Mavis 'n' Módi

When you least expect it, something great will come along. Something better than you ever planned for.

Egy ideje azt veszem észre, hogy bár szinte minden napot Freydissel töltök a munka miatt, valahogy azon kívül... egyre kevesebbszer találkozok vele. Lehet, az átok miatt, vagy ez a valaki miatt akit megismert, de egyre inkább úgy érzem magam, mint egy pótlék, egy út szélén hagyható kiskutya, akit megsimiznek ha nincs jobb, de amúgy foglalja le magát, mert nincs rá idő, se igény. Nem mondanám, hogy az önbecsülésem annyira szereti ezt a helyzetet... sőt. A mai nap is úgy indult, hogy bejöttem a kapitányságra, köszöntem neki, ahogy mindig, azzal a kivétellel, hogy nem álltam meg a pultjánál bazsalyogni, mert egész éjszaka hergeltem magam, és egyáltalán nincs kedvem most ehhez az egészhez... se hülyét csinálni magamból. Mondjuk az is segített, hogy Rune rákérdezett, hogy és én ezt még tűröm is...? És bár a válaszra még nem jöttem rá, mindenesetre ma nem vagyok hajlandó körberajongani őt, és kész. Inkább megyek az asztalomhoz, ahol már látok egy aktát, mikor a felettesem is megérkezik, hogy felvázolja, miről is van szó, és mi lenne a dolgom, én pedig amúgy is rábólintanék, de a névlistán ahogy átpillantok gyorsan, egy név felkelti az érdeklődésem. Norgaard... a keresztnévvel meg egészen csábítóan cseng, hiszen kétlem, hogy pont egy ilyen nevű valaki lenne a városban - ha mégis, hát igen morcos leszek egész nap -, nem sokkal később pedig már úton is vagyok a laktanya felé. Már útközben azon kapom magam, hogy egyre jobban remélem, hogy nem egy druszáról van szó,.. Tudom, a legutóbbi találkozáskor miért is beszéltem le magam az istennőről, most mégis egyfajta izgatottságot érzékelek magamon, hogy tudom, ő is ott lesz.
Odaérve leteszem a kocsit, magamhoz veszem az aktát, majd elindulok befelé, ha pedig elnavigálnak, a csapatkám felé veszem az irányt, és bár már a parkolóhoz érve éreztem azt a bizonyos energiát, amit Mavis sajátjának tudhat, csak akkor 'hiszem el', mikor már látom a sziluettjét, hamarosan pedig az arcát is. Még mindig elképesztően csinos és .... jó-jó, hagyjuk! Inkább csak megállok mellette, mintha hozzá nem is igazán intézném a következőket.
- Na jó reggelt! Kezdésnek odaadnék egy jelenléti ívet, amit szeretném, ha mindenki aláírna. A késést nem szeretem, szóval ha holnap nem lesz itt pontban mindenki, és nem lesz ezen a lapon az aláírása, akkor akár haza is mehet, és ne is jöjjön többet. - nézek körbe rajtuk Mavis kivételével, szinte kérdőn pillantok végig mindenkin, hogy érthető-e, és csak aztán adom oda mappácskára tűzött lapot egy tollal, hogy adják körbe azt, de nem Mavisnek adom, hanem a mellette állónak, hogy onnan menjen körbe.
- Mint már gondolom tudjátok, a nevem Cameron, a Mr. Reidarsent nem igénylem, viszont ha én tisztelettel állok valakihez, azt szeretem, ha vissza is kapom, ha ez megvan, nem hiszem, hogy összekötjük a bajszunkat. - közben pedig végig is megy a lap, amit elveszek, és Mavis felé nyújtom, természetesen őt se hagyjuk ám ki!
- Norgaard kisasszonyt se hagyjuk le. - pillantok rá, leheletnyit kevésbé hivatalosan szólva hozzá, hiszen őt .. ismerem. Fogjuk rá, hogy ezért szentelek neki több pillantást és figyelmet, mint a többiekre összevetve, már most, mikor még csak a papírt kell aláírja, amit ha megtesz, elveszem tőle a mappácskát, és igyekszek visszavenni a hivatalosabb énemet.
- Mivel mind valamilyen doktorok vagytok, feltételezem egyikőtök se riad vissza a vér és sebek látványától, de ha valaki esetleg nincs tisztában vele pontosan, mi is várhat rá felcserként, kezdhetjük a média anyagok feldolgozásával a napot. - kezdek bele, majd várok egy kicsit, ki hogy dönt. Nem biztos, hogy ilyen sérülésekkel találkoztak már, mint ami odakint tud lenni.
 

< outfit >

5

Módi & Mavis

We started buzzing, blood was rushing, but it wasn't only to my head. To my head. You make me weaker, you're my keeper
Pull me deeper, take me to the edge
And I jump in..

 Már olyan sok éve élek az emberek között, hogy kezdenek elfakulni az emlékeim, a szokások, amiket otthon, a Gleccseren tanultam és már arra is haloványan emlékszek csak, hogy milyen érzés volt annak a zárt közösségnek a tagja lenni. Néha még eszembe jutnak azok, akiket tényleg szerettem, de az a szeretet gyufa lángja ahhoz a szeretethez  amit az itteni barátaim iránt érzek. Sokkal szabadabb, sokkal boldogabb, sokkal elégedettebb vagyok az itteni életemmel, mint azzal. A munkámban fejlődök mint rezidens, a betegek imádnak, az orvosok is szívesen hívnak magukkal, hogy segédkezzek. Minden remekül halad és hálás vagyok a nornáknak ezért, mégis megtörtént valami..amire nem számítottam. Egyáltalán nem láttam ilyesmit a jövőnben. Egyszercsak elém került a nővéri pulton a szórólap és addig- addig izgatta a fantáziám, míg el nem döntöttem, hogy ezt a lépést meg kell tennem. Vonzott, menni akartam. Olyan erő volt ez, amivel nekem nem volt képességem ellenkezni, pedig utálom a háborút és mindent ami képviseli. Mégis megakadtak a szemeim a felhívás betűin, amik elszólítanak a közel keletre, életeket menteni. Írtózok az öldöklés gondolatától is, de..mehetnék és gyógyíthatnék, ami viszont az életem részét képezi, amióta csak az eszemet tudom.
Próbáltak lebeszélni róla a kollégáim, főleg olyan indokok miatt, hogy nem nekem való az a színtér, hogy a csata és halál borzalmai majd megtörik a lelkem. De ők nem is sejtik, hogy még a nagyijuk nagyijának a nagyija is lehetnék és engem aztán nem könnyű kicsinálni.
A szórólap hátulja jelezte a helyszínt, ahol a toborzást tartják és az első napot az edzésre.
Állóképesség fejlesztése, pszichológiai állóképesség szűrése, lövészet. Ha van valami, amit sohasem akartam volna megtapasztalni az ujjaimmal, az a fegyver hideg féme és annak a súlya. A tudat, hogy ha a ravaszt meghúzzák, az azért történik, hogy valakinek ártsunk. Mély levegőt veszek és túlteszem magam rajta, hiszen áldozatokkal kell járnia mindennek, ami a javunkat is szolgálja.
Miután leadtam a munkát, mehettem is a kapitányságra jelentkezni, ahol felvették az adataimat és megadták nekem, hogy másnap kivel is kell majd találkoznom. Állóképesség fejlesztés és lövészet Cameron Reidarsennel. Cameron..Milyen furcsa név. Hazafelé menet többször is lepillantottam a papírra felkarcolt névre. Mi lehet ez a furcsa érzés?
Egész éjjel fura álmaim voltak. Vitáztam síetam, nevettem, sírtam ismételtem de végül egy férfi karjai közt kötöttem ki. Felpillantottam rá, s habár az arcára nem emlékszek, de a nevét olyan gyengédséggel és szeretettel ejtettem ki, hogy mikor felkeltem még könnyesek voltak a szemeim. Egy álomképbe beleszerelmesedni, csak azért mert Cameron nevét nem tudom elfelejteni? Remélem, szuper csúf lesz szegénykém és elengedhetem a gondolatot, akár egy leeresztett lufit.
Természetesen kényelmes göncbe bújtam, felfogtam a hajam és egy táskába bedobáltam mindent amit egy edzésre vinnék. A papírjaimmal és egy ajánlással együtt.
A kapitányságon összegyűjtöttek minket, rajtam kívül még egy karakánabb nőt és négy férfit, akik a harmincas éveik elején lehetnek, majd elvittek minket a laktanyára, ahol lehet gyakorolgatni. Épp Ynes és Anton társaságát élveztem, amikor lépteket hallottunk. Én egyből éreztem, hogy ez az energia, ami a hátam mögül közelít meg minket, az nem emberi. Úgy fordultam meg, mintha lassított felvételben élném az életem. Ismerős volt, túlságosan is ismerős Cameron Reidarsen, vagyis...Módi.
Ki más is oktathatná jobban a háborút, mint a háború maga? Fogalmam sem volt, hogy reagáljak az isten jelenlétére. Először és utoljára Ane esküvőjén láttam őt, de az után oly sok minden történt.