Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Madárcsicsergés hangja töltötte be a dobhártyámat, miközben könnyed léptekkel törtem előre az erdő bokrai között. A fák lombjai eltakarták a nap vakító sugarait, kényelmes árnyékba borítva azt az utat is, amin én haladtam. Először, amikor a szüleim azt mondták, jöjjek az emberek közé, és éljek itt egy rövid ideig, nagyon elleneztem azt. Hiába voltam tisztában a családi hagyománnyal, nem akartam elhagyni Svartalfheimet. Hogy miért? Mert féltem. Rettegtem ettől az idegen világtól és idegen fajtól, még inkább annak tudatában, hogy a törpék mennyire lenézettek voltak még az általam ismert birodalmakban is, nemhogy Midgardban. Ellenkezésnek azonban nem volt helye, így hát itt voltam most teljesen egyedül ebben a kicsiny faluban, próbálva fegyverkovácsként beilleszkedni az emberek közé. Szerencsére nem volt annyira rossz a helyzet, mint ahogy én azt elképzeltem idejövetelem előtt, egészen élveztem is ennek az egyszerű fajnak a társaságát, az pedig különösen büszkeséggel töltött el, hogy értékelték a munkám. Az egyik időstől hallottam, hogy az erdő mélyén van egy vízesés, ami valójában egy barlangot rejtett. Azt beszélték erről a helyről, hogy sok ritkaságot lehet megtalálni benne, én pedig nem tudva legyőzni kíváncsiságomat, felkerekedtem, hogy a végére járjak a szóbeszédnek.
Az útleírás szerint már közeledtem a cél felé, hamarosan pedig meg is ütötte fülemet a vízcsobogás hangja. Halvány mosoly kúszott az ajkamra, ahogy az izgatottság kezdett úrrá lenni rajtam. Sietősre vettem hát a lépteimet, hogy minél előbb kiérjek a fák közül, mikor azonban az utolsó akadály is eltűnt előlem, egy váratlan látvány fogadott. A vízesésben fürdött egy vörös hajú, fiatal lány, aki a faágak zörgését hallva egyből az irányomba fordult. Tekintetünk összekapcsolódott, én pedig még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy belepillantottam ennek az egzotikus szépségnek az íriszeibe. Úgy éreztem, mintha kék szemei a tengert rejtették volna magukba, amelyben egyből elvesztem. Csak álltam egy helyben, hevesen dobogó szívvel, mint egy félnótás, ám képtelen voltam elfordítani a tekintetemet róla. S míg én a szemeiben voltam elmerülve, addig fel sem tűnt a lány arcán megjelenő ravasz mosoly.


- Alvis, kérlek! Segítened kell a bátyámnak! – könyörgött Gunhild könnyektől csillogó szemekkel, miközben a ruhám ujját szorongatta kétségbeesetten. Hallottam hírét annak, hogy a közelgő csatához férfiakat toboroztak a környező falvakból, s mivel Gunhild bátyja megfelelő korban lévő, egészség férfi volt, elkerülhetetlen volt, hogy ne hagyják ki. Talán mert törpe voltam, és hozzá voltam szokva a különféle csatározásokhoz, de képtelen voltam megérteni, hogy Gunhild miért esett ennyire kétségbe már csak annak a gondolatára is, hogy a bátyját harcba kell küldenie. Számomra ez volt az élet természetes rendje, sőt, a csaták jelentették a fajom számára a megélhetést is, elvégre kovácsként mikor vették a legnagyobb hasznunkat, ha nem háborúk idején?
- Kérlek, Alvis, könyörgök! Kovácsolj a bátyámnak egy pengét, amely megmenti az életét a harcok során! Tudod, hogy ő nem katona, csak egy egyszerű paraszt, aki vasvillát fogott egész életében! Kint a csatamezőn esélye sincs a túlélésre! Kérlek, Alvis, ha igazán szeretsz, akkor teljesítsd ezt az egyetlen kívánságomat! – Nem bírtam tovább Gunhild szemeibe nézni, muszáj volt leszegnem tekintetemet. Már egy év is eltelt azóta, hogy megismerkedtem vele, s nem olyan régen bevallottam neki még azt is, hogy valójában nem ember voltam. Szerettem őt és megbíztam benne. Nem akartam tovább megtéveszteni őt, habár a szemébe egyenesen soha nem hazudtam. Ezzel a kérésével azonban nem tudtam mit kezdeni. Egy varázspengét akart, aminek kovácsolására csak mi, törpék voltunk képesek, ezek a fegyverek azonban sokkal veszélyesebbek voltak, mint aminek tűntek, elvégre még mi sem tudtuk megjósolni, hogy pontosan mire is lesznek képesek. Felelőtlenül egy ember kezébe adni egy ilyen fegyvert felért egyenesen az őrültséggel. Miután azonban már órák óta hallgattam Gunhild könyörgését, nem tudtam tovább ellenállni. Egy megadást jelző sóhaj hagyta el ajkaimat.


Az agyam képtelen volt felfogni a szemeim előtt lejátszódó jelenetet. Gunhild hálószobájának ajtajában álltam, ahonnan egyenes rálátásom nyílt az ágyra, s a matracon enyelgő párnak is rám.
- Miért? – kérdeztem elhaló hangon Gunhildet, aki lusta mozdulatokkal tolta félre a szőke hajú halandó fejét a keblétől, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna az, hogy az idegen férfi csókolgatja őt ott, ahol nekem kellett volna. Ahol nekem volt csak szabad…!
- Hát nem egyértelmű, Alvis? Kell ennél is többet mondanom? – szólalt meg Gunhild gunyoros hangon, felvont szemöldökkel, miközben beletúrt a szőke férfi göndör fürtjeibe. Úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották a szőnyeget, és rögtön utána jól kupán is vágták egy buzogánnyal.
- Én ezt… nem… - Azt akartam mondani, hogy nem értem, mi ez az egész, hogy igenis magyarázatra van szükségem, de alig akart hang kijönni a torkomon. A kezdeti sokkot és fásultságot hamar felváltotta valami más. Igen, a düh. Éreztem, ahogy ez az ismert érzelem megmásíthatatlanul valami teljesen mássá válik. Lelki szemeim előtt lepörgött az utóbbi három év, amit Gundhilddel töltöttem, keresve a jeleit annak, hogy minden hazugság volt. A kirakós darabjai lassan a helyére kerültek, mielőtt azonban bármi mást mondhattam vagy tehettem volna, Gunhild felnevetett fül süketítően magas hangon, mint aki rendkívül jól szórakozik ezen a szituációt. Valószínűleg így is volt.
- Ha ennyire lassú a felfogásod, Alvis, akkor hadd segítselek ki – húzta vörös ajkait ismét gúnyos mosolyra. Nem akartam hallani, amit mondani akart. Nem volt szükségem arra, hogy többet halljak ennek a nőnek szájából, mégse voltam képes sarkon fordulni, és elmenni. Bármennyire is voltam mérges és csalódott, a szívem egy apró része még mindig reménykedni akart. – Soha nem szerettelek, Alvis. Mit is képzeltél magadról? Tán csak nem azt, hogy egy hozzád hasonló förtelmes, ronda törpe képes lesz majd elnyerni a szívemet? – nevetett fel ismét, ezúttal együtt a szőke férfival, aki úgy tett, mintha az elejétől fogva részese lett volna Gunhild színjátékának. Talán így is volt. – Egész végig csak kihasználtalak, te pedig ahhoz is hülye voltál, hogy erre rájöjj! Még egy csoda kardot is készítettél, mert én megkértelek rá, pedig azt hittem, hogy akkor leesik neked is, hogy semmi másra nem kellettél. De már nincs szükség arra, hogy tovább megjátsszam magam, elvégre mindent megadtál, amit csak meg tudtál. Most pedig már nincs szükségem tovább rád. Megtennéd, hogy elhagyod a birtokunkat, amíg szépen kérlek? Te sem örülnél neki, ha az őrök ráncigálnának ki, nem igaz? – kérdezte felvont szemöldökkel, miközben a körmeivel a hátam mögött lévő folyosó felé bökött.
Minden szava felért egy késszúrással. Szívem ezer sebből vérzett, önbecsülésem és büszkeségem pedig mint egy kilyuggatott rongy lógott körülötte. Olyan sok mindent szerettem volna mondani, kérdezni még tőle, a szavak ott voltak a nyelvem hegyén, mégse voltam képes kiejteni őket. Lassan ökölbe szorult a kezem, olyan erővel szorítva azt, hogy vér serkent a körmöm nyomán. De mindezt meg sem éreztem, ahogy a vörös köd az agyamra szállt.
Végül minden félelmem beigazolódott.
- Ezt még megkeserülőd – köptem fenyegetően a szavakat Gunhild felé, villámló tekintetemet pedig egyenesen erre a vörös hajú boszorkányra szegeztem, mielőtt sarkon fordulva elhagytam a szobáját. Hallottam még halkan, ahogy Gunhild felnevetett a hátam mögött, majd teljesen átadtam magam a fékezhetetlen düh által létrehozott sötétségnek.


- Nem megígértem, hogy megkeserülöd azt, amit tettél? – kérdeztem ridegen Gunhildtől, miközben a kis fakunyhójának egyetlen székén ültem. A rettegés jól látható volt a nő arcán, amint megpillantott engem. Biztos voltam abban, hogy tisztában volt azzal, hogy én álltam a családja balsorsa mögött. Ugyanis nem sokkal azután, hogy fény derült az igazságra, az általam kovácsolt penge eltűnt a kincstárból, s ezáltal a szerencséjük is odalett. Az a bizonyos kard pedig most az én ölemben pihent, pengéje fenyegetően villanva a sötétségben.
- Mit akarsz még tőlem, Alvis? – kiáltott fel kétségbeesettséggel vegyes dühvel. Könnyen kiolvastam megfáradt tekintetében az összes nehézséget, amiben az utóbbi hónapokban volt része, de még ha nem is lett volna ennyire nyilvánvaló, hogy mennyire rosszul viselte a viszontagságokat, én akkor is tisztában lettem volna velük. Elvégre végig itt voltam, és kárörvendően figyeltem a családjának a bukását. S most már csak ő volt életben egyedül. Eljött hát az ideje learatni fáradozásaim gyümölcsét. – Hát nem elvettél már mindent tőlem? A birtokunkat, a pénzünket, a hírnevünket, mindent! Mindent elvettél! Mit akarsz még?!
A régi énem talán elgyengült volna látva Gunhild jelen állapotát, de ez az énem már nem élt. Gunhild volt az, aki megölte őt, minden reményemmel, derűlátásommal és bizalmammal együtt. Most már csak ez a rideg, érzelemmentes énem volt, akit nem lehetett sem eltántorítani céljától, sem meghatni semmivel.
- Egyetlen dolog van, amit nem vettem el. Még – húztam ördögi mosolyra az ajkaimat, miközben ráérősen fontam ujjaimat a kardmarkolat köré. Gunhild rémülettől tágra nyílt szemekkel nézett, ám nem engem, hanem a kardot, mint aki rájött, hogy mire céloztam. Halandóhoz képest igencsak gyorsan fordult sarkon, és próbált meg kiszaladni a kunyhóból, én azonban gyorsabb voltam. Mielőtt akár egyetlen lépést is tehetett volna az ajtó felé, én már talpon is voltam, és hátulról gyomron szúrtam őt.
- Én is élveztem a kettőnk kis játékát, Gunhild. De most már semmilyen szórakozást nem tudsz nyújtani a számomra – suttogtam a fülébe érzéki hangon, mint akinek tényleg rendkívüli eksztázist okozott az, ahogy a szenvedését figyelhettem. Végül elhajolva tőle kirántottam a pengét a testéből, mire ő hangos puffanással ért földet. Élénkvörös színű vére egyből tócsát hozott létre a teste körül, én azonban nem vetettem egyetlen további pillantást sem rá, csak elsétáltam mellette, ki a kunyhóból, hagyva, hadd vérezzen el, és haljon fájdalmas halált.  


- Hol van Thrúd? – kérdeztem Thortól, igyekezve megőrizni a hidegvéremet, ám minden eltelt másodperccel egyre kevésbé bírtam megakadályozni azt, hogy a féktelen düh ismét átvegye az irányítást szavaim és cselekedeteim felett. Thor azonban ahelyett, hogy válaszolt volna, csak nemtörődömül rántott egyet a vállán. Ezt látva akaratlanul is grimaszba futott az arcom. Mert nem volt szükség arra, hogy Thor mondjon bármit is. Magam is tisztában voltam a válasszal. Thrúd, mint ahogy mindenki más is, irtózott tőlem, tőlünk, törpéktől, ezért inkább elmenekült, mintsem hogy a szemembe mondta volna, hogy elviselni sem bírja a gondolatát annak, hogy együtt legyen velem. Bár, nem igazán hibáztattam érte. Én voltam az ostoba, amiért azt hittem, a több száz éves munkámért fizetségül kaphatom őt. Az istenek ugyan miért is adtak volna nekünk, törpéknek bármit is, elvégre a körmük hegyéig sem értünk fel. Csak addig kellettünk nekik, amíg fegyvereket és egyebeket kovácsoltunk nekik, utána pedig a létezésünkről is megfeledkeztek, mintha csak hangyák lettünk volna, akiket bármikor el lehet taposni. De ebből elég volt. Nem voltam hajlandó tovább tűrni ezt a bánásmódot. S nem is volt rá szükség.
- Ezt még meg fogod bánni, Odin fia, Thor – szűrtem ki dühösen a szavakat fogaim között, miközben sarkon fordultam, hogy itt hagyjam ezt a helyet. Akkor és ott megfogadtam, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy bárki is lenézett engem, hogy keresztülgázolt rajtam. Mert nem lesz következő alkalom a számukra.