Ha rám mosolygott úgy éreztem nyomban elolvadok és képtelen leszek hazamenni amikor kell. Nem akarom, hogy Aaronnak feltűnjön történt valami váratlan fordulat és ezért elkezd ritkán otthon látni. De még átgondolom, hogy mit teszek. Nem akarom elkedvetleníteni Aegirt sem és magamat sem azzal, hogy fogom magam és másnap hazamegyek. Pedig lehet megérdemelné amennyit várakoztatott engem éveken keresztül… De én nem vagyok olyan. Nem vagyok bosszúálló típus. Ha az lennék, már régen nem szeretne senki sem és nem fordulna hozzám segítségért a titkárságon sem.
- Nem. Akkor végképp nem hinnének nekem, hogy egy isten az apjuk és a fejemhez vágnák az egészet csak kitaláltam. – ilyesmire meg gondolni sem akartam. Számomra nem létezett boldogság valaki mással. Nem is akartam megmagyarázni neki, hogy mennyire ragaszkodok hozzá, mert akkor valószínűleg minden egyes cselekedetét befolyásolnám, azt meg nem akarom.
- Senki sem tudná kitölteni az űrt az életemben rajtad kívül. – magyaráztam átkarolva őt a nyakánál és miközben az ajkaihoz beszéltem felpillantottam, hogy a szemeibe is nézhessek, hadd lássa nem hazudok.
- Rendben, én nem szólok bele, úgy intézed ahogy tudod és akarod. – nem tudom, hogy a fiaink hogyan fognak reagálni a megjelenésére, de az biztos, hogy nem lesz könnyű dolga. Ők nem megértő és engedelmes kislányok, hanem makacs és erős akaratú fiúk, hogy csak szépen fogalmazzak.
- Igazad van. De majd holnap eldöntöm, hogy maradok vagy sem. Most nem akarom ezzel elrontani a boldog pillanatokat. – a hajába simítottam, már nem volt olyan hosszabbacska mint régen, de így is levett a lábamról, szó szerint értve is miután felöltöztem. Egy kicsit meglepődtem ahogy a karjaiba kapott, mert erre egyáltalán nem számítottam, de jól esett, hogy így tett és megkapaszkodhattam a vállában, ha úgy kapott fel, hogy erre lehetőségem legyen. Nem kellett sokáig azon gondolkodnom, hogy hová visz, mert elég hamar megtudtam most a szobájában leszünk. Az ágyra fektetett és én egy kicsit elhelyezkedtem rajta, vagyis feljebb csúsztam, hogy a párnákhoz is elérhessek.
- Jó, hogy újra itt vagy. A fiainknak azt hiszem most van a legnagyobb szüksége rád. – és nekem is, de ezt már nem mondtam ki hangosan, csak magamban tartottam. Ez túlságosan is egyértelmű volt nekem, neki talán nem, talán igen. Ha ismer akkor a megerősítő szavaim nélkül is tudja, hogy mennyire hiányzott. Közelebb is húzódtam hozzá és oldalra fordultam, hogy oda bújhassak a mellkasához s, majd átkarolhassam őt. Itt, így megnyugtató volt. El se húzódtam tőle, néha felnéztem rá, hogy lássa nem alszom én, csak nem tudok betelni a jelenlétével és emlékezni akarok erre a napra. De aztán hosszú ideje nem néztem fel rá és valószínűleg olyan jól éreztem magam, hogy békésen elaludtam, ez sokkal hamarabb is bekövetkezett, ha végül úgy döntött simogatni kezdi a hajam, ha nem, akkor egyszerűen csak észrevétlenül bealudtam és kész. Már nem idegeskedtem, nem is kellett, ő itt volt mellettem és az álmaim is békések lehettek végre. Nem volt távol, nem vágyódtam utána, mert a karjaiban lehettem és ez felbecsülhetetlen volt a számomra.

//  Köszönöm ezt a csodás játékot!  Várom a következőt is    Ezt nagyon imádtam ám! //

Aegir közelében lenni felemelő érzés volt, erre vártam egész életemben és most, hogy végre itt volt hát én el sem akartam engedni őt. Persze tudtam, hogy muszáj lesz. Örökké nem maradhatunk így. A javaslatára csak elhúztam egy kicsit a szám. Ő nem tudta, hogy nem szoktam hazudni a fiainknak és ha valamit teszek, akkor azt mindig jól megindokolom. Persze Aaron már elég nagy, hogy tudjon vigyázni magára csak én ettől még féltem őt.
- Nem szoktam hazudni a fiainknak Aegir. Ők nekem lehet, hogy füllentenek olykor, hogy megkíméljenek az idegeskedéstől, de én… Mindig nehezemre esik titkolózni előttük. – vallottam be végül, hogy miért nem szeretem félre vezetni őket. A nyakamat ért csókjainak hála sikerült elbizonytalanítania azzal kapcsolatban, hogy haza menjek és ne álljak elő valami kifogással Aaronnak. De túlságosan féltem attól, hogy a fiam valami kárt tesz a házban egyedül és magában is, mert valami apróságon feldühödik és senki sem lesz ott, hogy megállítsa őt. Én meg akárhonnan nézem mindig túl kevés vagyok ahhoz, hogy komolyan vegyen engem és hatni tudjak rá.
- A ma esti kimaradást nem fogom előhozni és kimagyarázni, hogy hol voltam és kivel. – nyeltem egy nagyot. Még szerencsére én vagyok az édesanyjuk, nem pedig fordítva, csak ők az apám szerepében. Ezt inkább elhessegettem a gondolataimból.
Jól gondoltam, hogy a közös zuhanyzásra már Aegir is vevő lesz, így, ha ő elindult a fürdő felé, én egy kicsit még előtte összeszedtem a ruháimat. A fürdőben pedig letettem a szennyeskosara tetejére a ruháim, amit majd vissza fogok venni az ing alá, amit előkészített nekem. Nem fogok egy szál ingben sétálgatni bármilyen hívogató is a gondolat. Beszálltam mellé.
- Köszönöm. Nem hiszem, hogy Aaron megérezné rajtam. Ő nem az az ölelkezős típus. – kivéve, ha van valami félisteni képessége, amiről nem tudok és képes vele megérezni a férfi tusfürdőt rajtam.
Nem szoktam húzni az időt, így előbb gyorsan bevizeztem a testem és utána már kentem is el magamon a folyékony tusfürdőt. Persze hiába foglalkoztam magammal, azért nem vettem le a szemeimet róla. Miért nézett ki ilyen jól és miért volt ennyire hívogató? Na ez az, amire nem kellett senkinek sem válaszolnia, mert magamtól is tudtam a választ. Miután ő lemosta magáról a habokat és a sampont is már készülődtem volna én is hasonlóra, csakhogy előtte ismét megcsókolt és átkarolt. Most mondja valaki azt, hogy Aegir nem csodás és nem azon munkálkodik, hogy levegyen a lábamról örökre. Még nem csókoltam vissza, én odakint fogom, amint lemostam magamról a haboka és kiszálltam innen. Elvettem a törölközőt, amit nekem szánt és betekertem vele magam. Közelebb lépve hozzá pedig végre megadtam neki azt a csókot, amit az imént elmulasztottam.
- Egész életükben azt mondtam nekik, hogy nekem nem kell más pasi, hanem te kellesz, az apjuk. Ha nem tudják, hogy te vagy az apjuk és úgy hiszik, hogy elkezdtem pasizni… Szerinted mit gondolnának rólam? – nem akartam tudni, volt róla elképzelésem nem is kevés.
- Nagyon szeretnéd, hogy maradjak igaz?

Egy kis időre minden megszűnt a számomra, csak ő volt és senki más a világon. Mintha nem is léteztek volna a problémáim, mintha ugyanaz a gondtalan lány lettem volna, akivel találkozott a legelső alkalomkor. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, ez már biztos. Neki köszönhetően ugyanis megtanultam, hogy a könnyű élet sosem nevel erős és kitartó embereket. Ezt már akkor észrevettem, amikor ilyesmiről álmodtam, túlságosan illékonynak tűnt az a békesség. De persze valóban csak álom volt, minden, ami a könnyű életről szólt. Az életem minden volt csak nem a legkönnyebb, mert mindenért meg kellett mindannyiunknak küzdeni és ez tette értékessé a számunkra az elért eredményt, bármi is volt éppen az. Ezért örültem a legapróbb, de mégis sikeres tanulmányi eredményeknek például, amit a fiaim elértek vagy a fejükbe vettek, hogy elérnek. Axel ügyes volt, Aaron is az lenne most, ha leülne tanulni és jobban érdekelné a jövője, az egyetemről meg ne is beszéljünk. Őt nehéz meggyőzni arról, hogy a jövőben sokat számíthat az ember egyeteme és nem mindegy, hogy a nála fiatalabbaknak milyen magas egyetemi végzetségük van, mert könnyen lehet, hogy egy nála fiatalabb fog neki dirigálni a munkahelyén. Mindez egyedül az én problémám volt. Volt, amiben még Aegir sem tudott segíteni igazán, ezzel pedig semmi baj nem volt. Nem kell mindent neki megoldania még akkor se, ha hirtelen újra megjelent és újra számíthatok rá. Aaront nekem kell rávennem, hogy menjen egyetemre, csak még fogalmam sincs róla hogyan tegyem. De nem is most fogom kitalálni, miközben az apja karjaiban pihenek ez biztos.
Aegir közelében megnyugvásra leltem és csak ez számított. Szeretem a nevetését, mert tudtam, hogy ezt biztosan a jelenlétemmel okozom valahogy, vagy azzal, amit mondtam éppen. Mint régebben mindig most is képes kiforgatni a szavaim és ellenem használni. Jellemző. Nem is értem, hogy miért csodálkozom Aaronon, ha egyszer itt a bizonyíték, hogy az apjától örökölte nem tőlem.
- Nem is! – inkább csak ellenkezek, mindketten tudjuk, hogy azért alszom el, mert olyan, mintha esti mesét mondana nekem és én engedelmesen el is alszom még mielőtt a történet végére érthetne. Jó közbe szól a fáradtság is, mert akármennyire próbálkozom egy idő után olyan nehéznek érzem nyitva tartani a szemem, hogy az valami hihetetlen. Most persze még korántsem voltam fáradt. De ki tudja meddig tarthat ez nálam.
Amikor azt mondta, hogy senkit nem vár és ha mégis jönne valaki az ajtónyitás hiányában távozna. Hát nagyon reméltem. Most nem szerettem volna így mondjuk az Írrel találkozni. A „van ágyam is” kijelentésére most én nevettem el magam.
- Sejtettem, régebben is volt ágyad, eléggé meglepődtem volna, hogyha kihajítottad volna innen csak úgy, ok nélkül. – a javaslatára még nem kaptam fel a fejem, inkább itt maradtam volna egy kicsit vele.
- Szívesen maradnék, de nem gondolod, hogy Aaron gyanút fogna? Eddig nem igazán voltam sokáig távol otthonról és eléggé feltűnő lenne, hogyha most kezdenék el kimaradozni. Azt nem mondhatom neki, hogy a nagyszüleinél leszek, tudja nagyon jól, hogy egy napnál sem bírnám ott tovább egyedül. – egyszerűbb lenne, hogyha már holnap megbeszélnék Aaronnal a dolgokat és minden egy csettintésre megváltozna. De nem fog ez olyan könnyen menni.
- Eszemben sem volt elküldeni téged Aegir, sem régebb, sem most. Amikor azt mondtam, hogy fontos vagy nekem, azt tényleg komolyan értettem. – rá pillantottam, de csak annyira, hogy megértse tényleg nem kellett volna félnie tőlem.
- Nem zuhanyozhatnánk le együtt? Nekem most nem kell semmilyen étel. – tértem vissza az előbbi ajánlatára egy kicsit. Nem kellett félre értenie a szándékomat, csak egy sima közös zuhanyzásról volt szó. Tényleg.

- Helyes, megharagudnék rád, hogyha nem maradnál. Csak szólok. – próbáltam komoly arcot vágni, de valószínűleg képtelen lennék haragudni rá és ezt ő is tudja. Nem azért szeretem őt, hogy a végén haragudjak rá és keserűséget tápláljak az irányába. Az én szerelmem nem ilyen és a szeretetem sem. Inkább azt mondanám, hogy az én szeretetem önzetlen és semmit sem vár cserébe, mert tudom, a szeretet nem erről szól.
- Nem változott és nem is fog ezután sem. – ismétlem meg a szavait, mert valóban így volt. Szerettem őt, ezután is így lesz. Most már ki is mutathatom, hogy mennyire imádom őt a magam módján persze.
Megkérem rá, hogy ne fogja tovább vissza magát, már eleget vártunk egymásra és már nagyon megérdemeljük a boldogságot. Legalábbis én így gondolom. Ezért sem fogom vissza magamat én sem. Előtte nem kell rejtegetnem magam, mert semmi olyasmi nem volt rajtam, amit ne látott volna eddig, csak az idő karmainak nyoma volt új. Nem toltam el magamtól, teljesen elvette az eszemet az, hogy végre vele lehetek, érezhetem őt és megmutathatom neki, mennyire szeretem őt. Ha nem hiányzott volna, most nem szomjaznám ennyire a csókját sem és nem is követelőznék, hogy legyen velem, mellettem mindenféle szempontból. Kettőnk között már nem volt szükség semmiféle szóra, szerintem megértettük, hogy a másik mennyire boldog, ha másból nem hát az odaadásból biztosan.
Nem volt szívem sem hátat fordítani neki, sem elhúzódni tőle, ezért, ha lehetőségem volt rá, hát a mellkasához bújtam. Itt egy darabig megnyugvásra és békére leltem, teljesen elfeledve a koromat s, mi illene ilyenkor, illetve mi nem. Az ő közelében már régen nem éreztem semmi rosszat. Boldog voltam és vele is meg akartam osztani ezt az érzést. Ha csak egy kicsit is sikerül megértenie, hogy mennyire szeretem őt, akkor már az én boldogságom is teljes.
- Nem akarok ma haza menni, legszívesebben egész éjjel fent lennék és beszélgetnék veled csak… Egy idő után észre sem veszed és elaludtam. – régebben is így volt, ha vele voltam. Hajnalig biztos beszélgettünk volna, hogyha bírom energiával és nem az lesz a vége, hogy mint most is hozzábújok és lehunyom a szemeimet csak egy kicsit és a kicsiből reggelig tartó alvás lesz. Fiatalon beismerem, hogy könnyebben elfogott az álom, de most már sokkal kitartóbb vagyok.
- Nem vársz vendéget mára ugye? Nem akarok ma mással osztozni rajtad. – felpillantottam rá, mert ugye sose lehet tudni mikor toppanhat be az egyik cimborája. Az igazat megvallva, nem is így szeretnék bemutatkozni és megmutatkozni mások előtt. Csak ki akartam sajátítani őt egy kicsit. Erről volt szó.

Jól éreztem magam mellette, ezt nem kellett kimondanom, mert szerintem látszódott rajtam, hogy nem vagyok szomorú és nem is búslakodom. Ha valaki hát akkor ő képes volt boldoggá tenni a jelenlétével, ennél többre pedig nem is volt szükségem. Csak legyen mellettem.
- Nem, igazad van, emiatt nem akarok bocsánatot kérni. – egy kicsit meg is rázom a fejem nemlegesen. Nem kérhetem tőle, hogy a kitartásomért ne haragudjon rám és azért, mert túlságosan szeretem, abból semmit sem bánok.
- Jó, akkor tudd, hogy ez sokat jelent nekem és teljesen komolyan veszlek. – mondtam végül miután közölte, hogy emlékszik rá mit írt nekem az ajándéka mellé. Nem vártam tőle sosem, hogy ilyesmivel lepjen meg, mert nem ebben mértem a szeretetét, de azért jól esett, hogy volt valami, ami rá emlékeztet az emlékeimen kívül is.
Amikor az ölébe húzott és magához ölelt én átkaroltam őt a nyakánál és úgy figyeltem rá. Amíg beszéltem, azt szerettem volna, hogyha felfogja tényleg megmásíthatatlanul komolyan mondtam, amit mondtam. Nekem, nem kell más, csak ő és kész.
- Én örülnék neki és nagyon sokat jelentene nekem. – még mindig szerettem volna elmondani, hogy én lennék a legboldogabb a világon, ha így tenne. De nem mertem ennyire mindent rá zúdítani.
- Rendben. Beszélj Aaronnal, de ne húzd sokáig. Jobb, ha hamar túl esel rajta. Kevesebb fejfájás neked és nem kell annyit várakoznom már nekem sem. – próbáltam a dolog jó oldalát nézni, még akkor is, ha ismertem a fiamat. Nem lesz könnyű dolga Aegirnek, de hiszem, hogy menni fog és kitartó lesz. Aaronhoz három dolog kell: türelem, kitartás és makacsság.
Még nem fáztam túlságosan, de azért jól esett, hogy gondolt erre. Ebből is látszik, hogy már hozzá szokott, hogy az emberek nem olyanok, mint az istenek. Mi fázunk amikor ők nem.
- Még nem, de jobb szeretek melegben lenni. – vallottam be az igazat. Nem szerettem vacogni. Ha kellett akkor félreálltam az útjából, hogy ő elmehessen tüzelőért és tüzet gyújthasson. Addig elvettem a teát a kis asztalról és megkóstoltam. Még jó meleg volt, de már az a fajta meleg, amit meg merek kóstolni és nem kell attól tartanom, hogy megéget. Figyeltem ahogy visszajön és tüzet rak, nem akartam megzavarni őt ebben, ezért nem mentem még közelebb hozzá, csak, amikor ő hívott. Visszatettem a teásbögrét a kis asztalra, majd felálltam a kanapéról és odatelepedtem mellé.
- Így már jobb. – mosolyogtam amikor leültem a kandalló elé, közvetlenül Aegir mellé. Nem kellett noszogatnia, amikor észrevettem, hogy közeledik felém és a mozdulatot abba hagyja valamiért, hát én is közeledni kezdtem és meg is csókoltam volna, hogyha meg nem előz.
Óvatosan átkaroltam őt és nem ellenkeztem miközben a hátamra döntött s, úgy csókolt tovább. Nem akartam, hogy elhúzódjon tőlem, ezért, ha így is tett, másra sem néztem csak a szemeire és az ajkára. Annyira kalapált már a szívem, mint egy nyúlnak amikor elkapják, csak nekem nem a félelem miatt akart kiugrani a helyéről, hanem a közelsége miatt és mert azt akartam, hogy ez a nap sose járjon le.
- Akkor jössz amikor szeretnél és úgy érzed elérkezett az idő rá. – megérintettem az arcát és nem is húztam el onnan a kezem.
- Mindig tudtad, hogyan kell levenned a lábamról. – tetszett a zene és a tűz melege is kellemesen érintett. Ennél azonban már régóta többre vágytam. Rá. Nem kellett sejtenem semmit sem, hogy lássam ő is valami hasonlóra vágyik.
- Nem kell visszafognod magad, ha velem akarsz lenni. – nem ez lenne az első alkalom, hogy ezt mondom neki. De sok idő eltelt, az én testem már nem olyan, mint régen és ez volt az egyetlen dolog, ami egy kicsit zavart.

Széles mosolyra húztam a szám, amikor azt mondta örül, hogy itt vagyok. Ennél többre nem is volt szükségem. Olyan régóta vágytam arra ezt hallhasam tőle, hogy az kimondhatatlan. Jó érzés volt itt lenni. Egy kicsit visszaemlékezni milyen jól éreztük magunkat itt és mellette mennyire elfelejtettem, hogy hány meg hány gond nyomja a vállam. Olyan volt ez a hely, mint egy titkos menedékhely, ahol meghúzódhattam és ahol arra a szeretetre leltem, amire mindig is vágytam.
- Boldog vagyok, hogy itt lehetek veled. – válaszoltam végül csendesen.
Miután megkaptam a teámat és ő leült mellém már nem néztem másfele, hanem csak rá. Kíváncsi voltam minden egyes szavára és ahogy átkarolt én úgy simultam közelebb hozzá. A jelenléte megnyugtatott, még akkor is, ha a múlt azon részéről meséltem, ami egy kicsit fájt akkor és rengeteget sírtam miatta, mert nem értettem semmit sem az apám cselekedeteiből és szavaiból. Főleg a szavaiból. Neki nem volt szüksége másra csak a szavaira, amivel képes világokat romba dönteni, főleg, ha az a reményen alapszik.
- Már nem haragszom miatta, neked sem kell. Senki sem tudja azt rólad, amit én tudok és nem is vártam, hogy megértsenek engem. – hogy mi volt ez, nem kellett elmondanom neki, mert tudta. Nagyon jól tudta, hogy nem azt szeretem benne, hogy egy hatalmas isten, hanem azt, hogy velem van, mellettem van, hacsak egy kis időre is és utána hosszú gyötrelmes éveken át magamra hagy. Neki akartam ajándékozni az összes szeretetemet és szerelmemet, még akkor is, ha várnom kellett rá míg időt szán rám, míg igazán alkalmas és békés nem lesz a helyzet. Ha ez csak most jött el, hát most jött el.
- Ígéretet tettem magamnak, hogy nem foglak mással pótolni és nem keresek egyik fiamnak sem pótapát, aki nem szeretné úgy a fiainkat, ahogy te szereted őket. Mással nem lettem volna boldog. Az évek lehet, hogy teltek és múltak és el kellett volna engednem téged, de nem ment. Én szeretlek téged és ha engeded, hogy szeresselek, akkor nekem az pont elég. – nem voltam követelőző, de ha valamit kérni akartam tőle, hát ez volt. Még mindig nem értem honnan és miből gondolja, hogy nekem másra volt szükségem nem pedig rá. Bizonyára valami isteni megérzés, ami kételyt ébreszt benne, nem tudom megmondani. De nem akarok rákérdezni, hogy ennyire nem bízik bennem? Ennyire lenéz amiért gyönge voltam és nem tudtam túl lépni rajta? Meg sem fordult a fejemben, hogy a hiányát valaki mással pótoljam.
- Aegir… - kíváncsian fürkésztem a tekintetét. Nem tudtam miért viselkedik így, de teljesen komolyan kérdezett és ezt láttam is rajta. – Nem tudok félni tőled. Ne haragudj rám érte, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy képes legyek félni. – nem vettem le róla a tekintetemet és úgy folytattam sokkal határozottabban, mint az iménti nem félek tőle részt – Most nagyon önző fogok lenni… - kezdtem bele a mondanivalómba. – De azt szeretném, hogyha velem maradnál amíg élek. Nem kell elvenned, nem is kérem az istenek jóváhagyását hozzá, mert nem másoknak kell eldönteniük, hogy mi lesz a sorsom, hanem nekem. Egyedül én tudom, hogy mi tesz engem boldoggá és az te vagy Aegir. Nekem még mindig szükségem van rád, ahogy a fiaidnak is kell a jelenléted hiába felnőttek már. – egy pillanatra megállok, nem tudom mivel tudnám meggyőzni arról, hogy halál komolyan beszélek, ezért hirtelen a blúzom alá nyúlok és kihúzom a nyakláncot, amit tőle kaptam, hogy lássa attól, hogy nem tárom a világ színe elé, még hordom.
- Emlékszel mit üzentél vele? Én azóta hordom, hogy megajándékoztál vele. – magyarázom miközben elengedem a kezemből a medált. Én emlékeszem, hogy mit mondott és ha ő is emlékszik rá, akkor tudni fogja, hogy minden szavam komolyan gondoltam.
- Ha az elmúlt időt akarod bepótolni a fiaidhoz közel, akkor minden percet ki kell használnod és nem élhetsz külön tőlem, csak szólok! – karba tettem a kezeimet. Nem tudom mit tervezett. Szerettem ezt a helyet, nem akartam, hogy eladja vagy ilyesmi, csak legyen mellettem.
- Nem akarok továbbra is nélküled élni. – egyre komolyabb és határozottabb arcot vágtam. Ha még most is kételkedik, akkor nem tudom mit tehetnék.

Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire hiányzott már ha nem az, hogy alig vagyok hajlandó nélküle lenni. Ha az évek során úgy gondoltam volna rá, mint arra a személyre, akit ki nem állhatok most nem venném fel a kabátomat, hagynék csapot papot és mennék vele.
- Jó, én is az leszek. – sejtelmesen elvigyorodtam, de ennél többel inkább nem is traktáltam őt. Inkább készülődtem és ha ezzel megvoltam akkor már mentem is ki hozzá. Örültem, hogy megfogta a kezem. Egy kicsit olyan volt, mintha randira készülnénk vagy nem is tudom, de kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy figyel rám. Persze, hogy örömmel bújok a karjaiba! Van mit bepótolnia és én nem fogok az útjába állni, elég komisz lennék, ha így tennék. Sőt még magamat is megbántanám vele, nem csak őt.
- Részemről mehetünk. – elsétáltam vele a taxihoz majd be is ültem mellé és miután megmondta a taxisnak, hogy hová vigyen minket, nem nagyon akartam megszólalni én sem. Egyrészt a taxis se volt beszédes túlságosan, pedig nem egyszer képesek mindenről beszélni, hogy milyen az időjárás, a munkalehetőség, a nyugdíj, a gyerekek, a házikedvenc, akár a forgalom vagy a politikai helyzet milyen reménytelen már megint és le kéne váltani a kancellárt, mert ideje volna. Szóval egy csupa olyan dolog, ami plusz információ és arra szolgál, hogy húzza az időt a vezetéssel. De most semmi ilyesmivel nem traktált minket a taxis és ez megnyugtató volt.
Aztán szépen meg is érkeztünk a parkolóhoz, ahol Aegir autója volt. Mielőtt megszólalhattam volna, ő már ki is fizette a taxist így nekem nem maradt más hátra, mint kiszállni a taxiból megköszönni, hogy elhozott idáig és majd szépen átszállni a másik kocsiba.
- Illik hozzád a kocsid. – mert tényleg így volt. Volt valami formája, ami kiemelte őt is, amikor legelőször neki dőlt a kocsijának. Olyan lehetett, mint mondjuk Thornak a Mjölnir, a „kiegészítője/felszerelése része”, ha mondhatok ilyet.
- Hogy hamar ott leszünk, ahhoz semmi kétségem nem fér. – nem volt már olyan nagy a forgalom, mint akkor, amikor az otthonomba indultunk kettesben az én kocsimmal. Beültem amikor kinyitotta nekem az ajtót és vártam, hogy ő is így tegyen.
Tényleg igaza volt, egész hamar leértünk a partra. Annyira imádnivaló volt, hogy újra kinyitotta az ajtót és felém nyújtotta a kezét, egyszerűen nem tudtam nem elfogadni és megfogni a kezét. Ez annyira tündérmesébe illő! Hiányzott ez a hely. Előre mentem amikor beengedett maga előtt a lakásba. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott amióta legútóbb jártam itt. Levettem a cipőmet és felakasztottam a kabátomat. Majd követtem őt.
- Jó lesz a tea és majd megkóstolom a te sörödet, mint régen. – úgysem iszok meg egy egész dobozzal, csak kárba menne, egy-két korty az ő dobozából nekem pontosan elég lesz.
- Jó újra itt lenni. – jelentettem ki egy kicsit halkan, majd leültem mellé a kanapéra, a teámat még nem vettem el, jobb, ha egy kicsit kihűl.
- Mennyi szidást kaptam, amiért többet voltam itt, mint otthon. Emlékszel? – de az már régen volt. Most már szerintem vagyok annyira felnőtt, hogy ne teremtsenek le ilyesmikért a szüleim.

Olyan régóta voltam már egyedül, hogy hozzá kellett volna szoknom az egyedülléthez és ahhoz, hogy ő nincs mellettem. Bárcsak ilyen könnyű lenne! De egyáltalán nem az. Mindig lebontom magam körül az erős nő falait, hogyha megjelenik, ilyenkor egyszerűen lehetek az, akinek szüksége van az ő jelenlétére és a biztonságérzetre. Nem mintha ezt más mellett nem találhattam volna meg az évek során és megkellett volna tanulnom elengedni őt, de semmilyen más férfi nem ő lett volna és az igazság az, hogy én őt szeretem.
- Nincs olyan, amit te ne tennél meg a gyermekeidért. – itt most nem csak a mi fiainkra gondoltam, mert szerintem függetlenül attól, hogy Ránnal nem működött a kapcsolatuk, a lányait csak szerette és vigyázott rájuk és most is vigyáz. Szívtelen lenne, ha nem így tenne, de ő nem az.
- Majd szólok, ha elég lesz. – sohanapján vasárnap, nem akarom, hogy újra magamra hagyjon. Az már túl nehéz lenne és nem tudnám túltenni magam rajta lelkileg sem.
- Ez igaz. Sosem tudhatom mi jár a fejében. – ezzel egyet kellett értenem, Aaron olyan volt, mint az időjárás, kiszámíthatatlan.
- Akkor légy önző… - inkább magamnak mondtam ezt, mintsem neki. Egy részem nem akarta egyedül hagyni Aaront, de egy másik pedig azt súgta, hogy itt lenne az ideje, ha elengedném őt és nem félteném már ennyire. Nem egy kis baba, mindjárt tizennyolc éves, engednem kellene, hogy éljen. Ha éhes lenne készítettem neki ételt, nem lenne semmi baja abból, ha nem találna itthon. Rágódom ezen. Az esetek többségében mindig lemondok arról, amit szeretnék és a fiaim kedvében járok, vagyis mostanában Aaron kedvében, de most… Az sem segít a helyzeten, hogy ilyen sokáig volt távol tőlem az apja, mert csak még jobban szeretnék vele lenni. Miért ilyen nehéz magamat választani, az én boldogságomat csak egyszer?
A közelsége azonban minden kételyemet elűzi és megmutatja, hogy mennyi veszíteni valóm van. Nem jó keresztbe tenni egy istennek, még akkor sem, ha szeret. Egy kicsit az ő kedvében is akarok járni, így azzal kezdem, hogy viszonzom a csókját, talán egy kicsit túlságosan követelőzően. Szerintem nem kell az eszébe juttatnom, hogy mennyi szenvedélyt zártunk el egymástól és mennyire vártam rá. Meg fogjuk őrjíteni egymást az már biztos, de nem bánom. Legyen. Vele akárhogy jó, csak ne kelljen nélküle tovább tengődnöm.
- Rendben Aegir, veled tartok, jó? – erre vágyott a szívem, ha mást mondtam volna neki akkor azzal magamat is elkedvetlenítettem volna nem csak őt.
- Értem, azért írok neki egy cetlit a hűtőre, hogy ne aggódjon miattam, mert el leszek. – nyilván nem írnám le, hogy hol talál vagy merre leszek pontosan, vagy miért. De azért ráírnám, hogyha éhes akkor kész a vacsora csak meg kell melegítenie. Persze vívódtam egy kicsit magamban, mert olyan kamasz kislánynak éreztem magam, akit nem lehet távol tartani Aegirtől. Ha annyira kihűlt az étel akkor betettem a hűtőbe és a cetlit is felragasztottam az ajtajára. Ha betoppan csak észre fogja venni. Ha nem, majd reggel észreveszi, hogy egész éjszaka az övé volt a ház.
Felhúztam a cipőm és mivel odakint egy kicsivel hidegebb volt, ezért egy vastagabb kabátot vettem fel, nem pedig a blézert, amivel munkába voltam.
- Készen vagyok. – kiléptem az ajtón, lekapcsoltam odabent a lámpákat és bezártam magam után az ajtót.
- Pont, mint a régi szép időben. – odaléptem hozzá és megfogtam a kezét, hogyha éppen nem a szokásos zsebre vágott pózt vette fel és úgy vár.

Egyszerűen nem tudok nem elmosolyodni a közelében, mert tudom, hogy cserébe viszonzásra lelek az arcán. Iszonyatosan szeretem nézni ahogy mosolyra görbül a szája és… Én nem tudom mit tesz, de tuti képes levenni a lábamról és ez olyan hatással van rám, amiért sosem fordulok el tőle, ha közeledni próbál felém. Miért tenném hogyha egész életemben miután megismertem őt az volt az álmom, hogy mellettem legyen? Most itt van és ez felemelő érzés. Borzalmas, de egy kicsit újra nyughatatlan huszonévesnek érzem magam.
- Nem tudom, hogy megtette-e, de másnap tényleg nem volt az apámnál semmi sem. – legalábbis azt hiszem. Ezt persze nem akartam túlságosan hangoztatni. Akkor még fiatal voltam, nem igazán figyeltem oda arra, hogy mivel foglalatoskodnak és éppen min veszekednek, ha veszekedtek valami apróságon.
- Jó, de azért akárhogy is vigyázz magadra, ha valami fegyverrel kerülnél szembe. – én manapság már semmin sem csodálkozom, szóval bármi megtörténhet, még őt is meglőhetik és az elég ijesztő lenne, még ha kibírná akkor is.
- Azt hittem, hogy valaki más a csínytevések istene, aki borsot tőr mások orra alá, nem pedig te. – közelebb létem hozzá, hogy megérinthessem a karját. – Tudod, ő csak rád akart ijeszteni. Az öreg elég jól tud lőni és börtönbe hidd el életfogytig gyilkosság miatt ő sem akart kerülni. Ha így lett volna, akkor az anyára nézve rémes lett volna. – egy pillanatra odabújok hozzá, hogy átkarolhassam őt. – Örülök, hogy élsz, szóval megtennéd nekem, hogy a fiainkon kívül azért magadra is vigyázol? – felpillantottam rá, nem mintha külön kérni kellene erre őt, de azért nem szívesen veszíteném el örökre. – Csak egy kis ideig megtennéd, hogy mellettem maradsz? Amíg újra erős leszek? – azt nem tettem hozzá, hogyha esetleg megint el kellene engednem őt hosszabb időre.
Visszafordultam az ételhez, miután óvatosan elhúzódtam tőle, hogy megízesíthessem miután belekerült a tejfölös szósz.
Ezután már tényleg csak annyi kell neki, hogy főjön egy kicsit és kész. Lefedtem a serpenyőt és ha úgy láttam, hogy kezd készen lenni, akkor lezártam a serpenyő alatt a melegítést s, egy kicsit odébb toltam arra a sütő felületre, ami nem volt forró a főzés miatt.
Közben persze nem mulasztottam el Aegir szavaira figyelni. Ez valahogy annyira illet rá. Hogy a tenger közelében legyen és segítsen azokon, akikkel közös céljaik és érdeklődéseik vannak. Büszke voltam rá, egy percig sem irigyeltem tőle, hogy megtanulta milyen az emberek között lenni és mellettük élni, akár hajókázva akár nem.
- Hozzád illő munkát találtál, ennek nagyon örülök és ha sikerült egy kicsit jobban megismerned közben az embereket annak még inkább. – ha egy kicsit is megváltozott a véleménye a halandókról az már fél siker. Közelebb léptem hozzá amikor erre kért.
Nem lepődtem meg azon, hogy magához ölelt, most már anélkül megtehette, hogy valamit odaégettünk volna és mindent beborított volna a füst. A közelsége megnyugtatott, így én is átöleltem őt. Régebben mindig megpróbáltam kiszorítani belőle a szuszt is, hogy érezze mennyire erős a szeretetem iránta, de most nem voltam olyan kedvemben, hogy próbára tegyem a nyugalmát. Akkor is jót nevetett azon, hogy neki ez meg sem kottyan, de azért értékeli a próbálkozásomat. Vagy azt csak álmodtam volna? Már nem tudom pontosan megmondani, de akárhogy is, ha megtörtént, ha nem, inkább a mostra gondolnék.
- Minimum egy csodának kell történnie ahhoz, hogy Aaron haza toppanjon most. – ismerem a fiam, képes későig elcsavarogni itthonról és megjelenni valamikor a hajnali órákban, amikor azt hiszi, hogy már mélyen alszom s, nem veszem észre az ajtók csukódását. Mélyen a szemeibe néztem és az alsó ajkamba haraptam egy picit. Talán nem voltam túlságosan jó anya, ha így lenne, akkor sose maradna ki olyan sokáig és elmondaná, hogy mégis hol volt és mit csinált. Jó azért nem kérném, hogy túlságosan részletekbe menjen, mert van amire nem vagyok kíváncsi és tökéletesen gáz lenne a helyzet mindkettőnknek. Csak azt akarom tudni, hogy nem csinált-e semmi rosszat, amiért másnap nekem fájna a fejem, nem pedig neki. Aegirre figyeltem és kíváncsian megkérdeztem tőle:
- Mivel tudnálak itt marasztalni téged? – csak még egy kicsit, én azt sem bántam volna, hogyha másnapig itt marad vagy amíg szeretne, de ne hagyjon újra magamra.

Megpróbáltam felidézni az emlékeimben a félhosszú hajú Aegirt, aki igyekezett beférkőzni a szívembe. Mondjuk nem is kellett túlságosan erőlködnie hozzá, mert szó szerinte levett a lábamról a hangjával, a mosolyával, a szeme kék pillantásával és mindezt a csodás jelenséget megkoronázta a hajviselete és a viselkedése. Minden egyes – még az aprócska – érintése is megnyugtatott és biztonságban éreztem magam. Tényleg biztonságban. Kevesen voltak, akik akkoriban igazán ismerték az akkori Katet, de Aegir volt a legkiváltságosabb. Előtte nem akartam azt mutatni, hogy minden rendben van még olyankor is, amikor valami zavart az iskola miatt vagy nem tudtam megérteni, hogy mitől olyan agymosottak, miért érdeklik őket csak a külsőségek és hasonlók. Mindent szépen ráfogtam a csillagjegyemre, hogy biztosan ezért vagy azért van, egészen addig amíg meg nem ismertem őt. Sosem bántam, hogy bizalmat szavaztam neki, ezután sem bánom. Most sokkal erősebbnek érzem magam, mint akkor voltam és ehhez az kellett, hogy folyton folyvást próbára tegyen a sors. Ha mellettem lett volna biztosan máshol tartanék.
- Ne búsulj emiatt, a távolság csak még erősebbé tett engem lelkileg. Most már majdnem mindent képes vagyok kibírni, csak a fiaink halálát nem. – meg azt, hogy akár őt is elveszíthetem végleg és tényleg életem végéig nem látom őt viszont, még a halálom pillanatában sem.
Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy azt a rengeteg elfojtott vágyat, amik az évek során csak gyűltek és gyűltek egyszer csak rázúdítsam. Ő egy isten, lehet, hogy megbirkózna a tudattal, de én tényleg egy nyitott könyvé válnék a számára, nem mintha eddig nem lennék az, de úgy aztán végkép nem tudnék neki meglepetéseket okozni. Az őszintét megvallva pedig, én is szeretem levenni őt a lábáról, nem csak fordítva igaz ez. A simogatásától nem húzódtam el, ez ugyanis azon dolgok közé tartozott, amit szerettem, ha tőle kapok. Nekem sosem kellettek nagy és drága ajándékok, mert a jelenlétét és a rám szánt idejét sokkal jobban értékeltem, sokkal értékesebbek is voltak az együtt átélt emlékek, mint bármilyen más tárgy a számomra.
Gondoltam, hogy nem számít a csomag súlya, hiszen ezt ő még meg sem érzi, biztos pihekönnyű, de ha másképpen is lenne se a végtelen ereje miatt szeretném őt és nem ezért cipeltetnék vele dolgokat, hogy próbára tegyem.
Csak nyugodtan elpakoltam a dolgokat, szépen egyiket a másik után, majd odasétáltam hozzá. Gondoltam, hogy nagyon segíteni szeretne és nem is kell félteni őt a hidegtől. Csak a szokás rabja vagyok.
- Semmit nem használna, hogyha azt mondanám, hogy ülj le a székre és onnan figyelj amíg elkészülők. – meg talán rosszul is esett volna neki, ha a segítségét elutasítom. Így kimondtam a választ amire várt. – Segíthetsz. Rád bízhatom a zöldségeket? A hagymát apróra kell aprítani és a cukkinit majd a héjával együtt kell lereszelni. Itt a reszelő, ezen a nagy lyukas részeken majd lereszelheted, a túl apró részén olyan lenne, mint a megdarált hínár vagy valami olyasmi. – próbáltam valami tengerhez köthető dologgal példálózni, bár szerintem ő enélkül is értette, hogy miért nem a kisebbik lyukakon kell lereszelnie a cukkinit.
Én addig elővettem a szatyorból a csirkemellet, a kagyló alatt engedtem rá egy kis vizet, hogy mielőtt elkezdeném felkockázni tisztább legyen. Amíg ő a zöldséggel foglalkozott nagyon ügyesen, én elintéztem a rám eső feladatokat. Ilyen volt a csirkehúskockázás, majd a procedúra elkezdése is. Egy serpenyőben elkezdtem olajat melegíteni és ha megfelelő volt az olaj hőmérséklete akkor odatettem pirítani a csirkehúst. Ha eléggé kifehéredett, akkor elvettem a hagymát, amit Aegir felaprított nekem és a kettőt egyszerre kezdtem el pirítani. Az egészet pedig egy mosolygós végű fakanállal szépen összekevertem. Nem kavargattam sokáig, hagytam, hogy összefőjenek egymással egy kicsit a hozzávalók az olajban. Amíg ez így szépen elvolt, hoztam tejfölt és egy külön kis műanyag edénykébe beleöntöttam annyit, amennyire szükségem volt. Eredetileg kétszáz grammot kellene beletennem, de én sosem tartom be ezeket az aranyokat, ha nincsenek kőbe vésve. Szóval egy kicsivel nagyobb adag tejfölt használtam, hogy minél több tejfölös szósz legyen hozzá. Ehhez a tejfölhöz pedig adtam egy kis vizet. Olyan egy-két kanálnyit, nem túl sokat, csak amennyi kelleni fog. Nem akartam túlságosan elvizezni a szószt.
- Azt akarod, hogy odaégessek valamit ugye? – elnevettem magam egy kicsikét pontosan úgy, amikor… amikor valami olyat mondott, hogy fülig pirultam. - Nagyon megijedtem akkor. – kicsit leteszem a fakanalat és az arcához emelem a kezem, hogy a tenyeremet hozzá simíthassam az arcához. – Jó, persze, isten vagy meg minden, de akkor még nagyon keveset tudtam arról, hogy ez mit jelent. – nem akartam azt kimondani, hogy talán egy isten sem golyóálló és ha nincs a közelében az a valami, ami megmentheti az életét – az ő esetében a tenger ugyebár – akkor vége van. Vagy legalábbis most már ezt képzelem el. A régi mítoszokat olvasva elég sok meglepő dologtól meghalhat egy isten, most nem akarom a fagyöngy példáját emlegetni.
- Másnap amikor megjelentél olyan voltál, mint egy… ne haragudj, hogy ezt mondom, de mint egy mesébe illő herceg, még akkor is, ha az azelőtti nap te voltál Jack, aki lemászik az égig érő paszulyról, mert ellopott valamit az órások földjéről és menekülnie kell az életéért. – sejtem, hogy annyira azért ez a hasonlat nem fog tetszeni neki, főleg, ami az utóbbi részét illeti, de akkor is. Nekem olyan volt, mintha a fiúból férfi válna – nem számít, hogy szerinte már régen férfi volt és csak miattam volt olyan tini fiús.
- Az anyám sosem a rosszat látta az életben vagy az emberekben, még szép, hogy téged is megkedvelt első pillantásra. – neki valahogy mindig is természetes volt, hogy egy nap fel fogok nőni és talán boldog leszek, ez pedig azzal jár, hogy betoppan az életembe egy férfi. Ő készen állt arra, hogy nagymama lehessen esetleg, csak néha túl nagy volt az optimizmusa. Hiányzott belőle valami, amit apa szeszélye és őrjöngőnek tűnő féltése pontosan kiegészített.
- Talán egy kicsit jobban, az életvidámsága és belső békéje úgy tűnik kezd maradandó lenni. – vagy legalábbis én ezt láttam.
Hogy a figyelmem se terelődjen el túlságosan a sütéstől, kihúztam a gőzelszívót is. Mindig elfelejtem és csak akkor kapok észbe, ha Aaron betoppan a konyhába és megjegyzi, hogy elértem a célomat, már a szobájában is érzi, hogy sütők valamit.
Melegvizet engedtem a csapból, amibe majd a pennét is beletettem, annak érdekében, hogy a tészta ne ragadjon össze, hozzá adtam egy kevéske olajat és sót is. Ezt pedig szépen odatettem, hogy főjön.
Épp alkalmas volt már az idő, hogy a cukkinit hozzáadjam a húshoz is, szóval hozzáöntöttem azt, amit Aegir ügyesen megreszelt nekem.
- Kéznél lennél, hamarosan hozzá kell adni a tejfölös szószt és só meg bors is kelleni fog nekem. Esetleg szeretnéd te ízesítni, miközben én elkavarom? – utána már hagyhatjuk egy kicsit felfőni és ha minden kész van, a tészta is fogyaszthatóra puhult a forró vízben, akkor azt leszűröm és hozzáadom a húsos cukkinis tejfölös keverékünkhöz. Tudom, hogy elsőre ronda látvány, de amilyen finom és egészséges, az kárpótolni tud bárkit szerintem, ha éhes. Már csak sajtot kell reszelni, de az még várhat. Most Aegirre pillantottam.
- Ha egy kicsit kihűlt megkóstolhatod és meggyőződhetsz arról, hogy egész ehető lett. – nem tudom, hogy az istenek mit esznek szívesen, de most inkább nem is vagyok erre túlzottan kíváncsi.
- Mivel foglalkoztál amíg távol voltál amúgy? – kérdeztem kíváncsian, ami már a kávézó óta foglalkoztatott, de eddig nem tudtam sehogy sem rávenni magam, hogy hangosan is megkérdezzem tőle.