Aegir & Axel - Sea People

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés

M E T A N O I A :: Valhalla csarnokai ;;
Ugrás a következő oldalra : 1, 2

Kiskép :

Aegir & Axel - Sea People Tumblr_inline_p7xium4EaR1t8bm8b_250

Rendeltetésem :
Aegir vagyok
play by :
Russell Crowe
Posztok száma :
446
User neve :
Rea
Csoport :
Isten
Pontgyűjtő :
432
Lakhely :
Oslo. Taktsang Dzong kolostor
Foglalkozás :
Mélytengeri búvár
Előtörténet :
Aegir
Aegir & Axel - Sea People 8711867L

"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran
Keresem :
A nyugalmat

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Kedd Júl. 12, 2022 9:19 am

Axel && Aegir

A remény… a remény egy olyan tényező, amit életben kell tartani. A remény, egy olyan dolog, ami utoljára hagyja el az embert, vagy Istent. Legyen akármilyen is.
Nos, én magam is bíztam. Bíztam, hogy egy napon majd helyre jönnek a dolgok, és megkapom a lehetőséget, hogy tényleg apja lehessek fiaimnak, és ne okozzak nekik több csalódást annál, mint amit eddig is elszenvedtek általam.
Néztem egy darabig, míg ment a kocsija felé, majd ült be, s egy intéssel tova hajtott, amit én magam is viszonoztam a számára, aztán megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, miközben beindítottam a kocsit, kitolattam a parkolóból, majd utamat vissza igazítottam a kikötő felé, ahol a hajóm horgonyzott.
Útközben gondolkodtam, vajon mi lenne a megfelelő megoldás, s vajon még is mikor kellene meglátogatnom az anyjukat, hisz mind közül, talán az a találkozás lenne a legnehezebb. Ki tudja miféle életet élt míg távol voltam, s talán akadt szívének kedves személy, kivel megkezdte új életét. S ha én ebbe az egész idillbe belerondítok, talán sosem bocsájtom meg magamnak.
Meglehet, talán utálat övezi személyem szívében, s így vacillálásom teret engedett magának, s utam megmaradt eredeti szándékánál.
Visszamentem hát a kikötőbe, hogy folytathassam az eddig megszokott életemet, tevékenységemet.
Reméltem, hamar viszont látjuk majd egymást, s az a viszont látás nem lesz majd keserédes.

-376szó // zene: LINK // Köszönöm a játékot Fiam! -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

A bólintásra és a kis becsülő szavakra elmosolyodom egy kissé.
- Kösz. Igyekszem. - mondom egy nagyot bólintva. Az öcsémet is szívesen megtanítanám ilyenekre, de ő még épp feldolgozni igyekszik, hogy léteznek, meg hát nem tanítok olyat, aminek még én sem vagyok a mestere... Plusz amikor először beszéltünk róla, akkor úgy tűnt, mintha többet tudna, mint én, ami egy részről meglepő, másrészt örülök, hogy tehetséges benne.
Az emberek gyanakvásáról beszélve egyetértünk, jól képzelem el a szituációt. De ha már emberek, és a hitbe vetett erő, felteszek egy csomó kérdést. Arra vonatkozóan, hogy ő hogyan szerzi az erejét, mi kell ehhez, az én erőmre hatással van-e ez az egész, a hit helyett a tisztelet és imádságok, mint a régi rituálék segítenek-e, de a legtöbb ilyen kérdésemre nem kapok választ, csak azt a lebutított verziót, hogy az embereknek úgy kell hinniük, mint a gyerekeknek a télapóban. Megvakarom az államat, mert ez sajnálatos, ugyan is tudom, hogy csodák nélkül nem fognak az emberek elkezdeni hinni semmiben.
Megegyezünk abban, hogy megőrizzük egymás titkait, aztán megérkezünk a kocsihoz. Kikötve az övemet rá pillantok, a szavaira egy pimasz félmosoly terül el az arcomon, és kezet fogok vele.
- Ajánlom, hogy legyen még alkalom. Megtalálsz, ha kellek. Én is tudom, hová jöjjek. - biccentek egy kicsit megkomolyodva a végére, aztán elengedem a kezét, és kiszállva elindulok a Ramhoz. Még mielőtt beszállok, intek neki, aztán beülve beindítom a motort. Lesz min gondolkodnom út közben... rohadt sok dolog történt ma.

//Köszönöm szépen a játékot fater! <3//

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Pént. Jún. 17, 2022 12:58 pm

Axel && Aegir

Bólintottam egyet, aztán megvontam a vállam.
- Nem hiszem, hogy olyan sokáig titkolóztam volna. - morfondíroztam. - De örülök, hogy jól haladsz!- elhallgattam, majd megmutattam neki valódi arcomat, és a reakciója, nos egyszerre volt vicces, és szomorú.
Elmosolyodtam reakcióján valódi külsőm megmutatása után, majd megvontam a vállam. Tartanom kell ezt a külsőt, s csak akkor öltöm vissza valódi arcom, ha egymagamban vagyok. Vagy a tengeren, vagy a házamban. Vajon Kat reakciója is hasonló lenne? Aztán inkább elhessegettem a gondolatot, s feleltem.
-Igen. - bólintottam. - Ha lelépsz egy időre, majd visszatérsz néhány év múlva, még elhihetik, hogy a gyereke vagy annak a fickónak aki előtted lakott ott, de sokáig nem húzható. Az emberek gyanakvóak. - magyaráztam bevéve egy újabb kanyart, majd csendben hallgattam kérdéseit, eszmefuttatását, s igyekeztem a legkézenfekvőbb választ megalkotni a számára.
-A tudat, és a hit más dolog. Tudom, hogy felkel a nap, de még sem hiszem, hogy pizsamában nyújtózkodik… - elhallgattam, összevontam szemöldököm, majd pislogtam párat, s megengedtem magamnak egy mosolyt. - Jó ez így nem a legjobb példa, mert tuti szokott pizsamában nyújtózkodni… -mosolyodtam el. - Te tudod, hogy vagyok. Tudod, hogy létezek, de az más. A hit… olyan, mint az itteni gyermekek. Hisznek a Télapóban. - elhallgattam egy pillanatra, majd megvontam a vállam. Aztán gondolkodtam egy pillanatig, összevont szemöldökkel. - Ez egy kitűnő kérdés! Még nem próbáltam, de nyílván nagy látványosság lenne. Lenne aki elhinné, valóságos, ám többen szkeptikusak lennének. A mai emberi technológiával bármi megoldható. Régen az emberek áldozatokat mutattak be felénk. A jobb termésért, az esőért, a védelemért, a csata kedvező kimeneteléért, a jó fogásért... Sokat ér a magasztalás is úgy hiszem.
Valóban elgondolkodtam ezen az eshetőségen. Vajon mi lenne akkor? Vajon lenne tényleg olyan ember, aki hinne? Aki hinné, hogy vannak Istenek, és nem csak egy egyszerűnek nevezhető trükk volt? Vagy bezsebelné az egy Istenük az egész elismerést azért, amit végrehajtanék?
Pillantásom gondterhelt lett egy pillanatra.
-Semmi baj. Én is hasonlóképp. - bólintottam, aztán vettem egy kanyart, s közelebb kerültünk a parthoz, ahonnan elvittem őt. Még nem voltam benne biztos, mikor is mennél el Kat-hez. Talán lappangott bennem egy fajta félelem, valami tartás, hogy talán nem is akar látni ennyi idő távlatából.
Végül leparkoltam a kocsit a part közelében, hogy csak oda kelljen sétálnia a kocsihoz.
- Remélem a következő találkozásunk már nem lesz ennyire viharos... Fiam – emeltem rá tekintetem, majd felé fordúltam, s nyújtottam kezem egy kézfogásra, melyet ha elfogadott, egy kedves mosolyt is kapott mellé.

-376szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

- Már felismerem az érzést, amikor egy isten közelében vagyok, szóval csak idő kérdése lett volna, hogy kiderítsem. - kontrázok kis mosollyal a szám sarkában, rá pillantva. Jó, tény, hogy ha nem válaszol a kérdésekre, vagy nem látom az erejét, akkor hiába tudom, hogy az istenek közé tartozik, nem fogom ebből kideríteni, hogy pontosan kicsoda, de azért még se vagyok teljesen elveszve.
Amikor megjegyzem, hogy a naplementék alatt anyámra gondol-e, akkor kiderül, hogy még mindig Aviváról beszélünk, amitől úgy érzem, mintha figyelt volna minket, ez a gondolat pedig zavarba ejt, főleg hogy mennyi mindent csináltunk együtt a nővel. Megköszörülöm a torkomat és inkább kipillantok oldalt az ablakon.
- Öhm... igen... köszi,... köszi azt a csillagos... égboltot. Gondolom te csináltad akkor olyan szépre, nem? - kérdezem még kicsit zavartan hebegve, megmasszírozva egyik kezemmel a nyakamat. Az az emlék örökre a szívemben lesz, megőrzöm nem csak a csillagokat, de Aviva csodálkozó, derült arcát, pillantását, amiben ott szikráztak a fények, és minden, amit én is éreztem. Felmelegszik a mellkasom, ahogy eszembe jut a mosolya, és észre sem veszem, hogy magam is mosolygok ezen.
Visszatérve a jelenbe és a térben ide, róluk kezdünk beszélgetni, és amikor felhozza, hogy korosítja magát, akkor azért rá kérdezek, milyen valójában. Nem tudom, hogy mit várjak... látomásom lesz? Átalakul? Ha igen, milyen lesz? Csak fiatalabb? Vagy mint egy bibliai angyal? Kíváncsian figyelem, amikor azt mondja, hogy megmutatja, szinte kicsit felé is fordulok az ülésen. Vagy húsz évet fiatalodik a szemeim láttára, ahogy lassan visszaalakul az eredeti korára. Vagy küllemére. Az eredeti kora gondolom idősebben nézne ki... Vegyes érzések kavarognak bennem a látványra. Nem azért, mert zavarna, hogy olyan fiatalnak néz ki hirtelen, mint én, hanem azért, mert a változás előttem megy végbe, és ép ésszel elég nehéz felfogni az ilyesmit, még akkor is, ha már sok furcsa dolgot láttam, mióta kiderült, kifiaborja vagyok. Talán egy-két percig nézhetem így, mikor aztán újra visszaöregszik, ez a motívum pedig kissé kellemetlenül megborzongat. Tényleg léteznek alakváltók is? Egyre több mindent kérdőjelezek meg ebben a világban.
- Ez egyszerre nagyon ... érdekes, és valahol borzasztóan irreális. - mondom őszintén, és egyáltalán nem szól ellene a dolog, csak épp rendkívül szokatlan, ha lehet így mondani.
- Egyébként érthető, gondolom a szomszédodnak feltűnne, ha 10 év alatt egy hajad szála se őszülne meg. - mondom kis mosollyal, végül rá kérdezek erre az ima dologra, és amikor elmagyarázza, rájövök, hogy ebben a korszakban mennyire nehéz dolguk lehet, hiszen a hit hátra szorult a tudomány javára.
- És ezen csak a sima emberek segítenek? Mármint.. ha én most elkezdek hozzád imádkozni mindennap, az ér bármit? Meg... mit nevezünk hitnek? Én tudom rólad, hogy létezel, tehát azon túl vagyok, hogy higgyek a létezésedben... Vagy a magasztalás, tisztelet is oké, mint mondjuk az egyiptomi isteneknél, ahol a fáraót is akként tisztelték? Meg kell, hogy maradjon a titokzatosság, vagy kiállhatsz az osloi kikötőbe és játszhatsz Mózest? Az én erőmet befolyásolja ilyesmi..? - oké, azt hiszem, elsőre nem realizálom, hogy milyen sok kérdést teszek fel, de amikor rá nézek, már kezdem észrevenni magamat.
- Bocs.. csak... érdekel a dolog. - köhintek egyet.
Visszatérve újra anyára kiderül, hogy még nem találkozott vele, amit valahol furcsállok, meg azt is, hogy még Aaronnal se, de nem akarja, hogy szóljak bármit, mire bólintok egyet.
- Te is megtartod az én titkom, én is megtartom a tied. Ez ennyire egyszerű. - bólintok egyet beleegyezően, miközben egymásra tekintünk. Nem fogom megszegni a szavamat. Az olyasmi, amit sosem szoktam...

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Hétf. Május 23, 2022 10:11 am

Axel && Aegir

Kérdésére felvontam szemöldököm, majd villantottam egy mosolyt magam elé, miközben azért az utat figyeltem, majd megvontam a vállam.
-Ha akkor nem szólom el magam, talán a mai napig nem tudnád, hogy ki is vagyok. - emeltem rá tekintetem egy pillanatra. Aviva okos, így elég volt megkérdeznem, hogy tetszettek a nyugodt naplementék a tengeren? - Nem anyádra gondoltam, bár vele is töltöttünk pár szép naplementét. - mosolyodtam el az emlékre, aztán visszaváltottam eggyel.
Elhatároztam, hogy felkeresem Aaront, és végre elmondom neki ki is vagyok. Tökéletes időpontot akartam, hogy minden egybe vágjon, ám tervezni bárki tervezhet. A végén úgy is másként alakulnak az események.
Szeretnék mindent helyrehozni, legalábbis annyira, amennyire lehetséges.
Valahogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok egy ilyen szintre, ahogy azt sem, hogy egyszer majd vége szakad annak a tüzes mindent elsöprő kapcsolatnak, mi Rán és köztem volt.
Aztán valahogy elegem lett mindenből, a harcokból, és itt minden megváltozott.
Gondolataimból Axel szavai térítettek vissza.
Egy piros lámpánál megálltunk, majd elgondolkodva dörgöltem meg arcomat, aztán felé fordultam.
- Megmutatom… - s közben már változtak is vonásaim, és pillanatok alatt lettem fiatalabb kiadása eddigi alakomnak. Úgy éreztem, jogában áll tudni. Aztán ha megnézett magának, ismét visszaváltoztattam magam, persze hagytam időt számára, hogy felfogja az egészet. - Azért teszem ezt, hogy ne legyen furcsa… kellemetlen úgymond. Nem nekem...Anyátoknak… nektek...- indítottam, aztán kanyarodtam az autóval. - Képesek vagyunk rá igen. Egy ideig fent tudjuk tartani a látszatot, de valójában sosem öregszünk. De ha be akarsz illeszkedni, és embernek látszani, nem feltűnést kelteni... nos akkor nem árt az ilyesmi.
Bólintottam párat.
-Az imákkal, és a hittel hatalmasabbak leszünk. Több mindenre képesek. Idővel, ha minden ima elfogy… amit nem szeretnék átélni, talán elhalványulunk, és megszűnik az erőnk… talán… vagy magunk is megszűnünk létezni, de ezt nem szeretném kideríteni. Egy kis csoda itt, egy kis megmagyarázhatatlan ott, és már jönnek a pusmogások… - magyaráztam csendesen, aztán említést tettem az anyjukra. Be kellene vallanom magamnak, mennyire szeretném már látni, de valahogy talán a bátorság hiányzott? Vagy maga az elszánás, hogy elé merjek állni? Hisz mi van, ha már megutált ennyi várakozás után?
-Még nem tudom mikor. Előbb Aaronnak beszélnék. - feleltem elmosolyodva, aztán leparkoltam a kocsit. - Várom, hogy találkozhassak vele, de nem szeretném, ha elmondanád neki, hogy találkoztunk. - tettem hozzá, egyenesen ráemelve tekintetem.

-376szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Én megadom neki az esélyt, ő pedig elhatározza, hogy bebizonyítja, hogy méltó a bizalomra. Bólintok egyet, hogy tudja, megértettem, és várom, hogy ez megtörténjen.
Ezután Aviva is szóba kerül, és hogy mennyire belehabarodtam, ő pedig már-már nosztalgikus megjegyzést tesz, és bármennyire passzol ez hozzánk, valószínűleg nem ránk gondol.
- Miért érzem úgy, hogy anyára célzol..? - kérdezem, arcomon egy halovány, gyanúsító kis mosollyal, mint aki rajta kapott valamin valakit.
Ezután Aaron is szóba kerül, meg a levél, és amikor azt mondja, minden rendben lesz, halkan sóhajtok, mert nekem erre csak reményeim vannak, de a fényt még rohadtul nem látom az alagút végén. Aaron dühe olyan dolog, amelyet egyszerűen nem lehet olyan módszerekkel kontrollálni, mint amikkel magam tanultam meg irányítani. Nincs az életében fegyelem, amely nekem megadatott a sereg, és a nehezebb élet miatt. De majd meglátjuk, Aegir tud-e vele kezdeni valamit.
Amikor a robbanásra térek és kérdezek tőle, figyelni kezdem őt, és aztán figyelmesen hallgatom a válaszát, miszerint senki nem hitt volna neki, és különben is kifogyott az időből - hogy milyenből azt inkább meg se kérdezem -, és hogy én se hittem volna a szememnek. Felvonom a szemöldököm, és figyelni kezdem.
- Fogalmam sincs, milyen a valós, kortalan éned, szóval nem tudom azt mondani, hogy nem hittem volna neked... de kíváncsivá tettél. Szóval... egyébként... ezt az istenek tudják váltogatni? Tudják magukat öregíteni meg fiatalítani? - kérdezek rá több dologra is, és még jut eszembe néhány dolog.
- Említettél valamit azzal kapcsolatban, hogy már nem vagytok olyan hatalmasok, mert nem.. imádkoznak az emberek, vagy ilyesmi? Ez hogy működik? - kérdezem homlokráncolva.
Amikor később anyámra kérdez rá, elmosolyodva csóválom meg a fejem.
- Folyton felhozod, körülötte jár a fejed. Mi lenne, ha inkább te mondanád meg nekem, mikor látogatod meg, ha még nem tetted? Remélem nem vársz vele Aaron 18. születésnapjáig... - viccelődök egy kicsit szemem sarkából rá nézve, és halványan elmosolyodva.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Szer. Május 18, 2022 3:04 pm

Axel && Aegir

Megingattam fejem, de nem mondtam semmit. Megértettem, és valahol jogosnak is éreztem ezen érzéseiket.
Szerettem volna semmissé tenni, s visszatekerni az idő fonalát, ám belegondolva, talán csak annyit tennék másként, hogy néha hallatok magamról. Egy-egy levél, pár fotó, üzenetek, s nem csak a messzeségből figyelés. De ezen már kár rágódni.
-Bebizonyítom, hogy méltó vagyok a bizalmadra… fiam – igaz nem sokat ért még ezen fogadalmam a szemében, de én teljes mértékben komolyan gondoltam. Úgy éreztem ezt kell tennem, s szüksége van az adott szóra.
Aztán a lány került szóba, s mosoly költözött szavait hallva arcomra, hisz érzelmes tekintete mindent elárult, mi benne zajlott le, szavai pedig egyenlőek voltak a puszta ténnyel, ő immár elveszett, s teljesen belehabarodott a lányba.
Sokatmondó pillantást vetettem rá, majd felsóhajtottam. Beletúrtam hajamba, aztán hátradűltem.
-Azok a csodás naplementék a békés tengeren… - sóhajtottam, majd felkeltem lassan újfent a helyemről, és magamhoz vettem a kabátom, no meg a kocsi kulcsom, hogy aztán indulhassunk vissza a partra, ahol a kocsit hagyta.
Még is miféle alak lennék, ha nem vinném vissza őt oda, ahonnét elhoztam?
Az igazat megvallva, meglepett, hogy nem vágott pofán, hogy nem esett nekem, s így eltudtunk beszélgetni a múlt ellenére is. Azonban azt már előre elkönyveltem magamnak, hogy Aaronnal nem lesz ennyire egyszerű dolgom.
Neki a levélben nem írtam le semmit. Neki szemtől szemben akartam elmondani mindent.
Gondolataimból csak a kocsi mellett tértem vissza a valóságba, miután beszálltam, s beindítottam azt.
-Idővel, helyrejönnek a dolgok… - sóhajtottam, aztán vezetés közben hallgattam meséjét, majd rápillantottam egy kis ideig, aztán vissza az útra, hisz nem akartam senkin sem áthajtani, vagy éppen nekiütközni egy előttünk haladónak.
-Sokáig ültem melletted, és közben kifutottam az időből. - sebességet váltottam, indexeltem, majd kanyarodtam, s egy sávváltás után haladtam tovább egyenesen. -Nem akartak meghallgatni… hisz ki hinne egy egyszerű tengerjárónak? Meg aztán, ha valós kortalan alakomban ülök melletted… elhitted volna, hogy az apád vagyok? - vontam fel szemöldököm, hisz ezen öregítés, csak is miattuk volt.
Elhallgattam. Azt a tényt, pedig megtartottam magamnak, hogy közben a szívem hasadt bele, hogy ott kellett hagynom.
Nem tudtam mit kellene mondanom, hisz maga a gondolat, hogy akár végig mellette maradhattam volna, véges végig ott ült a vállamon, s nyomta rám mérhetetlen súlyát.
Megálltam egy piros lámpánál, letakarítottam a szélvédőt, majd mikor ismét zöldre váltott a lámpa, tovább haladtam.
-Anyád nagyon boldog lesz! Mikor mész el hozzá? - emeltem rá tekintetem.

-376szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Amikor azt mondja, hogy szükség esetén marad, akkor biccentek egyet, majd aprón bólogatok.
- Nézd... Nem mondom, hogy minden tüske el lett távolítva, mert hazudnék. De meg akarom adni az esélyt, és szeretném, ha élnél vele. Gyerekkorom óta halmozódott bennem, hogy nem voltunk többek neked, mint eldobható rongyok, anyánk meg csak kedvtelés, és Aaron is így érez. - mondom sóhajtva, és fürkészni kezdem az arcát.
- Szeretném, hogy bizonyítsd az ellenkezőjét, de azt neked kell megtenni. Én nem küldelek el. - mondom komoly tekintettel. Nekem is jobb lenne, ha végül jó kapcsolatunk lenne, ha Aaronnak is meglenne a másik szülő az életében. Neki sokat számít, gyerek még, és a maga nevében azért nekem is szükségem van egy olyan alakra, akitől kérdezhetek, vagy támaszkodhatok, ha épp nem fordulnék a problémámmal anyához, vagy másfajta bölcseletre lenne szükségem. De ez csak akkor működik, ha már megbízhatok benne, és abban, hogy nem megy el.
Amikor Vivát emlegetem, tüzes teremtésnek írja le, én pedig már az ő gondolatára is gyengéd pillantással mosolyodom el.
- Olyan, mint egy kovácsoltvas virág. Gyönyörű, erős, és még is látod benne azt a törékenységet, amelyet a neme képvisel. Nem gondoltam volna, hogy... ennyi év után így sikerül bele habarodnom valakibe. - vallom be a kezeimre pillantva, mintha csak zavarba jönnék attól a gondolattól, hogy az érzelmek győztek az észérvek felett, a szív leküzdötte az agyat. Nem, egyáltalán nem biztonságos senkire nézve, hogy együtt vagyunk, még se bírnék tőle csak úgy elszakadni. Anyáról beszélve azért megkérem, hogy ne mondjon neki rólam semmit, ha végül találkozik vele, mert magam szeretném meglátogatni, mikor végre eljutok hozzá egy olyan időszakban, amikor nem dolgozik és nincs is nála senki. Nem akarom, hogy azzal várjon otthon, hogy "ennyi ideig tartott végre eljönni", vagy ilyesmi. Amikor megígéri, biccentek, és végül rá kérdezek, hogy nem vinne-e vissza a kocsimhoz, mert mire oda megyünk, aztán visszafurikázok Osloba, addigra már pont haza is kéne érnem. Szerencsére nem utasít el, csak felállunk, én pedig felkapva a naplót és a teát megyek utána. A kocsit látva - és szavait hallva- elmosolyodom.
- Nekem tetszik az oldschool stílus is. Főleg, hogy az a "menő kocsi" még csak nem is az enyém. Bérlem. - mondom, majd beszállok az anyósülésre, és bekötöm magamat.
- Mióta Indonéziában... megtörtént az a baleset, és eltűntem másfél, két hónapra, halottnak nyilvánítottak, szóval... nem igazán birtoklok pénzt, vagy tárgyakat már. Hamis papírokkal intézünk mindent, de így legalább Aviva mellett maradhatok. - mesélem, majd rá pillantok.
- Azt mondtad, te vittél partra, a bennszülöttekhez. Miért nem maradtál ott velem..? Míg... felébredek... - kérdezem végül óvatosan, amikor elindulunk, mintha attól tartanék, hogy ez a téma talán ismét túl érzékeny lesz.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Szer. Május 11, 2022 9:01 am

Axel && Aegir

-Amikor elkezdtem, akkor csak neked szólt. - feleltem őszintén. Nem tettem hozzá mást. Nem közöltem vele, hogy mennyire bántott, hogy nem lehetek ott vele, hogy nem segíthettem át az első akadályokon, hogy nem nyújthattam neki fizikai támaszt, mikor képességeivel szembesülnie kellett. Fájt, és ez ellen már nem tehettem semmit sem.
Valahogy úgy éreztem, ez az egész egyre jobban kezd maga alá temetni, s szabadulnom belőle nem lehet. Hisz mire elég az, hogy távolról figyeltem? Mire elég, hogy büszke voltam rá, minden pillanatban? Mire? Semmi sem lesz már olyan, mint amilyennek akartam bármikor is. Valami mindig megmarad a sötét árnyakból, s előre kúszva a felszín közelében lebegve megmarad.
Rán haragjának említésére, csak bólintottam, aztán vettem egy nagyobb levegőt, s az apró jellemzésre megengedtem egy mosolyt magamnak, persze szemöldököm egy pillanatra felszaladt Fenrir említésére.
-Ha szükség van rám, maradok. Anyátoknál még nem jártam. - megköszörültem a torkom, megdörgöltem a tarkóm, aztán letelepedtem a fotelomba, és csendben meredtem magam elé, aztán újfent felkelve ajánlottam fel neki a teát, hisz bármikor jól jöhet.
Magamnak a beszerzés nem lesz olyan nehéz, mint képzeli, így aztán valahogy úgy gondoltam, nem okozok vele veszteséget, ha nekiadom. Viva említésére újfent elmosolyodtam. Kedveltem.
-Olykor ráférne. Tüzes teremtés. - szélesedett ki mosolyom, aztán letettem magam ismét, s anyjánál való látogatásról kérdeztem.
-Természetesen! - bólintottam, aztán csendben ültem ott őt figyelve.
Az igazat megvallva, nem állt szándékomban elmenni innen. Maradni akartam, a közelükben lenni, s figyelni rájuk. Segíteni, ha éppen úgy hozná a helyzet. Figyelni, és vigyázni. Óvni őket, immár rendes közelségből.
-Az ígéret fontos… - bólintottam, majd keltem is fel, s mellette elhaladva finoman érintettem meg vállát. - Gyere! Visszaviszlek! - Odin látja lelkemet, olyan szívesen mondtam volna, hogy fiam, ám úgy gondoltam, míg ő nem érzi készen magát rá, míg nem lesz olyan erős a köztünk lévő kapocs, addig nem fogom úgy szólítani.
A kis szekrényhez léptem, elemeltem slusszkulcsom, majd az ajtóban megállva nyitottam rá az ajtóra.
Ha elindult, előre engedtem, majd utána mentem, bezárva az ajtót, s nyugodt léptekkel indultam meg a kocsim felé. Hát igen volt az is.
Megálltam a régi terepjáró mellett, nyitottam az ajtót, aztán beszálltam.
- Nem olyan menő mint a tiéd… de gurul. - ha beszállt beindítottam, s kitolatva ráfordultam az útra, hogy visszavigyem őt oda, ahonnét elhoztam őt.

-376szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

[quote="Axel Bergström"]

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Lassan iszogatom a teát. Annyira... furcsa ez az egész. Ha valaki azt mondja nekem egy éve, hogy szerelmes leszek, és az apámmal fogok teázgatni egy kabinban, körbe röhögöm. Erre hirtelen elértem a 35öt, jött a változás szele, és nem csak (újra)rátaláltam az egyetlen nőre, aki érdekel, hanem az apám is úgy döntött, visszalép az életünkbe. Utóbbiról nem tudom eldönteni, hogy jó ötlet-e, de ha az esélyt megadom másnak, meg kell adnom neki is, hogy bizonyíthasson. Ha méltó lesz rá, ha tartja a szavát, ha egy kicsit összecsiszolódunk, akkor talán még apámnak is hívhatom, de addig...
Amikor a kezembe nyom egy "naplót", rákérdezek mi ez, és bele nézve figyelem a cirádás betűket. Levelek. Nekem?
- Csak nekem írtál, vagy Aaronnak is? - kérdezem a naplót lapozgatva. Furcsa ilyen megfigyeléseket olvasgatni. Hogy büszke a teljesítményemre az úszóversenyen. Hogy reméli, hogy eljutok az olimpiára. Aztán az akadémia, majd minden másról is szépen egyenként írt levelet, mintegy véleményezve és támogatva. A kitüntetések, a küldetések... Ki tudja, ha nagyon bele mélyedek, lehet, még Aviváról is találnék utalást. A figyelmemet azonban nem akarom most elterelni ezzel, ezért becsukom, és helyette beszélgetek vele.
- Csak.. elképzelni tudom. Bár Rán haragját tapasztaltam. - mondom halkan, és a gondolattól ismét kiráz a hideg, a szőr feláll a karjaimon. A teába iszok, legyűrve a gombócot a torkomban, és a görcsöt a hasamban.
- Fenrirrel viszont igen. Ő azt mondta, hogy magadnak való vagy. Hol itt, hol ott vagy, járkálsz oda vissza, mint az ár-apály. Most, hogy találkoztunk, nem szándékozol remélem elmenni. - mondom, aztán figyelem, ahogy oda ad nekem egy kis zacskó teát, bizonygatva annak eredetét.
- Rendben, köszönöm. Majd megkínálom vele Vivát is. - bólintok, és kikortyolva az utolsó cseppet is a bögréből, leteszem azt az asztalra. A kérdésre felemelem a kékjeimet a férfire.
- Még nem. De azt szeretném, hogy tőlem tudja meg. Egyelőre nem tudtam eljutni hozzá, olyan sűrűek a napok. - sóhajtok halkan, majd egyszer az órára nézek, egyszer pedig ki az ablakon. A tenger látom, úgy hogy ez még nem mond nekem semmit arról, hogy hol vagyunk. Mondjuk Viva mintha mondott volna valamit valami kabinról, és arról, hogy ott szállt be a csónakjába...
- Nem igazán tudom, hogy hol vagyunk, de... Megígértem Vivának, hogy estére haza érek. Viszont a RAM-ot nem hagyhatom a parton... Esetleg visszavinnél oda? - kérdezem rápillantva az istenre.
- Onnan meg haza vezetek. - attól függően, hogy milyen messze vagyunk attól a partszakasztól, ahonnan elhozott, még lesz egy kis időnk beszélgetni. Ha találkozunk máskor, amikor a napomat neki szentelem, még többet is.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Pént. Ápr. 29, 2022 1:57 pm

Axel && Aegir

Miután magához tért, s míg magyaráztam, odaadtam neki a teáját, hisz úgy éreztem ráférne. Tudtam, hogy felesleges a tűz, de még is szerzett egy fajta otthonosabb érzést az egészbe, s nem csak egy idegen háza volt, ahová befektették egy kanapéra.
Igaz egy cseppet fájt, hogy nem gondol úgy rám már mint az apjára, de megértettem, hisz tudtam, én magam sem gondolnám másképpen az ő helyében.
Felajánlottam, hogy segítek tanulni, s csak bízni tudtam abban, hogy elfogadja majd, s nem lesz elutasító az irányomban.
Ha másban nem, de legalább ebben lehetnék a segítségére, hisz mennyi mindent kell bepótolnom! Mennyi mindenre kell visszatekintenem, hogy aztán a végén azt mondhassam, rendesen kitanítottam a fiaim.
Közben persze magyaráztam neki, s csak a gondolataim kanyarogtak egyik helyről a másikra, ám ez a beszédben nem zavart meg.
Tekintetem a naplóra emeltem, majd zsebre tettem szabad kezem, és miután befejeztem a mesét a lányaimról, és Ránról válaszoltam a kérdésére.
-Sok levelet írtam meg benne neked ez idő alatt, míg Rán féltékenységében lubickolt. Születésedkor kezdtem bele. Sokra nem mész vele, és semmin sem változtat, de minden szava neked szól. - magyaráztam.
Annyi mindenről maradtam le, amit nem lehetett már visszahozni. Annyi mindenről maradtam le, ami örökké szálka marad a szemében. Akár csak Aaron-nak. Hiába a mentegetőzés, vagy éppen a sajnálkozás, visszafordítani már semmit sem lehet.
-Ember, Isten, akármi. A különbség nem hatalmas. Esendők vagyunk. Az érzéseink irányítanak! Nézd csak meg Thort… vagy Ránt. Mindegyiküket az érzelmeik irányítják. Szeszélyesek, haragosak, akár csak az emberek. Bár, mindannyian olyanok vagyunk. -bólintottam.
Szavaira mosolyom kiszélesedett, aztán megvontam a vállam. Sosem tudhatom, mennyire kezd el gyanakodni, vagy éppen mennyire előítéletes velem kapcsolatban.
Igaz, hogy eléggé magamnak való alkat vagyok, de addig nem alacsonyodnék le, hogy drogok felé nyúljak. Egy istennek az nem járja.
-Igen azt! - bólintottam, aztán elmosolyodtam. - Van még belőle. Tedd csak el! Segít!- engedtem meg magamnak ismét egy mosolyt, majd zsebembe ejtettem kezemet.
A tea tényleg jó volt. Mikor első alkalommal kínáltak meg vele, kicsit hitetlen voltam irányában, ám hogy telt az idő, és egyre többet időztem a szerzetesek között, kezdtem úgy érezni, hogy valóban használ.
-Anyád tudja már, hogy mégsem haltál meg? - kérdeztem letelepedve a fotelomba vele szemben.

-359szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Ha már ő is őszintén és nyíltan beszél arról, hogy mi történt vele, akkor talán én is megnyílhatok, és elmondhatom, miért is nem tudok rá úgy tekinteni, ahogy szeretné. Meglepően megértő, figyelem, ahogy felemelkedik a székéből, aztán egy bögre teát ad át nekem.
- Köszönöm... - mondom, annak melegsége jól esik, noha nem fázom. Melegíti a kabint a tűz, és a víz egyébként se szokta áthűteni a testemet. Bele iszok a teába, míg azt mondja, ő csak egy esélyt kér, és nem akarja, hogy apámnak hívjam. Aprót bólogatok, mert ez olyasmi, amivel együtt tudok élni.
- Azt hiszem, az új esély mindenkinek kijár. Egy másik életre. - megértem, ha ő el akar szakadni attól, ami régóta ahhoz a világhoz fűzi. Avivában is láttam ezt a kétségbe esést, és neki is szívesen segítek, mi több. Igyekszem neki minden cselekedetemmel és szavammal támogatni őt. Én akkor léptem új életbe, amikor őt választottam a törvényes út helyett. Mind letérünk valamilyen ösvényről, csak hogy másikra menjünk át, és ha szerencsénk van, a két ösvény közt nem veszünk el a bozótosban.
A tanítására bólintok, a felsóhajtott kívánságára pedig csak megingatom a fejemet.
- Megoldjuk. Tyr biztosan segít, elég befolyásos az emberek között is. - mondom, aztán újabbat kortyolok a teából, míg figyelem, ahogy ő járkál a konyhapulthoz, majd vissza a könyvespolchoz, felteszem a Ránnal kapcsolatos kérdést is. Amikor oda hoz hozzám valami füzetet, vagy kis könyvet, leteszem a kanapé előtti kis asztalra a félig üres bögrém, és megnézem, mit kaptam.
- Mi ez? - kérdezem, míg kicsit bele lapozgatok, de aztán eltereli a figyelmem, ahogy Ránról, és a lányairól kezd beszélni. Azért az megnyugtató, hogy a felesége ezek szerint kiszeretett belőle, és már nem akar tőle - és tőlünk - semmit. Halkan felsóhajtok, és ismét lepillantok a naplóra a kezemben.
- Úgy tűnik, egy isten se lehet tökéletes. - mondom kis mosollyal a szám szegletében fel tekintve rá, amikor azt mondja, megvethetem, de kihűlt a kapcsolata.
- Sokkal jobban hasonlít a két nép egymásra, mint gondoltam. - ők is ugyan olyan gyarlóak, féltékenyek, hevesek és szerelmesek, akár csak mi tudunk lenni. Ezután megint figyelem, ahogy a konyhába lép, és amikor visszajön egy zacskóval, benne zöldes-barnát szárított növénnyel, a kezére, majd rá nézek. A szavaira halkan elnevetem magam, és fél kézzel megdörzsölöm az arcomat.
- Nem vagyok DEA-s, de a tehát még én is felismerem, Aegir. - mondom kis mosollyal, aztán a fűről felpillantok rá.
- Azt akarod, hogy vigyem el? - kérdezem meglepve.
- Nem úgy tűnik, mintha lenne még, biztos nekem akarod adni? Tibet messze van, ha újabb adagot kérnél. - viccelődök halvány mosollyal.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 27, 2022 10:52 am

Axel && Aegir

Csendben magyaráztam, s közben hol a tüzet, hol pedig a fiamat figyeltem. Aztán mikor magához tért sem hagytam abba. Pusztán azért nem fogok valamit félbeszakítani, mert végre elengedte a görcsös pánik, és ismét tudata birtokába került. Szóval finoman érintettem meg a vállát.
Semmit sem bántam meg abból amit tettem, hisz abban a tudatban cselekedtem, hogy a jó érdekében történt minden.
Igaz, ahogy a Midgardiak mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, s meglehet, igazuk is van.
Visszaültem a helyemre, kezemben a bögrémmel, aztán hallgattam. Mindent figyelmesen végighallgattam, s belehasadt a szívem, hogy nem lehettem mellette, s miképpen sulykolták bele, mennyire szemét fickó is vagyok én.
Nem akartam az lenni. Nem akartam, hogy e-képpen gondoljon rám.
Mikor tartott egy pillanatnyi szünetet, felkeltem, odaléptem az asztalhoz, majd egy másik bögrével tértem vissza hozzá.
- Tea… felmelegít. Segít megnyugodni… - jegyeztem meg, aztán visszaültem a helyemre, s tovább hallgattam.
-Nem várom el, hogy Apádnak nevezz Axel. Épp elég ha megismerjük egymást. Segítek ha hagyod. Ha akarod! - emeltem rá tekintetem.- Csak adj egy esélyt .
Olyan szívesen kimondtam volna, hogy fiam, de mégsem tettem meg. Nem akartam addig kimondani, míg érdemtelennek tartott erre a címre. Nem akartam, hogy azt érezze, egy olyan alak akar jópofiskodni vele, akinek ehhez semmi joga nem volt.
-Tanárnak jó leszek! - engedtem meg magamnak egy halovány mosolyt, aztán összeszaladt a szemöldököm. - Tudom…. Bár segíthetnék mindezen!
Lassan kiürült a poharam, mit aztán kivittem a konyhapultra, aztán megálltam a pult mellett, oldalam támasztva neki, karba fonva karjaim, majd gondoltam egyet, a könyvespolchoz léptem, leemeltem róla egy naplót, aztán felé nyujtottam. Ha elvette, csak akkor szólaltam meg ismét. Ha nem tette, akkor csak akkor, ha már letettem azt elé.
-El kellett volna küldenem ezeket, de akkoriban még veszélyes lett volna. - megkapartam szemöldököm, majd ismét a kandallóhoz léptem.
- Rán már nem foglalkozik velem. Megmaradunk egymás névleges párjai, de mindketten éljük az életünk. Így egyszerűbb, mint viaskodni. Míg Ránt nem vettem el, csak egy óriás voltam… szerelmünk viharos volt hosszú… 9 gyermek...9 lány… - magyaráztam. Úgy éreztem erről tudnia kell. -Az egyikük itt van Midgardon...vagy ahogy ti hívjátok, a földön. Vess meg bátran ha akarsz, de ha egy kapcsolat olyan hosszú ideig tart, előbb utóbb kihűl, és nem lesz ugyan olyan. A rengeteg vita, a távolság, a viaskodás. - visszamentem a konyhába, majd elővettem egy csomagot, amiben a tea volt, majd letettem elé.
-Tényleg segít! Nem drog! Csak teafű! Tibetben kaptam egy Budhista szerzetestől. - megköszörültem a torkom.

-411 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Persze, a költői kérdés, hogy honnan tudhatnám, hogy nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, megválaszolatlan marad. Helyette a tengerbe kerülök, elvisz a partról messze, ahonnan már a szárazföldet is csak halványan látom. Látnám, ha foglalkoznék vele. Ehelyett körbe fordulok, keresem azt, aki ide rángatott, aki fiának mer hívni, mikor nevelésben egy percet nem töltött. Fel is idegesít, direkt csinálja, és legszívesebben megütném, de még sem teszem. Egyrészt visszatart, hogy ennél jobbnak gondolom magam, hogy tudok uralkodni a dühömön, másrészt ott az érzés is, hogy még is az apám, és minden hibája ellenére, minden idegesítő nyomorult kifogása ellenére nem vágyom arra, hogy fájdalmat okozzak neki. Már ha tudnék. Helyette elöntenek az emlékek a szavai miatt. És a pánik. Hallom még, ahogy felcsattan, hogy "bent tartom", de ez nem egy olyan dolog, amit egyszerűen el lehetne engedni. Az utolsó pillanat, amit még elkapok, az az, hogy elém térdel, de ennyi.
Snit.
A következő, amire már kezdek feleszmélni, az a hangja. Hogy folyamatosan beszél hozzám, kiragadva az emlékek környezetéből. Pislogok egyet, az eddig bent tartott levegőt kiengedem, halkan zihálva figyelem a plafont pár másodpercig. A fejemet kissé félre fordítva nézek rá, és hallgatom, ahogy elmeséli, miként lett elege a háborúból, hogy titkolták anyámmal a kapcsolatot, hogy nem érdekelte Rán, hogy végül szerelmesek lettek és a biztonságunk érdekében ment el. Aztán amikor visszajött, várt rám, de hiába, az események pedig csak megtörténtek. A nyomomban járt, figyelt. Visszafordítva a figyelmemet a plafonra sóhajtok egy nagyot. Csak akkor nézek irányába a szemem sarkából, amikor közelebb lép és a szemembe nézve megfogja a vállam. Látom benne a szenvedést, és a vágyat egy jobb, közös életre. A megbánást nem, de az talán még érthető. Nem rázom le magamról az érintését, valahogy meglepően ad át egy nyugodt otthon érzetet. Egyszerűen csak felülök, kezeimmel átdörzsölöm az arcomat.
- Tudod... Régen, amikor kicsi voltam, még hittem benned. Abban, hogy egy tengeristen az apám. Anya mindig mesélt rólad. Történeteket, meséket. Elalvás előtt, mikor három négy éves voltam. Mindig bele szőtt engem is. Hogyan kalandozunk, meg ilyenek. Az óvodában nem nézték jó szemmel, de akkor még nem érdekelt, hogy mit gondolnak mások. Akkor még a többi gyerek is elhitte, vagy játszott. - túrom hátra a hajam, majd a könyökeimet a térdeimre támasztom. Ha már őszintén és mélyről beszél, ideje nekem is így tenni.
- Akkor kezdett megváltozni ez az egész, amikor iskolába kerültem, és a gyerekek is már tisztában voltak azzal, hogy nincs fogtündér, vagy húsvéti nyúl. Az istenekről tanítanak minket, de csak irodalmi szinten. Szóval hamar vicc tárgya lettem, amikor a szülőkről kérdeztek, és én benyögtem a neved, mert hát... Milyen gyerek képzeli magáról, hogy egyenértékű pl a keresztény Jézus Krisztussal? Szóval... Ha sokan mondják neked, hogy valami nem létezik, hogy nem isten az apád, csak egy szemétláda, aki ott hagyta a nőjét, miután felcsinálta, akkor hajlamos vagy elhinni, gondolni, hogy tényleg te tévedhetsz. Úgy hogy a gyerekkoromat már ezzel a gondolattal léptem túl. Más akartam lenni, mint te. Nem akartam se komoly kapcsolatot, de főleg nem gyereket. Aaronra se tudtam úgy vigyázni, ahogy kellett volna... - sóhajtom halkan.
- Mellette kellett volna lennem, de ehelyett a sereget és a távolságot választottam... Mert egyszerűen nem tudtam ellenállni a tenger csábításának... És most ott tartunk, hogy ugyan úgy nem volt mellette senki, mint ahogy mellettem sem. - mondom a tűzre pillantva, megbánással bennem.
- Nem tudom, hogy tudni fogok-e valaha apaként tekinteni rád. - fordítom rá a pillantásom, kiegyenesedve a görnyedt, támaszkodó testtartásból.
- Nincs már bennem gyermeteg lelkesedés, és idős is vagyok ahhoz, hogy nevelj. Maximum mentorom lehetnél, ha a tengerhez fűződő viszonyomat és a fel nem fedezett, ki nem aknázott képességekre gondolunk, de még ezt sem tudom, hogy kellene kivitelezni, miközben egy ellenség elől bujkálok Vivával... - dőlök hátra a kanapén, némi sóhajtással. Megakarom ismerni őt, nem akarom élből elutasítani, de azt is tudnia kell, hogy nem fogom apámként keblemre ölelni azonnal, csak mert megjelent.
- Rán fenyegetést jelent még egyáltalán..? - kérdezem rá nézve.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 25, 2022 7:04 pm

Axel && Aegir

Kérdéseire nem feleltem. Úgy éreztem, azzal, ha megtudná, csak elrontaná az egészet, és lőttek mindannak amit elterveztem.
Szerettem volna az egészet titokban tartani. Szerettem volna, ha nem kell róla beszélnem senkinek sem, de tudni akartam mi lapul benne. Tudni akartam, mi az amitől ennyire… nos nem is találtam rá a megfelelő szót, szóval, elhatároztam, hogy felpiszkálom, hogy mindenre fény derüljön.
Kitártam karjaim, hisz épp az előbb adtam minderre választ a számára, szóval nem ismételtem meg magam.
Nem tudott semmit sem, vagy épp csak keveset arról, ami a világ mozgatója van. Mindennek van ára, s mindennek van mozgatórugója. Ki tudja miféle következményekkel járt volna, ha mindenkit megmentek azon a napon, de igazán bele sem akartam gondolni, így az egészet messze hessegettem, s csak besétáltam a vízbe, hogy aztán elvigyem egy sziklára a tenger közepén, hogy kiengedhesse a dühét. Hogy megláthassam mi az ami benne lapul. Tudnom kellett!
Kegyetlen módszer, de tudni akartam! Kíváncsi voltam, és oltani akartam ezt az érzést a lelkemben.
Egy ideig nem jelentem meg, majd szépen letettem magam vele szemben, s ismét emberi alakot öltöttem.
Mikor körülötte forrni kezdett bugyogva a víz, rezzenéstelen arccal néztem végig az egész eseményt, hogy miképpen párolog tőle a víz, majd emelkednek egyre magasabbra a hullámok, s lassan kezdtem elégedett lenni, hogy végre szabadjára engedi tomboló elfolytott haragját, ám nem tette meg.
Helyette térdrerogyott, én pedig ott álltam vele szemben, miközben le sem vettem róla tekintetem.
- Elfolytod! Nem engeded szabadon!! Magadban tartot, és ez a végén felemészt fiam!! - csattantam fel. Úgy gondoltam, ő nem fogja fel, de én csak jót akartam neki.
Azt akartam, hogy könnyebb legyen a lelke, s ne kelljen szenvednie a kínoktól, hogy ne essen pánikba, és ne kapja el ez az egész.
Egy ideig csak néztem, majd térdeltem le vele szemben, s tartottam meg elalélt testét.
Míg nem volt magánál, finoman fogtam karjaimba, s tartottam egy ideig, majd fektettem el, miközben lassan elenyésztem a hullámok között, s ismételten a víz képében fogtam meg ezúttal öntudatlan testét, majd vittem vissza a partra, ám saját házam előtt tettem le, majd emberei alakot öltve, vittem fel a verandámon, s fektettem le a kanapémra, majd tüzet gyújtottam, s telepedtem le majdhogynem vele szemben, egy bögre teával a kezemben.
A stressz és a pánik… megdörgöltem halántékom, majd hátradültem, kezemben a bögrémmel, s csendben vártam, egy ideig, aztán halkan beszélni kezdtem.
-Amikor első alkalommal jöttem le Midgardba, sosem gondoltam, hogy azon a napon találkozni fogok a parton valakivel. Ám tévedtem. Anyád olyan gyönyörű és kedves volt. Emlékszem sokat beszélgettünk, s én meséltem neki magamról. Látott kijönni a vízből, ahogy lassan emberi alakot öltöttem, így nem lehettek titkaim előtte. - pillanatra elhallgattam, míg kortyoltam egyet, a forró italból. - Gondolnád, hogy elegem lett a háborúból, a viaskodásból, és inkább emberként akartam élni? Nem? Pedig így van… Próbáltuk titkolni a kapcsolatunkat, hogy biztonságban legyünk, és ne akarjon nekünk ártani senki… meséltem neki Rán-ról, de nem érdekelte. - felsóhajtottam. - Hamar szerelem lett belőle, és én nem akartam menni… de meg kellett tennem, hisz fontosabb volt az életetek, a béke, és a nyugalom, amit nélkülem kaphattatok, mint az állandó rettegés, hogy bajotok eshet. - megdörgöltem tarkómat, majd elhallgattam, felkeltem, s megkotortam a tűzet, aztán megtámaszkodtam a kandalló párkányán. - Mikor másodszor visszajöttem, te épp nem voltál idehaza. Egy darabig vártam, vártunk, de az események ismét ellenünk szóltak. Megakartalak ismerni. Tudni akartam mi van veled, így folyton a nyomodban jártam. Veled egyszerűbb volt a dolgom, mert sokat voltál víz közelben… Igen… ezt már leírtam neked… - ismét elhallgattam, s ezúttal csendben is maradtam. Akár hallott valamit abból amit mondtam, akár nem, jólesett mindezt elmondanom.
Aztán odaléptem hozzá, s ha nem volt még magánál, akkor finoman megszorítottam vállát, majd letelepedtem mellé a fotelba, s addig el sem mozdultam onnan, míg magához nem tért. Ám ha magánál volt, és hagyta, az érintés akkor is megtörtént, ám kapott mellé egy fájdalmas pillantást, melyben minden szeretetem s fájdalmam ott égett.

-649 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Legalább Aaronról ugyan az a véleményünk, de azért az enyhe aggodalommal tölt el, amikor azt mondja, terve van rá. Meg hogy a dühe kezelésre szorul.
- Igen, ezt tudom! Próbálkoztam vele. Még is mit tervezel? - kérdezem némi gyanakvással a hangomban.
A hajóra térve nehéz nyugodtnak maradni, mert borzalmas emlék elveszteni a barátaid, a legjobb barátod, a munkád, és az ép elméd egy részét. Borzasztó stressz nehezedik már a gondolatra is rám, de még is vitatkozom vele erről, mert meg akarom érteni. Talán meg akarom vádolni. Végül bevallja, hogy nem gondolt másra, csak rám. Lassan kibújik a szög a zsákból. Eltereli a figyelmem azonban, ahogy imákról dumál, meg arról, hogy fogyatkozik az erejük, ezzel együtt. Ráadásul mindezt felcsattanva morogja felém, egyre emelkedő hullámokkal.
- Honnan a faszból tudhatnám én ezt?! Nem volt mellettem se te, se más isten, hogy megtanítson a te világodban élni! Honnan tudjam, mire vagy képes, és mire nem?! - közlöm ingerülten a szemeibe nézve. Amikor azt mondja, szeret engem, elkap valamiféle... gyomorgörcsös érzés. Akartam ilyet hallani? Hogyne akartam volna, de nem így, nem most, és nem ilyen helyzetben. Most egyszerűen nem veszi be a gyomrom, nem akarok arra gondolni, mi lett volna ha. A végén ő kér számon. Ő kérdezgeti, hogy talán én nem cselekedtem-e már felindulásból, nem tettem-e olyat, amit nem úgy, vagy egyáltalán nem kellett volna.
- Még is mi a francot mondjak?! De! Persze, hogy voltak rossz döntések az életemben! De nem haltak meg érte százan! - túrok idegesen a hajamba. Aztán arról kezd el beszélni, hogy lehetek rá mérges, de a múlt nem fog megváltozni, és akár meg is üthetném. Még is, még a gyomrom is felfordul ettől a gondolattól. De lehet talán csak a kezdődő roham rosszulléte? Leülök, mikor érzem zsibbadni a tagjaimat, próbálok másra - nem rá - koncentrálni, Vivát magam elé képzelni, a hangját a fülemben. Nagy nehezen sikerül visszaevickélnem a határról, aztán látom, miként sétál és tűnik el. Már szinte utána kiabálnék, hogy menjen csak, vissza se jöjjön, amikor egy hatalmas hullám kezd felemelkedni előttem.
- Baszki! - felemelem a kezeim, hogy a rám zúduló víz ne az arcomat érje, ám mintha.... egészen máshogy viselkedne, mintha formálná az alakját, egyszerűen csak elkap és behúz a tengerbe. Nem félek a fulladástól, arról már tudom, hogy nem megy, viszont az már zavar, hogy mint valami sodrás, nem tudok szabadulni belőle, bárhogy próbálkozom. Aztán hirtelen, mint valami elbaszott habfiút zátonyra vet a hullám. Felkelve hátra túrom a hajam, letörlöm arcomról a vizet, és dühösen nézek körbe. Csak a hangját hallom egy pillanatra, aztán mire körbe fordulok, már ott is van. Fújtatni kezdek, főleg mert megint felemlegeti őket, már megint érzem, hogy kezdek elborulni, de azt is érzem, hogy ahogy szekál, tényleg inkább a dühre, semmint a gyászra koncentrálok. Pára képződik körülöttünk, ahogy a haragom gyakorlatilag felmelegíti, és forralni kezdi a vizet egy szabályos körben, a tenger hullámai pedig úgy bugyognak a lábam körül, hogy még a levegőt is felmelegíti körülöttem. Talán képes lennék elfogadni, hogy rossz döntést hozott, de az, hogy folyamatosan felhozza őket, rendkívül feldühít. Minden egyes szava, egyre jobban építi bennem a feszültséget, szinte észre sem veszem, hogy mint egy fortyogó fal, úgy emelkednek körülöttünk meg a hullámok, akár egy ketrecharcnál.
- Rohadj meg! - kiabálok rá torkom szakadtából, amikor azt mondja, soha nem leszek egész, ha a sérelmeim, el nem engedem. Semmit nem értett meg. Semmit nem ért a lélek gondjaiból.
- Azt hiszed, nem akarom elengedni?! Azt hiszed olyan KURVÁRA JÓ szenvednem?! Hogy poénból csinálom?! Kedvtelésből?! - kiabálom még a víz egyenletes, hangos zúgását is túlordítva, de még mindig nem vagyok képes megütni. Egyszerűen úgy érzem, mintha kiszaladna belőlem az erő, térdre esve kapkodok levegő után egy kicsit. A hullámok leomlanak, a forrás abba marad. Egy pillanatra, egyetlen egy pillanatra, mielőtt érezném a mellkasomba marni ismét a fájdalmat, ürességet érzek. Nihilt. Egyetlen egy pillanatig. Utána ismét jön a félelem és a pánik, ami kúszó, fojtogató növényként tekeredik fel lassan a testemre a mellkasomon át a torkomra. Beszívom a levegőt, de már el se jutok odáig, hogy, figyelmeztessem magam a légzésre, egyszerűen csak bent marad, míg én ködössé váló tekintettel vegetált állapotba nem jutok. Az, hogy bele dőlök-e a vízbe, már csak az előttem állón múlik, mert magamat már nem tudom megtartani.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 25, 2022 10:23 am

Axel && Aegir

-Aaron -ra is megvan a tervem fiam! A megfelelő társaságban képes lesz rá. - feleltem határozottan, majd vettem egy nagyobb levegőt. - Nem akarom kihúzni magam az életéből. A haragja kezelésre szorul. - szemöldököm összeszaladt, karjaimat karba fontam, ám nem mondtam semmit sem, a megjegyzésére.
Kezdhettem volna veszekedni, s a fejéhez vághatnám, hogy hathattam is volna akár meghalni, de ezt első körben elfojtottam
-Még is mit gondolsz Fiam?! Talán végtelen erővel bírunk?! Az imák szinte teljesen eltűntek! Fogyatkozik az erőnk! Már nem vagyunk mi sem olyan mindenhatók mint régen! - morrantam fel, talán beszélgetésünk alatt első alkalommal. Valahogy nem éreztem úgy, hogy tovább lehetek nyugodt, hisz ez a tényező engem is kezdett zavarni, s úgy éreztem, ideje lenne valami megoldást találni rá. - Megmentettem az életed, mert fontos voltál nekem! Becsukhattam volna a szemem, s hagyhattalak volna az enyészetnek, de nem tettem! Nem hiszed, de szeretlek fiam! Fontos vagy a számomra! - ekkor már hangom ismét nyugodt volt, csak a hullámok ismételt vad csapkodása tanúskodott haragomról, ám már az sem tartott sokáig.
Néztem miképpen ül le a sziklára, s csukja zárja kezeit, miközben én magam ott álltam mellette, s figyeltem őt.
Tisztában voltam vele, hogy felbosszantották szavaim, de ugye az igazság… ahogy fáj nekem is, fáj neki is. Mindannyiunknak. Főleg, hogy hitetlenség lappang benne irányomba, s a bizalom, egy pillanatra sem létezik benne.
Miután lehiggadtam teljesen, s ismét nyugalmas volt körülöttünk minden, szólaltam meg ismét.
-Veled talán nem fordult elő, hogy nem gondolkodtál, és azt tetted meg ami elsőre eszedbe jutott? Felesleges az egészet az erő fogyatkozására fogni, mert az csak takarózás a puszta tényekkel. - széttártam karjaim. - Nem gondolkodtam… csak az járt az eszemben, hogy a fiam életét mentsem. Másra nem gondoltam. Hogy lanyha kifogás e? Igen, és jogosan lehetsz mérges rám. Akár meg is üthetsz, de attól még nem lesz semmis! Attól az a hajó még elsüllyedve marad! - ott álltam előtte, készen arra, hogy nekem essen. Ki kell engednie a benne feszülő haragot! És ha ezt úgy érem el, hogy felhergelem, és engedem neki hogy megüssön, hát úgy lesz! De ha továbbra is ott feszül benne az érzés, hogy mennyire igazságtalan, hogy ő életben maradt, a többiek pedig nem, akkor sosem fog meggyógyulni a lelke.
Igaz, nem azon múlik, hogy odacsap e nekem, az események bűnbakjának, de talán jobb lesz. Talán akkor könnyebb lesz.
Aztán a következő pillanatban mint egy varázsütésre váltam eggyé a vízzel, miközben belehátráltam, majd magasodtam ki belőle, s kaptam meg, s vittem egyre beljebb a víz felszínén, egészen egy kisebb kiemelkedő zátonyig, hol csak úgy háborgott a tenger.
Ott aztán letettem, s egy darabig egymagában álldogált, majd hangom mennydörögve csendült fel a hullámok robajában, majd vele szemben álltam.
-Engedd ki a haragod! Itt nem árthatsz senkinek! Magasodjanak azok a hullámok! Üss meg! - tártam ki karjaim, miközben ismét emberi alakomban álltam vele szemben. - Bármit teszel is, s bármennyiszer kérnék bocsánatot, azaz átkozott hajó a tenger fenekén marad, és a bajtársaid sem térnek vissza!! Traumatikus volt?! Igen! Hogy megértem e a veszteséged?! Meg! De amíg magaddal hordozod a sérelmeid, sosem leszel egy egész!! - a hullámok továbbra is dühösen csapkodtak körülöttünk, ám őt elkerülték, nem döntötték meg.

-525 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Az első szavai úgy hatnak, mint egy józanító pofon. Végig úgy éltem az életem, hogy ő rá vártunk, mert anya is mindig ezt tette, ebben nőttünk fel. Sose gondoltunk arra, hogy anya igazából túl is léphetett volna rajta. A meghökkent csendemet kihasználva elkezdi elmondani, hogy nem mindenhatóak, hogy elvárásokkal néz szembe, és hogy feladatai vannak. Némán állok, hallgatom és figyelek, mert tudom, érzem, hogy ezek olyan dolgok, amiket nem dörgölnek úgy az orrunk alá. Aztán felvázolja azt is, hogy a maradásával az életünket kockáztatta volna. A kérdésre, hogy én mit tettem volna a helyében, megrebben egy kicsit a szemem, mert nyilvánvalóan ezért tartom most is távol magamat a családomtól.. mert tudom, hogyha visszatérnék a környékre, ha bemennék a bíróságra és megcáfoltatnám a halálomat, akkor célpontokká válnának. Azt hiszem, ez a második józanító pofon, amit csak tőle kaphatok. Annyira próbálok kapaszkodót keresni, valami indokot, amibe bele köthetnék, bármit, hogy miért tett mit, de egyszerűen nem tudok... Hiszen ő ebből a szempontból erősebb, mint én. Ha igazán erős lennék, nem lennék most Osloban, hanem amint megtalálom Vivát, már állunk is tovább... Még is itt vagyunk... Miért is? Mert ide köt a családom. Ő is rá talált az apjára, de nem hiszem, hogy Tyr ne tudna utazgatni, ha akarna. A saját gyengeségem köt ehhez a városhoz. A szeretet, és a féltés. Anyám és az öcsém. Figyelem, ahogy a tengerhez lép, amelynek hullámai erősebben mossák a partot és simítják meg a lábát. Amikor a visszatérésről mesélt, és a félrecsúszó eseményekről, összeszorulnak az állkapcsaim. Hiszen pontosan tudom, hogy nálam aztán mostanában főleg nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy akartam volna. Elfordítom a tekintetem, és halk sóhajjal engedem le megfeszült vállaimat. Csak akkor pillantok rá, amikor mellém lép, és közli, hogy szeretne az a mocskos szemétláda lenni, akinek hiszem őt, de nem fogja bizonygatni a maga igazát. Az arcát fürkészem, igyekszem kivenni azt, hátha hazudott, de egyszerűen csak a tengernyi nyugalmat látom benne, és azt a fajta belenyugvást, amelyet csak valami nagyon idős teremtmény tudhat magáénak.
Felhozom hát, hogy miért van itt, és amikor azt mondja, hogy megtudjuk magunkat védeni, értetlenül nézek rá.
- Ezt nagyon jól sejted! Viccelsz? Félvérek vagyunk egy istenekkel, vérfarkasokkal, meg ki tudja még milyen lényekkel teli világban! Én még csak-csak megvédem magam, de Aaron? Tudod egyáltalán, hogy él most ő? Drogok, fegyverek, erőszak... Még csak 17 éves a rohadt életbe! Hogy a francba védhetné meg magát ilyen közegben, ilyen lények, vagy szörnyek ellen? - járkálok idegesen, majd ismét ránézek.
- Ha itt maradsz, vigyáznod kell rá. Nem úgy, mint rám a kibaszott hajókon! Itt az ideje, hogy felelősséget vállalj azért, amit teremtettél. - mondom sötét pillantással. Nekem nincs szükségem már a pátyolgatására. Nincs szükségem apára - már rég felnőttel nélküle. Aaronra viszont nem tudok úgy vigyázni, mint ahogy kéne, és ha már ide tolta a képét, akkor lehet, hogy Aegirrel jobban is járna. Tanulhatna tőle, legalább azt, hogy legyen ilyen kibaszottul nyugodt!
Kicsit visszatérek a hajóra, és arra, hogy hol volt akkor, a szavaira meg szinte érzem, hogy ismét fel megy bennem a pumpa.
- Ne keverd bele Vivát! Azt akarod mondani, hogy a te hatalmaddal választanod kellett, hogy mindenkit, vagy csak engem mentesz? Hiszen a hajón voltam, másik 120 emberrel! Még is milyen választási lehetőségeid voltak? Vagy csatáznod kellett közben, vagy mi a franc? - kérdezem, de érzem, hogy kezdem magam túlságosan is elragadtatni. Nem tudom eldönteni, hogy az ökölbe szorított kezeimtől, vagy a lassan rám törő rosszulléttől bizseregnek az ujjaim. Leülök a sziklára, a térdeimre támaszkodok, és igyekszem nem a hevesen, szinte össze-vissza kalapáló szívemre összpontosítani. A homokot bámulva igyekszem másra gondolni, és az emlékeimbe lassan bekúszik az ibolyaszínű szempár. Az orromon át veszek pár mély lélegzetet, és igyekszem Viva suttogására és érintéseire emlékezni a reggeli időszakokról, amelyekkel mindig visszahúz a felszínre. Visszanyelem a rosszullétet, lehunyom a szemem, átmozgatom az ujjaim, kinyújtva és ökölbe zárva azokat.
- A francba már. - morgom keserűen, hajamba túrva, kerülve az előttem lévő pillantását.

Kiskép :

Magnus Wiker —

Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 23, 2022 5:13 pm

Axel && Aegir

-Úgy gondoltam, anyátok majd továbblép, és keres maga mellé valakit. Valakit, aki majd jó apátok lesz. - feleltem őszintén, hisz tényleg így gondoltam. Sosem kalkuláltam bele, hogy tényleg elrabolja a szívem, és én magam sem leszek képes a továbblépésre, és azzal, hogy elmentem, nem csak az ürességet hagytam ott magam mögött, hanem a szívemet is.
Magyarázkodhatnék napestig, de úgy éreztem, sosem értené meg, s nem tudná az én szemszögemből nézni a dolgokat.
-Mi sem vagyunk mindenhatók. Van amire mi sem vagyunk képesek, vagy csak nagyon kevesen. Gondolom elképzelhetetlen, hogy felénk is vannak elvárások, hogy nekünk is meg kell felelnünk a ránk szabott feladatoknak, és aszerint kell cselekednünk... Önző dolog volt? Meglehet! - tártam szét egy pillanatra a karom, aztán visszaengedtem testem mellé, s telepedtem le a sziklára, hol kicsivel korábban foglaltam helyet. - Kiváncsi vagyok, te melyiket választottad volna. Adott két lehetőség! Ott maradsz a nő mellett akit szeretsz, és közben nem tudod garantálni, hogy míg távol vagy, bevásárlás, vagy bármi egyéb miatt, őt megölik. Csak azért, mert Te, voltál olyan önző, hogy önön boldogságodat előrevéve, arra, nem gondoltál, hogy életben maradhat, ha eleget teszel a fogalmazzunk úgy fenyegetésnek, és helyette, marad az önzőség, majd az önmarcangolás, hogy miattad halt meg. A másik választási lehetőség, hogy elmész, és feléjük se nézel, ezzel biztosítva számukra az életet, ám belehasad a szíved, hogy ott egy gyermek, akihez nem szólhatsz. Akit nem kereshetsz meg, és nem mutathatod meg neki, milyen csodás képességet örökölt! - elhallgattam, aztán felkeltem. Nem voltam haragos, de a hullámok meg is egyre magasabbra csaptak, egyre jobban nyaldosták a környező sziklákat. Ökölbeszorítottam kezem egy pillanatra, míg kissé közelebb mentem a vízhez, mi nem kerülte el lábaim. Aztán fiam felé fordultam. - Aztán naiv módon úgy gondoltam, elegem van, és megtehetem azt amit akarok! Hogy visszajöhetek, és azt tehetem amihez kedvem van, ám mint tudjuk, az események sosem alakulnak úgy, ahogy azt elképzeljük... nem igaz? - szaladt fel egy pillanatra a szemöldököm, majd visszasétáltam mellé. - Bár azt mondhatnám, hogy el akartam menni, és annak az Önző arrogáns disznónak láthass, akinek szeretnél látni Axel... bizonygatni azonban nem fogom...
Elhallgattam, miközben ismét előszedtem a kagylót a zsebemből, forgattam cseppet kezemben, míg csillogva meg nem tört rajta a fény, majd lassan visszatettem a homokba. Pót cselekedet volt úgy hiszem, hisz közben a tenger ismét megnyugvásra talált, s békés hullámokban nyaldosta a partot.
-Hogy még is miért jöttem vissza? Mert már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy megtudjátok védeni magatokat! Hogy képesek vagytok a képességetekkel akár a víz mélyén is életben maradni. De úgy hiszem, ezt a választ nem fogadod majd el. -figyeltem arcát, tekintetét, reakcióit, s próbáltam eldönteni, még is mi lenne a legjobb cselekedet.
Vajon jó lenne, ha hagynám, hogy esetleg megüssön, és levezesse rajtam a haragját? Vajon jó lenne, ha azt mondanám neki, amit hallani akar, hogy igaza van, és egy szemét alak vagyok, akinek az anyja nem jelentett semmit sem?! Vajon megelégedne azzal a hazugsággal? Vajon azt elhinné?
A szemrehányására, sóhajtottam egyet, majd leszegtem fejem egy kis időre, aztán ráfüggesztettem tekintetem.
-Van mikor másfelé nézünk... van mikor... van mikor mi is mást csinálunk. Mire odanéztem, már megvolt a baj. Az idő kerekét visszaforgatni meg nem áll módomban. - magyaráztam őszintén. Innentől kezdve, már csak rajta áll, hisz e szavamnak, avagy sem.
-Mond csak Axel! Te mit tettél volna a helyemben? Megmentesz mindenki mást, vagy azt az egyet, aki fontos a számodra? Vajon mit tennél, hogyha az a csodás teremtés több száz másik emberrel együtt halálos veszélybe keveredne? Kit mentenél meg? A többieket, vagy őt? - emeltem rá ismételten tekintetem, s vártam válaszát. Vajon érkezik e a pofon, mi ott feszült ökölbe szorított kezében, vagy elérkezik a megértés, mi szavaim után talál majd rá fiamra?

- 613 szó // zene: LINK // üzenet -
- ℤ -

Vendég —

Aegir <<>> Axel

I spent so long looking for a way
I could be a part of another home
I tried so hard blocking out the waves
But my ocean heart never let it go

- ☠ -

« Zene; Sea»

Természetesen arra nem talál kifogást, hogy miért nem keresett meg, csak elmondja, hogy Aviva használata állt kézre neki. Nem ismétlem el magam, hogy soha többé nem használhatja a nőmet ilyen önös érdekekre, mert habár úgy érzem jelenleg, hogy megbízhatatlan, ostobának nem tűnik. Amikor azt mondja, vesztegessem el, nagyot fújtatok. Mintha neki kellene bármit mondania arról, hogyan ne vesztegessünk el egy nőt!
- Nem áll szándékomban. De ha már itt tartunk, mi van a te "elvesztegetéseddel"? - teszem karba a kezeim kissé számon kérően. Végül is most két nő között lebeg, amik közül az egyikhez nagyon is sok közöm van, úgy hogy tudni akarom, hogy mi a fenét akar tőle. Remélhetőleg semmit, mert még egy öcsi nem fér bele a képbe.
Amikor azt mondja, nem akart itt hagyni minket, és hogy nem önként volt, hitetlenül teszem a kezeimet a csípőmre.
- Ezt hallottam már, de ha azt akarod, hogy higgyek neked,, hogy ne egy nyomorult papucsnak gondoljalak Rán lábán, akkor beszélj hozzám, a rohadt életbe! - hordom le megint, és veszek egy mély levegőt.
- Egész életemben egy percet nem beszéltél hozzám! Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy nem volt más választásod, de nem mondod el, miért! Az emberek szemében, az én szememben egy isten egy olyan lény, aki mindent megtehet! Miért nem beszélsz hozzám, és magyarázod el a te oldaladat, a helyett, hogy csak leráznád magadról ennyivel, hogy "nem tehettem meg". Jó, de miért, bassza meg?! Mi akadályozott meg téged abban, hogy azt mondd Ránnak, hogy hagyjon békén téged? Vagy minket? Mi akadályozott meg abban, hogy amikor visszajöttél tizennyolc éve, a szemembe nézz és azt mondd, sajnálom?! - tárom szét értetlenül a kezeimet. Amikor felhozza, hogy meggyógyított, úgy érzem, hogy mindjárt eldobom az agyam.
- Megmentettél? Oké, köszönöm! Hálás lennék, de hát ugye nem voltál ott, és utána se, szóval honnan kellett volna kiszopnom? De ha már itt tartunk, Indonéziában nem tudtad volna megakadályozni, hogy ránk találjanak, vagy elérjenek? - kérdezem a fejemet rázva, rosszallóan, mintha inkább nem is akarnék erre választ kapni. Inkább ne mondjon semmit... Amikor felhozom a bárkát, és hogy ha ennyire figyelt rám, miért nem segített akkor, a válasza pedig majdnem egy kiáltást csal ki belőlem, de visszafojtva kezdek el helyette járkálni, mint valami ketrecbe zárt vad.
- Megpróbáltad egyáltalán!? Vagy csak megvontad a vállad, hogy akinek kell, az majd túléli?! Tudod te, mekkora sebet ejtett rajtam az az éjszaka? Hogy másfél éve minden reggel és néha nap közben is visszakerülök oda, és újra és újra átélem a halálukat, és hogy elsüllyed a hajó? - villan rá a szemem, sűrűbb légzéssel igyekszem magam lenyugtatni, de amikor azt mondja, nem szándékozik elmenni, akkor a magasba emelkedik a szemöldököm.
- Ó, valóban, miért? Talán sikerült közel negyven év alatt megbeszélni a feleségeddel, hogy saját akaratod van? - kérdezem kissé gunyorosan, még mindig idegesen.

Ajánlott tartalom —

Aegir & Axel - Sea People

1 / 2 oldal	Ugrás a következő oldalra : 1, 2