when you're here sun is shining againAz első kétségbeesett napom egyedül. Nem akartam zavarni a többieket Aaron keresésében, ezért miután elmentek megkértem őket, hogy szóljanak, ha megtudnak valamit, én nem akarom hátráltatni őket. Mégis minden egyes pillanatban fáj, amit látnom kellett. Egyáltalán nem kívántam azt senkinek sem, hogy szenvedjen soha, pláne nem a fiaimnak, de ami Aaronnal történt az… Egyszerűen nem tudtam túltenni rajta magam, szóval igazából nem is baj, hogy itthon maradtam és várok. Már kevésbé nyugodtan, de szóltam, hogy nem leszek képes bemenni a munkahelyemre, amig ő elő nem kerül. Ha megértik jó, ha nem akkor nem, de így nem fogok tudni bemenni. Csak az idegeskedés és a szűni nem akaró aggodalom lenne ott is, ami miatt nem tudnék rendesen dolgozni.
Magamban már nem tartottam vissza a könnyeimet. Nem kellett megmagyaráznom, hogy azért sírok, mert ennyire érzelgős gyenge vagyok, az elmúlt idők miatt. Voltak dolgok, amikre nem készültem fel egyáltalán sohasem, ez pontosan ilyen volt. Mindkét fiam fontos volt a számomra, ezért, ha valaki bántja őket akkor érthető, ha más formában, de nekem is fáj és meghasad értük a szívem. Valahol hibásnak éreztem magam amiért nem szóltam hamarabb, mert azt gondoltam, hogy hazajön, hogy aki elvitte nem ennyire szívtelen és… de megint csak beigazolódott, hogy én túl naiv vagyok az emberek gonoszságával szemben. Azt hiszem, hogy van bennük némi jóérzés, de nincs. Már nincs.
Felsóhajtok. Nem fogom most valami erőssel lecsillapítani az érzéseimet, mert az nem segítene semmit sem rajtam, ezért inkább iszok egy kevéske vizet és próbálok lenyugodni, kitörölni a szemeimből a könnyeket. Nem lehetek ennyire szerencsétlen és tehetetlen sem. Előveszem a telefonomat és leteszem az asztalra. Ha hívnak akkor gyorsan fel tudjam majd venni. Vajon most hol járhatnak? Merre lehetnek? Megannyi kérdés kavargott bennem, amire megtudhattam volna a választ, ha telefonálok, de túlságosan féltem. Féltem attól, hogy csak megzavarnám őket és rosszkor telefonálnék. Ezért inkább leültem az asztalhoz és vártam. Ha kell akkor egész idő alatt itt maradtam volna, csak… már magam sem tudom mikor ettem utoljára. Most azonban csak ahhoz volt energiám és ingerem, hogy valami csokiszeletet rágcsáljak el, amit a titkos édességes helyünkön tartok a pultnál.
Szörnyű vagyok, tudom. Felnőttként már régen ki kellett volna nőnöm ezt, de nem ment nyilván, mert még mindig szeretem az édességet, főleg a csokoládét mindenféle ízben és a pillecukrot. Most nyilván nem fogom annyira kétségbeesetten megbontani mind az összes édességes csomagot és megenni egyedül, mert ami sok az sok lenne nekem is, a végén pedig úgy néznék ki mint… inkább nem is példázok senkivel és semmivel sem, jobban járok.
Most tényleg csak ezt az egy szelet Mars csokit vettem elő, mert ha mást is előszednék, hát azt a pénztárcám bánná meg a következő vásárláskor. Amikor ezt elhatároztam és el is kezdtem rágcsálni a csokiszeletet egyszer csak kopogtatást hallottam a bejárati ajtó felől. Letettem az asztalra a csomagolásával együtt, majd, ha kellett akkor kicsit megtöröltem a szám szélét a csokitól és elindultam a bejárati ajtó felé. Nem mertem még túlságosan reménykedni arról, hogy Aaron lenne az és a többiekkel van már s, végre szent a béke, van egy kis nyugalom, mert még nem volt. Ez az is bizonyította, amikor kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam a szomszéd kislánnyal Cassievel.
- Szia Cassie. – köszöntem neki. – Aaronhoz jöttél? – kérdeztem kíváncsian. Bár még nem voltam felkészülve arra, hogy elmondjam, hogy most nem tud vele találkozni.