Sosem volt szokásom fecsegni. Nem is kedveltem az üres, semmitmondó beszélgetéseket. Így aztán, amikor megismerkedtem sok-sok évvel ezelőtt a most éppen velem szemben ülő törpét, első percben szimpátia csillant fel vele kapcsolatban bennem, mert nagyon is hasonlítottunk egymást. Az évtizedek során pedig az is kiderült, hogy számos más elvben osztozunk: például hogy nincs szükségünk folyamatosan kapcsolatban lenni ahhoz, hogyha mégis rászorulna a másik, akkor segítsünk. Mint most. Mert hát, ha a sorsunk haladt előre, akkor nem kerestem meg a férfit, csak hogy beszéljünk néhány szót, ahogyan ezt a halandók teszik manapság az okostelefonjaik segítsével. Nekem éppen elég volt annyi, hogy hívtam Alvist és ő jött.

– Valójában nem hozzám jutottak el – válaszoltam egy fokkal nyugodtabb hangon a kérdésre. – A múlt fonalait vizsgálták, amelyek az varázslatom nyomán megsérültek. Viszont nekünk nornáknak, a lényünkből adódóan nincsen sorfonalunk, így nem is tud kapcsolódni más lényekéhez. Ebből és a múltba való betekintésekből arra következtettek, hogy egy norna a tette – kortyoltam egy keveset a boromból, mielőtt folytattam volna. – Természetszerűen a testvéreim énrám mutogatnak, függetlenül attól, hogy bizonyítani nem tudják az elméletüket – halványan elmosolyodtam és ingatni kezdtem a fejemet. Tulajdonképpen nem tévedtek, hiszen én voltam az elkövető, ám fogalmuk sem lehetett miféle szövetség áll a háttérben, éppen azért, mert a fonalak megcsalták őket, és nem tudják kivel léptem szövetségre.

A férfi nyugalma jót tett most nekem, ahogyan a bor is, és az idő, amit gondolkodással tölthettem eddig. A figyelemeltereléshez a tervem nagyrészt összeállt, és ehhez nem kellett más, csupán egy kiváló törp, kiváló munkája. – Csak egy pontos másolat kell – nem volt szükségem semmi másra, a többi már megvolt ahhoz, hogy félrevezessem a főnornákat. – Van egy fiatal norna, akiben nagy erő lakozik, de még alig ébredt csak tudatára ennek. Látomásai vannak az átokkal kapcsolatban – talán nem is kellene többet mondanom, hiszen elég okos Alvis, hogy ebből már össze is tegye a képet, hogy mit is akartam kihozni ebből a számomra igen kellemetlenné váló helyzetből. – A lány megbízik bennem – és ezzel eldöntötte a saját sorsát, ami kissé nevetséges, tekintve a fajtánk létének alapját és a sorshoz fűződő kapcsolatát. És valahol sajnáltam is Freydist, mert hosszú ideje az első, akit kedveltem a nornák közül. De még egy valamiben egyetértettünk Alvisszal: a saját létünk fontosabb másokénál. – A főnornák keresik azt a varázserejű tárgyat, ami az átkot hordozza, és a másolat is kapni fog egy átkot, de nem a Felejtést – a hangomból kisejlett, hogy nem vár semmi jó és szép arra, aki megpróbálja a másolatot tönkretenni. Nem kellene talán éppen most a három legerősebb testvérem ellen fordulni, de túl jó lehetőség lett volna kihagyni mindezt.

Azzal próbáltam nyugtatni magamat, hogy szerencsém volt, hiszen minden lehetőség a kezemben volt, amivel elterelhettem a figyelmet magamról. Thrym persze rám bízta a dolgot, neki pont annyira nem számítottam én, mint nekem ő. De nem is volt baj, nem kívántam az életemet egy óriás kezébe tenni, nem voltam ilyen ostoba. Ennek ellenére idegesen pakolgattam át azt a néhány megbeszélésemet, és jeleztem az asszisztensemnek, hogy az ügyfeleimmel egyeztessen mielőbb új időpontokat. Hosszúnak tűnő percekkel később a fehérboromat a pohárban lassan forgattam körbe újra és újra, magam elé meredve, a gondolataim pedig egészen elkalandoztak a jelentől, az étteremtől, így amikor Alvis megérkezett, felkaptam a fejemet a léptek hangjára. A megjegyzésre csak egy kevésbé kedves mosoly volt a válaszom.

- Akadt egy kis problémám… pontosabban három - kezdtem bele aztán, amikor a férfi már helyet foglalt velem szemben, miközben figyeltem, ahogyan kilazítja a nyakkendőjét. - A főnornák gyanakodnak. És mivel nem vagyok a szívük csücske, megtettek bűnbaknak - belekortyoltam a borba, a kissé száraz alkohol savanykás ízt hagyva a számban csúszott le a torkomon. Régen voltam olyan frusztrált, mint most, ebben kétségtelenül igaza volt a törpének, ezt én magam is tudtam. Ugyanakkor ok nélkül sosem voltam feszült, ezzel tisztában lehetett ő is, hiszen olyan régóta ismertük már egymást, és azon kevesek egyike volt, akiben még jobb napjaimon meg is bíztam. Ezért is riadóztattam őt, nem pedig az óriásokat.

- De talán szerencsém lesz, ha tudsz készíteni egy pontos másolatot a karperecről - folytattam aztán és a szemöldököm kérdőn szaladt feljebb. - Mit gondolsz Aaren, mennyi időbe telne? - sokat úgy sem adnék, és ezt nyilván sejthette a velem szemben ülő férfi, hiszen nem volt tervben egy másolat az ékszerből, amelybe az átok magját ültettem bele. Ám ha minden összeállt volna, talán végleg megszabadulhattam volna a főnornáktól.

Azonnal találkoznunk kell! - ennyi volt az üzenet, amit hagytam neki tegnap éjjel, miután megszabadultam a két főnornától. Még nem tudhatta drága Alvis, mennyire azonnal kell a segítség és mennyire azonnal kell cselekednünk. Volt idő, amikor nem vontam be minden tervembe a törpét, de manapság ez már nem így volt. Egyszerűbb volt, és szükségem volt egy olyan körmönfont barátra, mint amilyen Ő is vagy - már persze, ha a barátomnak nevezném, mert ennyire sosem voltunk érzelgősek. Ez viszont kölcsönös.

Miután visszajelzett, hogy a mai napon ráér, foglaltam egy asztalt a Ruffinoba, ahol oly sokszor találkoztunk már, általában azzal a fedősztorival, hogy együtt dolgozunk, én a királyi család megbízásából, Alvis pedig az én felkérésemre, mint ékszerész. Minden fedősztori részben igaz kellett, hogy legyen és mindkettőnknek jövedelmező üzlet volt ez a hivatalos kapcsolat, a régi ismeretségünkön túl. A Ruffinoban pedig ismertek már, tudták, mennyire fontos számomra a diszkréció, így gondolkodás nélkül az egyik privát termet ajánlotta fel a főpincér, akivel röviden elcsevegtem mint mindig. Fél egyre kaptam meg az asztalt, melyről tájékoztattam Alvist is.

Szokásomhoz híven tűsarkokon érkeztem meg az étterembe, ahol a név hallatán megjelenő pincér lesegítette a kabátomat, majd a privát terembe kísért, mely még üres volt, bár kétségtelenül korán érkeztem, mert rettenetesen türelmetlen voltam. Kértem egy félszáraz fehérbort, amíg a férfira vártam, és tőlem szokatlan módon a mobilomat piszkáltam, főként a megbeszéléseimet ütemeztem át, mert a mai napra minden előre betervezett programomat lemondtam, hogy megoldhassam a legsürgettőbb problémámat.