Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Megforgattam ujjaim között a gyűrűt, amit a rám jellemző precizitással készítettem el; a kék zafíron megtört a fény, ahogy a nap első sugarai rávetültek. Mintha csak az óceán köszönt volna vissza, egy pillanatra teljesen belefeledkeztem a már-már tökéletes látványba. Valójában azonban még közel sem volt tökéletes; hiányzott egy aprócska adalék, amit csupán a kivételesek kaphatnak meg. Talán azt gondolná az ember - vagy törpe -, hogy a bosszúvágy egy idő után lecsillapodik, szépen lassan átadva a helyét valami másnak. Először a gyásznak, amely először tagadás képében köszön vissza, majd végiglépkedve a feldolgozás minden lépcsőfokán, eljutunk az elengedésig. Előbb-utóbb mindenkinek fel kellett dolgoznia a veszteségét, főleg így, egy ilyen elnyújtott életben, ahol végig kellett néznünk számunkra jelentőséggel bírók haláltusáját, majd meg kellett tanulnunk vele együtt élni.
De nem minden halál jött csak úgy, ahogy annak jönnie kellett; a természetben hittem, a mindent legyőző erejében, a rendben, amit felállított. Azt pedig, mikor valaki ellentmondott a természet szabályainak, elvből sem tudtam elfogadni. Főleg nem akkor, ha olyasvalaki itta meg a levét, aki mindennél fontosabb volt. Gyász... nem fogadtam el. Nem voltam olyan, mint mások, itt csúszhatott hiba a számításba; nem éreztem az édes megkönnyebbülést, és a teher, ami ólomsúlyként nyomta a mellkasom, napról napra nehezebbé vált.

Ő. A szőke hajtömeget vörössé varázsolta a naplemente utolsó pár sugara; a csillogó kék szemek megteltek tűzzel, semmivel össze nem keverhető szenvedéllyel, mohósággal és makacssággal. Általában jót nevettem rajta, mikor úgy nézett rám, mint egy körmeit karistoló, éppen éledező macska, aki a prédáját vélte felfedezni a homályban. Úgy, hogy előtte pár másodperccel még hallható volt a dorombolás, ahogyan a kezem alá simult a selymes bőr, a kacaj pedig betöltötte minden apró kis részt a fejemben. A szabad ég alatt éreztem, hogy otthonra leltünk egymásban. Mellette sosem voltam higgadt vagy nyugodt. Mindig mást éreztem; dühöt, vagy jókedvet. Mosolyt csalt az arcomra egyetlen szavával, megmutatta, hogyan kell élni az életét annak, aki előtte soha nem adta meg ennek a lehetőségét. Mellette éledtem fel, éreztem, hogy még élek és lélegzem... új emberré tett. De mi több: boldoggá.
Elvették tőlem. Furcsa szúrás ez a mellkasban, ahogy eszembe jut a lágy kacaj, a mosoly, ami beragyogta a napokat és éjjeleket. Mellette képzeltem el mindent, amit a jövőm kapcsán sejthettem egyáltalán; azt azonban nem vettem számításba, hogy elragadják tőlem

Újra a kék zafírt bűvöltem; kísértetiesen emlékeztetett arra az igéző szempárra, amit elvettek tőlem, amit Ő vett el tőlem. Nem volt joga ítéletet hozni felette, nem tartozott a hatáskörébe, nem dönthetett életről vagy halálról; de ahelyett, hogy a pokolba akartam volna küldeni, életemben először olyan bosszúért kiáltottam, amely elég alattomos és megsemmisítő volt ahhoz, hogy méltó revans lehessen.  
Nagyot nyeltem, mikor meghallottam a közeledő lépteket, a parketta nyikorgott a magassarkú jellegzetes zaja alatt, mire lassan visszacsúsztattam az ékszert a dobozba.
Annabelle Navarro egy mágikus ékszert akart; biztos lehet benne, hogy tőlem megkapja.
Éppen azt, ami jár neki.
Éppen úgy, ahogy megérdemli.