If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Valahol tudom, hogy hiába ígérgetek, hiába esküdözök, ha minden szavam mögött ott van, hogy akkor, ott, miért nem tettem hasonlóan. Vagy pont úgy.. De sajnos úgy tűnik, kellett ez a pár év, vagyis hát már az első pár nap, hét... hogy rájöjjek, nincs az a vita, vagy összekülönbözés, családi nemtetszés, ami megérné eldobni azt, amink van. Kell nekem.. és ha ehhez az kell, hogy tényleg mindent eltűrjek a szüleitől, akkor megteszem, megpróbálom lenyelni az összes gúnyos pillantást vagy megszólalást, mert nem ér annyit egyikük se, hogy miattuk Ane tűnjön el az életemből.
- Tudom.. - bólintom, le is ejtve róla pillantásom, mert teljesen igaza van. Ezt sosem fogom elvitatni.
Ahogy azt sem, hogy újra és újra megbabonáz, és elcsábít, elég csak ránéznem, és máris azt érzem, hogy végtelenül szerelmes vagyok belé, minden milliméterébe, és mindenbe, ami ő.. imádom, ahogy néz rám, ahogy mosolyog, ahogy beszél, és igen, talán elfogult vagyok, de akkor is így van.
- Talán, de attól még így van, bármikor elcsavarod a fejem. - vallom be halkan, végtelenül őszintén, nem zavar, ha tudja, hogy bármit tesz, én teljesen az övé vagyok, bármennyi idő is telt el külön, vagy haragban, elhidegülve. Még az a két hónap alatt is, ha egyik pillanatban úgy szólt volna hozzám, azonnal elfelejtettem volna, hogy épp nem olyan a kapcsolatunk, mert ekkora hatással van rám, és volt mindig is. És lesz is...
Hiszen most sem tudom nem szerelmesen érinteni, csókolni őt, megadni neki mindent, amire vágyik, tisztelni testét őszinte vágyammal, szeretetemmel, újra és újra... Olyan tökéletesen illünk egymáshoz, hogy nehéz nem belefeledkezni buja gondolataimba, amik minden pillanattal egyre többet kérnek belőle, belőlünk, én pedig igen gyenge vagyok ellenállni, ha istennőmről van szó, ezt már tudjuk. Aztán, még ha hirtelen nem is értem, miért kérdezi, amit, igen hamar leesik, mit is szeretne tőlem igazán, én pedig nem vagyok rest meg is adni neki azt, sőt... sosem voltam rest megkóstolni finom testét, legyen szó először csak puha melleiről, aztán pedig .. egészen másról. Még azt is imádom, ahogy nem csak fogadja, amit adni tudok, hanem enged teste élvezetének, és mozdul rajtam, de akárhol is tart éppen, szeretném, ha az ágyra feküdne, hogy úgy folytassam tovább hosszasan szeretgetve őt.
Nem zavartatva magam térek vissza hamarosan ajkaihoz, hogy csókját követeljem magamnak, ahogy pedig magánál tart államnál fogva, és úgy csókol... van még kérdés, hogyan is babonáz meg újra és újra? Egy halk nyöszörgéssel még jelzem is akaratlanul, mennyire élvezem amit tesz, majd nem sokkal később már nyakára csókolom ezt az élvezetet, miközben ölelésébe helyezkedek vissza odalent, lassan, óvatosan. Ami mondjuk nehezebb, ha így bőrömbe mar...
Mindaz a szerelem, és vágy, amit érzünk egymás iránt, újra és újra kitart hosszú perceken át, hiába többedjére hajszoljuk a gyönyört már ezen a reggelen, hogy végül mikor elérjük azt, a vágy nélkül a szerelem maradjon, mivel cirógatom, szeretgetem tovább, csodálom, imádom...
- Egye-fene, benne vagyok. - felelem nevetve, oké, belátom, miért szükséges a külön-külön részlet, egészen biztos, hogy nem bírnám ki a közös zuhanyt, csak zuhanyként, .. khm. Puszijait azonban nagyon is szívesen fogadom, és viszonzom, mielőtt helyezkedni kezdene, én pedig felülnék közben, hogy aztán kis kezéért nyúljak, mit finom cirógatással fogok kezembe.
- Ha megyek, nem lesz semmiféle külön-külön. - nevetem, majd hozzáteszem, hogy 'menj csak', adok egy csókot még kezére, és elengedem azt, persze szemem le se veszem róla, míg láthatom alakját... Utána meg már bírok arra is figyelni, hogy valamennyire beágyazzak, meg összeszedjem a szobát, majd ha Ane végzett, lopok tőle pár csókot, mielőtt én is bemennék zuhanyozni egyet.

| the house 1 & 2 | × |

33

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Hiába mondják, hogy a változás az élet velejárója, és ha egy kapcsolat véget ér, nem szabad feladni magunkat, a boldogságot, hiszen lesz majd egy újabb személy az életünkben, akit ismét szerethetünk. Na meg van, aki azt mondja, mindegy, van-e mellettünk valaki, ha önmagunkat szeretjük, hiszen nem attól leszünk teljesek és boldogok, hogy van társunk... Aztán jövök én, aki azt mondja, hogy Ane nélkül teljesen végem lenne. Dacból, önostorozásból jelesre tudok vizsgázni, és ha azt mondaná, hogy nem akar többé látni, az száz százalékban az én hibám lenne, nem az övé.. hiszen ő nem tett olyat, amiért azt érdemelte volna, ami történt. Soha nem gondoltam volna a házasságunk alatt, hogy lesz olyan pont, mikor nem leszek erős ha kell, vagy, hogy egyáltalán másra ránézek, hiszen a legcsodásabb teremtés az enyém, és ezt a mai napig így gondolom, már csak az vált labilissá, hogy egészen az enyém-e... Hiszen nem várhatom tőle, hogy csak úgy elfelejtsen nekem mindent, és folytassuk, ahol abbahagytuk. Vagyis az előttől, még egy kicsivel. Akkor se, ha nem is csaltam meg 'igazán', hiszen nem takarózhatok ezzel a szöveggel, miután abba már alapból benne voltam, hogy valakit hazakísérjek, aki nem ő. Máshogy kellett volna az egészet kezelni... és nem tudom, miért nem tettem. Persze nem én lennék, ha mindezt ne mondanám el neki is, mindig mindent tudott, mi jár a fejemben, és ha nem hangozna irtó hülyén, még azt is elmondanám, mellette, miatta lett olyan jó dolgom, hogy a makacsságom nyert a szerelem fölött abban a két hónapban. Úgy hangzik, mintha az ő hibája lenne, pedig csak az történt, hogy megszoktam, milyen mellette az élet, és bele se gondoltam, hogy az elmúlhat, és jobban kéne vigyázni rá, arra, amink volt.. hát most már tudom, milyen, mikor a tudat megvan, hogy életem szerelme a közelben van, csak éppen nem velem. Nem jó érzés.....
Úgyhogy igen, bármit megteszek, bármeddig várni fogok, csak ne hagyjon el, ne akarjon mást maga mellé, aki nem én vagyok, mert abba beleőrülnék. Legszívesebben kérdésére rávágnám, hogy persze, hogy lehet, de nem szakítom félbe, szinte iszom szavait, teljesen megbabonáz, ő a világom...
- Az bőven elég.. Nem veszíthetlek el. - motyogom válaszul halkan, szinte mintha meg se szólalnék. Mondhatná, hogy hagyjam, mondhatná, hogy késő, de nem teszi, én pedig nem tudok elég hálás lenni azért, hogy egyáltalán még mindig szeret, és esélyt ad arra, hogy újra 'mi' legyünk.. Mert az, hogy ennyire jól hatunk egymásra még mindig, nem jelenti azt, hogy a lelkét is megtartottam magamnak, márpedig nekem minden porcikája kell, úgy ahogy volt.
- Ne sajnáld, imádom, hogy ilyen szexi vagy, és újra és újra elcsábulok. - mosolygom kacéran, szemtelen őszinteséggel, hiszen minden alkalommal ezer örömmel simulok bele szerelmébe, bármikor.
Ahogy most is... hiszen az ártatlannak is betudható érintésekből, simításokból egy sokkal kevésbé ártatlan tánc kerekedik ki, amit annyira szeretek vele újra és újra eljárni, nem számít, mikor jártuk el utoljára, mert megunhatatlan az üteme, a koreográfiája.. nem érezve, hogy ez már a sokadik közös ritmus. Mindig ugyanúgy vágyom az érintéseire, a szeretetére, mintha először kapnám, így csókjára is, mindenére..
Legfőképpen arra, hogy minden egyes pillanatot maximálisan élvezzen amit velem tölt, hogy minden porcikája ki legyen elégítve, minden millimétere bizseregjen a végén, ezért is indul kíváncsi kezem öléhez, amint helye adódik hozzá, hogy cirógathassa, kényeztethesse, hogy aztán valamennyi idő múlva már inkább felüljek szerelmemhez, magamhoz szorítva őt, marva, ölelve. Még azt is imádom, ahogy arcom kezei közé fogja... Aztán meg már nyakát édesgetem, csókolom, ízlelgetem, érzem rajta, milyen közel jár ismét, így ezért kezdek el tenni, ahogy pedig kéjesen nyög rajtam, lélegzete szinte elakad orgazmusa miatt, picit lazítok az ölelésen, de eddig fenekén lévő balom is átöleli már, nem csak jobbom. Újra és újra elképeszt, milyen hatással tudunk lenni egymásra, az érzés pedig, ahogy remeg rajtam, egyszerűen elbódít, magához láncol..
Hagyom, hagy pihenjen picit, addig is csókolgatom, simogatom, mikor pedig mellkasomnál elkezd hátrafele tolni, tekintetét szinte el sem engedem, de engedelmesen helyezkedek vissza az ágyra, hogy aztán ahogy nyelvével érinti végig bőröm, jóleső borzongásom mellé halk nyögésem is társuljon. Majd újra, mikor nyakammal szerelmeskedik, bőrömet édesgeti magához, kezeim derekán pihennek hol puhán, hol inkább marva bőrét. - mmm.. nem? - nevetem halkan, mikor még nem tudom mi a terve, miért kérdezi, csak sejtéseim akadnak elvétve, de amint elkezd fentebb araszolni, muszáj ajkamba harapnom, hiszen rájövök, mit szeretne kapni, kérni... Ahogy ajkaimhoz ér, azonnal mellei közé adok egy csókot, majd egy újabbat, aztán még egyet, mikor már nyelvemmel is érintem bőrét, és csak aztán kezdek el araszolni az egyik domborulat irányába, apró puszikkal, direkt húzva a másodperceket, meg istennőm idegeit, de végül csak eljutok bimbójáig, mit nyelvem érintésével húzok szinte ajkaim közé, csókolom, szívom, néha fogaimmal is érintem puhán, majd áttérek a másik szépségre, hogy ugyanezeket elkövessem vele. Kezeim persze résen vannak, finoman gyurmázgatom azt a mellét amit éppen nem ajkaimmal babusgatok, majd ahogy ismét helyezkedik rajtam, csak akkor engedem el, alig várva, hogy helyet találjon magának...
Ahogy pedig ajkaimnak kínálja magát, egyből hozzá igazodok, helyezkedek, majd adok egy csókot ölére kezdésnek, kezeim fenekén pihennek, simogatnak, miközben már nyelvem is ajkai között simul, hol gyorsabban, hol inkább csak komótosan, erősebben. Olykor csak újabb és újabb apró puszival szórom bőrét, aztán már legérzékenyebb pontját kényeztetem, pár perc után pedig finoman tolni, mozdítani kezdem őt, le magamról, vissza az ágyra, és ha lefekszik mellettem, úgy helyezkedek vissza öléhez, elkényelmesedve lábai között. Mert jár még ám jó pár csók forró nőiességére...
Két könyökömön támaszkodok meg, kezeim medencecsontjai alatt pihennek, úgy folytatom kényeztetését hosszú percekig, minek végén combjai belső felét is csókjaimmal illetem, hogy aztán egyre fentebb haladjak velük, míg vissza nem érek puha szájához, hogy attól is csókot kérjek. Jobbom arcát cirógatja, balommal oldala mellett támaszkodok, elnyújtva jó pár csókot hosszúra, minél tovább kiélvezve... Csak utána térek át nyakára, miközben már szorító ölelésébe mélyedek vissza odalent lassan, óvatosan ahogy enged. Ha úgy érzem, kényelmes neki, jobbommal is oldala mellé könyökölök, kezeim vállai alatt kúsznak el, így jobban nyakához, mellkasához tudok bújni közben, ezzel együtt pedig csípőm is komótosabb ringatózásba kezd, mi igen hamar vált át határozottabb, erősebb lökésekbe. Gyakran visszatérek közben ajkai csókolásához, de aztán már megint nyakát szeretgetem, ízlelgetem, mozgásom pedig egyre gyorsul idővel, hogy mikor már igazán azzá válik, kezeim alulról szinte kapaszkodjanak vállába, ellentartják nekem őt, aztán már csak egyik kezem, míg másikkal már tenyeremen támaszkodok mellette az ágyon, homlokom pedig övének döntöm, meg se szakítva szinte a gyorsabb tempót. Sőt, kéjes sóhajai még tesznek is minderre, hiszen néha rövidülnek mozzanataim, gyorsulnak is pár pillanatra, élvezetéhez igazítja minden moccanást, meg hát sajátomhoz is, hiszen hosszú percek után újra érzem, nekem se kell már sok, hogy újra elélvezzek, de eszemben van ám még mindig, amit kért... Így bár az utolsó pillanatig ölelő lábai között hajszolom magunk, az utolsó utániban már kénytelen vagyok kihúzódni finom öleléséből, hogy jobbom segítségével ölére sikerüljön, jóleső nyögésem csókjával igyekszek tompítani, ahogy heves légzésem is... Végül még simítok ajkai között magammal, leheletnyi cirógatással csupán, mielőtt vele együtt fordulnék oldalainkra, húzva őt magamhoz, babusgató érintésekkel, puszikkal. Eleinte nem is nagyon szólalok meg, csak szeretgetem őt némán, simogatom, cirógatom, mindenféle ábrákat rajzolok bőrére épphogy érintve azt; mondtam már, hogy imádom, ha libabőrös?
- Most már talán jöhet a film.. meg a főzés. Igaz, nem ígérek semmit... - mosolygom, nevetem halkan, nem mondom, hogy nem fogom még elég sokszor megkívánni őt a következő órákban, bár szerintem ezt sejti, és amúgy se vagyok vele egyedül.

| the house 1 & 2 | × |

32

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Nevetem, hogy jobban teszem, ha feladom, főleg mert ilyen édesen mondja, hát ezúttal legyen meg az öröme, úgysem valós dologról kell őt éppen meggyőznöm. Számomra ő a leggyönyörűbb nő, ez teljesen egyértelmű, és el is mondom neki milliószor, ha esetleg nem lenne biztos abban, hogy így gondolom még mindig... pedig mennyire, hogy így gondolom.
Akkor is, ha pár hónapra minden a feje tetejére állt a házasságunkban, és akkor is, ha aztán még jó pár évre végképp el is szúrtam mindent, sosem szűntem meg szeretni őt, imádni, csodálni, még ha esetleg kósza gondolatként eszembe is jutott volna tovább lépni, rájöttem, hogy innen nincs hova. Nincs hova, ahol boldogabb lehetnék, ahol jobban önmagam lehetnék, és őszintén szólva... ha lenne se érdekelne. Valószínűleg meg tudnék tanulni nélküle élni, ha rászánnám magam, de ha tudnék is, nem akarok, ezért se tántorít el azzal sem, hogy az átok miatt szépen lassan el fog felejteni engem is, önmagát is.. mindent. Muszáj azzal győzködnöm magam, hogy megoldjuk, muszáj abba kapaszkodnom, hogy valami történik, és minden a helyére kerül, különben nagyon mélyre húznának a gondolataim, ahonnan lehet elő sem kerülnék már. Azt se tagadom egy pillanatra se, hogy az én hibám volt a kapcsolatunk kimenetele, és bármit megtennék, hogy jóvátegyem... vagy, hogy legalább megpróbálhassam.
- De nem te voltál, aki gyenge volt, és feladta. Ahogy az se, aki elrontotta az egészet, jobban, mint volt.. El se tudom képzelni, mit érezhettél, hogy én mit éreztem volna, ha hazajössz azokkal a szavakkal amikkel én tettem... és ezért nem győzök majd életem végéig bocsánatot kérni Ane. És tudom, hogy nem fogsz tudni bízni bennem.. hiába mondok bármit is. De itt leszek.. ameddig hagyod, itt leszek, és minden erőmmel próbálom majd elérni, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint azelőtt. - felelem, ecsetelem puhán, jobbom pedig haján simít, füle mögé, majd csak arcán cirógat, mindegy, csak hozzáérjek... szóval jó pár aprócska érintést hagyok arcán, állán, gondoskodó, szerelmes érintéseket, miközben tekintetem szinte csodálva őt legelészik látványán. Mindig ennyire gyönyörű volt? Már hogyne lett volna... egyszerűen tökéletes, minden egyes porcikája.
Muszáj elmosolyodnom ahogy ragozza ezt a próbálkozást, majd csak bólintgatok párat, hogy már ez is tökéletes, majd akkor is, hogy kell, hogy együtt legyünk. Kell hát! Amikor pedig Én könnyebben elcsábulok... khm.
- óóóh milyen önfeláldozó valaki! De.. nem kérek elnézést azért, hogy elveszed az eszem, te hibád, hogy könnyen elcsábulok. - nevetem, majd már csak duruzsolom szinte szavaim boldog mosolyom mögül, megtartva magamnak a gondolatot, hogy véleményem szerint talán egy fél fokkal fogja jobban bírni, mint én, és azt is csak akkor, ha nem játszok arra szándékosan, hogy elcsábuljon nekem... ahj de azt annyira szeretem. Mikor egyetlen érintésemtől, vagy csókomtól érzem rajta, hogy pont annyira szeretne engem, mint én őt..
- Benne vagyok. - bólintom puhán, egyértelmű, hogy bármikor elmennék a táncóráira, imádom, hogy ennyire szereti, és, hogy nem adta fel azután se, hogy .. igen. Mindegy is...
A filmnézés viszont kicsit csúszik, mert egyszerűen nem bírom a kezeimet magamnál tartani, nem bírom nem magamhoz ölelni őt, egyszerűen muszáj megérintenem finom bőrét, ha már végre újra megtehetem... nem is értem, hogy bírtam nélküle ennyi éven át. Aztán már az ölelésen is 'szorítok', hogy lábam is felhúzom öléhez, és közelebb és közelebb ficánkolok hozzá, néha úgy érzem, ha egybeolvadnánk se lenne hozzám elég közel... Főleg, hogy olyan csodásan reagál mindenre, amit teszek vele, hogy ezzel is csak tetézi ezt az érzést bennem, hogy minél többet akarok kapni belőle. Kezdetben csak mozgatom magamon, hogy ölemmel cirógathassam övét, ha már hirtelen kényelmetlen volt neki ahogy magába fogadott, amit egyébként meg is értenék, de egyszerűen nem bírok nem ilyesmi töltettel közelíteni felé, ahogy ő sem egészen nyudodt mellettem ahogy a mellékelt ábra is mutatja ugyebár..
Puhán cirógatom bőrét, szinte alig érintve sokszor, hogy ezzel is borzoljam életem idegeit, imádom, mikor libabőrössé válik, nem tehetek róla... és ahogy hosszasan mozdul rajtam ekképpen, nem csak belőle csak elő jóleső nyögéseket, miközben ujjaim néha erősebben marnak bőrébe, mint akarnám.
Halkan nyöszörgök mikor ajkamba harap, és már éppen megcsókolnám, mikor beszélni kezd, így csak addig jutok hogy picit emelem fejem és mozdulnak ajkaim, de .. aztán ahogy kér, úgy helyezkedek, szívem izgatottan dobban egy-egy erősebbet máris, újra és újra hangot adta élvezetemnek ahogy erősen simul hozzám, ahogy ide-oda mocorog rajtam... Mikor combjaim alá csúsztatja talpait, és szívni kezdi ajkaim, olyan mohón követelek tőle csókot, mintha olyan rég kaptam volna az utolsót, mindezt tetézve azzal, hogy tudom, mire készül.., így kezeim csípőjére, fenekére kerülnek vissza, picit még segíteni is neki emelni magát, hogy aztán mikor rám ereszkedik teljesen, belenyögjek ebbe a kikövetelt csókba, erősen marva finom bőrébe fenekén, szorosan nyomva őt magamra, csípőmet pedig emelem is leheletnyit, hogy a lehető legmélyebben érezhessen magában. Pár másodpercre így tartom őt, majd engedem csípőm, és kezeim is hagyják, hogy úgy mozduljon ahogy szeretne, csak ajkaim szakadnak el övétől olyan nehezen, az utolsó csóknál mikor emelkedik, követem egy darabon és csak aztán engedem el 'végleg', hogy aztán újabb jóleső nyögést csaljon elő belőlem, miközben nevemet sóhajtja. Hogy tud még ez is annyira izgató lenni benne.... Ahogy lassan mozogni kezd rajtam, kezeim úgy kezdik el felfedezni forró testét, cirógatva combjait, hasát, oldalain haladva felfelé, hogy puha melleivel játszak pár pillanatra, szerelmesen, ráérősen, finoman, majd már csak balom marad ezen a szerepen, mert jobbom elindul vissza öle felé, hogy ha már amúgy is egyelőre csak körkörösen mozdul, segítsek ezen a cirógatáson hüvelykujjammal is, mi óvatosan érinti nedves ajkai között, célirányosan kényeztetve őt azon a ponton, hogy ennél is jobban elvegyem az eszét.
Na meg ő az enyémet, mikor aztán fel-le kezd el mozogni rajtam, és újra jobban hallhatja buja sóhajom ezzel, befordítva ajkaim pár pillanatra, de túl sokáig nem bírom ki, hogy csak így feküdjek alatta, muszáj felülnöm hozzá, egyelőre csak nyújtott karjaimon, így felfalva őt szinte tekintetemmel, és ahogy telik az idő... úgy érzem egyre nagyobb vonzatát gyönyörű testének, hogy közelebb hajoljak, balom combjára kerüljön, míg jobbommal magamhoz ölelem őt hátán tenyeremmel, és nyakához bújjak pár meleg csókra. Balom persze azonnal combjába mar szorosan, ahogy megérzem meleg bőrét ajkaimon, mit ízlelgetek nyelvemmel is, vagy épp apróbb harapásaimmal, szívogatom is finoman, vagy ... épp kevésbé finoman, főleg álla alatt a puha részen szívom meg erősebben, miközben combján lévő kezem már fenekébe markol, hogy mozgassam magamon közben picit gyorsabban... aztán meg már egészen lassan, és mélyen, hátáról kezem tarkójára teszem, tincsei közé kúsznak ujjaim, ahogy nyakát még mindig édesgetem csókjaimmal. Oldalát, elöl torkát is, vagy éppen álla alatt, ahol úgy érzem rajta, hogy most éppen ott érzékeny pont, ujjaim pedig egyre feszülnek puha hajában, ahogy sóhajai szaporodnak, és egyre kéjesebbek.

| the house 1 & 2 | × |

31

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

- Feladom. - nevetem, de közben meg minden egyes pillanatát imádom, hogy még mindig ezzel szívja a vérem, ahogy aztán jött az is, hogy a szépség és a szörnyeteg film változatát is csak az 'átöltözött Hermione' miatt akarom megnézni, pedig egyszerűen csak imádom a meséket, de persze ezt az én szerelmem is pontosan tudja. De ezek a kis játékok mindig kellenek, hiszen pontosan tudjuk, hogy a másik számára mi jelentjük a mindent.. legalábbis így volt, és nekem még most is így van. Így is lesz.. ha rajtam múlik, mindenképp.
Ezt el is mondom az újabb vallomással, átok ide vagy oda, eszem ágában se lenne mást keresni, mert Őérte küzdeni kell, és talán nem is nyerhetek.. attól még igenis meg fogom próbálni. Akkor is, ha tudom, amit öt éve tettem, szörnyen fájt neki, és nem fog tudni bízni bennem úgy, mint azelőtt.. majd talán egyszer.. de nem fogom feladni.
- Nekem az vagy.. A legtökéletesebb, leggyönyörűbb istennő, akit valaha ismertem.. És nem hibáztathatlak azért, mert nem hagytad hátra a családod miattam. Akkor se, ha olyanok, amilyenek... Attól még a családod. Nekem kellett volna kitartóbbnak lennem, csak.. Nem tudom.. ijesztő volt, hogy talán már nem kellek, bántott a gondolat, hogy elhittem, hogy örökké tartunk, aztán kiderül, hogy mégse.. Őszintén nem tudom, hogy lehettem akkora barom.. - motyogom szinte, mintha nehezen jönnének a szavak, de mindenképp akarnám, hogy hallja őket. Valahol így is van.. egyszerűbb lenne, ha tudna olvasni a gondolataiban, mert alig van merszem mindent megosztani vele, vagy éppen pont, hogy nincs arcom ilyesmikről beszélni, mikor tudom, hogy mennyire megbántottam őt. De tényleg nem tudnám megmondani, hol volt a józan eszem akkor, amikor úgy döntöttem, lemondok az egészről ahelyett, hogy kapálóznék érte... ahelyett, hogy most próbálom tenni. Én lennék a legjobban összetörve, ha Ane hazaállított volna azzal, hogy mással volt, vagy akár csak megcsókolt volna valakit... nem véletlenül fáj, amit tettem vele.
Persze cirógatásaim, szeretgetéseim ezt nem fogják elfeledtetni vele, de attól még kúsznak bőrén finom érintéseim szüntelenül, babusgatom szavaimmal is amikor csak tudom, illetve tekintetemmel, mimikámmal, hogy a kedvencem lenne, ha úgy végződik egy randevú. Ane előtt sokáig nem éreztem így, mint amit mellette megtapasztalok a mai napig.. hogy valakire egy pillanat alatt ennyire vágyni tudjak, vagy, hogy a hiánya szinte mardosson, pedig nem vagyok már mai darab. Megtalált bennem valamit, amit addig senki, és ez a valami szörnyen ragaszkodó, főleg, hogy rájöttem, nélküle már maximum semmi lehetek, egy olyan valaki, akinek hiányzik az életkedve, és a boldogsága.. a napfénye.
- Soha nem fogok ilyet mondani... akkor inkább.. Nem, nem mondom, hogy akkor inkább nem teszek ilyeneket, de .. megpróbálom megpróbálni. - nevetem, bár kissé keserédes ez most megint, mit szavai enyhítenek. - Bennem bízol ennyire, vagy magadban? - kérdezem szemtelenül, melyikünk kitartását tartja ilyen erősnek, hogy ha még meg is ölelhetem, meg is puszilhatom, érinthetem, akkor az meg is marad teljesen ártatlannak... azok után, hogy százhúsz éve élvezem érintéseit, mindenét.. hát már attól rángatnám a hálószobába, ha úgy bújik hozzám... na de majd .. majd kiderül. Ami biztos, hogy inkább nem ígérek semmit.
- Oh. Hm. Ezt muszáj leszel jobban kifejteni, mert így akármire is gondolhatok. - nevetem újra, kíváncsian, elindulva egy-egy gondolat felé, de inkább hátha ő ad majd útmutatást. Ami biztos, hogy szívesen megnézem, bárhogy is táncol, hiszen mindig imádtam..
A következő pillanatban pedig már újra közel húzom őt, egyszerűen vonz, olyan erősen ami ellen esélyem sincs, és amire ő maga is rájöhet, amint megcsókol, hiszen mint szomjazónak egy korty víz, úgy igénylem ajkai érintését újra és újra.
- Benne vagyok, hagy pihenjen... - suttogom válaszul, apró mosolykával ahogy csókjait élvezem, húzom magamhoz egyre inkább, ölelem, bújok, hogy minél közelebb tudhassam őt magamhoz, és még annál is közelebb.. Ahogy tetszése hangját adja, és még hozzám is dörgölődzik, ujjaim szorosan fognak rá, hogy aztán már fordítsak magunkon hirtelen, hogy rajtam helyezkedjen el újra. Finom csókjaiba halk nyöszörgésem adom, ujjaim puha bőrét cirógatják, majd ahogy magába fogad, újra jóleső, kissé elégedett nyögést engedek meg magamnak, még úgy is, hogy nem tart sokáig az érzés. Még azt is imádom, ahogy hajammal játszik... még mindig, ajkaim pedig nem győzik viszonozni amit kapnak, végtelen szerelemmel. Úgy játszik rajtam, mint holmi hangszeren, mikor már körmeit is végighúzza rajtam, hogy aztán kezébe fogjon, és velem kényeztesse magát, amivel megint csak el tudja venni az eszem. Pár pillanat után viszont az én jobbom is lefelé indul el, kis kezét finoman elveszem magunktól, majd ajkai közé simítok puhán érintve őt, mondhatni óvatosan, föl-le simítok közöttük hosszan, mielőtt még körkörösen kezdeném el cirógatni lassabb tempóval, hol szinte mindenhol érintve ölét, hol csak kifejezetten csiklójával játszva, végül középső ujjam lassan bujtatom falai közé, hogy aztán úgy érintsem őt tovább, mintha csak nedvével játszadoznék. Valahol ezt is teszem, hiszen pár perc simítgatás, kényeztetés után elveszem kezem, hogy csípőjére tegyem azt, és húzom is magam felé, hogy aztán mozgassam őt magamon ahogy ajkai között immáron nem kezemmel simogatom... Aztán ezt az előre-hátra ringatózást már rábízom, kezeim csak kíváncsi utasként követik mozgását csípőjén pihenve, egyre nagyobb vággyal, mégis türelmes szerelemmel, hogy mikor enged magába újra, én aztán nem fogom siettetni. Kezeim közben azért fentebb is kúsznak, két oldalán haladnak apránként, épphogy bőréhez érve cirógatva finom testét, hogy melleihez érve a két kezembe illő formát kezdjem el masszírozgatni, simogatni, kényeztetni, miközben persze ajkait el se engedem egy pillanatra sem, mintha nyelvével is szerelmeskedni szándékoznék éppen.

| the house 1 & 2 | × |

30

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Egy pillanatra se tudok máshogy viselkedni vele, nem tudom nem úgy kezelni őt, mintha legalábbis nem ő lenne lelkem egyik legféltettebb kincse, mintha nem ő lenne az a személy, aki egyetlen mosolyával meg tud nyugtatni, és aki egyetlen pillantásával eléri, hogy a legszerelmesebb férfinak érezzem magam az egész univerzumban. Hiszen ezt teszi velem... és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy lehettem olyan makacs és hülye öt évvel ezelőtt, hogy ezt a nőt ilyen ügyesen elmartam magamtól. Bármin is kezdődött az az egész két hónapos hajcihő, kinek a részéről volt jogos, hogy volt már, nem tudom, de azt tudom, hogy bújnom kellett volna hozzá, kérdeznem kellett volna, nem szabadott volna félvállról vennem az egészet, és nem szabadott volna úgy kezelnem, mintha képes lennék őnélküle élni valaha. Egyszerűen nem megy.. ez a százhúsz év hosszú életem egyik leggyönyörűbb pár évtizede, és nem tudok tőle szabadulni, az igazság pedig az, hogy nem is akarok. Soha.. Nem csoda hát, ha ölelem, ha tekintetemmel is babusgatom szinte, mert még én is érzem, hogy így nézek rá, miközben őszintén, teljesen mindegy, milyen filmet szeretne velem nézni később, mert nekem az a legfontosabb, hogy egyáltalán mellettem van, hogy velem van.
- Nem te vagy aljas, csak a rágalom, Megint! Az első részben van vagy tizenegy éves. - kérem ki magamnak nevetve, márpedig tudja, hogy az az egyik kedvenc részem, szóóóval khm! De persze tudom, hogy csak a vérem szívja, ahogy én is napokig gúnyos játékossággal kérdezgetem, tünde szeme mit lát, miután gyűrűk ura maratont tartottunk...
A játékosság pedig komoly fűszerezést is kap, hiszen azt már teljes meggyőződéssel közlöm, hogy ő az enyém lesz mindig is, és ez nem lehet máshogy. Még ha most nehezebb is lesz visszaszereznem a bizalmát, a feltétel nélküli szerelmét, akkor sem fogom feladni, és nem fogok lemondani róla. Akkor se, ha még az átok is nehezíti az egészet.
Szavai hallatán mosolyom szélesedik pimaszul, szerelmesen, hogy aztán csókját élvezzem, miközben combján simítok, magamra igazítva azt, majd rajta is felejtem kezem puha bőrén. - Egyszer hülye voltam, többször nem leszek.. Muszáj, hogy az életem része legyél, hogy a szerelmem legyél, a kis feleségem, aki tökéletes, és csodás, és úgy szeret, ahogy vagyok, és úgy szeretem, ahogy van. Nem kell más, egy pillanatra se, nekem ez a gyönyörű szempár kell, hogy szeretettel nézzen rám. - motyogom szinte halkan, miközben az utolsó mondatnál simítok is homlokáról halántéka felé, majd füle mögé, végül kezem arcán-nyakán marad, úgy simítok finom bőrén hüvelykujjammal. Egyszerűen nem bírok betelni vele, imádom, szeretem, kívánom, bármit megtennék érte, így még szép, hogy mindent meg fogok tenni, hogy újra enyém legyen, teljesen. Kezdetben addig magyarázom a helyzetet, míg jobban nem fog hangozni, mert nem ígérem, hogy teljesen barátjaként tudok vele megjelenni bárhol... akárhol. Még belegondolni is fáj, hogy még csak a kezét se foghatom meg, nem hogy megölelném... és ez bizonyára tekintetemben is látszik, hogy egy árnyalattal szomorkásabbá válik. Ezzel együtt persze mosolygok is, amiatt is amit mond, és amiatt is, ahogy kuncog, mert annyira szeretem még ezt is benne, de ugyanakkor mintha kést forgatna bennem minden egyes szavával.
- Kár... pedig nagyon szeretem, ha olyan vége van. Vagy közepe.. - duruzsolom szinte szemtelen mosolyommal, miközben kezem is jobban feneke felé kúszik combjáról, aztán leheletnyit öle felé is...
- Veled bármikor szeretek egy olyan találkozást . . Ezt nem tudom csak úgy elfelejteni, vagy megszüntetni, Ane.. De még azt se, hogy ne érjek hozzád csak úgy, ösztönösen, amikor csak a közelemben vagy. Gondolod képes lennék elmenni veled bárhová ezek az apróságok, vagy éppen egy kézfogás nélkül? - őszintén, komolyan kezdek szavaimhoz, a kérdés is tényleg kíváncsi, érdekel, ő hogy látja ezt az egészet. Én nem tennék magamra egy garast se, bevallom bármikor...
Azt pedig szintén mindig imádtam, mikor táncolt, egyszerűen gyönyörű közben - is -, így egyértelmű, hogy ezer örömmel beülnék egy-egy órájára most is. De, hogy extra? -  Óha... miféle extra? - kérdezem ismét szinte duruzsolva, kíváncsi mosolyommal, hogy vajon mire gondolhat.
Nem sokkal később pedig már megint ott tartunk, hogy közelebb húzom magamhoz, nehezen kibírva, hogy ne csókoljam meg őt újra, hiszen szinte érzem lehelete melegét, ujjaim meg-megfeszülnek combján-fenekén... főleg, mikor arcomat simítja, és megnyalja ajkait, mire muszáj nyelnem egyet. Mintha az első csókomra készülnék, úgy rándul görcsbe a gyomrom, a lehető legjobb értelemben..
- Tudod, hogy igen... - suttogom válaszul, szinte remegő hanggal, amiben leginkább szívverésemet lehet visszahallani most, halvány mosolyom mellé, hiszen tényleg így van. De ahogy közben számon tapad tekintete, szívem egyre ütemesebb táncot jár, bár légzésem igyekszem kontrollálni emellé, jobbom cirógatni kezdi combján hüvelykujjammal, gondolatban szinte könyörögve azért, hogy csókoljon meg... így mikor végre megteszi, még egy halk, apró, elégedett nyöszörgést is hallhat, miközben immáron körmeimmel marok bőrébe finoman. Majd kevésbé finoman, ahogy nem csak viszonzom, de én is lopom ajkai ajándékát még egyszer-kétszer.
- Egyszer el fog... - bólogatom halk szavaim mellé, közben jobbom már ismét arcán puhul, cirógat, ahogy újra megcsókolom őt, mélyen, vágyakozva, felső lábam pedig lassan felhúzom, egészen öléig, hogy még ezzel is közelebb érezzem őt magamhoz. Még jobbom is visszakerül combjára hirtelen, de csak annyi időre, hogy még jobban magamra húzzam őt, majd szinte átölelve combját-fenekét marad rajta karom, miközben ajkaival, nyelvével játszok, ajkaim közé véve őket, szívva, csókolva.. finoman harapva is néha. Pár csók után ölelem át őt úgy, hogy egy egyszerű mozdulattal fordíthassak rajta, magunkon, hogy onnantól rajtam helyezkedjen el; kezeim azonnal térdhajlataihoz kerülnek, igazgazom magamon lábai ölelését, hogy aztán míg balom csípőjén pihen, jobbom visszategyem arcára, cirógatom, csókolom.. Lábaim picit felhúzom, hogy több és több ponton érinthesse egymást bőrünk, újabb és újabb csókokat lopva finom ajkairól.

| the house 1 & 2 | × |

29

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Talán az egyik legrosszabb érzés a világon, mikor az, ami szörnyen fáj, és földre taszít, az egy olyan dolog, amit saját magadnak köszönhetsz. Ha valami történik veled ami fájdalmas, valahogy túlteszed magad az ügyön, találsz egy bűnbakot akinek utálásával előbb enyhül a lelked és hasonlók, de mikor saját magadban csalódsz, mikor mindig szembejön a tükörben, aki tehet mindenről, és akit egyedüli okozóként gyűlölhetsz, az már egy másik történet. Az elmúlt öt évben mondhatni napi szinten tettem fel magamnak a kérdést, miért nem működött közöttünk jobban a kommunikáció, miért nem öleltem őt át és faggattam ki, vagy legalább csak miért nem faggattam ki... miért nem kezdeményeztem, hogy beszéljünk meg mindent, és egyáltalán honnan a francból jutott eszembe, hogy nincs folytatása a történetünknek. Annyira hozzászoktam mellette, hogy minden boldog, tökéletes, gördülékeny, csodálatos, hogy szem elől veszítettem, ez miért is van így... aztán meg elvesztettem őt. De ez az öt év bőven elég volt... elég volt abból sokkal kevesebb is, csak aztán meg jött az ördögi kör, amiből most sikerült kivergődni végre, és nagyon remélem, hogy nem késtem el végképp. Nem késhettem el... egyszerűen szükségem van rá, nem is sejti, mennyire. Nem mondom, hogy őelőtte rózsás volt a lelkivilágom, nem az elvesztése miatt tudtam meg, milyen mondjuk egy pánikroham, vagy álmatlan éjszaka, de határozottan nélküle jöttem rá, milyen, ha ezek fokozódnak, megfűszerezve némi önutálattal, hogy senki más nem tehet a problémáimról, csak én, és ebből eredt, hogy pontosan meg is érdemlek minden egyes szörnyen eltelt napot, vagy éjszakát. Elvégre megszereztem az univerzum legcsodásabb teremtését, akit csak szánhattak nekem, én meg nem vigyáztam rá eléggé, mert fontosabb volt egy büszke baromnak lenni, mikor egyszerűen csak engednem kellett volna az érzéseimnek, és elé borulni bocsánatot kérve, még ha amúgy nem is tettem semmit.
De ha innentől minden nap meg kell esküdnöm rá, vagy Odin ne adja tényleg el kell játszanom vele az ötven első randit, akkor is ki fogok tartani mellette, mellettünk, mert vele érzem, hogy élek, hogy tényleg nem csak létezek, és erre az érzésre szükségem van. Az én gyönyörű istennőmre szükségem van. Erről árulkodik minden tettem, pillantásom, szavam, ahogy ölelem, ahogy bújok, minden.. Ő a világom közepe, és ez már így marad.
Még akkor is, ha kapásból olyan filmet választ, amit amúgy magamtól sosem néznék meg újra és újra, lehet, még egyszer se láttam volna, inkább mondom így, de mivel ő szereti.. na meg amúgy is. Felőlem bármi mehetne, amég itt van mellettem, és csodálhatom őt, és élvezhetem, hogy újra velem van.
- Aljas rágalom. - vágom rá szinte duzzogva, de ez leginkább csak hangomon és tekintetemen jelenik meg, mert mosolyom legalább olyan rosszul hazudik, vagy színlel, mint én magam, és egyből elárul, aztán meg már el is nevetem inkább. Jó, tényleg szörnyen el tud varázsolni, de hát boszorkányokról szól, nem?! Na.
De nem vitatkozok, tényleg, legyen amit szeretne, mert ... kettőnkkel meg úgyis az lesz, amit én most nagyon szeretnék, és amit tudom, hogy ő is szeretne, szeretett volna. Még akkor is, ha ezt azonnal nem sikerül kinyögnöm, ha előtte minden lelkierőmet össze kell gyűjtenem, hogy túljussak a negatívumokon, a mélybe húzó érzelmeken, és visszafordítsam az egészet egy kellemes irányba, hogy márpedig ez a jegy csak odaútra szólt, és hát pénztártól való távozás után...
- Jól hallottad, sajnálom, így jártál. Hozzámjöttél, igent mondtál, többször is, jóban-rosszban, a halál meg nem választ el, szóval... A minimum, hogy örökkön-örökké enyém vagy. - vágom rá 'komolyan', mármint tényleg komolyan, de ez most a játékosabbik fajta, ezért is engedjünk el most olyanokat, hogy de akkor nem kellene bántsam őt, elhagynom, és engedni, hogy akármi is éket verjen közénk... tudom. Nagyon jól tudom. Az rosszul esik, hogy már nem tudnék csalódást okozni, de.. inkább bele se megyek gondolatban, hanem foglalkozok a mondat többi részével.
- Megígérem! Ha kell, minden nap, vagy egy nap többször is... - bólogatok közben enyhén, sűrűn, majd ez át is vált tagadó fejcsóválásba, ahogy folytatom. - Nem szabadulsz meg tőlem egykönnyen. - ígérem meg szinte egy pimaszkásabb mosollyal, hogy aztán lopjak egy újabb csókot tőle, mielőtt folytatnám azokkal a bizonyos kivételekkel.
Ahogy azt mondja, ezúttal nem lesz könnyű dolgom, míg mosolyom szélesedik, jobb szemöldököm akaratlanul is fentebb ugrik egy másodpercre, de aztán csak szerelmesen hallgatom tovább, ahogy folytatja . . egészen addig, ahogy kiemeli, mások is legyenek ott, mert akkor ismét visszatér az előbbi tekintet mosolyom mellé. Ahogy lábaival is átölel szinte, muszáj vagyok felső combjára simítani, hogy aláfogva húzzak picit rajta, hogy inkább derekamat ölelje át vele, kivételesen mindenféle egyéb gondolat nélkül, majd kezem combján, fenekén marad végül.
- Szóóval ha csak és kizárólag olyan helyen szervezhetünk programokat, ahol más is van, akkoor.. nem sétálhatok veled kézen fogva? Nem ölelhetlek meg, nem csókolhatlak meg, nem nézhetek rád úgy, mintha a világom lennél... - sorolom mindegyik végén felvíve a hangsúlyt, picit el is nyújtva mindig a végüket, miközben kezem persze simogatni kezdi őt, mert ki se bírná, de ez inkább ösztönös, mintsem 'szándékos'. - Hiszen ha ezeket megtehetem, mások előtt is, akkor már amúgy is egyértelmű, hogy egy pár vagyunk, szóval akár lehetünk kettesben is. Általában az udvarlásaim végén amúgy is kettesben lettünk, ha .. addig nem is voltunk. - újabb szemtelen mosoly, mivel kénytelen vagyok gyönyörű szemeiről lepillantani ajkaira, miközben sajátomat icipicit beharapom, de aztán megint kékjeié tekintetem, figyelmem.
- Egyébként szívesen megnézném a táncóráidat, bizonyára még mindig elképesztően... csodálatosan... lélegzetelállítóan tökéletesen csinálod. - ecsetelem lassan, felfelé nézve ezúttal, mintha minden egyes szónál emlékképek lennének előttem, és hát ... így is van. Nem véletlenül hallani hangomban a tejóég átélést minden szónál, majd pillatok vissza rá végül egy kissé zavarban lévős mosollyal, és veszek egy nagyobb levegőt orromon, mit aztán lassan fújok ki, már-már ábrándosan.
- És persze, a milfjeim miatt még szép, hogy visszamegyek együtt dolgozni, nem hagyhatom őket cserben, mondtam. - nevetem, majd közelebb húzom magamhoz picit ismét combjára fogva, illetve ölelő karommal, hogy arcunk is igen közel legyen, hogy szinte összeérjen orrunk hegye, egy apró mozdulattal meg akár ajkaink is.
- De lehet, hogy jobban élvezem már előre, hogy simíthatok a derekadon, akárhányszor a közeledbe kerülök.. vaagy, hogy olyan jót nézhetek rajtad, mihelyt a szemeim elé kerülsz, amitől azonnal mindenféle gondolatom támad.. És lehet, de csak lehet, hogy azt is sokkal jobban élveztem régebben is, hogy ha olyan helyen vagyunk, ahol nem kaphatnálak meg, ezerszer jobban kívánlak, és most még.. elvileg a barátod is kéne, hogy legyek. - felelem halkabban, tekintetem akaratlanul is letéved övéről néha, de.. te jó ég, hányszor okozott nekem olyan pillanatot, hogy bár itthon lennénk, pedig nem is tett semmit, semmi konkrétat, egyszerűen csak... létezik, körülöttem.

| the house 1 & 2 | × |

28

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Ane egy olyan pontja az életemnek, ahonnan beszélni lehet 'azelőtt'-ről, és 'azóta'-ról. Hiszen mióta őt ismerem, csak azóta tanultam meg rengeteg dolgot, amiről azt gondoltam, már tudom, és azóta tapasztaltam meg rengeteg olyan érzést, amiről azt hittem, már találkoztam vele, és nem lehet rosszabb, jobb, vagy nem jöhet újabb. Tudtam például, milyen szeretni, milyen állandóan a másikra gondolni, de nem tudtam, hogy ezzel együtt milyen az, mikor már csak a puszta gondolata melegséggel tölt el, őszinte izgatottsággal, és olyan szerelemmel, mintha minden egyes nap az első alkalom lenne, pedig már több, mint egy évszázada tart. Mellette tanultam meg, milyen, mikor alig várod, hogy a másik belépjen a szobába, hogy azonnal mosolyogsz, ha ez megtörténik, mert egyszerűen ragyogsz körülötte, aztán meg alig várod, hogy rád nézzen, és a figyelmével tüntessen ki. Mikor megismertem, mikor először megpillantottam, alig vártam, hogy egyáltalán tudomást szerezzen rólam, hogy észrevegye, hogy a teremben vagyok, hogy tűnjek fel neki, csak tudjon arról, hogy létezek... pedig akkor még hozzám se szólt. Anélkül is elrabolt belőlem valamit, abban a pillanatban, ahogy megláttam, és bár a mai napig nem tudnám megmagyarázni, mit művelt velem akkor, imádom minden pillanatát annak, hogy az életem része lett. Azóta tudom azt is, milyen teljes nyugalommal együtt lenni valakivel, milyen őszintén azt mondani, 'igen, ott leszünk', és nem keserűen gondolni közben a többes számra... és azóta tudom, milyen érzés, mikor a másiknak már a puszta jelenlététől könnyebbnek tűnik bármilyen gond. Azóta ismerem az érzést, mikor a másik őszintén, ugyanúgy érez irántad, mint te iránta, és nincsenek benned kétségek egy pillanatra se, hogy vele szeretnéd leélni a hátralévő életed, ami jelen esetben igen hosszú... mégse rémiszt meg a gondolat, és nem jut eszembe, hogy hű, mennyi lehetőséget elszalasztanék, ha ő lenne a mindenem, míg élek. Az rémiszt meg inkább, ha egy ponton túl nem lenne az életem része... ijesztőnek tűnik, komornak, és végtelenül szomorúnak, ami már úgy is képes megszorongatni, hogy csak belegondolok egy pillanatra.
Előtte az se volt ilyen egyértelmű számomra, hogy ha igazán szeretsz valakit, arra éppen annyira vágysz is állandóan, a szeretete, a figyelme mellett az érintésére is, a csókjára, minden porcikájára.. és az érzés is új volt vele, mikor mindent, amit lelkemből adni tudtam neki, sokszorosan visszaadta nekem, nem csak elfogadta. Ugyanúgy rajong értem, ahogy én őérte, és ilyen még sosem volt velem azelőtt.. nem csoda hát, ha ragaszkodok hozzá, ha az összes körmömmel kapaszkodok belé, főleg, miután majdnem elszúrtam saját magamnak, mert azt hittem, máris véget ért ami közöttünk volt. Rettegtem attól, hogy véget ért.... és még mindig rettegek, hiszen sosem fog megszűnni az, ami miatt annyit veszekedtünk, és nem merek bízni magamban, hogy ezúttal nem pattan el a cérna valamin miattuk, pedig... valahogy meg kell erősíteni azokat a cérnákat.
Igazából nem csak őt igyekszek győzködni, hogy jók leszünk együtt újra, hanem magamat is, hogy igenis nyeljem le az önbecsülésem néha, és maradjak csöndben, ha azzal tartom őt magam mellett... mert nagyon csúnyán rájöttem, hogy Ane nélkül léteznem is csak keserűséggel jár, és mélypontokkal. Olyan mélypontokkal, amikből sokszor ki se másztam volna, ha a húgom vagy anyu nem jár a nyakamra állandóan. És ez öt év alatt nemhogy nem javult, sokkal rosszabb lett, és én nem akarok ennél is több időt ilyen szörnyű napokra szánni, inkább bármit megteszek, hogy visszakapjam a szerelmemet, és vele együtt az életemet is...
Többek között ezért is bújok hozzá ismét, ezért is ölelem magamhoz amint elhelyezkedik, mert szinte rettegek attól, hogy egyszer csak összeszedi a cuccát, és elmegy, itthagy, én pedig leshetem a plafont a saját nyomorúságos gondolataim között. Hát komolyan, inkább egy gyűrűk ura maraton... - Én mondjuk Harry Potterre gondoltam, de ... megegyezünk! - nevetem, nem vagyok nagy rajongója, de látványos unatkozásba se kezdek tőle, főleg, hogy ő szereti. Viszont még előtte.. muszáj tekintetemmel is szeretgetnem őt, vonásai minden milliméterét babusgatni szinte pillantásaimmal, de mielőtt még ezeket a pillantásokat könnyek díszítenék, elmondom, mennyire szeretem, és azt is némi bújás után, hogy nem mondok le rólunk. De nem én....
Ahogy válaszát nevemmel kezdi, már úgy érzem, mintha forgattak volna a késen, pedig többet még nem is mondott. Mégis érzem, mi fog következni belőle... Tekintetét bújom, miközben felel, pár finomat még biccentek is szavaira, és ahogy ő mellkasomra ad puszikat, én feje tetejére szórok belőlük, újra és újra, ahogy jobb kezem arcán pihen. Én nem gondoltam, hogy ilyen nyomorultul fogom érezni magam, és, hogy lassacskán már a világon bármit ígérnék neki, és megtennék érte, csak ne hagyjon el... mégis annyira szorít ez az érzés, hogy pár másodpercig válaszolni sem vagyok képes, mert abba tuti elcsuklana a hangom. Helyette egy kis levegő visszatartás, állszorítás, és nyeldesés, hogy végül annyit ki tudjak nyögni, - meg.. megértem. - de már ennek végén is köszörülnöm kell torkomat, mielőtt tényleg borulna minden bennem. Én még sosem függtem senkitől ennyire... ha elhagytak, túltettem magam, ha úgy éreztem, mennem kell, hát mentem.. erre most a lelkem is eladnám, hogy legyünk 'mi' újra. De azért nagyon tudom gyűlölni magam, hogy ekkora fájdalmat hagytam lelkében... Nem győzöm újabb és újabb aprócska puszira mozdítani ajkaim feje tetején, mintha azzal segítenék bármin is, illetve hát.. azon segít egy kicsit, hogy csillapodik bennem minden érzelem, és csak szívom magamba illatát, energiáit.. Aztán ez a rövid, egy-két perces néma szeretgetés után, elkezdek lassan izegni-mozogni, leficánkolni picit előtte, hogy szemeibe nézhessek újra.
- De az, hogy megértem, nem jelenti, hogy ne lehetne minden olyan, mint azelőtt, szóval .. szóval az enyém leszel, mert nem lehet máshogy, és kész. Nincs más lehetőség, és a jegyeket se lehet visszaváltani, egyszer megvetted, és örökre szól...  - nevetem végét, miközben megint simítok jobbommal arcán, majd csak szerelmesen fürkészem őt, ahogy mindig.
- Ígérem, soha többé nem okozok csalódást, Ane. - fűzöm hozzá halkan, végig gyönyörű szemeibe pillantva, majd megcsókolom egyelten hosszú csókkal, aminek mikor vége, még azért közel maradok hozzá, szinte ajkai közé sutyorogva.
- Jó, azért kivételek akadnak, például, a gyűrűk ura még mindig nem kedvencem... Még mindig nem bírom a csípős ételeket, ha már főzünk is, illetve... - váltok picit komolyabbra, lágyabbra - esélytelen, hogy ne olyan barátod legyek, aki állandóan körbeudvarol, és össze-vissza szeretget ahol csak hagyod neki, amikor csak hagyod neki. Amég nem kérsz meg, hogy márpedig hagyjalak, azon leszek, hogy jóvátegyek mindent, ha kell még ... a szüleidtől is bocsánatot kérek, hogy egyáltalán létezek! - nevetem újra halkan - Csak.. mindig itt legyél nekem. - magyarázom hol nevetve, hol megint komolyabban, leginkább ez az ingadozás jelzi a totál pánikot ami ketyegőmben tartózkodik éppen, és drukkol, hogy tegyek meg mindent a célért... a bocsánatkérés mondjuk költői túlzás!

| the house 1 & 2 | × |

27

If there's a door to heaven, baby, you're the key
And if I had to beg, I'd be on my knees
Please don't say, anything has changed
You're the one I wanna wake up next to every day

Az elmúlt öt év arra volt jó, hogy hosszú-hosszú életem, mit már én se nagyon tudok számon tartani, mióta is tart, elérje legsötétebb korszakát, legfájóbb óráit, és legreménytelenebb perceit. Ugyanakkor.. arra is jó volt, hogy most, mikor végre megint Ane közelében lehetek, milliószor jobban értékeljek minden pillanatot, de visszagondolva még azokat is értékelem, mikor az a két hónap alatt szinte egymáshoz se szóltunk jószerivel. Legalább mellettem volt.. tudtam mi van vele, láthattam őt, érezhettem magam körül, még ha hiányzott is, amik előtte voltunk. Hát elég ügyesen megmutattam magamnak, hogy a rossznál is van rosszabb... de erre nem vagyok kíváncsi soha többé. Innentől mindig azon leszek, hogy újra megérdemeljem őt, hogy újra úgy tudjon rám nézni, mint azelőtt, mert ő a világom, és imádtam, hogy én voltam az övé. Persze nem gondolom, hogy gyönyörű teste szeretgetése majd helyrehozza amit lelkén ejtettem sebeket, de egyszerűen lehetetlenség ellenállnom neki, ennyi év után is olyan szinten vonz minden megmozdulása, mint molylepkét a lámpa fénye, nem tudok nem arra gondolni, milyen tökéletesen kezembe illik minden porcikája, hogy mennyire illik ő hozzám..
Ezért is mondom el milliószor is akár, mennyire szeretem őt, ezért is nem esik nehezemre dicsérgetni ha épp az jön ösztönösen, és ezért is esik tőle olyan jól, ha azt mondja, szeret... ha Ő szeret, akkor már bármivel megküzdök. És hogy ne venné el az eszem, és terelné el minden gondolatom, mikor tökéletesen tudja, hogyan is kell hozzám érni, hogyan kell szeretni, szeretgetni? Hogy mivel tud belőlem buja sóhajokat előcsalni egy szempillantás alatt, hogy mikképpen csókoljon, hogy bőröm egy másodperc alatt libabőrössé váljon az izgatottságtól.. Nem csoda hát, ha kényeztetéséből kérek még, többet szeretnék kapni tőle, ajkaiból, nyelve érintéséből, összekulcsolt ujjainkat is inkább elengedem már, mert a lepedőt gyűrögetni jobb ötletnek tűnik hirtelen, minthogy kis kezét szorongassam, miközben egyre közelebb juttat a gyönyör felé. Közben a szavai... muszáj vagyok lehunyni szemem, ahogy orromon veszek hirtelen egy nagyobb levegőt, mi egy újabb sóhajjal távozik aztán, ahogy ajkai közé vesz újra, jobbom pedig azonnal arcához indul, cirógatom, simogatom puhán, haját simítom füle mögé, majd ahogy elengedem, alkarján is cirógatok picit, mielőtt kezem visszakerülne magam mellé. Tekintetem szinte el se engedi a látványt, ahogy újra és újra rajtam mozdul, néha még a levegőt is bent tartom, amíg egészen leér hosszomon, hogy aztán halk nyögéssel nyugtázzam az érzést, majd ismét, aztán újra... Némi idő után pedig már egyértelműen érezheti rajtam, hogy pillanatokra járok csupán az orgazmustól, jóleső nyögésem társul hozzá végül, ajkai közé... kezeim meg úgy szorítják közben a lepedőt, hogy már elfehérednek ujjaim. De ez lazul, ahogy még simít rajtam párat, majd még puszit is kapok, és ahogy ő helyezkedik, én közben már a hátamra fekszek, próbálva normálisan lélegezni. - Nem kérek, köszönöm. - felelem valamivel halkabban, de ahogy elindul felém, már tartom is felé jobbom, úgy is, hogy magától is bújna hozzám. Adok egy puszit hajára ahogy átölel, miközben jobbom is fejére teszem puhán, majd arcára-nyakára, hogy cirógathassam, egészen addig, míg el nem enged, hogy a plédért nyúljon.
- Igen, éés igen. Valami jó hosszú filmet, aminek ráadásul több része is van, hogy minél tovább itt legyél velem. - felelem hallhatóan boldog mosolyommal, újabb puszi a hajára, de aztán már puhán érek arcához, és mozdítom picit felfelé, hogy nézzen fel rám, nem titkolt szándékom, hogy megcsókoljam megint, mert abból sosem elég. De ezúttal csak egy-két lassú csók, aztán már csak szemeit nézem, miközben cirógatom folyamatosan, hosszú másodpercekig nem is mondok semmit, csak fürkészem őt szerelmesen. Ez a tekintet akaratlanul is szomorkássá válik egy-egy pillanatra, de összességében szinte csodálom őt némán.
És végül nem is sikerül szavakba öntenem azt, ami érzések hömpölyögnek bennem, helyette újabb puszi homlokára, és szorosabban ölelem őt magamhoz, finom illatát belélegezve, miközben ismét a 'nagyon szeretlek' vallomás, mi elhagyja számat. Annyi mindent tudnék neki mondani, és annak nagy százaléka hangozna gyerekesen bután talán, mégse tudnám rendesen megfogalmazni, mit is érzek most. Egyszerűen szükségem van rá.. kell nekem, nagyon nagyon, lehet, nem is sejti, mennyire..
- Nem fogok lemondani rólad.. Rólunk, egy pillanatra se. Soha. - motyogom pár újabb pillanattal később, ölelve őt magamhoz még mindig szorosan, mégis puhán, cirógatva bőrét. A főzés meg filmezés ráér, előtte csak szeretni akarom még, ölelni, bújni hozzá, kipihenni mindent a puha pléd alatt, kiélvezni, hogy újra vele lehetek, övé lehetek.

| the house 1 & 2 | × |

26

I don't wanna know what it's like
when you're gone, I don't wanna move on
I don't wanna know what it's like when you're gone for good .. I didn't know
that loving you was the happiest I've ever been

Szavaira már csak egy 'értem', mit válaszolok nevetve, bólintva egyet-kettőt, de ezt is már a nyakához vezető úton, hová annyira szeretek bújni, és ahol annyira szeretem szeretni. Jó, minden porcikáját szeretem szeretni, ez tény... Ha valaki azt mondaná, hogy holnaptól egyáltalán nem tehetem, az nagyjából olyan érzés lenne, mintha a lelkem leggyönyörűbb részét próbálnák meg leválasztani, elszakítani tőlem, ami nélkül halvány hasonmása lennék csupán önmagamnak, az őszinte boldog mosoly, és az újabb nap várása nélkül. Reménytelenné válna az öröklét, szomorúvá, magányossá, mert ha a napfényt elveszed valakitől, azzal a szemében lévő fényt is lassú halálra ítéled. Márpedig ő nekem a napfény, és ez az öt év tökéletesen felért egy lassú halálra ítéléssel, amibe saját magamat sodortam, de Thor legnagyobb villámja csapjon belém, ha valaha, egy pillanatra is megszűnne bennem az akarás, hogy visszanyerjem teljes mértékben a szívét, a bizalmát, hogy befoltozzak minden apróbb, vagy nagyobb foltot, amit hagytam gyönyörű lelkén a hülyeségem, gyengeségem miatt. Ezért is volt egy hatalmas szúrás, hogy egyáltalán felvetette a barátzónát, mint lehetséges jövőképet, mert bár tudom, nem lehet csettintésre eltűntetni ami történt, valahogy mégsem számoltam ilyesmikkel, hogy nem szerethetem őt feleségemként amikor csak szeretném, amikor csak a közelemben van, noha.. egy pillanatra sem habozok megmutatni utána, mennyire is szeretném szeretni őt. Újra és újra, mindig, bármikor, akármikor... de főleg mindig.
Nem tudnám nem szeretni őt, testének minden apró pontját, bársonyos bőre minden egyes milliméterét, tekintetét, mosolyát, és hát .. egyáltalán nem akarok csókjai, érintései, szeretete nélkül lenni, ahogy most sem szándékozok kihátrálni ebből a helyzetből, amibe rögtön azután csöppentünk, hogy felvetette, legyek a legjobb barátja. Mondanám, talán majd máskor, de hazudnék, hiszen imádom élvezni, hogy több vagyok az életében, imádom élvezni, hogy élvezi amit teszek vele, amit tesz velem, és ez egy olyan kapocs, amit szerintem már semmi se tudna megtörni közöttünk. Legalábbis nagyon reménykedek benne. Ezzel a reménnyel érek hozzá puhán, vagy épp vágyakozva marva bőrébe, szorítva magamhoz olykor, miközben csókjaimmal édesgetem ajkaira minden szeretetem, amit ő éltet bennem, ami iránta pillangózik gyomromban olyan gyakran, és ami tekintetembe csalja azt a bizonyos csillogást, mintha az egész univerzum legcsodásabb teremtménye lenne ő. Számomra mondjuk az is.. Így mikor kiejti ezt a gyönyörű szót, mi az ő szájából olyan felemelően hangzik, és olyan nagyon meleg érzéssel tölt el, egyértelmű, hogy én is elmondom, én is nagyon szeretem őt, miközben ahol érem szeretgessem bőrét, míg picit kifújja magát az előbbi gyönyöre után, hogy aztán ajkaival rajzolja meg rajtam útját meleg csókjaival, egyre lentebb és lentebb. Már arra halvány libabőr jelenik meg bőrömön, ahogy alhasamnál kapom ezeket a csókokat, de főleg azzal készít ki újra, mikor mellei közé vesz, mit muszáj tekintetemmel is követnem, ezért is helyezkedek, támaszkodok könyökeimen, le ne maradjak valamiről... imádom nézni, mit művel velem. És ezt bizony újabb és újabb jóleső hangjaim is jelzik, hol némán, hol lágyabb hanggal, néha szemem is belehunyom az érzésekbe, de barna íriszeim mindig visszatalálnak őrá, és arra, ahogy szeretget.
Hamarosan viszont muszáj vagyok többet kérni tőle, többet abból az érzésből, mit újra és újra morzsaként hint el előttem, mikor nyelvével is megérint, és mikor arcán lévő kezemre kapok puszit, majd fogaival is érint, azonnal alsó ajkamba harapok, mert már szinte érzem magamon a következőket, legalábbis már nagyon vágyok rá... Így mikor helyezkedni kezd, ha kell, én is teszem vele, hogy kényelmesen 'megtalálja a helyét', légzésem már szinte remeg a pillanatért, hogy ott érjem hozzám, de már abba is belenyöszörgök, hogy kezével érint, és kezd el kényeztetni, majd még ajkaiból is kapok... Ujjaim a lepedőbe marnak újra és újra, már nem győzöm néha szorítani, engedni, majd ismét, minden egyes puszival mintha kínozna, de az egyik kedvenc kínzásom ez, amit egyáltalán nem bánok, és amiből még repetát is kérek.. Nyögéseim néha erősebbé válnak, főleg, mikor fogaival is érint ajkaival együtt finoman, és főleg, hogy minden, amit tesz, akörül a pont körül történik, ami légzésemnél is eléri, hogy bent akadjon néha, hasam nem győz fel-le járni a rendszertelenségtől, mi bennem lezajlik most, és még csak el se kezdte igazán? Hiszen keze megáll rajtam, amiből tudom, készül valamire, újabb ajkamba harapás, majd még levegőt is elfelejtek venni pár másodpercre, hogy aztán az egy jóleső nyögéssel távozzon ajkaim közül, mikor körözni kezd rajtam. Egy-egy ponton kénytelen vagyok hátrahajtani a fejem pár másodpercre, ennél árulkodóbb már légzésem se tudna lenni, mennyire élvezem amit tesz velem, majd ismét rajta tekintetem persze, és a látvánnyal együtt az érzés, mikor ajkai közé vesz egy picit, szinte kérlelő nyögést csal ki belőlem, ahogy ismét szorulnak ujjaim a puha anyagon. Ahogy rám néz, bevallom nem tudom néha nem megszakítani a szemkontaktust, hogy helyette kicsivel lentebb kalandozzon tekintetem, kis idő után pedig jobbom a támaszkodás helyett ismét arcát találja meg, szinte alig érek hozzá, arcát cirógatom, hol hüvelykujjammal, hol többi ujjam tetejével, hogy utána rajtam pihenő kezére tegyem sajátom, összefűzve ujjaim övéivel.
Ekkor próbálom meg ügyesebben tartani tekintetem az övén, mi úgy vonz, akaratlanul is szorítok ujjainkon, ahogy meg-megfeszülnek izmaim olykor, egy idő után pedig, nyelve újabb és újabb érintése kezdi feléleszteni a finom bizsergést gerincem mentén, mit légzésemen is észrevehet már, ismer jól, nyögdécseléseim is el-elhalkulnak néha, jobb kezemmel pedig inkább elengedem övét, hogy azzal is inkább a lepedőt gyűrögessem, ne őt... de érezhetően nem kell már sokáig ügyeskednie rajtam.

| the house 1 & 2 | × |

25