Hel & Joakim

Az unalmas és egyébként teljesen érdektelen csevegést nem zárom le egész addig, míg le nem érek a lépcsőn és Joakim elé nem illegetem magam, mert pontosan tudom, mennyire nem tetszik neki, hogy így üdvözlöm. Bár nem is értem igazából, hogy mit várt tőlem? Mosolyogva szaladok majd le a lépcsőn hozzá vagy épp, hogy majd én magam nyitok ajtót izgatottan, mintha egész idáig azon kattogtam volna, hogy mégis mi a fene lehet ennyire fontos? Na nem, mintha nem így lett volna, de eszem ágában sincs elárulni neki, hogy a látogatása felkeltette az érdeklődésemet és a gyanakvásomat egyaránt, mert tudom, hogy nem véletlenül jelenik itt meg személyesen. De a lényeg, hogy látni akart, így az a minimum, hogy szépen csendben kivárja a sorát, míg szánni tudok rá időt. Ha már nem tudta elmondani az üzenetben, hogy mi a baja, hát most toporogjon Ő is kicsit.
Miután megszabadulok a beszédpartneremtől és a telefonomtól is, nem hagyja ki a lehetőséget a csipkelődésre és a Tőle már amúgy is megszokott gúnyos megjegyzésekre, mire csak egy kiismerhetetlen mosollyal reagálok és rávillantom kékjeimet. Őszintén szólva az lepne meg csak igazán, ha egyszer egy hasonló helyzetben készséges kis katonaként viselkedne, nem pedig úgy, mint egy lázadó kamasz, aki élvezettel felesel az idősebbekkel, mintha csak az erejét akarná fitogtatni.
Szavai hallatán felemelem kézfejemet és alaposan megnézem magamnak vörösre festett körmeimet, kicsit közelebb is tartom magamhoz ujjaimat, hátha van rajtuk valami hiba, amit én nem vettem észre, végül hanyagul vállat vonok. -Szerintem tökéletesek, de talán tényleg ideje egy kis manikűrnek. Köszi a tippet.- mosolygok rá újfent, majd miután kitöltöm a két pohár whiskyt, háta mögül lóbálom elé a poharat, hogy magához vehesse és ledobom magam a szomszédos helyre, onnan pislogva rá kíváncsian keresztbe vetett lábakkal. Nem teszem fel a kérdést, hogy "minek jöttél?", mert úgyis tudja, hogy most ez érdekel a legjobban, na meg az idők során egyébként is megtanultunk szavak nélkül kommunikálni, hiszen Ő az első halandó, akit magam mellé emeltem, ezáltal Ő tépázza az idegeimet a lehető legtöbb ideje. Ennek pedig, néha van előnye is, még pedig az, hogy tökéletesen ismerjük már egymás gesztusait, mégis játszuk ezt a nevetséges játékot, húzgáljuk egymás bajszát, bár könnyű ezt úgy megtenni egy veszélyes ragadozóval, hogy közben tudja, Vele szemben olyan, mint egy állatkerti ragadozó; rácsok  mögé van dugva és el van kábítva.
Kérdése hallatán aztán érdeklődővé válik tekintetem, talán még a szemöldökeim is fentebb mozdulnak egy picit és, bár cseppet sem jelent jót, ha Ő azért keres fel, hogy a bátyámról beszéljünk, mégsem adom szemernyi jelét sem aggodalmamnak.-Kellett volna?- kérdezem aztán nyugodt hangszínnel, de akaratlanul is megfeszül állkapcsom, ahogy eszembe jut, miféle féltékenység és irigység dúlt a fivéremben már akkor is, mikor én kaptam meg apánktól az alvilágot és nem Ő, most pedig iszonyúan böki a csőrét, hogy Midgardban múlatom az időmet, nem pedig ott, ahol a "helyem lenne". Szerintem azonban, nekem is jár egy kis szabadság, főleg, ha mindemellett tökéletesen megy minden a maga rendje szerint. Talán, csak az zavarja leginkább, hogy bármennyire is szerette volna, hogy elbukjak a rám bízott feladatban, hogy maga alá gyűrjön a teher, én mégis helyt álltam és állok azóta is. -Csak nem készül valami ostobaságra?- kérdezem végül, miközben lepillantok a kezemben tartott pohárra, a helyzet komolyságát pedig minden bizonnyal tükrözi az, hogy ajkaimról ekkorra már eltűnik a bájos mosoly, mert gondoljon rólam bárki bármit, ahhoz cseppet sincs kedvem, hogy a bátyámmal háborúzzak. Már, csak azért sem, mert bármennyire is gyűlöl vagy irigykedik rám, ő is épp ugyanolyan kivételes helyzetben van, mint a kanapén ücsörgő férfi: soha nem akarnám igazán bántani, ez azonban nem jelenti azt, hogy ha rákényszerít sem teszem.

Hel & Joakim

Vannak napok, amikor komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy pontosan miért is hoztam vissza Őt a halálból vagy, hogy azóta miért hagytam még mindig életben, amikor azóta se csinál mást, csak borsot tör az orrom alá. Folyamatosan próbára teszi a türelmemet és tagadni sem tudnám, hogy jóval többet elnézek Neki, mint bárki másnak, hanyagul vállat vonok olyan esetekben is, amikor másnak már igazán javallott minimum térden csúsznia előttem, de az igazság az, hogy képtelen lennék megfosztani magam Tőle.
Egy részem örül, hogy van legalább egy személy a világon, aki nem fél szembeszállni velem, aki képes őszintén a képembe vágni a véleményét, még akkor is, ha egyébként tökéletesen a tudatában van annak, hogy egyetlen csettintéssel véget tudnék vetni a létezésének, mivel a lehetőséget arra, hogy jóval hosszabb ideig éljen, mint halandóként tehette volna, tőlem kapta. Hiszem, hogy mindenkinek szükségeltetik az életében egy olyan személy, aki megszemélyesíti a "józanító pofon" fogalmát, aki képes akkor is hatni rá, amikor éppen tajtékzik a dühtől vagy épp összecsapnak a hullámok a feje felett és fogalma sincsen, hogy merre lépjen tovább. Mert volt már példa ilyenre is, hiszen a lényem része az is, aki képes lenne elpusztítani ezt az egész kócerájt és még, csak meg sem izzadna közben, de nekem ott volt Ő. Szembe szállt velem, bármennyire is uralkodtak el rajtam az indulataim és hiába öltem ki magamból az iránta táplált érzelmeket, az emlék megmaradt róla, arról a rövidke, lopott időről, míg halandó nőként éltem és megismertem és valahányszor ránézek, valahányszor belenézek abba a zöld szempárba, mindez visszaköszön.
Ezért van az, hogy ma már, szinte Ő a jobb kezem, a fő tanácsosom, ha úgy tetszik és bármennyire is megy az agyamra, bármennyire is szeretném néha a puszta kezemmel megfojtani, az üzenetére mégis válaszolok, szinte azonnal, Ő pedig pár perccel később, már meg is jelenik a lakásomon.
A mobilomon csevegek egy jelentéktelen ismerőssel, miközben lesétálok a lépcsőn, és bár hangom jókedvűen cseng, mintha életem legmulatságosabb pillanatait élném át jelenleg, tekintetem máris Joakim-re szegeződik, amint látóterembe kerül, és míg be nem fejezem a beszélgetést, le sem veszem róla. Néha úgy érzem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy Őt visszahoztam a halálból, de mégis, ha ránézek, olyasvalakit látok, aki annak ellenére, hogy jobban gyűlöl, mint bármi mást a világon, mégis hűséges lenne hozzám a létezésem utolsó pillanatáig. Mert tudja, hogy nélkülem, már réges-rég nem lenne itt.
Hanyag mozdulattal vétek végül véget a hívásnak, a telefont pedig cseppet sem kíméletesen dobom le az eddig dobfelszerelésként üzemelő dohányzóasztalra, majd egy kelletlen sóhaj kíséretében újra ráemelem íriszeimet. -Elárulnád, mégis mi volt olyan sürgős, ami miatt máris ide kellett rohannod?- kérdezem kíváncsian a magam csivitelő stílusában, bár az Ő esetében ez inkább azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg épp annyira menjek én is az Ő agyára, mint amennyire Ő megy az enyémre. Mintha folyamatos harcot vívnánk egy értelmetlen céllal, hogy mégis ki fog előbb a másik torkának ugrani, de nem is tagadnám soha, mennyire élvezem. -Innál valamit?- riszálok a bárszekrényhez nyájas mosollyal ajkaimon és anélkül, hogy megvárnám a válaszát, már töltök is magunknak egy-egy pohár whiskyt, kezembe is veszem a kristály poharakat és azok társaságában térek vissza hozzá, mögötte elsétálva nyújtva elé az italt.
Ha elfogadja, átadom neki, ha viszont nem, akkor csak leteszem elé a dohányzóasztalra és ledobom magam a tőle balra lévő kanapéra, kecsesen átvetve egyik lábamaf a másikon, kíváncsi tekintettel fürkészve arcát. Ha nem tudnám, mennyire nem szokott, csak úgy unalmában idetévedni, nem fogadtam volna, szóval felteszem, fontos dologról lehet szó.