Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Gyönyörű istennő volt.. illetve, még mindig az. Arany tincseibe úgy kapott a szellő, hogy még azzal is el tudott volna varázsolni, meg is tette, tekintete szinte lelkem mélyére elért, és vetett szállást.., mára mégis csak múltidőben tudok hivatkozni rá, mert még egy ilyen erős érzelem is le tud ülni, el tud halványulni, ha azt olyan erősen rugdossák. Hiába akartam szeretni őt, hiába szerettem is, és adtam volna meg neki mindent, egyre több vita lett közöttünk, egyre inkább éreztem úgy magam mellette, mint akit csak megtűrnek, és még csak nem is az ő hibája volt ez az egész. De.. az én hibám lenne, hogy nem volt már erőm harcolni a családjával, érte? Egy ideig még úgy voltam vele, ő az én feleségem, az én gyönyörűm, az én angyalom, nem veszik el tőlem olyan könnyen, de ahogy egyre jobban azt éreztem, ő maga se tudja, merre billentse a mérleg nyelvét, kezdett feladni bennem a remény, és a kitartás. Mikor már úgy érzed, egy olyan part felé úszol árral szemben, ahonnan nem nyúl feléd senki, hogy segítsen, csak nézi, ahogy próbálkozol, és várja, hogy megoldd, egy idő után egész egyszerűen csak engedsz az árnak. Én is engedtem.
Hetek, ha nem hónapok óta ment a veszekedés, a feszültség, - összességében sokkal régebb óta merült fel újra és újra a téma -, én meg úgy voltam vele két hónap végleges nek tűnő mosolyszünet után, hogy nekünk már úgyis mindegy, máshol kerestem örömöt, hátha megmozgat bennem valamit az érzés, amire nem vagyok büszke, de akkor úgy gondoltam, nem érdekel, nem számít. El persze nem titkoltam.., elmondtam neki, hogy mi történt, és, hogy szerintem nem működik már ez az egész, nem is fog, és, hogy engedjük el egymást, ha válni nem is akarok..., de nem tudok és nem is akarok már harcolni, távol áll a jellememtől az örökös feszültség,érte, aki még csak nem is tudott lemondani róluk, értem. Nem hibáztatom, egyáltalán nem, de, ha valami nem működik sehogy se, akkor ne erőltessük. Pedig a kurva életbe de csodás pillanatokat töltöttem vele... és töltenék még mindig..
Mégis, messzire távolodtam, amennyire csak lehet, és bár néha érdeklődtem felőle, igazán sosem kerestem a társaságát, és ennek már öt éve lesz idén. A százhuszonötödik évfordulónk lenne pár hét múlva... ezért is jutott eszembe, hogy immáron tényleg felkeresem őt, nameg... ez a hülye átok se biztató, eddig nem kellett ilyennel sem számolnom, szeretnék közelebb lenni a családomhoz, nehogy meglepetés érjen, nehogy ne legyek ott, ahol lennem kellene. Arról nem beszélve, hogy szörnyen hiányzik a gyönyörű mosolya, már abban a két hónapban is hiányzott, nem még ennyi év után..