Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

URUZGAN TARTOMÁNY, AFGANISZTÁN, 2004
– Mi a fasz folyik ott? – mordulok fel.
Felemelem a fejem az optika lencséje mögül, homlokráncolva nézek ki a romos, ablaknak csúfolt lyukon, amin az M4-es csövét is pihentetem. A szemben lévő hatalmas, de még nagyobb kőfallal körülvett minimalista palota udvarán éktelen robaj keletkezett az imént, és most nem a helikopter rotorjának monoton zúgására gondolok. Inkább valami sokkal egészségtelenebb, felettébb gyanús hangra, amit jókora porfelhő és némi spontán tűzijáték követ.
– A Sólyom végveszélyben... – mormolja mellettem Andy.
– Lassan már kibaszott divatot csinálnak belőle – rázom meg a fejem. Komolyan nem vágom, hogy lesz valakiből helikopterpilóta, ha még egy üres udvarban sem tudja rendesen lerakni azt a fémhalmazt? – Mit képzelsz, mit csinálsz? – fordulok felvont szemöldökkel utána, amikor feltápászkodik a pozíciójából.
– Segítség kell nekik, haver, bemegyek.
– A lószart mész be oda. Megfigyeljük a környéket és fenntartjuk a kordont, emlékszel?
– Baszd meg a kordonodat, kényszerleszállás volt, te is láttad!
– Ja, meg a műveleti utasítást is hallottam. Szerintem még a németek sem tudják, hogy mi folyik itt, a jenkik nem akarják, hogy odatoljuk a képünket.
– Vastagon szarok a jenkikre meg az akaratukra. Állj félre, haver.
Szilárdan lecövekelek az ajtó előtt, állom a pillantását, miközben lassan ingatom a fejem. Annak is örülhetünk, hogy itt vagyunk, annyira nagy titokban akarták tartani az amerikaiak és a németek ezt az egész akciót, a franc gondolta volna, hogy a hamburgerzabálók végül mégis igényt tartanak majd az SAS-re a SEAL mellett. Kurva nagy szó egy ilyen nagyszabású hadműveletben részt venni, még ha nem is szólhatunk majd róla egy árva mukkot sem.
– Fasza – húzza el a száját Andy, majd szerencsére veszi a lapot, és inkább visszavonszolja a seggét a megfigyelő állásba.
Ráérős tempóban sétálok vissza mellé, hátha készül valamire, de végül én vagyok az, aki szabályosan az ablakhoz ugrik, összevont szemöldökkel és cifrán káromkodva.
– Mi a fasz...
– Mi van?
– Nem a rohadt németek tartják a bal szárnyat?
– De igen. Mi van, haver?
– Itt és most szopom le magam, ha az a tag nem egy rohadt pizsamás. Nyomás!
– Bassza meg – kapja fel a fegyverét Andy is.
De legalább ennek az idiótának, akit a legjobb barátomnak nevezek is van annyi esze, hogy miközben kifelé rohanunk az épületből, még ellenőrizze a tárat a SIG-ben is.

BAGRÁMI LÉGIBÁZIS, AFGANISZTÁN, EGY HÉTTEL KÉSŐBB
Száraz a torkom, meg az egész rohadt szám, a hangom rekedt, a szememet csípi a kibaszott sok homok, ami belement. Remegő ujjakkal szántok a hajamba, fel sem fogom, hogy ezzel vörös csíkokat hagyok magam után. Olyan mélyen van lehajtva a fejem, hogy a szakállam a pólón keresztül is szúrja a mellkasomat, beletépek a hajamba, összeszorítom a szemeimet.
Ne mozdulj! Andy, egy lépést se tovább! Ne mozdulj, baszd meg!
Azok a kibaszott jenkik. Még hogy berajzolták a kibaszott útvonalat! Még hogy mentesítették azt az ösvényt a kibaszott taposóaknáktól! Pár lépésen múlt, hogy nem én trafáltam el azt a taposólemezt, amelyikre Andy rálépett, csak az a pár kurva lépés és akkor Dellának most nem azon kéne gondolkoznia, hogy mégis mit mond majd a kis Conradnak...
Két robbanást hallottunk, cimbi, gondoltuk mindketten elestetek akció közben.
Senkiházi rohadékok!
– Archer.
– Mi a fasz van? – kapom fel a fejem vérben forgó szemekkel. Kurvára nem hat meg, hogy a hadtestparancsnok áll az orrom előtt, kinyalhatja ő is a seggemet most már.
– Le kell nyugodnia, Archer – jelenti ki higgadtan, halkan. Persze, a hangár bejáratánál már ott áll sorban az összes kibaszott amcsi, hogy megmagyarázzak, hogy szállhatott el Andy éppen akkor, amikor ők kiemelték magukat. – És ha még egyszer így szól hozzám, úgy fogom kibaszni innen, hogy még az első hazatartó gépet is megelőzi, arra mérget vehet.
– Megmagyarázták már a seggfejek, hogy vezethetett a tűzszerészeik krétaútvonala egyenesen a rohadt aknamezőhöz?
– Az amerikaiak már jelentést tettek, azt mondták, maguk ragaszkodtak az útvonalhoz.
– Akkor még hazudnak is a faszfejek.
– Azt mondtam, nyugodjon le, Archer. Nyertem magának egy kis időt, közös beszámoltatás lesz egy óra múlva. Addig fürödjön le és tegyen rendet a fejében.
– Lófaszt. Én itt végeztem, Főnök – állok fel egy hirtelen mozdulattal.
Egy kicsit meg is szédülök, talán el kellett volna fogadnom a vizet, de hol nem szarok én már le mindent?
– A nagy szart végzett. Menjen, szedje rendbe magát!
– Én leszerelek.
– Mint már mondtam: a nagy szart. – Megáll előttem és nem mozdul. Egy lépést se tovább! Ne mozdulj, baszd meg! – Le kell nyugodnia, Archer.
Eszembe jut, hogy söpörtem le magamról Andy darabjait. A sisakja tízméterre tőlem esett le, elszakadt a pántja, és nem volt benne más, csak törmelék, vér, agyvelő és homok undorító elegye. Az arcom még mindig az ő vérétől húzódik. Annyi darabot sem tudtunk összeszedni belőle, hogy megtöltsünk vele egy kibaszott koporsót. Kevés rosszabb dolgot mondhatnak ilyenkor az embernek, mint hogy nyugodjon le. Ráadásul már harmadjára.
Nagy ívben kerülöm ki Hopkinst, határozott, döngő léptekkel csörtetek a hangár bejárata felé. Hidegen hagy a segédtisztek, a kisegítők, de még a társaim pillantása is. Tudom, hogy figyelnek, tudom, hogy mindenki ki van hegyezve minden szavamra vagy tettemre, de nem érdekel. Andy halott. Apró darabokra hullott a kibaszott jenkik keze által.
Megtorpanok, amikor a bejáratnál az amerikai parancsnok állja az utamat.
– Hallotta, Archer őrmester? Meglehet, hogy ideje lenne váltania velem néhány szót.
Kiráz a hideg a felsőbbrendű vigyorától, az undorító pofájáról ordító önelégültségtől. Ökölbe szorul a kezem.
– Meglehet, hogy ideje lenne félreállnia az utamból – sziszegem. Mintha csak valami varázsszót mormoltam volna, megjelenik mögötte a felmentősereg két jómadár személyében. Felmérem az ellenséget, bár jelen pillanatban az sem hatna meg különösebben, ha egy egész hadosztálynyi jenki állna velem szemben. – Ez vonatkozik a két Kőagy Őrnagyra is – intek a háta mögé a fejemmel.
– Vigyázzon a szájára, katona! Figyelmeztetem, hogy ez egy amerikai légibázis...
Érzem, hogyan megy fel lassan a vérnyomáson. A perifériás látásommal érzékelem, hogy Hopkins és néhány csapattársam is veszi a lapot, megindulnak felénk, de tudom, hogy nem lesznek elég gyorsak.
– ...és egy amerikai légibázison maga...
A parancsok nem tudja befejezni a mondatot.
Semmi elegancia vagy kifinomultság nincs a mozdulatban, ahogy egy erőteljes rúgással a tökébe térdelek, amikor pedig kétrét görnyed a fájdalomtól, a jobb tenyerem tövével orron vágom. Csont reccsen, vér fröccsen a padlóra, az amúgy is véres gyakorlómra, meg az ő kibaszott vasalt ingére. A tenyerem csupa vér, de legalább már nem csak Andy vére.
Öten ugranak rám, a testem legalább akkorát csattan a padlón, mint a kibaszott jenkié. Egy amerikai bakancs tapos a hátamba, valami nagyot reccsen, a következő viszont már az arcomat veszi célba. Valahol itt érik el a kis gyülekezetet az ezredem tagjai, a koszos talp már nem éri el a képem, mert előbb lerántják rólam. Valakinek az ökle az arcomba vág, Hopkins valamit üvölt, de rohadtul nem hallok semmit a fülemben doboló vértől.
Én mondtam, hogy leszerelek.


WASHINGTON, USA, 2009
Az optikán keresztül figyelem, ahogy nyílik a tárgyaló ajtaja és a védelmi miniszter belép a terembe. Figyelni kezdek, jóformán a sistergés is elhallgat a fülemben; Matthewsnak most a felvételre kell koncentrálnia, mert már az első szavaknak is jelentősége lehet. Meglehetősen furcsa az optikán keresztül végignézni az egészet, nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember lenémítva nézi a tévét. Egy szót sem hallok, egyedül a mimikákra és a gesztusokra tudok támaszkodni, azokat kell figyelnem és azokból igyekszem leszűrni a történéseket. A szájról olvasás még nekem is csak kísérleti szinten megy.
Engem mondjuk nem különösebben érdekel, miről beszélgetnek, ezt a részt meghagyom Monaghamnek, de az biztos, hogy a jelenet mindennek tűnik, csak szívélyes társalgásnak nem. A tárgyalóteremben levők néha még egymás szavába is vágnak, és még innen is könnyen megmondom, hogy kölcsönösen burkolt fenyegetéseket vágnak egymás fejéhez. Túlságosan árulkodó az arckifejezésük. Semmi kirívó nem történik, az egyik feszültnek tűnő hatásszünet közben szerződésnek tűnő dolgokat lapozgatnak, kicsit később pedig az asztalra kerül egy aktaszerűség, amiben fém spirálra vannak felfűzve a papírok, de meg sem kísérlem kivenni a tartalmukat.
Csak akkor vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, mikor a beszélgetés közben a miniszter tesz egy átkozottul furcsa mozdulatot: túl hosszan néz ki az ablakon, pontosan úgy, mintha keresne valamit. Nem félek, hogy megláthat, ahhoz túl messze vagyok, de az biztos, hogy ez nem teljesen normális.
– Megvan az anyag, végeztek – szólal meg a fülemben Matthews halk hangja.
Egy pillanat alatt végrehajtó üzemmódba kapcsolok, kiürítem a fejem és minden érzékemet és gondolatomat a célzásra összpontosítom. Szinte már érzem, ahogy visszarúg a fegyver, hallom a fülemben a lövés hangját, az irányzék pedig éppen a miniszter fejére mutat...
Aztán mindenki feláll a székéből és mielőtt még változtathatnék a célkereszt helyzetén, a miniszter két mozdulattal négy gorillát terel éppen úgy, hogy eltakarják őt az ablaktól. Hitetlenkedve emelem el a fejem az optikától, majd újra belenézek, de nem a szemem káprázik.
– Takarják – mormolom a mikrofonba.
– Tessék?
– Nem tiszta a célpont.
Pár másodpercig csak feszült csend van a mikrofon másik végén.
– Mi legyen?
– Nyugtass meg, hogy nincs hátsó kijárat.
A miniszter éppen most sétál ki az ajtón a gorillái gyűrűjében. Innentől kezdve egyetlen esélyem van: pontos rálátásom és jó szögem van a főbejárathoz. Amint kilép rajta, már nem állíthatnak meg, hacsak nem vonja szorosan keblére az egyik kétajtós szekrény. Áthelyezkedek és az irányzékot a főbejáratra irányítom, miközben kínkeservesen hosszú másodpercekig várok Matthews válaszára. Ez az egy esélyünk van, nem készültünk B tervvel, mert nem lesz.
– A hátsó ajtó el van torlaszolva, nem használják – hallom Matthews hangját a fülemben. – Ha a nyílt utcán lövöd le...
– Hisztéria lesz, tudom – felelem egyszerűen. – A hírverés egyébként sem lett volna halkabb, és nekünk épp erre van szükségünk. Két perc múlva a kocsinál vagyok.
– Két perc – nyugtázza.
Egyikünk sem szól többet, némán számolom vissza a másodperceket, amíg a kis csapatnak le kell érnie a lifttel, majd el kell indulnia az ajtó felé. Az elkövetkezendő néhány percben egyetlen szó sem hangzik el, és annak leteltével is csak Matthews szólal meg halkan – annyit mond, hogy jönnek. Mindkét szememet nyitva tartom, de minden egyes idegszálammal az irányzékra és az optika szálkeresztjére vagyok kiélezve. A szívverésem lelassul, az orromon szívom be és a számon engedem ki a levegőt, egy másodperc múlva pedig be is lép a látóterembe a vendégsereg. Az elhelyezkedési szögem miatt, mivel jóval felettük vagyok, senkinek nem lenne esélye eltakarni előlem, de most már nem is foglalkozom azzal, hogy egyáltalán akarják-e.
A miniszter fejére irányítom a szálkeresztet, az ujjamat lassan a ravaszra simítom, aztán meg is húzom. Még éppen látom, hogy a fickó agyveleje egyenesen az egyik gorillája képére fröccsen, de a lövés hangja még jóformán el sem hal, mikor én már feltérdelve szerelem szét a McMillant.
Egy perc alatt szétszedem, visszahelyezem a tokba, aztán a töltényhüvelyt is mellé dobom. Visszazárom a csatokat, a vállamra dobom a tokot, és még kifelé menet eltüntetem a lépcsőház ajtajából az éket. Hamarosan már a jelzőcsapdának szánt kis üvegcse is a zsebemben van, én pedig lefelé sietek a tűzlépcsőkön, közben a taktikai kesztyűket is a zsebembe tömködve. Mire leérek, már kezd terjedni a hisztéria az utcákon, de én megtartom a normál tempómat és a mit sem sejtők, de annyira nem is érdeklődők kíváncsiságával nyújtogatom a nyakamat és teszek úgy, mintha keresném a történtek forrását.
Senkit nem érdekel a farmeres alak egy gitártokkal a hátán.

OSLO, 2021
Kiszállok a Jaguarból, bezárom magam mögött, majd a mélygarázsban elhelyezett lift felé veszem az irányt. Elegáns szövetkabátomat átvetem az alkaromon, nyakkendőmet és méretre szabott öltönyöm zakóját, ami kissé meggyűrődött a bőrüléstől, út közben igazítom meg. Panorámás lift visz fel az irodaház legfelső emeletére; december van, a sötétbe boruló várost még jó darabig csak a mesterséges fényei világítják meg.
Nyugodt, határozott léptek visznek a cég folyosóján, egyenesen az irodám felé. Üdvözlöm a korán érkezőket, a folyosó végén kimért mosollyal köszöntöm az asszisztensi asztal mögött ülő Fridát, aki ma reggel ismét elfelejtette begombolni a blúza felső három gombját.
– A polgármester úr az imént kereste, Mr. Washington – trillázza a szempilláit rebegtetve.
– Hagyott üzenetet?
– Nem, uram. – Olyan hevesen rázza meg a fejét, hogy az egész felsőteste belerázkódik. Már-már attól tartok, az egyik melle még a végén kibuggyan az ing takarásából. Néhányaknak biztosan feldobná vele a reggelét, de kezd bosszantó lenni, hogy még mindig abban reménykedik, többre tartom egy kósza numeránál. – Azt kérte, hívja vissza minél hamarabb.
Biccentek, majd minden további szó nélkül az irodámba sétálok, már csak azért is, mert természetellenes fényesre kent száját láthatóan szóra nyitná. Pontosan tudja, hogy feketén iszom a kávét, ennél fontosabbat pedig aligha kérdezhetne korán reggel.
Kiveszem az aktatáskából a laptopot, majd az asztalra teszem, és leereszkedem a székembe, amíg bekapcsol. A mobilomon futom át az e-maileket, hogy lássam, Svein üzent-e valamit, de nem találok tőle semmit, ezért a telefonért nyúlok, hogy tárcsázzam az irodája számát. Ő is mobilon keresett volna, ha kritikus az ügy.
Miközben kicsöng a hívás, hátradőlök a kényelmes, már-már fotelméretű széken. Őszintén szólva még mindig rohadtul furcsa ez az új helyzet, szoknom kell a gondolatot, hogy most már tartósan hozzám fog nőni az öltöny. Ki gondolta volna, hová fajul a helyzet? Én biztosan nem tippeltem volna meg, amikor egy random fickó felkeresett az Államokba érkezésem után, látszólag túl jól informálva a múltamról, kész tények és világos alku elé állítva. Hosszú időn keresztül segítettem neki előkészíteni, majd fenntartani az ottani munkáját, és amikor pár éve előhozakodott ennek a biztonsági cégnek az ötletével, követtem őt Oslóba. Jól jött a levegőváltás, és bár a meló nem mindig volt izgalmas, azért ennek is akadtak jó pillanatai.
És amikor tavaly bejelentette, hogy ő nem tudja megszokni a hideget, de szívesen rám hagyná a céget? Elfogadtam az ajánlatot.
A vonal másik végén felhangzik a polgármester hangja, és bár próbál jó néhány bevezető udvariassági kört beiktatni, nem igazán hagyom neki. Nem azért, mert faszkalap vagyok, hanem azért, mert tudom, hogy akar tőlem valamit, és jó lenne, ha kibökné végre, mi az; meg mert egyébként sem szeretek bájcsevegni.
– Szóval, Darius... Tudod esetleg, ki az az Atla Hedeby? – tér a tárgyra, azt hiszem.
– Nincs olyan férfi Norvégiában, aki ne ismerné Miss Hedeby nevét.
– Nos, akkor... – Megköszörüli a torkát, én pedig felvonom a szemöldököm, még ha nem is láthatja. – Tudom, hogy már nem nagyon vállalsz terepen munkát, de talán most kivételt tehetsz a kedvéért. Nem szívesen bíznám másra a biztonságát.