Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Amikor a legrosszabb rémálmod egyike is valóra válik és úgy tűnik nincs semmi remény, akkor kell a leginkább erősnek lenned. Én próbálkoztam, de mégis túl sok minden kavargott bennem. Végtelenül szomorú voltam, amiért a fiam sorsa így alakult, hogy nem volt semmilyen más módja annak, hogy túlélje a lány megmenekítését. Ami megtörtént azt sajnos nem tudom megmásítani, akármennyire is szeretném, hogy a fiam köztünk legyen és akár most ebben a percben benyisson az ajtón mindkettőnket meglepve. Persze ez csak egy csodás álom, ami sosem lehet az életünk része, a halálból ugyanis tudtommal nincs visszaút és ez fáj a legjobban. Hogy nem kaphatjuk vissza őt, hogy nem lehetünk újra boldogok együtt, mint egy nagy család soha többé. Ez pedig minden egyes reményemet kezdi elemészteni, de ki kell tartanom, Aaron még életben van. Nem törhetek meg, miatta nem. Neki még szüksége van rám, nekem is rá. Nem tudom mi történne vele, hogyha én feladnám, vagyis vannak elképzeléseim, de sosem akarnám, hogy olyan rossz sorsra jusson. Így is sok gondunk volt vele, nem akarom, hogy a hátra lévő életét börtönben töltse, mert lázad, minden ellen. Nem lenne jó, ha senki nem figyelne rá. Szomorú voltam azért is, mert ennyire csökönyösen ragaszkodó vagyok és nem tudok megbékélni ezzel a helyzettel sehogy sem.
Egyetértően bólogattam amikor azt mondta, hogy reméli Aegir legalább Aaron életében felbukkan, ha már Axelel képtelen volt találkozni amíg élt.
- Én is remélem, hogy legalább Aaronnal találkozik. Csak azt nem értem, mire várhat még, ennyire… - ennyire nem neveltem el a fiainkat, hogy utálják őt és ne fogadják el, ha esetleg beállítana egy nap… - Nagy kár, hogy az istenek ennyire nem hajlandóak meghallani, ha szólítjuk őket. – lehet, hogy valamit én csináltam rosszul, mert azt vártam, hogy Aegir válaszoljon is vagy megjelenjen rögvest, akármilyen távol is van éppen. Sajnáltam, hogy nem ismerhette Axelt. Hiszem, hogy büszke lett volna rá.
Egy darabig még nyomasztani fognak a történtek ez biztos, de addig is amíg késleltethetem ezt a szörnyű érzést, addig megpróbálom itt marasztalni Avivat. Rosszabb lenne, ha egyedül kellene ezzel megbirkóznom az fix, de így van még kibe kapaszkodnom. Az elengedés sosem volt az erősségem, nem tudtam sosem megválni attól a gondolattól sem, hogy Aegirt egyszer viszont látom. Ha ment volna minden máshogy alakul, de én iszonyat makacs voltam és kitartó. Kitartó amellett, hogy még van remény, hiába tűnik úgy, hogy minden már régen elveszett és csak egy emléket tartok életben mélyen magamban.
Örültem, hogy meggondolta magát és végül mesélt a fiamról és a találkozásaikról. Végre egy kicsivel többet megtudhattam róluk, róla. Már nem volt annyira idegen a számomra, el akartam hinni, hogy tényleg az igazat mondja. Nem hazudhat ilyesmiről. Nem szóltam közbe amíg beszélt. Nem akartam, hogy miattam meg kelljen állnia. Hagytam neki, hogy nyugodtan meséljen arról, amiről szeretne szépen apránként a kezdetektől. Nem kellett volna csodálkoznom azon, hogy ismerte a fiúkat, akik az életüket vesztették abban a… balesetben, ami kínozta Axelt azután. Még mindig nem értem, hogy az hogyan történhetett. De az az egy dolog biztos, hogy most már a világ legnagyobb homálya lesz, amire nem kaphatok választ.
- Én… sajnálom, hogy mindezt át kellett élned. – nem ment részletekbe nyilván, de megértem, hogy nem akart beszélni róla. Én sem tudom hogyan fogadnám, bár látva anno a vizet Aegirré válni, már semmin sem kellene meglepődnöm. A szívemnek sincs még semmi baja, nem szedek nyugtatókat, szóval nem értem miért vagy mitől féltett ennyire Axel, amikor el kellett volna hoznia hozzánk a lányt. Vajon elhozta és nem voltam itthon? Könnyen lehet, hogy megakartak lepni és éppen akkor az anyáméknál voltam. Vagy ki tudja. Az is lehet, hogy még csak most akarta bemutatni nekünk a lányt és a történtek miatt ez sosem fog megtörténni.
- Szegénykém… - nem lehetett könnyű élete, de nem sajnálom tőle, hogy megismerte Axelt és kitartottak egymás mellett a végsőkig.
- Ez a fiamra jellemző. – hogy akkor is kitart, amikor más már régen feladta volna és észreveszi az emberekben azt a kis csodát, ami miatt megéri szeretni őket.
- Ne hibáztasd magad… Axel okkal választott téged és hiszek abban, hogy jól döntött. – ha más helyzetben ismerem őt meg, most bátrabban mosolyognék, de most csak egy halvány röpke mosolyra futotta tőlem.
Nem tudtam mivel deríthetném jobb kedvre, talán nem is kellett, talán hagynom kellett, hogy kisírja ő is magát, hogy kimondja mindazt, ami kimondhatatlan, hogy rendbe jöjjön egy kicsit, legalább addig amíg itt van. Elvettem a zsebkendős dobozt és felé nyújtottam, hogyha szüksége volna rá vehessen belőle nyugodtan. Ez nagyon szívfacsaró volt. Tudom, hogy mondanom kellene most valami megnyugtatót, de még én magam sem tértem magamhoz ebből az egészből.
- Elhiszem, most mindkettőnknek nagyon nehéz. – nem kértem, hogy engedje el ő is Axelt, én sem voltam képes rá, ezzel pedig szembe kell néznünk, így vagy úgy.
- Hiszem, hogy ő még tovább fog élni bennünk, az emlékeinkben, amik meg fognak sebezni, most, hogy nincs köztünk, de erősnek kell lennünk… érte… Axelért. – a kezéért nyúltam, hogy megfoghassam. Most csak azért tűntem ilyen békésnek kívül, mert megpróbáltam egy felejthetetlen emléket felidézni, amire szívesen emlékszem vissza és Axelről szól. De sikeresen az ellenkezője történt, nem nyugodtam le tőle, csak újra elkezdtem könnyezni.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Sajnáltam ezt az egész helyzetet. Nem így kellett volna megismerkednünk. De már nem tudom másképpen, így be kell érnem ezzel. Sokkal szívesebben beszélnék az örömömről, mintsem a körbe ölelő bánatomról, amit Axel halála miatt érzek. Ez a helyzet, egyikünk számára sem a legjobb pillanat. Nem akartam megnehezíteni Aviva helyzetét, de láttam rajta, hogy egy pár nyugtató szóra volna most szüksége ezért megpróbálkoztam, mint mindig, amikor Aaron is kezd kezelhetetlenné válni, de nála nem érek el sikereket. Szóval nem leszek meglepődve, hogyha ez most nem fog sikerülni. Egyszerűen fáj látni, hogy emiatt is emészti magát.
- Ne emészd magad emiatt. Van olyan teher, ami életünk végéig elkísér és akármilyen boldogok is legyünk, senki sem tudja átvenni tőlünk. Talán csak az kellett Axelnek, hogy mellette légy ilyenkor. – próbálok derülátó lenni, megérteni a megérthetetlen helyzeteket, de az istenek és félistenek dolgaiba aligha láthattam volna bármit is, ami vigasztalni tudott most. Ezért nem esett annyira nehezemre, amikor témát váltottunk és egy kicsit eltereltük a témát és én megemlítettem neki Aegir leveleit. Nem volt sok belőlük, de mindre emlékszem szóról szóra. Túlságosan a szívembe és az emlékezetembe hatoltak, hogy csak úgy elfelejtsem mit írt le nekem. Ezért amikor Aviva rákérdez én igenlegesen bólintani kezdek, hogy valóban kaptam Aegirtől leveleket.
- Igen. Ő maga nem jöhetett el, de van tőle három levelem. A fiúknak nem mutattam meg, nem tudtam mit gondolnának róla. Én csak… megakartam őrizni, hogy Aegir olyan… megfoghatatlan istenféle, aki csak nagyon kivételes alkalmakor ölt testet és dönt úgy, hogy idejön. Eddig ez csak kétszer fordult elő. – mindkettőnek az lett a vége, hogy… szóval Axel és Aaron. Nem kell példáznom azzal, hogy mi történhetett. Könnyű kitalálni, hogy amióta közel engedtem Aegirt a szívemhez, azóta bármi történjék nem tudok csak nagy nehezen haragudni rá, vagy kiverni őt a fejemből egyszer s, mindenkorra végleg. Nincs végleg. Az én számomra nincs. Ezért fogom az emlékeimben örökké megőrizni Axelt, de ahhoz, jobban kell ismernem őt. Úgy kell látnom őt, ahogy valaki más láthatta a fiamat. Ezért gondolom úgy, hogy még nem lenne helyes elengednem a lányt. Még szükségem van egy kis kapaszkodóra, mielőtt végleg egyedül maradnék a bajaimmal és a tudattal, hogy bizony magunkra maradtunk, én és Aaron.
Próbáltam én is kitalálni valami kifogást, hogy mivel tarthassam itt őt, de Aviva megelőzött ezért halványan ugyan, de hálásan elmosolyodtam. Az már megnyugtató, hogy nem kell egyedül szembesülnöm ezzel a keserű érzéssel, ami egyre csak növekszik, amint egyre jobban tudatosul ez a szörnyű érzés, amit Axel halálhírének köszönhetek.
- Pontosan. A tea jót fog tenni mindkettőnknek. – legalábbis remélem. Általában szokott, de hogy most is segít, az jó kérdés. Amikor látom, hogy leül és tényleg a teás bögréjéért nyúl, egy kicsit megnyugszom, mert ez azt jelenti, hogy még nem fog elmenni. Így én is elvettem az enyémet és visszaültem a kanapéra. A kérdésére csak hálásan bólintok először, de hogy hangot is adjak a beleegyezésemnek meg is szólalok végre.
- Én… Igen. Csak ha nem gond. Annyit amennyit tudnom szabad. A megismerkedésetekről esetleg? – próbáltam nem túl tolakodó lenni. De tényleg érdekelt, hogy hogyan ismerték meg egymást. Nem vártam mesébe illő szerelmes sztorit, csak reménykedtem valami hasonlóban. Ez volt az én gyenge oldalam.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

- Erre valahogy számíthattam volna. Nem hibáztatom őt, amiért haragudott az apjára és sosem bocsátotta meg neki, hogy ennyit húzta az időt. – nem akartam mentegetőzni és elmondani mennyi mindent kellett volna megtennie már Aegirnek, de ő csak várt. Persze, hogy elszorul a szívem ettől és hiába szeretem valamiért nem akarom elfogadni, hogy cserben hagyta a fiúnkat.
Igazából meg sem kellene lepnie annak, hogy Axel miként érzett az apja iránt és nem tudta elfogadni, hogy ennyire húzta az időt a találkozással. Sosem erőltettem Aegirnek, hogy legalább mutatkozzon be nekik, ha nem is marad velünk legalább tudják milyen sok dolgot örököltek tőle. Például a csodás szemük színét és a mosolyukat, amitől sokkal kedvesebbnek tűnnek, mint általában és a makacsságukat, igen a makacsságukat is. Én is makacs vagyok ezt aláírom, de képes vagyok engedni, ha vesztésre állok velük szemben. Hogy pontosan mit örököltek tőlem, az nem is számít igazán.
- Örülök, én úgy érzem mindig is kevés voltam ahhoz, hogy a rohamain segíteni tudjak. – ez persze nem jelenti azt, hogy nem próbálkoztam, csak valahogy sosem úgy alakult ahogyan szerettem volna. Az anyjuk vagyok, mindig azt nézem, ami nekik a legjobb. Ha el kell hallgatnom elölük dolgokat, ami mindannyiunk érdekeit szolgálja, akkor így teszek, de általában elég sok mindent megosztottam velük, még akkor is, ha ők csak hallgatással viszonozták ezt. Nem egészen nyitott könyv akartam lenni a számukra, de azt akartam, hogy ismerjenek, hogy ne féljenek tőlem, hogy tudják mindig mindenben számíthatnak rám.
- Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer olyan fontosnak tart valakit, hogy abban meglássa majd a jót és feltétlenül szeretni fogja. Nem bánom, hogy te voltál az Aviva. - még meg is rázom a fejem, mert ha ott voltak egymásnak és tényleg mindenben segíteni tudtak egymásnak, akkor máris volt értelme mindennek, minden egyes döntésnek, amit hoztak, amit Axel hozott. Nem kérdőjelezhetem meg ezt.
- Értem. Ez mindent megmagyaráz. – én se lettem volna másmilyen, ha apa magára hagyta volna az anyámat velem és csak… hitegeti őt, hogy mindent azért tesz mert… Mindegy is.
Valójában olyan akartam lenni, mint amilyennek az apámnak lennie kellett volna miután Axel megszületett és nem elutasító mindennel szemben. Néha még most is rosszul esik visszagondolni azokra az időkre. De semmit sem bánok. Nem bántam meg, hogy bíztam Aegirben másodszor is és újra azzal kell szembe néznem, hogyha az egyik fiam már nem él többé, akkor újfent magamra maradtam.
- Mindkettőjükről tudott. Küldött leveleket. – nem is tudom miért osztom ezt most meg vele, de valamivel magamnak akartam bizonyítani, hogy akkoriban nem feledkezett meg a fiainkról. Hogy boldog volt és örült amikor kivittem őket a partra. Valójában egy cseppet sem bántam, amikor Axel úgy döntött, hogy a tengert választja és ott akar dolgozni ahol, mert úgy éreztem és hittem is, hogyha a vízen van akkor Aegirre bízhatom őt és nem kell annyira féltenem.
Aaron még kezelhetetlen tini, hála nekem. Egyre több a cseszd meg szava, mint az igen anya, ez pedig egyedül az én saram. Nem tudom, hogy mondjam el neki mi történt. Nyilván nem kérhetem meg Avivat, hogy maradjon még, legalább amíg Aaron hazajön, mert neki is látnia kell őt, tudni, hogy nem hazudok. Bár kétlem, hogy Aaron kedves lenne előtte, főleg, ha a bátyja halálhírét közli vele is. Szóval egyedül nekem kell szembenézni a hitetlenkedő, dühös és csalódott Aaronnal. Még nagyon sok dologra lettem volna kíváncsi. Ennek pedig fájón ugyan de szót akartam adni. Alig ismerem szegényt. Tudom, hogy fájó pont leszek az életében és valószínűleg nem akar közel engedni magához, mert Axelre fogom emlékeztetni őt, de egy próbát mindig megér. Ezért is kérdezek rá, hogy mihez fog magával kezdeni most. Amint megkapom a válaszát, meg kellene nyugodnom, de nem sikerül.
- Maradnál még egy kicsit? – én is felállok és bár tudom, hogy hirtelen jött a kérdés, esetleg már nagyon menne, de még húzni akarom az időt, nem akarom elengedni őt, olyan, mintha újra le kellene mondanom a fiam szelleméről, akit nem én ismertem, hanem Aviva, de az emlékeiben még mindig ott van Axel. Az az Axel, akiről keveset tudok.
- Nem kérem, hogy hazavárd Aaront. Ő túlságosan éli most a lázadó korszakát ahhoz, hogy nyugodtan tudjon viselkedni. – teszem hozzá, bár ez is csak miattam van.
- Még nem állok készen arra, hogy egyedül legyek ezzel az egésszel. – kérlelőn nézek rá. Ha kell akkor még utána is megyek, hogy marasztaljam még egy kicsit. Ha neki is olyan nehéz, mint nekem, akkor most nem lehet egyedül. Nem hagyhatom magára.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Szerettem volna azt hinni, hogy a félistenek túlélnek minket és annyira legyőzhetetlenek, mint Superman mondjuk. De ez persze nem így van. Mindenkinek van egy gyengepontja, így vagy úgy, de az ő életük is véges. Nincs egy erős pajzsréteg vagy aura körülöttük, ami golyóállóvá, sebezhetetlenné és elpusztíthatatlanná tennék őket, a halandó részük miatt ők is meghalhatnak és ezzel most már én is tisztában vagyok. Nem mondom, hogy nem félek mi lesz ezután, mi történik akkor, hogyha Aaronnak is hasonló vége lesz egy nap. Tudom, hogy sokat veszekszem vele, legutóbb is úgy ment el itthonról, hogy haragudtam rá vagy ő haragudott rám, már teljesen mindegy. Nem egy leányálom kihozni őt a sittről, maradjunk annyiban. Ezután meg pláne nem lesz az. Azzal, hogy Avivat nyugtattam, egy kicsit én is megnyugodtam. De csak egy kicsit. Úgy éreztem olyan, mintha visszakaptam volna egy olyan kis darabot Axelből, amit nem ismertem még és ezt az érzést nem tudom mihez hasonlítani, mert még sose tapasztaltam. Axel szerencsés lehetett, hogy ott volt neki Aviva és ennyire szereti őt, még most is, hogy már nem él. Megpróbálok nem elérzékenyülni, de nem megy, most már azért is könnyezem, mert nem lehetnek együtt, nem csak azért, mert Axel meghalt. Fáj, hogy mást is szenvedni látok. De együtt erősek vagyunk. Csak előtte még erőt kell gyűjtenünk, ki-ki a maga módján. Nekem túl sok ölelésre volt most szükségem, de ezt nem zúdíthattam rá Avivara, félek, hogy nem engedném el, hogy marasztalnám meséljen még és túlságosan… Még mindig azon filozofálok, hogy Axel miért nem beszélt a lányról. Nem lett volna semmi bajom belőle, hogy van valakije és tudok is róla. Így most olyan lehetett volna egy menyem végre, de végül mégse érzésem van.
Behunytam a szemem egy pillanatig, hogy visszaemlékezhessek a szép időkre, amikor Axel még nagyon kicsi volt és nem volt más a világon, ami boldoggá tett volna, csak az ő létezése. Arra a napra gondolok, amikor szegényt beöltöztettem egy cápás-kezeslábasba és úgy totyogott a parton, a szüleim is elkísértek. Kivételesen olyan nap volt, amikor nem a nyomorúságos sorsomat dörgölték az orrom alá, hanem velem együtt örültek Axel egészségének. Ilyenkor közel éreztem magamhoz Aegirt is, noha teljes valójában nem volt velünk, valahol mélyen reménykedtem abban, hogy látja Axelt és büszke rá. Írt is egy levelet, hogy vigyem ki többször a partra a fiúnkat és ha időm engedte a munka mellett hát szabad időmben kint voltunk a parton és sétáltunk. Axel bizonyára nem értette, hogy miért nem a játszótérre megyünk, mint minden normális gyerekes szülő, akik azt szeretnék, hogy a gyerekük megismerkedjen másokkal. De a parton is voltak családok és homokvárat építő, kagylót gyűjtő és kavicsot dobáló kisgyerekek. Igaz nem annyi, mint egy játszótéren, de ez nem lényeges. Ha többet megtudhattam volna arról, hogy Aegir valójában hogyan érez és mit gondol a fiainkról, akkor most nem lennék ennyire magatehetetlen, amikor Aviva azt mondja, hogy a nyílt vízen voltak.
Milyen kifogással fog majd jönni, ha egyáltalán jön, hogy miért nem segített a fiúnkon? Talán haragudott rá? Talán minden megváltozott azóta, hogy azt mondta szeret minket csak nem lehet velünk, mert nem akar veszélyt hozni ránk?
- Ha nyílt vízen voltatok, akkor arról neki is tudnia kellett volna. Gondolom. Nem tudom, hogyan működik az istenek ereje. – sóhajtok végül egyet, ha tudnám most nem rágódnék kétségek között. Már az sem zavar, hogy a kijelentésem miatt Aviva esetleg bolondnak néz.
- Az apja túlságosan ráérős és mindent túlgondol. Nem csodálkozom azon egyáltalán, hogy Axel nem akart hinni nekem és sokáig így érzett. De örülök, hogy végül megváltozott a véleménye. Biztosan jó hatással voltál rá te is Aviva. – mosolyodom el halványan.
- Értem. Örülök neked Tyr lánya, még akkor is, ha ilyen szomorú időben kellett találkoznunk. – egy örömtelinek biztosan jobban örültünk volna mindketten. Az, hogy együtt tanultak és próbálták meg felfedezni az erejüket Axelel enyhe megnyugvással tölt el. Még akkor is, ha nem volt sok idejük kideríteni miben rejlik az erejük. Biztosan hasznos lenne egy félistenkiképzőtábor, bár az inkább céltáblát tenne mindegyikük fejére, mert tudnának róluk és bizony nincs rosszabb egy féltékeny istennél vagy istennőnél, aki mérges arra a halandóra, akire a szeretetük tárgya szemet vetett.
- Sajnálom, hogy ezután egyedül kell szembe nézned és megtapasztalnod milyen erő lakozik benned. – tényleg sajnáltam, ha Axelel egymás támaszai voltak, akkor nincs min csodálkoznom, hogy ő is ennyire le van törve, mint én.
- Ha hiszel az apádban, az jó. Néha nagy szükségük van a hitre és biztosan örül, hogy te így teszel. – a hit olyasmi, amit senki sem vehet el tőlünk, csak mi magunk kezdhetünk el kételkedni valamiben vagy valakiben. Ha gyakran kényelmetlenül is érintett az, hogy a fiaim nem hisznek az apjukban, akkor az nem az én hibám volt.
- Nem a te hibád volt Aviva. Aegir hitte azt, hogy még van ideje halogatni a találkozást velük. Nem is tudom miért félt ennyire a fiainktól, sosem a gyűlöltre neveltem őket. – bár, hogy maguktól esetleg elfogyott volna a türelmük és haragudni kezdtek rá ösztönzés nélkül azon nem csodálkoznék.
- Azt hiszem sosem fogom megérteni az isteneket, hogy miért hagyják magukra a gyermekeiket, ha egyszer ők is kivették a részüket a születésükből. - persze a veszély elkerülése és hasonlók mindig jó kifogások voltak, amikkel a halandókat magukra lehetett hagyni. De ha valahol meg is értettem, akkor sem akartam elfogadni. Nem tudtam. Túl makacs voltam. Most persze simán úgy tűnhet, hogy mérges vagyok Aegirre, de ez valami más volt. Inkább csalódott voltam és borongó. A mellkasomhoz értem, ahol a blúzom alatt annak a nyakláncnak is lennie kellett, amit tőle kaptam a kagylós medállal. Csak az anyagon keresztül megszorítottam azt a helyet, nem fogom letépni a nyakamról és kihajítani az udvarra nyilván, mert mindenek ellenére szeretem őt. Úgy is, hogy nincs itt és kevés időnk volt együtt. Avivara pillantok. Vajon mi lesz vele ezután?
- Mihez fogsz ezután kezdeni? Van hová menned? Biztonságban leszel Axel nélkül? Mármint, hogyha nem titok. – tudom, hogy szegényre sikerült rázúdítanom az összes aggódó kérdésemet, ami nem rám tartozik, de mégis nem akartam, hogy szenvedjen, vagy ha szenved akkor ne egyedül tegye, mert itt vagyok, itt vagyunk mi is Aaronnal.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Bármilyen hírt szívesebben fogadtam volna, mint mondjuk csak beteg és most nem tudott ő jönni, mintsem a halálhírét. Ez a legrosszabb, ami anyaként érhet. Most ugyanis kétségkívül gondoskodnom kell egy temetésről is. Nem fog menni. Nem vagyok felkészülve erre. De szembe kell néznem ezzel még ha a hideg is kiráz ettől. Rosszul éreztem magam, nagyon rosszul és elég erőt se sikerült összeszednem, hogy rendben legyek, legalább a lány előtt. Összetörtem. Teljesen. Ezzel azonban nem voltam egyedül, láttam rajta. Pontosan ezért nem akartam, hogy ő is egyedül legyen és hibásnak érezze magát, mert nem volt az. Lehet, hogy azt állítja, de hiszek abban, hogy Axel joggal védte őt, az élete árán is, ezzel pedig nem vitatkozhatok, mert az ő döntése volt és én hiszek benne, hogy helyesen cselekedett, még ha ilyen nagy árat is fizetett érte.
Nem fogok tudni egyhamar felállni innen a kanapéról az biztos, ezért nagyon hálás voltam amiért letette közénk a papírzsebkendős dobozt. Kihúztam egy darabot a dobozból, de szokás szerint nem csak egy papír zsebkendő jött ki, hanem legalább három, de nem számított, mert most szükség volt ezekre, szóval nem háborogtam, hogy még most is mennyire szerencsétlen vagyok. Inkább csak csalódott voltam magamban. Fiatalkoromban nem igazán ragaszkodtam semmihez sem, megtanultam elengedni a dolgokat, amik ideiglenesen fontosak voltak a számomra, de most képtelen vagyok rá. Nem tudom nyugodtan elengedni Axel lelkét, pedig meg kell tennem, a nyugalom érdekében és talán azért is, hogy az ép eszem megmaradjon és ne a bánatos depresszió maradjon utána.
Nem kis időbe fog telni mire ezt megemésztem ez tény, de most semmi sem fáj jobban, annál, hogy Axel nem fog hazatérni. Most legszívesebben Aaront is magam mellett tudtam volna, hogy megbizonyosodhassak arról, őt nem veszítettem még el, pedig amilyen bajkeverő tud lenni néha… Persze nem kezdtem el hisztérikusan viselkedni, az sosem volt az én műfajom, hogy miért nincs most itthon, inkább csak próbáltam arra gondolni, hogy ő legalább él, még él és akármennyit is veszekedjünk, de az egyetlen vigaszom ezen a világon. Mindig a gyermekeim voltak azok, akik miatt úgy éreztem megéri élni, akármilyen negatív hozzáállása volt az egészhez a családomnak, amikor eldöntöttem, hogy egyedül nevelem fel őket. Először Axelt, aztán most Aaront is. De arra nem számítottam, hogy ennyire keserű lesz szembe nézni az egyikük elvesztésével. A saját életemnél is jobban szeretem őket, még ha azt állították is – nyilván magukban, nekem sose mondták ki – hogy nem érdemlik meg, mert én csak a jó oldalukat nézem és túlságosan elvakult vagyok, ha róluk van szó. Talán nem ezt teszi minden szülő? Nem huny szemet a gyereke hibái felett, mert semmi sem fontosabb annál, hogy… tanuljon azokból a hibákból. Mindentől nem lehet óvni azokat, akik fejlődni akarnak, akik életeket akarnak menteni, akik arra születtek, hogy ne egyhelyben ácsorogjanak – mint én – hanem tovább lépjenek és pillanatról pillanatra éljenek. A jövőn kár keseregni, még nem jött el és a múlt felett sem éri meg virrasztani, ami elmúlt az nem tér vissza sosem.
- Most mindkettőnknek erősnek kell lennünk. – megfogtam mindkét kezét, hogyha engedte, de ha nem akkor nem erőltettem a dolgot. Én nem haragudtam a lányra, amiért a fiam volt számára minden, amit ezen a világon szeretni tudott. Ha Axel egy kicsit is boldog volt mellette és a lány is boldog volt vele, akkor egyáltalán nem kár az az idő, amit egymásra áldoztak. Csak azt sajnálom, hogy erről nem tudtam. Ha tudtam volna róla, akkor nem rágom annyit a fülét, hogy keressen már valakit magának, mert jó lenne, hogyha egy mosolygós kisfiúcska vagy kislány, teljesen mindegy, csak lenne valaki, aki majd a nagymamájának szólít, ha elég idős lesz a beszédhez. Aaront nyilván még nem fogom ilyesmire buzdítani, ő még fiatal és nem akarom, hogy olyan fiatal legyen, mint amilyen én voltam, amikor szülővé váltam.
- Axel sosem hozott rossz döntéseket. – vagy ha mégis akkor az más számára volt rossz döntés, mert a jó cél útjába állt. Axel nem volt gonosz, az én szememben meg végképp nem. Ha valamit tett azt mindig szeretetből tette, hogy azokat védje, akik megérdemlik a védelmet, az ő védelmét. Nekem ezért is kell tiszteletben tartanom az ő akaratát és döntését, még így is, hogy ilyen nagy árat kellett fizetnie érte.
Miután Aviva megengedte, hogy megöleljem egy kicsit megnyugodtam. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem szokás és nem is illik, de sose fogtam vissza magam, ha arról volt szó, hogy önmagamat adjam. Most különben sem vagyok egyedül Axel hiányával.
- Ne is sajnáld, ha szeretted őt, akkor pláne ne… - semmi sem erősebb a szeretetnél, mert annak olyan felemelő hatalma van, amit a szeretetre képtelenek hamar megirigyelhetnek és mivel nem birtokolhatják, hát ezért gyengeségnek nevezik. Pedig nem az. Egyáltalán nem az. Nem engedem el az ölelésemből, csak ha azt nem érzékelem, hogy gyengül az ölelése ereje. Van, amikor figyelek az ilyesmire, mert ami nekem nem sok az másnak már túl sok. Aaron mellett könnyű tanulni az ilyesmiből.
Jobb esetben meglepődnék azon, hogy valaki Aegirre utal és tisztában van azzal, hogy ő Axel és Aaron apja, – és elhiszi, nem néz bolondnak érte - de ez a lány már a megjelenésében elég különleges és így nincs is miért felkapnom a fejem azon, amit mondott. Axel tényleg nagyon bízhatott benne, hogyha ilyesmit elmondott neki, legalábbis én ennek a jeléül veszem, nem pedig azért, mert annyira bolondnak tartott volna, hogy ezt is közölje Avivaval.
- Közel voltatok a nyílt vízhez? – kérdeztem, bár ennél sokkal többet akartam tudni. Például, hogy mikor történt és hogyan, de attól tartok, hogy van az az igazság, amivel nem akarok szembe nézni. De ha Aegir vele volt, ha egy kicsit segített a szenvedése könnyebbé tételében, akkor nem hibáztathatom őt.
- Sose hitt igazán nekem, szerintem azt hitte, hogy kitalálom az egészet és csak a nyugalmuk kedvéért állítom azt, amit kitartóan állítok. – mély levegőt veszek és kifújom. Sajnáltam, hogy Aegir csak a halála pillanatában lehetett ott Axelnek.
- Te hogyhogy hiszel nekem? – nem, egyáltalán nem bántott a dolog, csak eddig túl sok kételkedést kaptam a fiaimtól.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Először próbáltam rájönni, hogy mire fel ilyen csendes ez a lány, ennyire ijesztő én sem lehetek. Találkoztam már Aaron lány barátjával is, de ő nem riadt ennyire meg tőlem, ha beengedtem hozzánk és a fiam még késett valahonnan, mert szokása neki máshol járni, akárcsak most. Vele jól eltudtam beszélgetni addig, jó neki az a szerencséje, hogy a szomszédunkban lakik és nem azt hallja, hogyan ordibálok Aaronra, mert nem szoktam kiabálni. Nem vagyok olyan heves természetű, mint Aaron. Annyira mogorva ábrázatom meg szerintem nekem sincs. Ha így lenne… hát biztosan gyilkos pillantásokat kapnék a munkahelyeimen is. De most inkább hagytam, hogy esetleg összeszedje magát. Biztos meglepi, hogy velem kell beszélnie és nincs mellette valaki, aki segíthet szót érteni velem, mondjuk Aaron, ha kedvesebb hangulatában van. Talán a korom miatt viselkedik így? Nem akartam most megfejteni a lányt, hiszen az volt a legnagyobb vágyam, hogy Axelről haljak valami hírt. Ez igazán sokat jelentene nekem és meg is nyugtatna talán egy kicsikét.
Ám valami mással kell szembesülnöm, az izgatottságom szerte foszlik, úgy érzem magam, mint akit leütöttek az imént. Próbálok levegőhöz jutni, nem engedni, hogy a hallottak eluralkodjanak felettem, de nem megy. Nem vagyok szívtelen anya, akit nem érint meg a fia halála, sőt éppen ellenkezőleg. Úgy kikészít, hogy már nem is bírok a könnyeimmel, nem tudom leplezni, hogy mennyire fáj ezt hallani és tudatában lenni azzal, hogy ez mit is jelent pontosan. Ezért, ha hozzám is ért, egyáltalán nem ellenkeztem, hogy leüljünk a kanapéra.
Alig hallottam meg a szavait, de azt kivettem, hogy önmagát okolja a fiam haláláért. Próbáltam megtörölni az arcomat, hogy ne könnyes szemekkel nézek rá. Mégis, hogyan lehetne ő a hibás? Megpróbálok elcsendesedni, legalább addig amig beszél hozzám. Próbálkozom, de ez a maró érzés alig enged. Próbálom kivenni a szavaiból a lényeget, de egy kérdés nem enged nyugodni, amit biztosan feltettem volna gond nélkül, csak így…
- Nem… - felsóhajtok és kitörlöm a szemeimből a könnyeimet, hogy lássam őt egy kicsit. – Nem a te hibád volt. – szipogok egy kicsit.
- Nem te… nem te vetted őt el tőlem. – mély levegő és kifúj, csak szépen és nyugodtan. Nem tudtam mibe keveredett bele pontosan Axel, de volt egy olyan sejtésem, hogyha köze is volt ehhez a lányhoz, akkor azt nem pusztán szánalomból tette, hanem azért, mert kedvelte őt, vagy inkább szerette. Kezdem úgy érezni, hogy valamiről nagyon lemaradtam és lenne mit bepótolnom, de már hiába. Axel nem fog visszatérni csak úgy.
- Axel… sokat jelentett neked igaz? – abban nem kételkedem, hogy a fiamnak is sokat jelentett a lány. Különben most, nem lenne itt és nem küzdenénk azon, hogy az elvesztését feldolgozzuk valahogyan.
A fiaim nekem szánt utolsó szavaitól újra megtelik könnyel a szemem. Valahol mélyen legbelül büszke vagyok rá, mert olyasvalamiért adta az életét amiért tényleg nem kár. Erre neveltem, ezt próbáltam megtanítani neki. Hogy sose sajnálja, hogy mennyire szeret valakit. Ennél nincs is szebb dolog a világon. Én megértettem. Teljesen megértettem hogyan érezhetett és miért segített Avivának. Csak azt nem tudtam elfogadni, hogy ezért meg is kellett halnia.
- Nem haragszom rád… A fiamnak mindig azt tanítottam, hogy hallgasson a szívére, bármi történjék is. – de előtte az eszével is fontolja meg mibe keveredik, ezt persze hangosan nem mondtam ki. Ha mindent megfontolt és úgy jutott erre a döntésre, akkor nem lehetek mérges. Egyszerűen csak fáj, hogy itt hagyott bennünket. Ölelésre nyújtottam a karjaim, ez most nem csak nekem nehéz, hanem neki is.  
- Én csak… Nem tudom elengedni őt. Nem tudok szembe nézni a halálával. – vallottam be végül azt, ami a szívemet nyomta. Pláne, hogy olyan sok időn keresztül mást sem tettem csak haza vártam őt. Fogalmam sincs ezt miképpen fogom elmondani Aaronnak. Jobb is, hogy most nincs itt.
- Sajnálom, hogy… - nem ismertelek meg hamarabb lett volna a mondatom vége. De olyan nehéz volt a szívem és annyira égetett a szemem a sírástól. – Ne sajnáld, hogy a fiam szeretett téged. – mondtam ki végül, fájdalmasan határozottan. – Ha tudott segíteni rajtad, akkor nem volt értelmetlen a halála. – bármennyire is fáj most a hiánya. Erőt kell vennem magamon valahogy, mégsem megy.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Igazából azt reméltem, hogy idebent egy kicsivel kellemesebb lesz a beszélgetésünk és nem kell odakint ácsorognunk. Itt legalább nyugodtan és kényelmesen le tudunk ülni a kanapéra és beszélgetni is tudunk, anélkül, hogy más kihallgatna minket. Nem arról van szó, hogy nem bízom a szomszédjaimban, de túl sok furcsaság van, amit ők nem értenének meg szerintem. Ezért nem kockáztathatok. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen mesélni valója van Axelről, mert a jelek szerint nem volt elbújva valahová, ezért egy kicsit csalódott is vagyok. De igyekszem nem kimutatni ezt és még nagyobb zavarba hozni a lányt. Biztosan nem tudja, hogy miként kellene bele kezdenie, szóval csak nyugodtan kivárom a végét. Amíg ő leveszi a kabátját és a bakancsát én neki is látok a teája kitöltésének.
- Tehetek hozzá mézet vagy cukrot? Esetleg egy kis citromlevet? – mindenkinek megvannak a maga szokásai szóval mivel még nem tudom az övét ezért mindent végig kérdeztem, ahogy annak rendje és módja. Bár a biztonság kedvéért inkább csak előkészítem ezeket és hagyom, hogy majd ő ízesítse meg a teáját biztos, ami biztos alapon. Ha kér egy kis citromot akkor előkészítek egy citromkarikát is, de ha nem, akkor nem vágok le egy szeletet a teához.
Leteszem a forróteás csészét a kis asztalra, mellé az édesítőket, hogyha szüksége volt rá, majd hellyel kínálnám, hogyha eddig nem foglalt helyet a kanapén. Egy kicsit odébb veszem a könyvemet és leteszem a pultra, majd, amikor visszafordulnék hozzá, akkor veszem csak észre, hogy még nem foglalt helyet, helyette inkább közelebb lép hozzám. Még nem tudom eldönteni miért lehet ilyen nehéz neki velem beszélnie. Nem vagyok én annyira ijesztő. Vagy igen? Miközben persze ezen aggódok, kezdem észrevenni a jeleket. A szemeibe nézek és próbálom megérteni, hogy vajon mi mehet végbe most benne, mert…
- Jaj, nyugodtan szólítson Katnek. – ráeszmélek, hogy túl hivatalos voltam és talán nem kellett volna, talán ezért nem sikerül neki a fiamról beszélni, de… De aztán kiderül, hogy nem is erről volt szó.
Először összezavarodottan nézek rá. A szavai alig jutnak el a tudatomig, vagyis inkább eljutnak, de nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy Axel meghalt. Ezért igyekszem mély levegőt venni, majd kifújni.
- Axel…meghalt? – nem akarok dühös lenni, nem akarom kimondani, hogy ez az egész ugye csak valami vicc, most csak szórakozik velem és be akar ugratni. De, amikor ránézek, nem azt látom az arcán, hogy mindjárt elkomolyodik és nevetésbe tör ki, mert elhittem, hanem azt, hogy…
Nyelek egyet. Még vissza tudom fogni magam, még erősnek tudom tettetni magam, de már félek. Félek, hogy ez az egész bizony halál komoly. A lány nem egy színésznő, hanem tényleg az igazat mondja a fiammal kapcsolatban. Nem fogom tudni visszatartani. Már érzem, hogy ez az egész túl nagy falat nekem. Könny gyűlik a szemembe és egyre maróbban akar kicsordulni le az arcomon, még akkor is, ha próbálkozom visszatartani. De nem megy. Nem vagyok ahhoz elég erős.
Fojtogatni kezd a torkom, a levegőt sem tudom rendesen venni már. Egyszerűen nem tudom mit tegyek. Nem tudom a fejemet rázni, hogy én ezt nem fogadom el, a fiam nem lehet halott, mert ő félisten és félig biztosan halhatatlan, de attól még nem szuperhős. Nem legyőzhetetlen.
- Sajnálom… én… - próbálok erős maradni, de nem megy. Kimondhattam volna egyszerűen, a végét elsírva és közben érthetetlenül makogni, de nem ment. Ez nem játék volt, hanem a valóság.
Már nem láttam rendesen a könnyektől, már nem is fogtam vissza a sírást, ugyan kinek akarnék hazudni azzal, hogy erős nő vagyok és nem sírok a fiam után… Senkinek. Ezen a világon a fiaim a mindeneim, ha valaki bántja őket, akkor engem is bánt. De ha meghalnak, még mielőtt én halnék meg és távoznék erről a világról, azzal egy részem velük tűnik el. Mintha kést forgatnának a gyomromban és a szívemben egyszerre. Szörnyű érzés. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Aaron… Aaron most nincs itthon, hogy lemondhassam neki. Nem is tudom, hogyan fogom elmondani neki. Ez szörnyen fáj. Tehetetlenségemben csak zokogok szegény lány előtt, aki biztos nem azzal a céllal jött ide, hogy engem sírni lásson és én próbálkozom nem kellemetlen helyzetbe hozni őt, de nincs elég erőm hozzá. Nem tudom lenyugtatni magam.

Aviva & Katrine
My heart was already broken.

Egyedül voltam itthon, Aaron megint elcsavargott valahová és bármennyire szeretném mindkét fiamat a közelemben tudni és legalább vacsoraidőben az asztalnál tudni ez lehetetlen. Axeltől sem kaptam semmiféle hírt, még fel sem hívott engem. Én meg nem akartam zavarni őt. Aaron akkor is késő éjjel jönne haza, hogyha Axel itthon lenne és ez ellen kevés dolog van, amit tehetnék. Egyik fiam sem hajlandó hallgatni rám, mintha a falhoz beszélnék amikor arra kérem őket, hogy legyenek egy kicsivel óvatosabbak, ha nem is a saját kedvükért, akkor legalább az enyémért. Sok fejfájástól megkímélnének. De a jelenlegi példa is azt mutatja, hogy a fiam felnőttek és egyre kevesebb szükségük lesz rám, mert már köszönik szépen nem azok a védtelen kisgyerekek, akiknek életet adtam. Nehéz elfogadni, hogy így telik az idő, hiszen alig voltam fiatal. Még mindig feldereng egy-két emlék, hogy milyen kis vigyorgos voltam, lelkes és mindig izegtem-mozogtam, alig hagytam egy perc nyugtot a szüleimnek, mert mindenhová el akartam menni. A mindenhová pedig legtöbbször a kis boltot jelentette, ahol minden meg lehetett kapni, ami egy kislány álma volt. Kókuszos csokoládé, narancs, színes cukorkák és még ki tudja pontosan, hogy mi. A bolt már bezárt azóta, helyette egy nagyobbacska szupermarketet építettek, ahol néha napján bevásárolni szoktam.
A nagy csend miatt teljesen elhagyatottnak hatott a ház, mégis próbáltam belakni és az élet mindenféle jelével bearanyozni a helyiséget. Sokkal boldogabb lettem volna, hogyha a fiaim is a segítségemre lettek volna, de amíg épségben hazajönnek élve, addig eltudom nézni nekik ezt. Én sem voltam az az otthonülős, nem várhatom, hogy ők azok legyenek. De nem csak az én természetemen múlott, hogy milyennek születtek vagy milyenné váltak végül. Az emberi részük, talán minden rosszat megörököltek tőlem, amit meg lehet és ez gyengévé teheti őket, de ellensúlynak ott van bennük az apjuk isteni része is. Bárcsak elfogadnák, hogy nem a mellébeszélés nagymestere vagyok és az apjuk tényleg nem egy hétköznapi jellenség. Akkor esetleg sokkal erősebbé válhatnának, mert már nem lenne harc a két részük között, nem őrlődnének, hogy miért is különböznek annyira a szomszédjainktól, vagy akár tőlem. Én sosem leszek olyan erős, mint ők. Az egyetlen, amit tehetek értük az az, hogy itt vagyok, amikor szükségük van rám és félre állok, amikor csak útban lennék.
Amíg haza jönnek, addig is én itt leszek és egy biztos talajt őrzők a számukra, ahol mindig menedékre találnak, ha éppen arra van szükségük meg talán némi féltő tanácsra. Már nem tudom mivel motiválhatnám őket, ezért, ha kifogyok a szavakból egyszerűen csak elhallgatok és csendes társaságot nyújtok nekik. Főleg akkor, ha hangosak és hallatni akarják a hangjuk. Aláírom néha nem mindig olyasmit hallok vissza, amit szeretnék és nem úgy ahogy szeretném, de végső soron, nem ez határozza meg őket, hanem az egymás iránt érzett feltétlen szeretet. Mostanában egyre több időm van foglalkozni Aaronnal, így megállás nélkül kötekedünk egymással. Mindig felrovom neki, hogy tanulhatna többet és legalább fiatal korában szerezze meg az egyetemi diplomáját, ne idős korában, mint én. De még nem értem el ezzel kapcsolatban nagy sikert. Mindegy, addig fogom hajtogatni ezt amíg igazat nem ad nekem és kész. Rajtam nem múlik.
Hogy lefoglaljam magam készítettem magamnak egy mézes teát és elő halásztam azt a könyvet, amit régóta olvasok már. A huszonnegyedik fejezetnél tartok és valahogy nem sikerül sehogy sem eljutni a huszonhetedik végére, ahol ott van az a bizonyos vége feliratocska. Nyugodtan belekortyolok a bögrémbe és kinyitom a könyvet ott, ahol legutóbb abba hagytam. Még mindig tudom, hogy miről szól és mennyire drukkoltam a szereplőknek, de ahogy az első bekezdést sikerült elolvasni, nem folytathattam tovább. Csengettek.
Ha a fiaim lennének azok, akkor ők enélkül is bejöttek volna, tudják, hogy ha itthon vagyok nem zárom be az ajtót. Más vendégre nem igazán számítottam ezért kissé bizonytalanul mégis kíváncsian haladtam a bejárati ajtó felé. Most nem kukucskáltam ki a kis kukucskálón, hogy megnézzem ki lehet az, mert nem akartam megváratni az illetőt, az is lehet, hogy csak téves becsengetés volt és valójában nem hozzánk akartak becsengetni, hanem két házzal odébb. Gyorsan tisztázni is akartam a dolgot, úgyhogy kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam egy fiatal lánnyal.
- Igen, az vagyok. Katrine Bergstörm. – mire persze feltehetném, hogy az ő személyében kihez van szerencsém, már be is mutatkozik. Még nem tudom hová tenni őt, így nem az az első dolgom, hogy gyanakodni kezdek a szeme színe miatt. Az is lehet, hogy a lila a kedvenc színe és a mai világban…
- Axel miatt van itt? – kicsit kikémleltem az utcára, hátha valamilyen bepótolatlan áprilisi tréfáról van szó és egyszer csak Axel előugrik valahonnan, hogy „meglepetés!” és én kellően meg is lepődőm.
- Jöjjön csak beljebb, ha Axelről akar mesélni, akkor talán jobb odabent egy forró tea mellett, ha elfogadja. Épp mostanában készült el, pont jókor jött. – még jobban kitárom az ajtót, hogy bejöhessen és inkább idebent meséljen a fiamról. Már nagyon kíváncsi vagyok és nem tudom elképzelni, hogy mi olyan dolga lehet, amiért nem tudott személyesen jönni.