Mindenkiben rejlik egy történet
   

meséld el a tiéd

Egyszer volt, hol nem volt...Élt egyszer egy csodás fehér hattyú Léda, akinek egy tojásából két szépséges leánya született, Klütaimnésztra és Heléna.
Míg Klütaimnésztra Agamennon felesége lett, Heléna Menelaoszé, olyan házasságban, ahol nincs szerelem, nincs boldogság, nyilván megcsalta, s ennek hála lemászároltak egy egész államot, ahol odaveszett a görög hon egyik legnagyobb hőse is, Achiles.

Mindig nagyon szívesen olvastam ezt a történetet, habár az én mesém egészen máshogy végződik. Az ikrem, Dahlia után születtem meg nagyjából két órával, kettőszázötvenhat évvel ezelőtt. Szerencsére mind a ketten szép kisdedek lettünk, csakhogy a személyiségünk teljesen más lett.
Ő céltudatosabb, igényli az önállóságot, hogy minden döntést magának hozzon meg, én viszont mindig azért éltem, hogy szeressenek a szüleink és én legyek a kedvenc. Mindent megtettem ennek érdekében. Áhítattal hallgattam a történeteiket, féltem amitől féltek és imádtam, amit ők jónak tartottak.
Abban az elzárt közösségben, ahol mi jégóriások éltünk, nem is volt nehéz egymás gyűlöletéből táplálkozni, ami az istenek felé irányult. Évszázadokon keresztül ez ment, elszigetelve, szinte nomádként a fejlődő világhoz képest, de így volt nekünk jó. Mindenkinek meg volt a kis szerepe, Samendill a "vallási" vezető, anyám aki mindenkinek tanácsot adott és én lettem a falu gyógyítója. Nagyon szerettem másokon segíteni és kicsit sem bántam, hogy másokhoz képest kicsit elmaradottak vagyunk, mert láttam az egyszerűségben a szépséget. Sosem vágytam igazán arra, hogy megismerjem a világot, hiszen az tele van önzéssel és gyalázattal, minden szörnyűséggel, amit a szüleink mondanak.

Az idősebbik nővérem, Isane volt az, aki először "megvilágosodott". Ő nem csak gyógyítani akart, de hozzá még tapasztalni, tanulni, megérteni és "látni" is. Itt kezdődött el minden. Akár egy lavina.
Külvilágiakkal kezdett randizgatni, s míg én azt sem tudtam, mit jelent az a szó, ő már csinálta, a szüleim nagy bánatára. Egyre kevesebbet és kevesebbet járt haza, egyre kevesebb dologban értett egyet a szüleinkkel, akik ennek a hatására még a korábbinál is keményebben akartak minket fogni Dahliával.
Nem értettem, hogyan tudott a rendíthetetlen Isane ennyire megváltozni, de biztos voltam benne, hogy hamar meggondolja magát és visszatér közénk, férjül fogadva az óriás Blømdahlt, aki folyamatosan a sarkában lihegett. Nos...nem így történt, közel sem. Pár év múlva egy istennel tért hozzánk vissza, kész tényként közölve, hogy Rune Akselsen és ő meg fognak házasodni. Fogalmam sem volt, ehhez hogyan kellene viszonyulnom. Nagyon szeretem és istenítem mind a két testvérem és Rune is olyan szerelmesnek tűnt, amilyen mély érzelmeket én még életemben nem láttam, nem is tapasztaltam, és Isane szintén nagyon szerelmesnek tűnt. Örültem nekik és nagyon hajlottam afelé, hogy áldásom adjam rájuk, míg anyáék csak legyintettek, mert biztosak voltak benne, hogy ez egy átmeneti szeszély Ane részéről. Egy isten nem lehet óriás nőnek az igazi, elrendelt párja. Képtelenség. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy anya tett arról születésünkkor, hogy ne essünk teherbe, ha nem a nekünk elrendelt férfival hálunk együtt, aki szerinte - és apa szerint is- csak óriás lehet, senki más. Nehogy a világra hozzunk megtöbb isten fattyat, mint amilyenek mi lettünk a nővéreimmel... Lehet, ezért erőltetik ennyire ezt... Hátha egy idő után gyengül bennünk az istennői vér és a mi gyermekeink már óriások lesznek. Őket

Még fel sem ocsúdtunk, hozzá sem szoktunk a gondolathoz, de Isane-ék máris kitűzték az esküvő időpontját, itt realizálódott a dolog és innentől a szüleink mindent megtettek, hogy a nővérem ne ejtsen csorbát, se a család és főleg ne a kis közösségünk becsületén.
Kérték, utasították, zsarolták, lelkiterrort vetettek be, de semmi sem használt a szerelem ellen, ami Isane nővérem szívében lobog. Látszólag elfogadták, mind elfogadtuk a frigyet, közben pedig minden nap azt tervezték, hogyan fogják ezt az "őrültséget" egyszer s mindenkorra megszűntetni. Bevallom, én... kedveltem a sógorom. Kedvesnek, viccesnek tartottam, olyasvalakinek akiről nem gondoltam volna, hogy a nővéremhez való, de mégis boldogabbnak láttam mellette a szeretett testvérem, mint valaha. Szerettem volna, ha anyáék is beletörődnek és engedik lélegezni, mert ha nem neki való az isten, Isane úgyis visszatér, nem? Dehát csak addig próbálkoznak csűrni, csavarni a dolgokat míg pattanásig nem feszül a húr. Teljesen kétségbeestek, a kétsegbeesés és a félelem pedig rossz tanácsadók, öt évvel ezelőtt be is bizonyosodott, meddig hajlandóak elmenni.
Dahlia eleve sokkal szabadelvűbb volt, mint én és hát nem is lepődök meg azon, hogy engem ezek után úgy sodortak magukkal az események, mintha elszáradt falevél lennék, ami tehetetlenül hullik a végzete felé, olyan külső behatásokra, amik nem közvetlenül miatta történnek mégis hatással vannak rá. Mondom is, miért. Mint említettem, Isane rendelkezett egy "kérővel", a jégóriással aki a csoportunk egyik alapító tagja. Sosem érdekelte a férfi igazán, úgy érezte, hogy igen hízelgő a figyelme, de borzasztó, befásult, unalmas alak.
Amikor híre kelt Ane házasságának az istennel, Blømdahl iszonyú haragos volt. Csak magának akarta a "falu legszebb lányát", aki a nővérkém volt míg ott élt. Ő sok helybéli szívét megdobogtatta egyébként, de Ane... őt senki sem érdekelte. Egyik nap mégis eljött hozzánk Blømdahl vacsorára, hogy megkérje Isane kezét és égtelen haragra gerjedt, hogy ilyet meg mertek neki engedni a szüleink. A türelmét kérték, magyarázkodtak, hogy Isane úgyis megunja, úgyis visszatér...
Ane viszont boldog házasságban élt addigra és esze ágában nem volt visszatérni, pláne nem Rune nélkül. Időközben Dahlia is egyre jobban elvágyott, ellenkezett és ki máson akarták volna a még meglévő hatalmukat gyakorolni? Melyik szöget akarták beverni? Amelyik eleve tövig a falban volt, vagyis rajtam. Egyik vacsora alkalmával "fontos" vendéget vártuk, aki nem kisebb személy volt, mint a hírhedt Blømdahl, aki addigra megunta a várakozást a nővérem kezéért és meghívatta magát vacsorára. Anya egésznap a fellegekben járt, sürgött-forgott mert úgy érezte, hogy most aztán megfordul a szerencsénk és vagy Dahliát vagy engem meg fog kérni.

Emlékszem arra az estére, hogy szinte reszketni kezdtem az izgatottságtól, mert a mandula vágású szemek mindig visszataláltak hozzám. Méricskéltek, megfigyeltek és zavarba hoztak. Nem volt jóindulatú ez az izgatottság, mert nem abban reménykedtem, hogy innentől kezdve majd engem akar az oldalára, mint a harmadik felesége, épp ellenkezőleg, tartottam tőle. Nem éreztem iránta semmit, teljes közöny uralkodott a lelkemben egészen odáig, mert amint bejelentette, hogy végülis én leszek a "legmegfelelőbb opció", valamit elvágtak bennem. Tudtam, hogy anya és apa ujjongva fognak beleegyezni és így is történt, hiszen végre rendes, óriás férfihez házasíthatták be az egyik lányukat. De, nem megérte? Büszkék voltak rám, imádtak, elégedettek voltak velem és az egekig magasztaltak, akár egy hercegnőt. Nem ezt akartam mindig is, hogy én legyek a kedvenc? Én lettem a falu elsőszámú hölgye, akit mindenki tisztelt, mindenki arról beszélt, hogy milyen szép gyermekeink lesznek, milyen erős, tökéletes óriások, és ezzel megbocsátják az anyámnak, hogy isteni vérből származik, apámnak meg amiért elvette őt. Na de itt a bibi. Anyám varázslatának hála, attól kellene teherbe esnem, akit a sors nekem szánt, de...egészen idáig nem sikerült teherbe esnem. Pedig akartam még az elején, hogy büszkék legyenek a szüleim, aztán már kötelező programnak éreztem és próbálkoztam ugyan, de csak azért, hogy mindenki befogja és ne kelljen, hogy ekörül forogjon az életem.
Igazibtortúra volt, mert akármit tettem, nem sikerült teherbe esni és a napok, évek elteltével kezdett felnyílni a szemem. Szerelem nélküli, céltalan házasságba mentem bele, olyan személlyel, aki nem a nekem szánt társ. Onnantól kezdve, kezdtem elhidegülni és kerültem vele az együttléteket, amennyire csak lehetett. Végtére is a férjemnek csak azért kellettem, hogy egy csinos kis nő lógjon a karján, ha szükség van rá, egyébként is keveset volt otthon, ezért végre egészen sok időt tudtam a nővéreimmel tölteni. Néha még Isane is meglátogatott a férjével együtt. Olyankor hozott nekem mindenfele könyvet, amire a "csodás", "találékony" halandók maguktól rájöttek az emberi és állati testtel kapcsolatban. Sok mindent megtanultam belőlük unalmasabb óráimban és kezdtem látni, hogy talán nem is lehet olyan rossz a világunk a falun túl.
Harminc éve történt meg a nagy attörés az életemben, amit Dahlia költözése váltott ki. Isane már régóta boldog házasságban élt, Dahlia a költözés után szinte kivirágzott...
Talán mégsem olyan jó, ahogy mennek itt a dolgok? Lehet, nem is olyan rossz az összes többi faj? Nem volt könnyű, de elkezdtem kibontogatni a saját szárnyaim és eldöntöttem, a fenébe is, látni akarom az emberek világát és megtapasztalni mind azt, amit Isane annyira szeret. Nagyon nehéz döntés volt, magamra haragítani a szüleim, elhagyni a férjem, elviselni, hogy én leszek az újabb elrontott  lány a FullaxSamendill háztartásban. Mindez nem számított, csak ki akartam törni.
Viszont, nálunk mindennek megvan az ára és azzal, hogy elhagytam a férjem, addig nem térhetek vissza a jégóriások földjére, amíg a következő Ragnarök el nem jő, csak akkor térhetek vissza, valaha, ha túlélem.

Jelenleg rezidensként dolgozok az Osloi korházban, minden vágyam, hogy traumatológis legyen belőlem. Most hogy hozzászoktam a fejlődő világhoz, örömmel és bátran állok a kihívások elébe.
Mert nem kell, hogy Trója porrá égjen ahhoz, hogy az áruló lány megtalálja az útját.