés kattan, aztán megint, és újra, egészen addig, amíg nem szól, hogy sikerült kihúznia a beszorult végtagot alóla; csak akkor biztosítom és engedem el, hogy a nyitott autót megkerülve, a férfi segítségére legyek, ha úgy van. Ha pedig minden zökkenőmentesnek tűnik – már, amennyire az lehet -, akkor a Volvo sofőrjének ellenőrzöm az életfunkcióit.
Nagyon messziről már hallani lehet egy mentőautót. Vajon ide tart?

Nem lenne a nő helyében; gondolja. Ő rengetegszer látott már ennél a helyszínnél sokkal rosszabbakat is, és bár nem hívná felüdülésnek azt, amin most keresztül mennek, közel sincsen ahhoz, amit egy órája kellett volna megoldania, de persze ez sohasem így megy. Nem annyira gyors, nem annyira egyértelmű, és nem olyan egyszerű, mint amit most csinál. Egyetlen pillanatig sem akarja lekicsinyíteni ezeknek az embereknek a helyzetét, de rövid vizsgálgatás után úgy tűnik számára, nem volt hatalmas a csattanás, és valószínűleg mindannyian túl fogják élni a mai estét.
Amibe már nem gondol annyira bele, hiszen az ő munkájának ez már nem része, az a trauma, amit a történtek majd okozhatnak a sofőröknek, illetve az utasoknak. Amiket Liam látni szokott, ott már ez nem jön szóba, mert az áldozatok nem kelnek fel másnap reggel sem kórházban, sem sehol máshol, hogy gondolkodni, vagy emlékezni tudjanak a történteken. Ő a poszt-traumás dolgokhoz már egyáltalán nem ért, de annyi előnye most származhat ebben a pár percben, hogy a szíve nem kezd el hevesen kalimpálni a látottakon, és viszonylag nyugodtan tudja kezelni a helyzetet.
Nem, a szíve egészen más játékot kezd vele űzni, amikor a sofőr állapotáról megbizonyosodik annyira, hogy nem talál törést a testén, nincsenek a bőrén kemény részek a törzs területén, ami esetleg belső vérzésre utalna, és a légzése van annyira egyenletes, hogy a közvetlen életveszélyt képes legyen kizárni nála. Van azonban az a pont, amikor felemelkedik, a kicsit görbe pozícióból, amit azért vett fel, hogy hozzáférjen, és a nő felé fordulva megkezdődik ez a furcsa folyamat, amit egyáltalán nem ért. A szívében, ha verdesés nem is kezdődik meg, de mintha ismerős érzés fogná el a másikkal szemben, mintha már látta volna valahol, de mindez sokkal többnek és súlyosabbnak érződik, mint egy idegen, akihez az utcán, vagy a boltban már volt szerencséje. Abban a néhány másodpercben elakad a szava is a látványon, és mintha ez nem csak a nő szépségének szólna, hanem valami egészen másnak is.
Látszik az arcán, mintha valami nem lenne rendben, mintha megzavarta volna az, amit néhány pillanattal ezelőtt érzett, de mikor a Volvo sofőrje kerül szóba, mindez rendeződik a fejében és mellkasában is. - Mindenképp. – Biccent, mert szólni fog persze, ha segítségre lesz szüksége, és mozdul is tovább, mert még néhány perc, amíg a mentők megérkeznek, ha pedig valakinek nagyobb segítségre van szüksége a még két, hátul ülő utas közül, akkor csak rájuk számíthatnak, amíg a szirénák hangja el nem ér hozzájuk.
Csendesen igyekszik felmérni az ő oldalára eső, hátul ülő két nő közül a barna hajút, akinek a lába látszólag becsúszott az ülés alá, aztán mintha ott is ragadt volna. Eléggé feltűnő számára a dudor a beakadás helyénél, de nem látja a sötétben elég jól, ezért mielőtt behajolna, előveszi a telefonját, és megvilágítja a területet, majd mintha levegőt sem venne néhány másodpercig, hogy aztán az idegen hangja törje meg azt, amin éppen elgondolkodott; mit kellene tennie?
- Elég sok vér gyülemlett fel ezen a részen. – A mondat elejét kicsit hangosabban mondja, hogy felkeltse a nő figyelmét, és megmutassa, mire gondol. A telefon fénye némileg cikázik az éjszakában, mert a készülékkel ír le egy kört a levegőben, ezzel fókuszálva a dudorra. Kicsit még beljebb hajol, hátha többet lát belőle, esetleg egy kiálló csontot, vagy erősebb vérzést valahol, de úgy tűnik, a vérnek nincsen útja kifelé, a bőrét viszont a ruháktól nem látja.
Megrázza a fejét, és vesz egy mélyebb levegőt, aztán a telefon óráját ellenőrzi, mielőtt döntést kellene hoznia. – Orvos az én sem vagyok. A sofőr egészen jó állapotban van a történtekhez képest, de ez itt nekem nagyon nem tetszik. – Ejti ki végül a szavakat kissé lemondóan, aztán mégis elindul előre, a vezetőülés irányába, hogy megnézze, nincs-e beakadva az ülés maga, mert ha nincsen, akkor lehet, ki tudják majd azt a lábat szabadítani. – Jöjjön ide, kérem. – Szól hátra az idegennek, mikor megbizonyosodik róla, az ülés probléma nélkül előre fog csúszni, ha felhúzzák a kart, és megnyomják eléggé a megfelelő irányba. – Kiszabadítjuk a lábát, rendben? – Néz a nőre egy halvány mosollyal az arcán, hátha ezzel ad egy kis bátorságot neki is, meg saját magának is.
– Csak előre kellene húznia az ülést, a többit bízza rám. – Feltehetné a kérdést azzal kapcsolatban, akarja-e a másik vállalni a kockázatot, hogy nagyobb kárt okoznak, mintha még várnak pár percet a mentők megérkezéséig. Liam azonban arra gondol, hogyha a dudor valóban rengeteg vér, akkor valahol a lány lábában a vérkeringés vagy nagyon kevés, vagy már meg is állt a szorulástól, és ha teheti, ő inkább megmentené azt a lábat, minthogy tétlenül álljon néhány percig még.

A szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében, ahogy kinyitom az ajtót. A volánnál jó kondiban lévő, negyvenes-, vagy ötvenes férfi ül, nem látom tisztán, vagy öltönyben-, vagy elegáns zakóban van, de nem is igazán van időm jobban szemügyre venni azt, ami nem lényeges. Az orrából vér csörgedezik, a homloka felhasadt, a test élettelennek tűnőn dől hátra ültében, feje kissé jobbra-, és a támlának billenve. Nem fogok hazudni, soha nem kellett ilyesmit csinálnom ez előtt, nem is emlékszem minden lépésre, amit annakidején tanítottak, amikor a jogosítványomat megkaptam, már-már ösztönből cselekszem és az emlékfoszlányok között kutatok. Minden bizonytalanságom ellenére tenni akarok, hát teszek is, és abban bízok, hogy nem fogok nagyobb kárt okozni-, és ártani, mint, amekkora már most is kibontakozott. Mint, ahogyan mindig is csak tenni akartam, nem akartam csak nézni, ahogy az évek, az élet elszaladnak mellettem, míg én csupán tétlen szemlélőként figyelem, ahogy a fájdalom hullámokban lep el, mígnem el nem nyel az áradat. Ez éltetett, amikor elhagytam a valkűröket, a szülőhelyemet: mozdulni, lépni, tenni.
Nem sokkal az után érzem meg az ütőér lüktetését, amikor a másik fényforrás az én autóm közelében megáll, ám, még mielőtt az eszméletlen férfi mentését megkezdeném, felelek az érkezőnek.
- Semmi bajom – még a fejemet is megingatom, de abban sem vagyok biztos, hogy a férfi még itt áll mögöttem. – Nem – éppen csak sejtésem van róla, hogy mi történhetett. Valamelyikük meg akarta előzni a másikat, vagy csak egyszerűen óvatlan volt, túl nagy sebességgel vette be az előző kanyart, és kisodródott, magával rántva a másikat is.
Kicsatolom a biztonsági övet, és óvatosan a férfi háta-, és az ülés közé nyúlok, puhán végigfuttatva ujjaimat gerincén – elvileg éreznem kellene, ha eltört volna. Emlékszem még a háborúkra – mindkettőre Midgardon, melyek során nem a lelkekért jöttem -, és a forradalmakra, és azokban az időkben, azokban a szituációkban, azokban a pillanatokban, nem volt idő ilyesmire. Vagy kirántottad a másikat a repülőből, a harci kocsiból, félig a motor-, vagy ló alól, vagy ottmaradsz vele együtt. Nem volt idő gondolkodni, tétlenkedni, vizsgálódni meg aztán pláne nem.
Az apró, karcos hó-, és jégkristályok valósággal a bőrömbe marnak, fonott hajamból tincseket tépett ki a szél, mely a fülembe süvít, de még így is hallom a férfi hangját – mint egy feneketlen kútba lekiáltott szavak visszhangjaként, nem is olyan messziről. Nem hiszem, hogy ebben a szentségtelen pillanatban velem foglalkozna, ennek ellenére nem engedhetem meg magamnak, hogy feltűnést keltsek, nem emelhetem ki úgy az eszméletlen sérültet a járműből, mintha csak egy tollpihe volna, úgyhogy kénytelen vagyok a műfogással kihúzni, egészen az út szélére, a másik autóhoz közel. Hiába a kései óra, hiába a gyér forgalom, nem merem ott hagyni az autóban, őrizetlenül; így legalább rá tudok nézni pár percenként. Visszasietek az autóhoz, az anyósülésről elveszem a kabátomat, azt terítem a Volvo sofőrjére.
A brandy színű pillantás találkozik a kékekkel; ezer közül is felismerném, ha újra látnám. De látom-e még? Akarom-e látni? Összeszorul a szívem, és nem tudom mivel magyarázni. Talán nincsenek is rá szavak. A vérem a fülemben lüktet, de a hidegre és a szélre fogom. Ez a semmiből jött, villámként belém vágó érzés pedig alig akar ereszteni, de lerázom magamról, és bármilyen mélyre is evezhettem volna a nyugodt vizű tó tükrét idéző lélektükrökben, és bármennyire is szerettem volna, megtöröm a pillanatot – ami valóban csupán egy szívdobbanásnyi ideig tartott.
- Megmarad – felelem a társamnak, a Volvo sofőrjére célozva. Vele kapcsolatban különben is sokkal jobban tartok a kihűléstől, vagy belső vérzéstől, de némileg megnyugtat a tény, amit az idegen közöl. Tíz perc – eddig kell életben tartanunk a két sofőrt, és az utasokat.
A hátsó ülésen két nő ül, egykorúnak tűnnek a sofőrrel. Az egyikük félig az anyósülésnek-, félig az ablaknak dől, a másiknak hátracsuklott a feje, az egyik lába pedig az előtte lévő ülés alá csúszott, és csúnya dudor éktelenkedik rajta.
– Megnézem, mi a helyzet a másik oldalon. Kiabáljon, ha... – kellek? Ha szüksége van rám? – Segítsek – gyorsan tovatűnő, illó mosoly szökik ajkam szegletébe, mielőtt lecsúsznék a gödörbe, hogy kinyissam az ajtót. Beszorult. Lopva pillantok a férfire, akinek fogalma sincs erről, ahogyan arról sem, hogy miféle erő rejlik bennem, így, hát némi erőt kifejtve rántom meg, épp csak annyira, hogy nyíljon, de ne szakadjon ki a helyéről, óvatosan, hiszen a nő félig nekidőlt. Míg a pulzusát ellenőrzöm, addig a lábaira nézek, de rajta nem látok olyan sérülést, mint a másikon, és éppúgy, mint az előbb, ujjbegyeimmel a gerincét vizsgálom, amennyire az a tudásomból kitelik.
- Nem akarom megmozdítani – lemondó szavaimat a férfinek címzem. – Nem vagyok orvos, de nem hiszem, hogy nem tennék benne kárt – vallom be töredelmesen. A lány arcát nézem. A szőke tincsek a felhasadt szemöldökénél gyöngyöző vérbe tapadnak, a sátorként orcájára boruló szempilláit, a szépségét, a fiatalságát, egy élet ígéretét. Tekintetemet a túloldalon álló férfire emelem, majd megkerülve az autót, felmászva a nem túl mély-, de annál meredekebb domboldalon. A Volvo tulajdonosa mellé guggolva ellenőrzöm a légzését és a pulzusát. – Ő stabil. Amíg kiérnek a mentők, nem fog teljesen kihűlni – mondom a férfinek. – A többiekről mi a véleménye? – kérdezem reményteljesen, miközben felegyenesedek.

Gyilkossági nyomozóként viszonylag hamar hozzászokott ahhoz, mennyire kaotikus az élete, és mennyire nem létező az a rutin, amit sokan ismernek. A beosztása szinte sohasem fix, nem tud mire alapozni, nincsenek ünnepnapok, vagy éppen hétvége, hiszen a gyilkosok órája nem igazodik ahhoz, mikor szeretne aludni, vagy a családjával időt együtt tölteni. Éppen ez jár a fejében, amikor a sötétben és hóesésben, az Oslo közeli erdőben véget ér a helyszínelés, és mivel rá már nincsen szükség, visszaindul a városba, és amint egyedül van már az úton, felhívja a testvérét, és kihangosítva kezd el vele beszélni bármiről, ami elterelheti a figyelmét arról, amit az erdőben látott.
A hozzá hasonlók szeretnek túlozni, és ő sincsen ezzel másként; rendre, amikor rákérdeznek, hogyan tud együtt élni a helyszíneken látott képekkel, mindig az a válasza, hozzá lehet szokni. Az életének talán legnagyobb hazugsága ez, mert az igazság az ő fejében az, mindent ki tud találni az ember, de azt nem, hogy hozzá tudna szokni. Pedig a képlet egyszerű, az emberi agy ahhoz tud hozzászokni, ami minden nap, ugyan abban az időben, és ugyan abban a formában éri, az idegsejtek ezt tudják kizárni egy idő után, de ezek a helyszínek sosem igazodnak hozzá, és az ő érzékeléséhez. Mindig minden más, a mai napig ott az ideg a gyomra felső részében, és görcsként figyelmezteti, csak óvatosan, mert elképzelése sem lehet arról, mi fog a szeme elé tárulni hamarosan.
Kezelni viszont lehet, éppen ezért hívja Kristine-t, hiszen nagy valószínűséggel az unokaöccse hangja is meg fog jelenni a hívásban, mert a néhány éves kisfiú szereti a nagybátyját, és akárhányszor felismeri a hangját, vagy az édesanyja tartását, amiből tudni lehet, vele beszél, mindig részt kell vennie benne. Nem érzi azt, hogy hátulról jönne, vagy eszközként használná a családját a lelki békéje érdekében, de neki ez a módszere, itt találja meg a nyugalmat, amit ilyenkor keresni szokott, és keresnie is kell.
Nem aludhat el úgy, hogy az utolsó gondolat a fejében az, mennyi vért látott a havon. Az nem volna egészséges.
Egy félreeső útszakaszon igyekszik a város felé, innen már csak pár kilométer talán a bekötőút az autópályára, és attól függetlenül, hogy folyamatosan beszél a családjával, éberen figyeli az utat, több okból kifolyólag is. Az erős szél miatt tartania kell a kormányt, a sebességből pedig vissza kell vennie egy idő után, mert a hózápor már nem viccel, neki pedig nem hiányzik egy kicsúszás, vagy egy baleset a mai estére. Nem fáradt el annyira, mint gondolta, hogy fog, de nem is ilyenkor szokott rátörni a látottakból adódó, mérhetetlen fáradtság, hanem olyankor, amikor már biztonságos közegben lehet, mondjuk az Oslói lakásán.
Egy autó vészvillogójának fénye az, amit először meglát, ő pedig azonnal lassít, mert a megérzése azt súgja, valaki bajba került, különben nem állna így az úton, ekkora hóban és szélben. Nem, ez valakinek a tudatos, segítő szándékú döntése volt, ő pedig lekapcsolja a ködlámpát, hogy bármi is van előtte, ne vakítsa el azokat, akik a helyzetben vannak. A fényszóró már csak jelzés a részéről, hogy mindjárt odaérkezik, de egyelőre semmit sem lát, csak megáll, mert tudja, szükség lesz rá.
Kiszállva már a szélvédő visszatükröződése nem vakítja, és kicsit egyértelműbbé válik az újabb helyszín, amire érkezik, ő pedig reflexből veszi elő a telefonját, hogy hívja a mentőket, hiszen ez az első dolog, amit ilyenkor tennie kell bárkinek, aki hasonló helyzetben találja magát. Azt érzékeli – és tisztán hallja a nő hangját -, hogy a vészvillogó egy szintén ideérkező autójában lett bekapcsolva, és ő már segít valakinek. Közelebb sétál sietősen, és amíg a vonal csöng a fülében, megkérdezi.
- Ön megsérült? Látta esetleg, mi történt? – Elég egyértelműnek tűnik a koccanás, de mivel alapvetően rendőr, ezeket a kérdéseket nem tudja félretenni.
Közben bekapcsolják a mentőállomás diszpécseréhez, ő pedig addig, amíg nagy vonalakban elmondja, hol vannak, és mi történt, már a másik járműhöz siet, és mivel annak ajtaja nem nyílik azonnal, a telefont a füléhez szorítja a vállával, és két kézzel, egy kis erőt beleadva akasztja ki a behorpadt ajtót a helyéről. A diszpécser biztosítja róla, hogy tíz percen belül megérkeznek, ő pedig azonnal pulzust és légzést keres az eszméletlen sofőrön, illetve hamar felismeri, hogy nem egyedül utaztak ebben a járműben, tehát itt segítségre lesz szüksége.
– A sofőr életben van, de van még két eszméletlen utasa. – Kiáltja oda a nőnek, hogy a szél ellenére is tisztán hallja, amit mond, majd felnyitja a hátsó ajtót is, hogy lássa, hátul mi a helyzet. – Ott minden rendben van? Itt kelleni fog majd egy kis segítség. Tíz percen belül itt a mentő.–

Pár hete-, vagy talán már van egy hónapja is annak, hogy egy-két napomat Drammenben töltöm, az ottani múzeumban, ugyanis érkezett oda pár relikvia, Olaszországból, amik történelmi-, és művészettörténeti szempontból is érdekesek, továbbá szükségük volt egy restaurátorra is – ez volnék én a halandók között. Egyrészt azokat vesszük górcső alá, minden egyes négyzetmilliméterüket vizsgálgatjuk, másfelől pedig fel kell készíteni őket-, meg az egyik termet a jövő havi, időszakos kiállításra, ami bizony már itt van a nyakunkon. Kellett a segítség, hát mentem, megyek, jövök, ingázok a városok között, amikor szükség van rám.
Ez is ez ilyen nap volt; ilyenkor mindig korán indulok, és még később jövök haza. Felajánlották, hogy maradjak, de úgy éreztem, hogy ma szívesebben tölteném itthon, Oslóban az éjszakát, a saját lakásomban, a saját ágyamban. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hiszen annyi helyet neveztem otthonnak az elmúlt években és évtizedekben, hogy nem okoz gondot idegen helyen aludni. London, Róma, Firenze, Athén, Dubai, Moszkva, Tokió – hogy csak néhányat említsünk -, mind-mind kóbor lelkem háza volt.
De most haza akartam menni – annak ellenére is, hogy úgy hiszem, számomra már nem létezik olyan. Nem, mióta elárultak, mióta eljöttem, mióta feladtam mindent, ami voltam, hogy az lehessek, aki lenni akartam; felégettem magam körül mindent, ami egykoron fontos volt. Elhagytam a nővéreimet, a fivéremet és az apámat is. Megtették, persze, hogy megpróbáltak visszaédesgetni, hogy leboruljak előttük, és bocsánatukért esedezzek, amiért olyan ostoba voltam. De meghaltak – számomra -, és mostanra én is halott vagyok az ő szemükben. Egy renegát, egy kitaszított, egy kegyvesztett; valaki, aki képes volt hátat fordítani nekik, valaki, aki eldobta az erőt, a hatalmat, csak azért, hogy azokat szolgálja, akik még csak nem is hisznek a létezésében.
Nem vagyok egyéb, csupán egy repedés a kristálypalotán.
Próbálom elfelejteni mindezt, és úgy tenni, mintha meg sem történt volna, de hogyan is tehetnék ilyesmit, ilyen volumenű árulás után? Mondhatnánk azt, hogy régen volt, esetleg, ami történt, megtörtént, vagy így kellett lennie (nem, nem kellett volna), ne adja ég, engedd el, és ezekhez rettenetesen hasonló aforizmákat, amik szinte egytől-egyig igazak, de ettől nem kevésbé fájók. Ezért lehetséges az, hogy, amikor szóba kerül az otthon-, egészen pontosan a hontalanság fogalma és érzése, és, még, ha nem is annyira véreznek, újra felszakadnak a régmúlt sebei.
(...)
Ahogy Oslo felé közeledek, a szitáló köd fokozatosan alakul át valami egészen mássá: először csak eső áztatja-, mossa a Mazdát, aztán pedig hóvá lényegül a csapadék: rettentően sűrű, nagy pelyhekben borítja be a tájat, a szél pedig vehemens erővel söpör végig az erdőn, és vele együtt az úton is. Visszakapcsolok négybe, aztán háromba, tekintetemet az útra szegezem, le sem veszem róla, úgy pásztázom a környezetemet – már, amennyit látok belőle. De minden óvatosság ellenére is túl későn veszem észre a kivilágítatlan, szürke autót, amely félig az útmenti árokba gördült. A friss hó megcsúszik az autó kerekei alatt, hiába fékezek aprókat, fokozatosan lassulva, igyekszem egyenesben tartani a járművet, és nem belecsúszni a szürke lökhárítójába. És csak akkor veszem észre a másik autót, ami átlóg a másik sávba, amikor már késő-, és felesleges volna padlóféket nyomni, vagy elrántani a kormányt, és még nagyobb bajt okozni. A Mazda a Volvónak koccan, apró karcolásokon kívül egyéb gondot nem okozva.
A vészvillogót bekapcsolom, a kabátot fel sem veszem, úgy ugrok ki az autóból, a csomagtartóból előkerül az elakadásjelző, amit pár méterrel odébb helyezek ki – és áldom az eszemet, hogy bakancsban indultam el reggel.
A Volvo és a Volkswagen összetört matchboxoknak tűnnek, semmint valódi autóknak, mindkettőben kinyílt a légzsák, ha jól látom, de azt nem tudom ilyen messziről megállapítani, hogy melyikben-hányan ülnek. Előbb a Volvót közelítem meg, aminek az orra a szembejövő sávba lóg, annak ajtaját heves mozdulattal nyitom ki, hogy a volánnál ülő férfi pulzusát keressem.
És ebben a pillanatban az árnyékom megnyúlik az érkező autó reflektorainak fényében. A vállam fölött pillantok hátra, de nem tudom kivenni az arcot, és a vonásokat.
- Hé! – rikkantok. – Hívja a mentőket – valósággal utasításba adom a férfinek.