Nem tudom megnyugtatni őt, egyszerűen képtelen vagyok rá, ha azzal hitegetném mindkettőnket, hogy minden rendben lesz, akkor hatalmas tévedésben élnék. Ezután semmi sem lesz ugyanolyan. A testvére éppen annyit számított nekem, mint ő, függetlenül attól, hogy mennyire felnőtt már és semmi szüksége nem volt az én támogatásomra. Nekem szükségem volt rá. Ez pedig csak most érzem a legeslegjobban, amikor biztos az, hogy sosem kapom őt vissza.
Tehetetlen voltam, nem voltak terveim a jövőre nézve és ezt végül Aaronnak is bevallottam. Talán nem kellett volna, hagyhattam volna, hogy azt higgye erős vagyok és képes vagyok komoran elviselni a testvére halálát, de nem ment. Az apám amióta Aegir és én… szóval régóta nem jöttünk ki túl jól, valahol talán hibáztat is engem, amiért a ritka emberek egyikét, akire számítani tudott kénytelen volt miattam megutálni. Sosem meséltem el neki, hogy én hogyan ismertem meg Aegirt és semmi köze sem volt azokhoz a dolgokhoz, amiket később a fejemhez vágott. Akkoriban sok hülyeséget hordott össze vissza, azon pedig az sem segített, hogy az italba fojtotta minden szívfájdalmát és haragját persze.
- Légy jó…kérlek. – szóltam nagyon halkan Aaron után, aki szépen fogta magát és felment táskástól mindenestől a szobájába gondolom.
Egyedül maradtam. Mindennel, az érzéseimmel, az emlékeimmel és azzal, hogy holnap beszélnem kell az apámmal. Utáltam felhívni. Utáltam kedveskedni neki, amikor tudtam, hogy most pont az ő hangját hallanám a legkevésbé. Utáltam ezt az egészet. Utáltam, hogy nem tudtam sosem megbeszélni vele a dolgaimat úgy ahogy szeretném, mert olyan csökönyös volt mindig is. De mégis szerettem őt, nem csak azért, mert az apám volt, hanem azért, mert mellette józan tudtam maradni. Mellette nem tudtam kétségbe esni, mert erőt adott abban, hogy igazán ki tudjak bírni mindent. Az mind mellékes, hogy az az erő tele volt keserűséggel és haraggal, a hatását mindig eléri. Erős leszek és csak ez számít.
Nem sokkal később én is felmentem a szobámba, már túl későre járt és nem akartam, hogy itt érjen a reggel. Nem tudtam nyugodtan aludni. Egyszerűen nem találtam a helyem az ágyban. Ezért felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő kis olvasólámpámat és elővettem a piros naplómat. Ragasztottam be néhány fényképet oda Axelről és Aaronról is, de most a nagyfiamról kerestem a legutóbbit.
Nem fogok tudni elbúcsúzni tőle semmilyen formában, ez biztos. Összekuporodtam ültömben és a mellkasomba rejtettem a kinyitott „könyvecskémet”, így keseregtem még egy kicsit. Nem is kicsit, jó sokat. Nem tudtam lenyugodni. Nem volt mibe kapaszkodnom és ez megviselt. Nem maradt más hátra, mint másnap szembe nézni az apámmal, akit fel kellett hívnom és meg kellett kérnem, hogy jöjjön ide. Nem mondtam el, hogy miért jöjjön. Sejtettem, hogy anya a közelében van és mindent hallani fog, mert hiába idős fülelni és kíváncsiskodni attól még nagyon is szeret. Ő is beszélni akart velem miután megkértem az apámat, hogy sürgősen jöjjön át. Megkérdezte, hogy vagyok és a szokásos kedvességével próbált felém fordulni, ahogy mindig is szokott. De nem tudtam normális választ adni. Mégis, hogy mondhattam volna azt, hogy jól vagyok és minden rendben van, holott egyáltalán nem volt rendben semmi sem? Talán megérezte, talán nem, talán kivette a hangomból, hogy most nem vagyok közlékeny kedvemben és van valami, amiről nem beszélek, helyette inkább elterelte a témát valami másra. Aaronról érdeklődött, hogy küldene neki valami finomságot mert sütött valamit, ami elvileg az ő kedvence. Nem ellenkeztem, hogy ne fáradjon, mert én is megtudom neki sütni, most nem volt elég erőm hozzá. Hagytam, hogy ha akarja akkor nyugodtan odacsomagolja és majd elteszem a hűtőbe neki. Kétlem, hogy lesz elég étvágya megenni a tegnap történtek után, de reménykedtem.
Letettem a telefont és próbáltam összeszedni minden gondolatomat addig amíg az apám megérkezik. Tudom, hogy megint a fapofájával fog beállítani és nem fog tetszeni neki amiért nem mondtam el miért akartam mindenféle kérdezés nélkül ide jöjjön. Talán sejtheti. Talán nem. Róla sosem lehet tudni mikor mit érez és ez teszi őt olyan különlegesen kiállhatatlanná, mert nekem sincs szívem kötekedni vele. Aaron, ha lent lenne talán helyettem is megtenné. De nem volt lent és én nem mentem be felzavarni őt. Jobb is, ha nincs itt amíg az apámmal beszélek.

// Én is köszönöm :3 Imádtam minden egyes percét! :D//

Eddig is szomorú voltam, de most már még inkább az lettem, amikor láttam Aaront ilyen szörnyű hangulatban. Megfogadtam, hogy mindig az igazat mondom a fiaimnak, kerüljön, amibe kerül és ezzel szembe kell majd néznem ezek után is. Axel alig-alig hitt nekem, Aaron pedig egyáltalán nem hitt egy szót sem abból, hogy az apja egy isten lenne. Nem is tudom mi másra számítok tőle, mint erre.
- Nem. Nem hülyeség. Az apád létezik. – nem fogok veszekedni vele erről, nem fogom újra elmondani neki, a történetek az apjáról, nem fogom elmondani neki, hogy mit láttam amikor találkoztam vele. Pedig ideje lenne jobban beleavatni ebbe az egészbe, de az nem Axel halálhírének a pillanata lesz. Inkább csak mély levegőt veszek, hogy lehiggadhassak, a végén úgyis hinni fog nekem, akármikor is legyen az a pillanat. Most nem. Még nem. A dolgomban persze Aegir sem segít, most nincs itt, hogy valami csodát tegyen a köreinkben és Aaron… Aaron valószínűleg bűvésznek nézné, először el se hinné, amit lát, csak trükknek hinni, szemfényvesztésnek, amit teljesen jogosan tenne. Végül is, mi halandók nem tudjuk mivel magyarázni az istenek erejét és mágiáját vagy mivel is rendelkeznek éppen, amivel mi halandók nem.
- A nagyapád lelkileg erősebb, őt nem viselik meg annyira a temetések, mint a nagyanyádat. – vagy legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. Neki is sokat jelentett Axel, ő nem olyan, mint az apám. Nem bírnám ki, ha vele együtt kezdenénk elsírni és küzdenénk az érzéseinkkel. Úgy, hogy az apámat hívom van egy kis esélye annak, hogy ő ne érezzen semmit sem vagy ha mégis akkor nem mutassa ki ennyire, mint anya. Az ő komorsága elég ahhoz, hogy erőt vehessek magamon és úgy tehessek, mintha minden rendben lenne, pedig nem lesz rendben semmi sem.
- Jó. Tényleg viselkedj, nincs kedvem megint azt hallani tőle, hogy nem tudtalak megnevelni téged és semmi tisztelet nincs benned. Az más lapra tartozik, hogy ő meg sem érdemli a tiszteletet, de ez köztünk marad. – igyekszem hatni rá, de fogalmam sincs mennyire sikerül. Mindegy, eltántorítani már ő sem tud attól, hogy a nagyapjával intézem ezt a dolgot le. Az apám nem olyan rossz ember, csak iszonyatosan rosszul mutatja ki az érzéseit és ezen az sem segít, hogy szörnyen haragszik rám miközben szeret. Bonyolult egy ember, nem is akartam megfejteni sosem, hogy mit miért csinál, mert számomra logikátlannak tűnt minden. De most nem rólam volt szó. Azt reméltem, hogy segít egy kicsit nekem, félre teszi minden rosszalló érzését és mellettem lesz, ahogy egy apának tennie kellene ilyenkor.
Nem fogok ezen egyhamar túl lenni, ez biztos. Aaron felé fordulok, amikor azt hitte, hogy el szeretnék innen menni csak felvonom a szemöldökömet és nemlegesen megrázom a fejem. Eszem ágában sincs innen elmenni.
- Nem akarok innen elmenni, pont ezt mondom. De ha te már nem éreznéd itt jól magad, akkor… csak akkor költöznék máshová. – persze tisztában vagyok azzal, hogy erre nem leszek képes, ha Aaron kérne rá akkor se. Aegir tudja, hogy itt élek. Ha esetleg úgy döntene, hogy… Ha visszatérne, akkor itt kell lennem a közelben, de mégis távol a tengertől.
- Nincs más. – karba tettem a kezeimet. Felismertem amikor olyan állapotban volt, hogy jobb nem hozzászólni, mert csak rontok a helyzeten. Így is sokat rontottam. Csak nézem őt, és olyan szívesen elmondanám neki, hogy mennyire fontos nekem, de tudom, hogy ellökne magától. Ezért a gondolataimat csak szépen megtartom magamnak.

Nem tudom, hogyan fogjuk ezt az egészet átvészelni ez tény, még sosem éreztem ennyire tehetetlennek és tanácstalannak magam. Csak azt tudtam, hogy ezzel nem fogok tudni szembenézni egyedül, ezért volt szükségem Aaron közelségére legalább. Nem tudtam elfogadni, hogy nem jött közelebb hozzám, ezért jobb ötlet hiányában megint a párnához fordultam. Nem tudtam mihez kezdjek magammal és hogyan nyugtassam meg Aaront. Már nem volt hozzá erőm és elég türelmem sem, mintha Axel halálhírével ez kiveszett volna belőlem, addig amíg le nem nyugszom és el nem fogadom a történteket, de az nem most lesz. Ma még fáj, holnap is fájni fog és valószínűleg ezután mindig, ha a fényképére nézek vagy rá gondolok. Még csak most lett volna előtte az élet, annyi mindent kellett volna megtapasztalnia, de már nem fogja és emiatt szörnyen sajnálom ezt az egész helyzetet.
- Axel tudta, hogy szeretted őt, nem kellettek hozzá szavak vagy megerősítés. Ez olyasmi, amit a testvérek egymás között mondás nélkül is tudnak, még ha sokat civakodnak. A testvéri köteléket kettőtök között semmi sem tudta elszakítani. – csak a halál, de ezt nem mondom ki most. Egyszerűen nem bírom kimondani.
Úgy figyelek Aaronra, mintha az egész világ most csak ő lenne – valahol azok is voltak a fiaim a számomra – és próbálok meg a tekintetemmel belé kapaszkodni. Biztos emiatt húzza el rólam a tekintetét, mert képtelen most szembe nézni velem, vagy nem tudom. Nem tudom mi megy most végbe benne, néha olyan szívesen megtudnám, néha meg inkább jobb, ha nem tudok róla. Az bizonyos, hogy ez most egyikünknek sem könnyű. Ahogy ő úgy én sem tudom felfogni, elfogadni, feldolgozni, hogy a bátyjával nem fogunk többé találkozni.
- Én sem. De ha hihetek a lánynak, akkor… az apátok Axel mellett volt a végső pillanatban és nem hagyta szenvedni őt. – tudom, hogy ezzel pont most nem kellett volna előhozakodnom, mert megkapnám, hogyha az apja olyan nagyságos istenség, mint amilyennek állítom, akkor miért nem hozta haza élve a bátyját. Fel voltam készülve rá, hogy ezt hozzá vágja a fejemhez, de ha nem osztom meg ezt vele is, akkor bűntudatom lesz. Csak szépen össze kellett szednem ehhez is az erőmet, ahogy mondtam neki még a legelején.
Sejtettem, hogy ő nem fog magától idejönni hozzám, ezért mély levegőt vettem, letettem magam mellé a párnát és felálltam a kanapéról. Nem fogom azt tanácsolni neki, hogy tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, hátha mégis hírt kapunk róla és az egész tényleg csak egy különös morbid tréfa, de ez egyáltalán nem volt az.
- Te beváltod az ígéreted és elmész egyetemre, ahogy terveztük. Nincs apelláta, nem fogok elfogadni semmilyen kifogást. Megígérted… - még ahhoz sincs erőm, hogy haragosan vagy komolyan nézzek rá, hátha hatásosabb lesz az, amit mondok neki.
- Le kell szerveznem a temetését. Holnap áthívom a nagyapádat, nincs más választásom. Egyedül nem birkózom meg ezzel. Ha találkoznál vele… csak egy kicsit viselkedj, jó? Tudom, hogy nem szívleled, én se az elviselhetetlen természete miatt, de ő az apám. Talán megérti, hogy miért… - miért kellene most a normálisabb fele, aki nem ítélkezik felettem, hanem elfogadja, hogy egy támogató apára van szükségem, nem pedig olyanra, aki mindent megkérdőjelez, amit teszek, vagy valaha tettem, esetleg tenni fogok az elkövetkezőkben.
- Ha nem akarsz nem kell itthon lenned, amikor átjön. Majd azt mondom, hogy… - még nem tudom miféle kifogást mondanék apámnak, amiért Aaron nincs itthon. De ha egyszer tisztában vagyok azzal, hogy csak miattam tűrik meg egymást, akkor ezen nincs mit szépítenem, Axel emléke nem érdemli meg azt a veszekedést.
- Nem akarok elköltözni innen. Más terveim még nincsenek. – vallom be neki őszintén, közben elsétálok a konyhapulthoz, hogy vizet tölthessek ki. Kivagyok készülve a sírástól. Muszáj innom egy pohár vizet.

Annyira sajnáltam őt, tudom, hogy nem ezt érdemelte, senki sem érdemel ilyesmit és amilyen erős próbáltam lenni, látva, hogy ő sem bírja ki csak még rosszabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy ellökjön magától, most nem szabad hagynom magam, együtt kell maradnunk, legalább nekünk, most ezekben a nehéz időkben. Istenem, de védtelennek látszik így, hogy leguggolt és küszköd az érzéseivel.
Ha nekem kell szenvednem azt eltudom viselni, de így egyre nehezebb lesz. Nem tudok csak úgy szembenézni azzal, hogy ő is szenved. Nyelek egy nagyot amikor meghallom a kérdését a bátyja halálával kapcsolatban. Mit kellene most válaszolnom neki? Hogy igen? Igen, csak nem akarom elfogadni? Én is tombolhatnék, mint ő, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak az ürességet érzem legbelül.
- I…igen. Axel… halott. – bár ezt is csak nagyon nehezen mondom ki, mert nem akarom ezt. Nem akarom ezt az egészet.
Látva a kifakadását, hogy a bátyja nem láthatja őt felnőni, hogy még szüksége volna rá, csak még inkább rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, amiért nem tudom idehozni neki Axelt, hogy nem tudok egyszerre az anyja, a legjobb barátja és a nővére is lenni – sosem akarnék olyan lenni, mint Axel, ezért a nővér, nem pedig a báty.
- Ne okold magad emiatt. Ha létezik túlvilág és ő onnan figyelni tud rád, akkor… még büszkévé teheted őt. – bár ez csak silány vigasz, Aegir megjelenése óta, fogalmam sincs miben kellene hinnem, mi lesz velünk a halál után és társaik. Ennyire nem kérdeztem ki őt sem akkoriban, mert nem… fiatalkoromban nem pont a halál és a túlvilág kérdése foglalkoztatott maradjunk annyiban.
- A bátyád ilyen volt, mindig segíteni akart másoknak még az élete árán is. Ne hibáztasd őt. Axel egy hős volt. – most neked is azzá kell válnod és megmutatni neki, hogy erős vagy és nem törsz meg, lehetett volna a gondolatom folytatása, de Aaron most nem volt olyan állapotban, hogy ezt az egészet felfogja és úgy értelmezze ahogyan szántam volna.
- Rajtad is segített volna, ne hidd, hogy nem. Axel téged is szeretett, még ha sokat veszekedtél vele, akkor is. A testvére voltál, te is számítottál neki… Tudom, hogy igen. – a testvéri kötelék olyasmi, amit semmi sem téphet szét, még a szerelem sem, de ezt hiába magyarázom Aaronnak, ő nem érti meg, nem látja be, hogy a testvére vele is törődött az évek során, igazán sokat, az apja helyett az apja volt és még sorolhatnám…
Könnyes szemekkel néztünk egymásra, amikor szegény Avivat kezdte el hibáztatni, amiért elvette őt a testvérétől. Nemlegesen megráztam a fejem. Ez nem lehetett így. Nem értek egyet vele ebben.
- Nem az. Te is tudod, hogy… Neked is tudnod kell, hogy… - nem tudom kimondani és ezt csak tetőzi azt, hogy azt mondja utálni fogja a lilát és a lány egy dög meg…
- Ne csináld ezt… Most csak… egymásra számíthatunk. – megpróbálom kitörölni a szemeimből a könnyeimet, de újabbak fakadnak a régiek helyére. – Gyere ide egy kicsit… ülj vissza mellém. Nem akarlak babusgatni, csak maradj itt mellettem. Közelebb hozzám. – megpaskolnám magam mellett a helyet és könyörgőn is néznék rá, de tudom, hogy semmire sem megyek vele nála.
- Együtt túl fogjuk ezt vészelni. Nekem egyedül nem fog menni. – úgy elmondanám neki, hogy nem haragszom rá, csak maradjon itt, szent a béke, mert ha valakit, hát most pont őt nincs kedvem elveszíteni. Éppen elég egy napra, hogy az egyik fiamat elveszítettem, a másikat nem akarom. Nem tudom.

Nem kellett volna túlságosan nagy reményt fűznőm ahhoz, hogy Aaron elhiszi mindazt, amit mondok neki. Alapjáraton sosem akarta elhinni nekem, hogy az apja egy isten, most azt sem fogja elhinni, hogy Axel Tyr lányával jött össze. Tyr lányával! Ekkora sületlenséget még Aaron sem fog elhinni nekem, még akkor sem, ha ez az igazság. Az egészet az sem könnyebbíti meg, hogy Aegir eddig nem nagyon akar a segítségemre sietni, minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha Aaron tudna róla, ismerné őt. Akkor mindent más szemmel nézne és nem ítélkezne felettem, hogy jaj az én anyám így meg úgy megbolondult és nem itt lenne a helye, hanem valahol az egyik közeli diliházban.
- Nem kértem, hogy részletekbe menjen. Van, amiről jobb nem tudni, hogy részletekbe menően hogyan történt. Könnyebb a lelkemnek még ha neked nem is az. Én nem akarok történeteket hallani arról, hogy Axelt így vagy úgy, de agyon lőtték, leszúrták, halálra verték és hasonlók. Ha te igen… - szerintem ő sem. De ez részlet kérdése. Csak a hiánya fáj és ez a hatalmas tehetetlenség, mert fogalmam sincs mihez fogok ezután kezdeni úgy összességében mindennel, nem csak a családunkkal.
- Kétlem, hogy bárkit hibáztatnunk kellene Axel halála miatt, vagy ha valakit igen, akkor nem a lányt. Elmondta, hogy Axel maga hozta ezt a döntést meg, nem kényszerítette rá senki, de ez nem jelenti azt, hogy Axel ne szeretett volna minket és ne akart volna hazatérni miután segít a lányon. Nem haragudhatsz a bátyádra azért, mert életében először a szerelmét választotta és nem csak ránk vagy magára gondolt. – ez szintén olyan téma volt, amit nem tudtam Aaronnal sose megvitatni, valószínűleg most sem lesz ez másképpen.
- Várok még néhány napot. Nem kezdek el szervezkedni a temetését illetően, mert nem tudom elfogadni, hogy… - elveszítettem őt és ezt el kell mondanom a családom többi tagjának is.
- Nem tudom elengedni. – vallottam be végül. – Kérlek… Ne veszekedj most velem… Ne hidd, hogy megbolondultam és mindent elhiszek akárkinek… Ha te is láttad volna mindazt, amit én látok és itt lettél volna velem… - a kezéért nyúlok, hogy megfoghassam, bár ismerve őt nem tudom mennyire sikerül elérni őt.
- Tudom, hogy balhéztál volna, de kérlek… Téged nem akarlak elveszíteni még így sem. – nagy érzelgős szavak, amik tudom, hogy elfognak menni a füle mellett, sosem hallja meg ha féltem őt, vagy csak lekorhol, mert ő már nem bébi, akinek az kell, hogy az anyja fogja a kezét, de néha olyan jó lenne, ha egy kicsivel csendesebb lenne. Persze az lehet, hogy egy idő után már túlságosan zavaró lenne.

Tudom, hogy rosszul kezdtem ezt az egészet és nem így kellett volna elmondanom neki. Ezért nem is lepődőm meg azon ahogy reagál mindenre. Nem tudtam összeszedni magam addig amíg hazaérkezett, pedig megfogadtam magamnak, hogy legalább igyekezni fogok. De nem megy. Most már az jár a fejemben, hogy őt ne veszítsem el, mert egyre fontosabb lett az életemben az ő mibenléte. Nem mintha eddig nem lett volna az, de most már nincs semmi mentségem, amiért eltudnám engedni a kezeit és hagyni, hogy éljen, függetlenül tőlem, ahogy Axelnek is megengedtem. Ha ránéztem láttam rajta minden olyan érzést, amit most legszívesebben száműztem volna valahová, csak ne legyen ennyire… csalódott bennem. Valami azt súgja, hogy ő képtelen lesz elfogadni a naivságomat, hogy nem jártam úgy mindennek utána ahogy kellett volna és elhiszek mindenkinek mindent, mert azt remélem, hogy a világ még nincs elveszve és igenis vannak még jószándékú emberek a földön. De ezt ő nem értheti meg. Nem látott olyan számára különös dolgokat, amit én igen. Ezért nem is kérhettem tőle vagy Axeltől sosem, hogy higgyenek a szavaimban, csak megelégedtem a lekezelő és hitetlen viselkedésükkel. Pedig nem kellett volna, de ez már késő bánat. A fiamon azt a Katet látom, ahogyan nekem kellett volna viselkednem amikor meghallom ezt a hírt, de egyszerűen akkor abban a pillanatban nem ment. Nem mondhattam azt a lánynak, hogy ugyan már hülyeségeket beszél, inkább küldje ide a fiamat, hogy vele beszélhessek és ne viccelődjenek már velem, mert annyit nem ér meg az egész. De én itt voltam, láttam a lányon, hogy mennyire komolyan gondolja a szavait és nem tűnt megjátszásnak az egész. Ezt persze nehéz lenne megértetni Aaronnal és elmondani neki, hogy igenis jó emberismerő vagyok már, de ellenpéldának ott volt a hiszékenységem, ami akkor kerített a hatalmába, ha Aegir színre lépett.
- Hadd nyugodjak le egy kicsit, jó? – a másik kérés, amivel tudom, hogy ki fogom verni nála a biztosítékot, de meg kell értenie, hogy addig nem fogok úgysem semmit közölni vele, amíg rendbe nem leszek. Nem tudom hogyan mondjam el neki.
- Nem a ruhájára figyeltem, hanem a szavaira. Én sem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Hogy Axel… De valld be, hogy Axel munkája nem veszélytelen. – aláírom, hogy már összevisszabeszéltem szerencsétlen Aaron előtt és nem is kellene csodálkoznom azon, hogyha kiakad. Próbáltam rendbe tenni a gondolataimat.
- Olyan, tényleg lila lila. – nyelek egyet. Mély levegő és kifúj Kat! Szedd szépen össze magad! Aaron már így is hülyének néz és haragszik rád, ugyan mit veszíthetsz azzal, hogy még jobban magadra haragítod?
- A neve Aviva, a családnevét nem mondta el, de azt én sem tartottam lényegesnek, hogy megkérdezzem, ne haragudj rám ezért. Fekete haja volt, kb. eddig ért. – itt a kezemmel megpróbáltam megmutatni, hogy miként képzelje el Avivat, több kevesebb sikerrel, én az ilyesmihez aligha értek, de azért megpróbáltam. – Olyan magas lehet, mint… - ennél a pontnál megálltam egy kicsit, hogy valaki magasságához hasonlítani tudjam őt, de aztán arra jutottam, hogy alig lehet magasabb nálam. - … én, csak egy kicsivel magasabb, az ő válla fentebb van az enyémnél. – vagyis úgy tűnt, ezt persze nem osztom meg Aaronnal, teljesen felesleges.
- Nem tudom milyen ízlése van a bátyádnak, szóval ne kérd, hogy besoroljam a top favoritjai szerint szegény lányt. De kedvesnek tűnt és komolynak, aki igazán segítőkész is. Tudott Axel rohamairól, ami a hajós balesete után gyötörte őt és próbált segíteni neki, szerintem nagyobb sikerrel, mint én. Ha hazudott volna, akkor szerinted honnan tudhatott arról, hogy mik gyötörték Axelt Aaron? Ilyesmit nem akárkivel osztana meg az ember, csak azzal, akit szeret és tudja, hogy a támasza lehet a nehéz időkben. A lánynak is szüksége volt Axel segítségére. – Aaronra nézek, valószínűleg hülyének fog nézni és semmit sem fog érteni abból, amit mondok neki, de próbálom észszerűen elmondani neki ezt az egészet.
- Nem tudom miben kellett a lánynak segítenie, nem faggatóztam mert úgy éreztem, hogy ez valami olyasmi lehet, amiről jobb, ha nem tudok és sokkal nyugodtabb a lelkem is, hogy nem tudom. De nem hiszem, hogy a munkahelyével kapcsolatos ügyről lett volna szó, ezért onnan nem hiszem, hogy értesítést kapjunk. Maximum olyasmit, hogy nem találják őt vagy bármi… érted? – nem kezelem úgy, mint egy érthetetlen hét évest esküszöm, csak kezd eluralkodni rajtam a kétségbeesés, amit már nem tudok leplezni előtte.

Kételkedés és hitetlenség egyvelege. Valami hasonlót láttam a szemeiben, amikor rám nézett és megszólított.
- Aaron… nyugodj le. – próbálkozom először a szokásos és kevésbé bevált módszerrel. Tudom, hogy teljesen felesleges ilyesmire kérni őt, mert most a legtöbb, amit tenni fog, az nem a nyugalom hajkurászása lesz. Valójában nem is csodálkoznék ezen, mert nekem sem megy. Zaklatott voltam, amióta újra egyedül maradtam. Ezen meg az sem segít, hogy Aaron itthon van végre. Jobban össze kellett volna szednem magam, amíg nem érkezik haza, akkor legalább összeszedettebben beszélhetnék neki a történtekről. De nem tudok. Nem megy. Mintha sav marná a torkom a sírástól és fojtogatna. Most pont arra volt szükségem, hogy ő kételkedjen bennem.
- Ha itthon lettél volna, akkor te is láthattad volna a lányon azt, amit én. Először én is kételkedtem nem mondom, hogy nem. De az ember lánya nem törik csak úgy meg előttem és beszél még az apátokról is és… - Aaron ezt nem értheti. Teljesen felesleges győzködnöm őt. Éveken keresztül próbáltam a tudtára adni, hogy mennyire különleges és nem azért mondom ezt, mert megbolondultam volna, hanem mert így van. Még azzal is képes vagyok szembe nézni, hogy újra a szemembe mondja mennyire bolond vagyok és naiv. Igen, a naivságot beismerem. De hogy bolond is lennék, azt már nem. Fájdalmasan mélyet sóhajtok. Aaron, miért most kell akadékoskodnod?
- Nézd ne higgy nekem, de ha feleslegesen várjuk a testvéredet és a hívását, akkor… - nem tudtam kimondani. Egyszerűen nem ment, akármennyire is kezdett feltüzelődni azon, hogy hittem egy idegennek. A tenyerembe temetem az arcom, nem tudom mit mondjak neki. Nem hisz nekem. Nem hisz abban, hogy az apja egy isten és ő így valójában micsoda. Nem is használom rá szándékosan a félisten szót, mindig csak úgy emlegetem őket, hogy különlegesek. Különlegesek a normál emberekhez képest, hozzám, de ők mindig is úgy értették és gondolták, hogy csak számomra azok, hogy csak én képzelem ezt róluk és valójában nem különböznek a többi embertől. Minden könnyebb lenne, ha Aegir nem hagyott volna egymagamban velük. A régóta őrizgetett dolgaimat pedig… már túlságosan elkéstem azzal, hogy felrohanjak a padlásra és képeket mutassak nekik Aegir-ről. Csak egy egyszerű embernek néznék őt, ami mindig is lenni szeretett volna, de ő egy isten és ezt egy fénykép nem tudja bebizonyítani nekik sajnos.
- Ő… olyan különleges, mint ti vagytok. Nem beszélt hülyeségeket. Tudom. – felnéztem rá. Most már volt egy kis erőm, hogy elmondjam neki is. – Lila szemszíne volt és elhiheted nem a kontaktlencsétől! – mondom ezt úgy, mintha valami nagy szenzáció lenne. Szerintem ez lehetett az utolsó csepp abban a bizonyos tűrési poharában.
- Axelről régen nem kaptunk semmi hírt, még csak nem is hívott minket. Esetleg téged igen? Válaszolt a legutóbbi üzenetedre? Mert az enyémre nem. – persze túl sok mindent várok el most Aarontól. Világéletében nem hitt nekem. Nem most fogja ezt elkezdeni.

Nem voltam képes felállni a kanapéról és jobban lenni, mintha semmi sem történt volna. Annyira fájt Axel halálának a híre, hogy az kimondhatatlan. Mivel már nem fogtam vissza magam, a torkom rendesen fojtogatott, a könnyeim szűnni nem akaróan gördültek lefelé az arcomról. Valószínűleg, hogyha sírással el lehet juttatni valaki lelkét a Mennybe, hát akkor én biztosan nem sajnáltam az erőmet ahhoz, hogy így tegyek. De természetesen ilyesmiről szó sincs, a sírás csak abban segít, hogy… nem segít semmiben, mert vagyok annyira makacs, hogy nem fogadom el a tényt. Persze tudom, hogy nem fog holnap beállítani és azt mondani itt van, él, csak történt valami félreértés és ne haragudjak amiért ez történt. Mert nem fog beállítani. Nem fogja ezt mondani nekem és ez fájt a legjobban. Legutóbb is csak arra emlékszem, hogy nyúztam szegényt a barátnő témával, pedig, ha tudtam volna… De most még egy darabig semmilyen „rossz anyós” vicc témája nem leszek. Pedig még azt is elnéztem volna, hogyha ilyesmivel riogatják a jövendőbeli mennyeimet, de nem. Nem fogok egyhamar viccesen gondolni az ilyesmire és nevetni, amiért így megtréfálták a barátnőjüket. Hogy fogok így sztereotípiákat lerombolni az állítólagos elviselhetetlen és kibírhatatlan felemmel szemben? Egyhamar sehogy.
Igyekeztem nem erre gondolni, valamivel elterelni a gondolataimat. Nem mondom, hogy sikerült, hogy nem fojtogatott minden egyes pillant, amivel szembe kellett néznem egyedül. Sosem voltam az az adjuk ki magunkból az összes dühünket típus, de most… Ha rágtam volna a körmömet, most biztosan semmi sem maradt volna az ujjaimon, de nem volt ilyen rossz szokásom. Csak simán keseregtem és a gondolataimba merülve észre sem vettem Aaron jelzését, hogy hazajött, így nem nagyon tudtam még azt színlelni se, mennyire csodásan vagyok.
Nem engedtem a párnát azután sem, hogy ő leült mellém, csak kitöröltem a könnyeimet a szememből legalább láthassam őt. Ha ő jól van és itt van, nem számít semmi sem. Bár először megpróbáltam komolyan ránézni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a szemem újra megtelt könnyekkel és kimondani se tudtam mi bajom van tulajdonképpen. Pedig egyszerű lett volna, hogyha nem esik ő is kétségbe miattam és elmondani, hogy egy nap talán minden rendben lesz, de az nem ez a nap.
- Itt járt… - abba hagytam a mondatom és mély levegőt vettem, majd kifújtam még mielőtt folytathattam volna, mert túlságosan hamar és gyorsan akartam vele közölni a puszta tényt, hogy Axel nincs többé.
- Axel barátnője és elmondta… - már majdnem sikerült kimondani, hogy mi is történt. De túlságosan rettegtem attól, hogy akár Aaront is elveszíthetem és veszekedés ide vagy oda, meg kellett érintenem őt az arcán, hogy tudja haragszik rá a nyavalya, csak ne ijesszen rám.
- Axel nem jön haza többé. – szipogtam és elvettem még egy papírzsebkendőt szükség esetére.
- Nem azért, mert haragszik ránk és soha többé nem akar látni minket. – szünetet tartottam, elhúztam a kezemet is tőle, mert ismerem a fiam, fél perces szabály, ha ennél tovább babusgatod képes és leharapja a fejed, szóval most végkép nem akartam veszekedni ilyesmi miatt.
- Axel… meghalt Aaron. Nem fog veszekedni többé veled, nem lesz itt, hogy kisegítsen, ha bajba kerülsz. Csak te meg én vagyunk és senki más. Csak te meg én. – azzal ő is tisztában van, hogy vannak rokonaink, de velük még annyira sem tartom a kapcsolatot, mint a szüleimmel. Az egészet pedig úgy értettem, hogy ezentúl egymásra vagyunk utalva. Senkitől nem jön majd a segítség, hogyha valami gondja támad, csak tőlem és az is csak akkor, ha szól róla. Látatlanba nem tudok segíteni rajta, ha nem engedi.

A mai hírre egyáltalán nem voltam felkészülve. Nem tudtam szembenézni vele, azok után sem, hogy azt mondtam rendben leszek. Nem akartam feltartani szegény lányt és előtte sem akartam túlságosan gyenge lenni, pedig most igazán megbocsátható bűn lett volna nem figyelni arra, hogy erős legyek. Fájt, hogy Axel nincs többé. Nem tudtam felfogni, hogy mégis, hogy történhetett. Nem haragudtam a lányra, csak azt nem tudtam elfogadni, hogy ő már nincs. Hogy nem fogja sosem megtudni milyen igazán boldognak lenni, pedig Aviva nagyon kedves lánynak tűnt, olyannak, aki mellett megéri élni és erősnek lenni. Persze volt benne valami, amit nem tudtam megmagyarázni, de ez mind mellékes. Már régen elfogadtam, hogy nem csak az emberiség létezik a világon, hanem istenek és félistenek is. Egyébbel pedig még nem találkoztam, legalábbis tudtommal. Mélyen felsóhajtottam az asztalnál ülve és megpróbáltam lenyugodni. De nem ment. Egyáltalán nem ment. Itt volt előttem a papírzsebkendős doboz és tépkedtem ki belőle a papírt, hogy megtörölhessem az orrom, de nem segített semmit. Nem tudtam lenyugodni, nem tudtam összeszedni magam, hogyha Aaron haza jön, akkor legalább el tudjam mondani neki, hogy mi történt. Egyszerűen túlságosan szorongtam és nem tudtam mit is kezdjek magammal. Most nem akartam egyedül lenni, még a szüleimnek sem tudtam elmondani, hogy Axel nincs többé és jöjjenek át, mert képtelen vagyok egyedül elmondani ezt Aaronnak. Most még nem hiányzik nekik, hogy elmondjam ezt. Legalább nyugodtan alhassanak, elég lesz, ha én fogok virrasztani.
Visszaültem a kanapéra és magamhoz öleltem az egyik diszpárnát jobb ötlet hiányában. Már régen nem az a plüssmackót ölelgető kislány voltam és nem is nagyon őrizgettem az ilyesmit az én gyerekkoromból, de most senki nem volt itt, akire támaszkodhattam volna. Egyedül csak magamra számíthattam. De addig amíg újra erős nem leszek ki kell sírnom magam. Aaron nem láthat így. Nem lehetek előtte ennyire gyenge, azzal csak biztosan felhergelném és most végkép nem tudnám mivel megnyugtatni őt.
Mégis hogyan kellene előadnom neki, hogy mostantól csak ő van és én? Hogy soha többé nem számíthat másra csak rám és én is csak rá? Utáltam ezt a gondolatot. Hogy nincs semmi, amivel megakadályozni lehetett volna Axel halálát. Egyszerűen… Nem tudom elhinni és kész. Talán annak meg kellene nyugtatnia, hogy Aegir mellette volt az utolsó pillanatában, de nem volt ez olyan egyszerű, mint képzeltem. Itt kellett volna lennie velünk mindvégig, akkor most minden másképpen alakult volna. A fiaim nem kételkedtek volna bennem, amikor azt mondom, hogy az apjuk kicsoda valójában, de így… Valahogy erőt kell vennem magamon, még akkor is, ha képtelen vagyok elengedni Axelt és a párnát is a karjaimból.