Aviva & Axel& Kat&  Aegir

Hívott a messzeség. Valami sikítva üvöltött, segítségért kiáltva. Régi ismerős érzés hasított elmémbe, s a tenger felől érkezett. Pulzált, zajongott, haragra lobbant lélekkel kiáltott. Valami változásnak indult a tengerek mélyén. Valami nem lesz többé ugyan olyan.
Használhatatlannak éreztem magam annak ellenére mi is voltam igazán.
De mi is voltam? Mi is vagyok első sorban? Apa, vagy Istenség?
Meglehet túl emberi lettem az utóbbi időkben, s inkább az érzelmeim irányítanak, sem mint a logika, így megértett, hogy nem engem kértek meg erre az erő kiterjedztésre Aaron megkereséséhez.
Meg aztán ott volt az is, amiről ők nem tudtak, s mit én oly' régóta elfeledtem. Ott lapul, fonja időtlen karjait, nyujtogatva kifelé, haragtól dobbanó szívvel.
Mire észbekaptam már be is adtam a derekam a rendőrökkel kapcsolatban, hisz az emberi része, valóban hasznos lehet.
Kat elment, hogy lefoglalja magát, szendvicseket készített, kávét. Nem akartam belegondolni mit érezhetett. Fájdalmat...félelmet...rettegést.
Az önostorozás nem jó, ám minduntalan ott kattogott bennem a gondolat. Bezzeg ha itthon lettem volna... Ha nem az lebeg a szemem előtt, milyen jó is lesz majd megint együtt tölteni egy kis időt.
Nem akartam elveszíteni.
Hibáztattak, s megértettem. Nem tudtam elvêgezni a feladatom, mire felesküdtam. Vajon valóban kudarcot vallottam?
Aviva is visszaért, s szinte pulzált a plusz energiától vakitó módon sütött róla. Okos leány...szemöldököm összeszaladt, aztán ismét az ajtó felé vettem az irányt.
Míg ők kutatnak Aaron után, addig én kimentem a garázsba, előszedtem egy katonai táskát. Rég volt igaz se volt, de a sok kicsi sokra megy alapon... Meg aztán a tenger nélkül csak az erőm marad segítségnek, szóval bármi kelhet.
Odabent letettem az asztalra, majd abban a pillanatban kaptam meg a táskát Aaron cuccaival, és a nekünk való cuccokkal.
Finoman érintettem meg arcàt.
-Visszahozzuk...- aztán leengedtem karom, majd hirtelen kaptam fel a fejem.-Aaron...- lélektükreim felvillantak, mint mikor Aaron szitkokat szórt fejemre. Mormolás harsant fejemben, ismétlődőn, akár egy imátság. Kezem ökölbe szorult, ajkaim apró vonallá szűkűltek. Nem tehetek semmit.vagy talán még is, de akkor más érzés is harsant... volt ott még valami... Valami a mormoláson túl. Valami, ami pattanva erőnek erejével elszabadul. Valami vizeim mélyén, aminek rejtve kellett volna maradnia. Valami, aminek nem kellene kijutnia....
Ha képesek lennénk eltűnni csak úgy, talán már ott sem lennék.
Megingattam fejem, majd Axel és Aviva felé pillantottam.
-Indulnunk kellene...

-  szó  // zene: zene //Mentsük ami menthető -
- ℤ -

Aegir & Axel & Aviva

you want battle?
i will give you war

Nem tartom be a szabályokat visszafelé menet sem, de úgy vagyok vele, hogy majd Módi intézi a csekkeket, ha jönnek, balesetezni megúgysem tudok az ösztönöm miatt. Mikor leparkolok a ház előtt, már Aegir is ott van, de mivel nem szól semmit, én is csak biccentek neki. Odabent Katrine már tesz-vesz, de azért egy pillanatra megállok mellette.
– Jól vagy? – kérdezem figyelmesen, hiszen mikor legutóbb láttam, még épp magához tért az ájulásból. Aztán Aegir is bejön, nekem pedig járni kezd az agyam mindazon, amit az ikrek mondtak, de közben nem akarom nagyon felspanolni sem magam.
– Meglátjuk – bólintok Aegir kérdésére, bár látom rajta, hogy mintha nem lenne a helyzet magaslatán. Vagy érzem? Nem tudom, egy kicsit még zavaros ez a tuning a testemben. A sürgetés viszont biztos nem fog segíteni. Axelre nézek, éppen akkor, amikor megszólal, aztán felé nyújtom a kezem.
– Gyere! – kérem, és ha hagyja, a kezét megfogva a kanapé felé húzom, magam mellé ültetve. Nem állítom meg Katet és Aegirt, ha ok is jönnek, de Axel kezét nem engedem el.
– Emlékszel, amikor Módi megosztotta velem az erejét Izraelben? – kérdezem tőle, és bár rossz emlékeket elevenítek fel, tudom, hogy koncentrálni fog, ezért folytatom is. – Most ugyanezt tették, mindketten. Ezzel kvázi... felerősítettek mindent, amire képes vagyok. Mivel én ismerem Aaront, meg tudnám találni az ösztönömmel, ha eléggé koncentrálok, de csak nagyjából Oslo körzetét tudom lefedni alapból, és ebből már kicsúszott. Megpróbáltam. Az ikrek viszont segítettek ezt is kiterjeszteni. – Figyelek rá, hogy tud-e követni, és ha igen, folytatom. – Nem könnyű irányítani, de tudod, hogy hozzád milyen erősen köt az ösztönöm. Fogalmam sincs, hogy ez működni fog-e, csak sejtem, szóval... Csak maradjuk így és gondolj Aaronra. Fogalmam sincs, hogyan és mivel, csak... gondolj rá. Erősen. Oké? – nézek figyelmesen a szemeibe. Ha kérdése van akár neki, akár Aegirnek vagy Katnek, válaszolok rá, de ha nincs, akkor csak arra várok, hogy Axel jelezze, ha készen áll. Ha igen, akkor lehunyom a szemem, hogy én is hozzátegyem a magam részét. Én most inkább Axelre koncentrálok, belekapaszkodok az érzésbe, szorosan fogom a kezét, még azt is hozzáteszem a kapocs erősségéhez, hogy azon a kanapén ülünk, ahol minden elkezdődött. Módi és Magni ősi rúnákkal írt neve felizzik az alkarjaimon, és várok. Érzem, ahogy az ösztönöm kinyúlik, keres, mint ahogy Axelt kereste annak idején, de most sokkal messzebbre jut. Csak az a kérdés, Axelnek sikerül-e eléggé koncentrálnia ahhoz, hogy meg tudjuk találni Aaront.

Aviva & Axel& Kat&  Aegir

Axel felfortyant. Az egyszerű kérdésből komplett lavina is keletkezhet, főleg ha abban az adott pillanatban, „ jóidőben jó helyen” az időzítés elve alapján engedik össze őket. Szemöldököm összeszaladt, karba fontam karjaim, s kérdő lett tekintetem.
Hallgattam szavait, összepréselt ajkakkal. Dühös voltam, ám a felszínen ebből nem sok minden látszódott .
Nem a fiamnak kell nekiesnek, és nem azért mert éppen nem olyan hangnemben szólt hozzám. A régi korokban bizony nem néztem volna ki ő. Egyszerűen csak nekimegyek, de a vétem volt. Kat jelenlétében pedig... Nos nem akartam ilyet tenni.
Vettem pár nagyobb levegőt.
Megdörgöltem arcomat. Igaza volt...
-Igazad van.... – adtam meg végül magam az okfejtésnek. Meglehet nem a víz felé mennek, és akkor hol ügy lenne az egész. Ám valami a messzeségben készülni látszott. Valamiért feszültebb voltam, és ebben nem csak a fiam elrablása játszott óriási s készülni
-Talán működnek a kamerák...- pillantottam Katre, aztán csak mászkáltam fel s alá. Menni akartam.
Menni, hogy végre tegyek is valamit, és ne csak álldogáljak egyhelyben.
-Jó gondolat...-mormogtam, miközben az ajtóhoz léptem, kimentem a kocsihoz, kivettem belőle kettő palackot. Aviva épp abban a pillanatban futott be, de nem álltam neki bájcsevegni.
Megindultam utána befelé, hátizsákba pakolni a két palackot. A Tenger víz. Nem csak gyógyít, de fegyver is lehet. Félő, ha a baljós érzések közepette a part közelébe mennék, mozdúlni sem tudnék onnan, míg meg nem nézem mi történik a messzeségben.
Elhessegetve a gondolatokat, odabent aztán megálltam a fiatalok mellett.
-Tudtak segíteni az ikrek?- bár valami azt súgta, sokkal bonyolultabb lesz az egész keresősdi, mint ahogyan azt ők gondolták.
A furcsa érzés nem akart múlni. Talán még egyre erősödött is. Vajon mi történhet? Zavartan léptem távolabb kicsit, fel s alá sétáltam. Menni akartam. Menni, megnézni a tengert, annak közelében lenni. Keresni a fiam, és megnézni mi lehetett az a furcsa érzés mi hatalmába kerített.
-Mikor indulunk?- kérdeztem kezemben a táskával. Ha mást nem, de legalább az erőm felajánlhatom segítség gyanánt, ha már a víz közelében nem voltak.

-  szó  // zene: zene //Mentsük ami menthető -
- ℤ -

Aegir & Axel & Aviva

you want battle?
i will give you war

Axel szavaira bólintok, hiszen ez már alapvető - főleg most -, és egyébként is, én is komolyan mondtam, hogy hívjon fel, ha bármi van. Bepattanok a kocsiba, aztán már tárcsázom is Módit, a hatékonyság érdekében; kihangosítóra teszem, ahogy ő is engem, hogy vezetés közben be tudjak nekik számolni részletesebben is mindenről, így mindketten hallják, és nem ott kell időt pazarolnunk a beszámolóra. Én sem tartok be sok közlekedési szabályt, ezt Módival is közlöm, ha már a rendőrségen dolgozik, hátha lenne belőle valami csekk. Az már a telefonban kiderül, hogy annyira nem lesz egyszerű dolgunk, mint esetemben volt, mert egyikük sem ismeri Aaront, és itt, Norvégiában túl sok félisten koncentrálódik ahhoz, hogy el tudjanak különíteni közülük egyet. Némi frusztráló csend után - oké, nem teljes csend, mert hallom, hogy valami diskurálnak, csak nem tudom kivenni a szavakat - annyit mondanak, hogy van egy ötletük és siessek, szóval még jobban belelépek a gázba és pontosan ezt is teszem.
Az ötletről hamar kiderül, hogy ez olyasmi, amiről mindeddig nem hallottam, emellett pedig egyszerre izgalmas és félelmetes. Nincs viszont időnk kockázat-latolgatásra és túl sok gondolkodásra, mert így is közlik, hogy nem tudnak majd azonnal elengedni utána; előbb látniuk kell, hogy bírom. Minden bizodalmuk bennem van a közös kiképzések miatt, ami hízelgő, de pont ezért nem is vitatkozom azzal, hogy legyen majd egy kis megszokási idő. Ha ők azt mondják, kell, akkor kell.
A folyamatra - vagy akármi legyen is ez - ugyanaz igaz, amit ötletnél is éreztem: izgalmas és félelmetes. Egészen hátborzongató az élmény, egyszerre a jó és a rossz értelemben. Haloványan emlékszem egy hasonló pillanatra, amikor Izraelben átjárt Módi ereje, de most, ahogy a nevük egymás után ősi betűk, rúnák képében a bőrömre rajzolódik, valami egészen más történik. Akkor, Izraelben az életerejét osztotta meg velem, ezzel megmentve a biztos haláltól, most viszont... most átjár az erejük. Olyan érzés, mint az első találkozásom volt az apámmal, amikor szabadjára engedte az erejét, a mágiája pedig ősien, hatalmasan, otthon-érzéssel ölelt körbe, de most nem csak körbeölel ez az erő, hanem bekúszik a bőröm alá, beleolvad a véráramomba, és engem is feltölt.
Nagy szemekkel, pislogva fújom ki lassan a levegőt, és egy pillanatra olyan érzésem van, mintha a karomat is félnék megemelni, nehogy egy energiahullámmal elsodorjam az egész házat. Már értem, miért akarnak egy kicsit megfigyelni majd, bár a Módi száján kicsúszó mi a franc nem túl biztató.
– Mi az? – szegezem rá a tekintetem. Rosszabbnál rosszabb lehetőségek futnak végig a fejemben, de szerencsére csak az a baj, hogy... olyan volt, mintha nem egy emberrel osztották volna meg az erejüket, hanem kettővel. Értetlenül meredek rájuk, de nem vitatkoznak azzal, hogy ennek semmi értelme. Megegyezünk abban, hogy valószínűleg a feszültség miatt eleve túlságosan rá vagyok kapcsolódva Axelre - ami egyébként igaz -, és biztosan csak ezt érezték.

Fél óra helyett körülbelül egy órát vagyok távol, de ezt jelzem is egy sms-ben Axelnek. Miután mindhárman megbizonyosodunk arról, hogy fogok tudni bánni a megnövelt erőmmel és megszoktam - azért nem olyan hatalmas dolog, még mindig nem érek fel velük, csak mintha kaptam volna egy erő- és hatásterület növelő szorzót -, már sietek is a kocsihoz. Még a hozzászokás alatt lementünk Módi csodaraktárába, ahol alaposan felszerelkeztem és nem felejtettem el magamra venni az apámtól kapott láncinget sem, amit korábban ott hagytam megőrzésre. A tőreim helyett is különleges darabokat kapok: mindkettőjüktől egyet-egyet, rajta a jelükkel, amit a karjaimra is rajzoltak - és amik felizzanak, amikor épp használom a rám ruházott erejüket. A fegyverraktárból egy HK416-os kerül a csomagtartóba, a Glockot kiegészítem egy Sig Sauer M17-essel és nem feledkezünk meg egy kisebb háborúhoz elég lőszerről sem.
Amint elbúcsúztam az ikrektől az idejövetelhez hasonlóan rögtön tárcsázok a kocsiból, de most Axelt hívom. Kihangosítom, elindulok, és ha felvette, a legfontosabbal kezdem.
– Úton vagyok visszafelé. Történt valami fontos? Megtudtatok valamit? Aegir odaért? – sorolom fel a legfontosabb kérdéseket, bár ha megkapom a válaszokat, hamar kiderül, hogy sokkal nem vagyunk előrébb... egyelőre legalábbis. Még sikerülhet.
– Magni most nem tudott közvetlenül segíteni, mert túl sokan vagyunk félvérek és nem ismeri, nem tudta volna elkülöníteni. De... nekem lehet, hogy sikerülni fog. Szükségem hozzá rád is, oké? Nehéz lenne elmagyarázni, majd inkább megmutatom, de egyedül nem tudom megcsinálni. Együtt még lehet esélyünk – mondom el neki, amennyit értelmesen el tudok. A lényeget majd egyébként is a saját szemével látja és Aegir talán érteni is fogja istenként.
– Mindjárt ott vagyok és elmondok mindent, oké? Sietek – teszem még hozzá, és ha nincs semmi további fontos, akkor le is teszem. Nem spórolok a gázzal ezúttal sem, bár szerencsére nem is a város másik felére kellett mennem, így nem kell csak nagyjából öt perc még, mielőtt már újra a ház előtt parkolok le az autóval. Rögtön ki is szállok, bezárom magam után a kocsit és már sietek is befelé.

Aviva & Axel& Kat&  Aegir

Egyre az járt a fejemben, ha otthon maradtam volna, és nem akarom meglepni a kölyköt, amiért egész nyáron segített, akkor ez nem történt volna meg. Akkor nem rabolták volna el.
Akkor... De erre kár is volt gondolnom. Megtörtént. Nem voltam itt. Igaz nem az adott szavamat szegtem meg, de még is volt bennem valami csillapíthatatlan ami nem akart szűnni. Valami, ami egyre jobban dobta fel a feszültség. Szerencsére rendőrbe nem botlittam, de így is eléggé sokáig tartott míg odaértem.
Haragom nem szűnt meg, csak elrejtettem.
Odabent magamhoz öleltem Katet, hátán simítottam végig, miközben ígéretet tettem, hogy visszahozom a fiát.
-Megigérem!-hagytam, had távolodjonbel, had törölje meg szemeit, aztán kibukott belőlem a kérdés, mire hamar meg is kaptam a feleletet. Hallgattam, aztán csak karba fontam karjaim miután Kat kilépett onnan. Vajon én erről miért nem tudtam? Jó persze Aaron mesélte, hogy benne volt egy bandában, meg segítettem neki és a barátjának a kikötőben, de hogy valamelyik nagykutyának szúrja a szemét, az mélyen elhallgatásra került.
-A segítség mindig jól jön. -bólintottam szavaira, ám az elötte lévőket szándékosan szó nélkül hagytam. Legalább is egy darabig biztos nem fogom szóbahozni.
-Ajándékért. Három várossal odébb... Sokat fejlődött az elmúlt időszakban, gondoltam megérdemli... - összepréseltem ajkaim, hisz eszembe jutott mit is tettem azzal a vacakkal. Apró darabokra tőrtem dühömben, majd szemöldököm összeszaladt.
Elléptem a konyhába, hoztam egy pohár vizet Kat számára, megsimítottam karját, aztán gondterhelten dörgöltem meg tarkómat.
Eszembe jutott az este, mikor a baràtját segítettük ki a bajból. Vajon ugyan az a banda volt?
Vajon Aaron miért nem szólt nekem? Miért hallgatta el?
-Nem akartad ezt megemlíteni?- kérdeztem higadt hangon. Nem Axelen fogom levezetni a haragom. Abból semmi jó nem származna.
Főleg, hogy Aaronnál én rontottam el a dolgot, azzal a három nappal. Talán ha megkérdezem, hogy velem tartana e, akkor elmondott volna nekem mindent, hisz egész jó felé alakultak a dolgaink. De így…
Az én hibámnak éreztem, s úgy éreztem, ezzel ők sincsenek másként.
-A rendőrséggel nem hiszem hogy sokra megyünk. - ingattam meg a fejem. -Módiék hasznosak lehetnek.
Tehetetlennek éreztem magam. Menni akartam. Indulni, hogy megkeressem a fiam. Ez a várakozás ki fog készíteni. Megvárni míg minden összeáll… meg aztán Aaron mobilja is itt maradt, így még azt sem lehetne megkerestetni. Egyre kevésbé tetszett ez a környék. Kezdtem megérteni Njörd hozzáállását, miszerint utálta a hegyeket, és az erdőket. A tengeren minden olyan kézenfekvő volt. Megmondani mi merre van, kit hol találok meg, de itt… hasznavehetetlen senkinek éreztem magam. Tehetetlennek.
-Még jobb lenne, ha tudnánk merre induljunk... víz közelben nincsen...

-  szó  // zene: zene //Mentsük ami menthető -
- ℤ -

Aviva & Axel& Kat&  Aegir

Reggel még elköszöntem Aaron-tól, megbeszéltük, hogy majd este találkozunk, és kap valami elő szülinapi apróságot, szóval időben érkezzen, én pedig elmentem dolgozni. Mondjuk nem kellene, de szeretem ezt csinálni. Kihajózni, segíteni, esetleges bálna leseket tartani, és látni a boldogságot az emberek arcán.
Ám a munkát hamar befejeztem, kocsiba pattantam, majd nem szólva senkinek sem, elindultam, hogy beszerezzem azt a konzolt, amiért már napok óta rágta a fülem, és amire persze azt mondtam, hogy nem fogja megkapni.
Mondjuk hazugság volt, mert már rég kinéztem a neki megfelelő gépet, plusz kontrollerrel, hogy majd megmutathassa még is mi a jó móka ebben az egészben, mert hát kell haladni a korral is, szóval…
Vagy három várossal odéb kellett mennem, s persze a víztől távolabb eső részen. A negyedik üzletben szerencsére meg is találtam azt a fajtát, ami pont megfelelő lesz a számára, aztán megálltam a sorok között, s végignéztem a rengeteg játékon, és vagy elolvastam 20 fajta leírását, s néhol persze csak felszaladt a szemöldököm, hogy hah…
-Aham… - húztam el a számat, aztán vagy 10et bepakoltam a kosaramba, és megindultam a pénztár felé, ám útközben megtaláltam a cd-ket, és meg kellett állnom előttük, hogy szerezzek valami olyan zenét, amivel majd kiidegelhetem a kocsiban, persze csak a poén kedvéért, hisz a zene terén azért akadnak eltérések, bármennyire is hasonlítunk egymásra.
Párszor próbáltam hívni, majd üzenetet is írtam, hogy milyen volt a fotózás, és hasonlóak, ám válasz nem érkezett, szóval úgy gondoltam, biztos beültek valahová.
Épp a kocsihoz tartottam, mikor megcsörrent a telefonom. Egy eddig ismeretlen szám hívott, ám az én foglalkozásommal ez nem volt meglepő, szóval felvettem.
- Wiker… - aztán elhallgattam. - Aviva!!! Micsoda öröm! -mosolyodtam el – Három várossal odébb… vásároltam… - már épp kérdeztem volna, hogy még is miért ez a hangnem, mikor ismét megszólalt. Hangja nem épp a nyugalom tengere volt. - MICSODA?!!! SIETEK AHOGY TUDOK!!! -azzal már bontottam is a vonalat.
Idegesen léptem párat, beletúrva a hajamba, majd megdörgöltem arcom, káromkodtam egy cifrát, rácsaptam a kocsi tetejére, majd azzal a lendülettel vágtam földhöz a konzolt, hogy az apró ripityom darabokra tört, aztán még alaposan bele is rúgtam, majd ott hagyva minden darabkáját vágódtam be a kocsiba, indítottam, és ha nem fogok kapni egyetlen bírságot, akkor az maga lesz a csoda!!
Átkoztam magam azért, amiért képes voltam eljönni ilyen messzire, ahelyett, hogy otthon maradtam volna, vagy elmentem volna Aaron elé, ahogy azt eddig tettem, de úgy éreztem, van a viszonyunk olyan magaslatokon most már, hogy igazán megtehetem annak érdekében, hogy beszerezzem a szülinapi ajándékát, amit aztán szépen össze is törtem, szóval… igen… adtam a szarnak egy hatalmas pofont.
Fékcsikorgások közepette álltam meg a ház előtt, majd vágódtam ki onnan, s álltam meg egy pillanatra.
Aggasztott a vér a ház előtt, és nem engedett semmi jóra következtetni. Mibe keveredtél fiam?! Ám nem időztem odakint sokáig, hanem egyből vágódtam be az ajtón.
- KAT?! -megtorpantam a nappaliban, miközben tekintetem találkozott Axelével, már ha rám nézett. Aggodalom, és harag cikázott bennem felváltva, miközben ökölbe szorítottam a kezem, s körmeim tenyerembe vájtak, minek nyomán vér serkent elő belőle. Csak magamat tudtam hibáztatni.
Ha Kat felkelt, hát odaléptem hozzá, s magamhoz öleltem, ám tekintetem fiamra emeltem.
-Megkeressük… - hangom halkan, ám annál határozottabban csengett. - Vissza hozom neked! A szavamat adom! - elhallgattam, majd ismét Axelre emeltem tekintetem.
-Mit tudsz amit nem mondtatok el nekem?  

-  szó  // zene: zene //Mentsük ami menthető -
- ℤ -

Aegir & Axel & Aviva

you want battle?
i will give you war

Nyaktörő tempóval haladunk a város felé, de nem hibáztatom Axelt. Azért igyekszem hatni rá, amennyire tudok; én higgadt maradok és ennek megfelelően beszélek hozzá is. Ha átragasztani nem is tudom rá a nyugalmat, legalább nem zárja ki a külvilágot és engem teljesen. Ez is valami.
– Csak próbálok mindenre gondolni – csitítom, amikor szóvá teszi, hogy nem vihették még túl messzire Aaront. Nem akarok belemenni a latolgatásba; nem tudunk semmit, nem tudjuk, pontosan mikor történt ez az egész, hogy Katrine mikor telefonált ahhoz képest, hogy mivel viszik és merre... ezer plusz egy kérdőjelünk van, amit hiába is boncolgatnánk, a válaszok nem fognak a semmiből megjelenni előttünk.
Az viszont biztos, hogy Aegirre szükségünk van, és ennek megfelelően fel is hívom. Csak remélni tudom, hogy ezúttal ott lesz, amikor szükség van rá.
A házhoz érve én már érzem, hogy nincs nagyobb baj annál, mint amekkora egyébként van. Összeszedem odakint a bizonyítékokat és Aaron cuccait, aztán magam is bemegyek a házba. Katrine még nincs magánál, de nincs nagy baja, és ez a fontos. Az egyetlen dolog, ami beleszól a higgadtságomba, az a rendőrség bevonása, de nem szállok vitába Axellel, csak az állkapcsomat szorítom össze feszülten. Ha így akarja, legyen így... inkább nem adok hangot a frusztráltságomnak, amikor könnyedén odaveti, hogy készüljek fel erre is. Majd megoldom, ha kell. Kurtán biccenten, aztán odaadom neki a kulcsot és a kezébe nyomom az odakint összeszedett töltényhüvelyt is; talán valaki utána tud járni.
Hármasban maradunk a házban, én pedig ahelyett, hogy fel-alá járkálnék, lecövekelek a nappali utcára néző ablaka mellé. Árnyékban vagyok, de tökéletesen rálátok az utcára és meg tudok figyelni minden egyes elhaladó autót, a lámpájuk formáját, a típusukat, a rendszámaikat. A Glock a tenyeremben pihen, az érzékeim kiélezetten pásztázzák a környéket folyamatosan, de nem érkeznek sem váratlan, sem várt vendégek. Aegirnek semmi nyoma, bezzeg Módi felhív telefonon, amikor nem jelentkezek tizenöt perc elteltével sem. A beszélgetésünk rövid, velős, de tartalmas... épp csak nem megyek semmire azzal, amire rávilágít. Nem vagyok hozzá elég, de mielőtt még ebbe belelovalnám magam, közli, hogy nála találkozunk és megoldjuk, én pedig hiszek neki.
Körülbelül húsz perc elteltével Skygge izgatottságára figyelek fel. Elfordítom a tekintetem az utcáról - eddig semmi gyanúsat nem láttam, egyetlen autó sem ment el többször a ház előtt, és nem is érzek veszélyt -, aztán a kanapéhoz lépek. Katrine elkezd magához térni, és ez... nos, bele sem gondoltam, mennyire kellemetlen szituációt eredményez, még úgy is, hogy eleve jókora szarban vagyunk éppen. Először még nehezen is kapcsol, és amikor meglát, ugyanúgy járunk: az a pillanat jut eszünkbe, amikor először - és azóta utoljára is - találkoztunk, csak míg én tisztában vagyok a külvilággal, addig ő kevésbé. Mire elmagyarázom neki, hogy nem Axel miatt vagyok itt és neki eszébe jutnak a történtek, én már legszívesebben kirohantam volna a házból és Oslo határain is túl lennék. Rohadtul nehéz megbirkózni egy ilyen helyzettel, legalábbis nekem, ezért is lélegzek fel megkönnyebbülten, mikor megérzem Axel közeledését.
Inkább gyorsan el is terelem a figyelmét ezzel a hírrel, aztán már fel is pattanok, hogy Axel elé siessek az ajtóban.
– Nemrég kezdett magához térni, de nyugtasd meg te, légy szíves... – Valószínűleg az arcomra van írva, hogy előbb küzdenék meg egymagam egy egész hadsereggel perpillanat, mint hogy zöldágra vergődjek a sokkos és zaklatott anyjával, akinek az rólam a legutolsó emléke, hogy elhoztam a nagyfia halálhírét, a második pedig az, hogy emlékeztettem a kisfia eltűnésére. Csak így tovább, Aviva, biztos meg fog kedvelni. – Aegir nem tudom, hol van – válaszolom meg a második kérdését is. Ettől sem vagyok túl boldog, mert tényleg rohadt nagy szükségünk lenne rá... de inkább nem mondom ki, amire már akkor is gondoltam, amikor úgy döntöttem, elmegyek Uzihoz. Nem segítenék vele.
Megvárom, míg jutnak valamire Katrine-nel, de én csak akkor veszek részt benne, ha feltétlenül szükséges, egyébként inkább meghúzódok a háttérben. Az idő viszont telik, ezért ha azt látom, hogy az anyja - a körülményekhez képest - megnyugodott, és már tisztában van mindennel, rajtam a sor, hogy kitérőt tegyek.
– Axel... – Ha rám néz, az előszoba felé intek a fejemmel, hogy kövessen, és csak ott szólalok meg újra. Nem suttogok nagyon, de Katrine valószínűleg úgysem értené pontosan, miről beszélek. – El kell mennem Módihoz, már várnak rám Magnival. Lehet, hogy tudnak nekem segíteni abban, hogy meg tudjuk találni Aaront. Adj nekem fél órát, oké? Ha bármit megtudtok, ha történik valami vagy Aegir előkerül, hívj – mondom komolyan. Remélem, hogy nem lesz ellenvetése és nem kezd el ellenkezni, hanem elfogadja, hogy nekem is el kell mennem. Tudnia kell, hogy engem is így találtak meg, még ha ez most nem is működhet majd... én még lehetek a kulcs, csak tudnám, mire gondolt Módi. Ha viszont Axel nem állít meg, akkor épp ezért indulok el ezúttal én, hogy ezt megtudjam.

Aegir & Axel & Aviva

you want battle?
i will give you war

A történések gyors és váratlan fordulata egyáltalán nem taszít elveszettsége, sőt. Bár a teljes kép még várat magára, most nem is a részletek számítanak; az agyamban átkattan az a régi kapcsoló és egy pillanat alatt lényegülök át abba az Avivába. Intenzív tempóval kerülünk a kocsiba és még intenzívebb tempóval indulunk el, amivel alapvetően semmi bajom nem lenne, de a főútra kiérve akkor is bekapcsolom Axel övét, aztán megpróbálok némi hatást gyakorolni rá, kevés sikerrel. Kiszűröm a pánikot a hangjából és csak a lényegre koncentrálok.
– Hallottad volna, ha visszamennek érte – mondom higgadtan, de ha esetleg vitába szállna ezzel félelmében vagy dühében, inkább nem válaszolok, mert felesleges. A telefon végig a fülén volt, ha Aaront a nyílt utcán lábon lőtték, Katrine-ért sem csendesen mentek volna vissza; bár egyébként is kétlem, hogy visszamentek volna érte. Egyetlen sejtés fogalmazódik meg a fejemben, aki ez mögött állhat, akiről sajnos hallottunk is már, de ebbe egyelőre még annyira sem megyek bele. Először érjünk oda. Sőt... jól jönne nekünk egy isten.
– Aegir ereje sokkal távolabbra elér, mint a tiéd – rázom meg a fejem. Ezt biztosan tudhatjuk, én magam is tapasztaltam az ikrekkel... az ikrek. Teszek magamnak gondolatban egy feljegyzést, de egyelőre nem ezzel foglalkozom. Axel telefonjáért nyúlok, a hívást még mindig nem megszakítva - hátha mégis történik valami, amit meghallunk - kikeresem Aegir telefonszámát, majd a számokat azonnal memorizálva előveszem a saját telefonomat. Tárcsázok, de ezt a hívást nem teszem kihangosítóra akkor sem, ha Axel ragaszkodna hozzá, mert csak feleslegesen hergelnék egymást.
A bakancsom ütemesen dobog a szőnyegen, de ha meghallom Aegir hangját a vonal túloldalán - akármelyik nevén is mutatkozik be, mindkettőt ismerem -, azonnal megszólalok.
– Aviva vagyok. Hol vagy? – Nem várok sokat a válaszra, nekem csak egy nagyjábóli helyszín kell, mint hogy mondjuk nem a világ másik felén, aztán, ha kell, akár közbe is vágok. – Indulj el most azonnal a házba. Katrine-hez – pontosítok gyorsan, mert fogalmam sincs, hogyan írjam körül, vagy hogy az már neki is haza-e. – Aaront elrabolták. Nem tudjuk, hol van, de ha érzed őt valahol... – Hagyok egy pillanatnyi hatásszünetet. – Axellel úton vagyunk, ott találkozunk – zárom végül a beszélgetést. Nem teszek hozzá semmi mást - mint például hogy Aaront meglőtték, vagy hogy Katrine valószínűleg elájult -, mert ezek jelen pillanatban csak arra lennének jók, hogy őt is még jobban kibillentsék. Így még valamennyire bízhatok az isteni bölcsességében...
A házhoz érve nem szólok semmit, amikor Axel szinte kirobban az autóból. Leállítom a motort, kiveszem a kulcsot, aztán kiengedem hátulról Skyggét is. Nem megyek azonnal Axel után a házba, mert az érzékeim olyan élesek, mint talán még soha - most először tudom teljes értékében hasznosítani az edzéseket az ikrekkel -, és egyszerűen tudom, hogy nincs veszély. Ha Skygge sem rohan azonnal Axel után, akkor megpróbálom magam mellett tartani és inkább arra rábírni, hogy segítsen nekem körülnézni odakint. A még viszonylag friss vérfoltokat gyorsan megtalálom a betonon, és Skygge segítségével vagy anélkül előbb-utóbb rábukkanok minden másra is, amit keresek: egy töltényhüvely. Aaron telefonja. Aaron táskája. Nem valami féleszű vitte el.
Előhúzom a telefonomat a zsebemből, és míg elindulok befelé, küldök egy üzenetet az ikreknek. Egy órán belül Módinál. SOS. Mire elteszem a telefont, már érzem is kis különbséggel a két rövid rezzenést, de most nem nézem meg; úgyis sejtem a választ.
– Axel? – szólalok meg hangosan, csak hogy véletlenül se higgyen betolakodónak, bár én anélkül is be tudom tájolni odabent, hogy válaszolnia kellene. Már az anyjával a karjaiban jön ki a konyhából, az arckifejezése pedig átváltott dühbe, ami egyébként jobb, mint a pánik. Követem őket a kanapéhoz, Axel szavaira pedig bólintok... míg el nem ér a rendőrségig, mert attól megfeszülnek az izmaim.
– Biztos, hogy be akarod vonni a rendőrséget? – kérdőjelezek meg egyetlen pontot az egészben. Vitatkozni nincs időnk és nem is akarok, de ha ezen az úton akar végigmenni, akkor tudnom kell róla. Egyáltalán nem vagyok még abban a fázisban, amikor készen állnék rendőrökkel diskurálni, vallomásokat tenni, és bárhol is felvállalni a nevemet, de jó vagyok abban, hogy ne vegyenek észre, ha nem akarom.
– Nekem nem kell semmi. Menj! – intek a fejemmel az ajtó felé. Ez persze így, ebben a formában nem igaz, mert nagyon sok minden kell, de az mind ott van Módi házában.
Csak azután nézem meg a sejtéseimnek megfelelő megerősítő sms-eket, miután Axel elment, aztán várok. Az agyam megállás nélkül jár, miközben hol rutinszerűen ellenőrzöm néha Katrine életjeleit, hol azt várom, hogy legalább valamelyikük ideérjen.

Axel & Katrine